27. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, nagyon sok időre eltűntem. Több mint fél évre. Nem tudok mit mondani, sajnálom! Emelett a blog mellett elkezdtem még januárban egy másikat is. Először amiatt nem írtam új részt, mert azzal foglalkoztam. De egy percig sem gondoltam azt, hogy abbahagyom ennek a történetnek az írását!

Aztán egyszerűen nem bírtam írni, és akármennyire is meg volt, hogy mi lesz az elkövetkező utolsó részekben egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy leüljek és megírjam. Nem volt semmi ihletem, ami borzalmas. Olyan, mint amikor éhes vagy, de nincs étvágyad. 

Valamint az emberi lustaságom is közre játszott, valamint az időhiány. (Mondjuk fél év az nem kevés idő.) Inkább mondjuk úgy, hogy mindig akkor volt ihletem, amikor épp nem értem rá, és akkor sohasem, amikor igen.

Mégegyszer nagyon sajnálom! Igyekezni fogok a következő részekkel, ahogy csak tudok, és bármi történjen, befejezem a történetet! 

Jó olvasást! :)

Taeyang

     Mélyen beszívtam annak a lánynak az illatát, aki a mellkasomon nyugtatatta fejét, hatalmas ágyamban; édes kókusz és mandula aroma lengte körbe Deat, kinek gyönyörű barna haja a vállán terült szét.

     Lassan fejéhez nyúltam, és elkezdtem simogatni a selymes hajzuhatagot, mire Dea halkan felnyögött, és megmozdult.

 ─ Felébresztettelek? Ne haragudj! ─ mondtam valójában cseppet sem bűnbánóan, mire Dea elkezdett hümmögni, majd kissé még fátyolos szemeivel rám pillantott.

 ─ Nem aludtam ─ emelte meg kicsit magát, majd pedig feljebb csúszott, hogy feje egy vonalba legyen az enyémmel, és bújt hozzám csupasz testével. Haja simogatását továbbra sem fejeztem be. ─ Csak pihentem.

 ─ Hazudsz ─ nevettem fel.

 ─ Nem hazudok ─ nézett rám először durcásan, de aztán elmosolyodott. ─ Na jó. Lehet, hogy egy kicsit elbóbiskoltam.

 ─ Nekem nem tudsz hazudni, kislány ─ vigyorogtam gonoszan, miközben megemlítettem a Dea által gyűlölt „becenevet”. Jutalmamat hamar meg is kaptam; Dea erősen belebokszolt mellkasomba, aztán elhúzódott tőlem, egészen az ágy széléig. ─ Áú! Most meg hová mész? ─ néztem Deare, aki épp egy földről felkapott inget öltött magára, ami mellesleg az enyém volt.

 ─ A szobámba ─ felelte sértődötten, és már épp állt is volna fel, ha nem rugaszkodok el, kapom el a derekánál fogva, és húzom vissza az ágyba, magam mellé. ─ Hé! Engedj el! ─ kapálózott biztos kezeim közt, ám én hamar fölé gördültem, és karjait lefogva farkasszemet néztem vele.

 ─ Nem. Soha nem foglak téged elengedni ─ hajoltam egyre közelebb ajkaihoz, majd mikor már csak egy ujjnyi választott el tőle, a szemeibe néztem. ─ Mert szeretlek.

     Deat nem az érte váratlanul, hogy megcsókolom, sokkal inkább az, amit mondtam, és látva, hogy mennyire nem reagál szenvedély fűtötte tettemre, lassan elhúzódtam tőle.

 ─ Mi az? ─ ráncoltam homlokomat kezeit elengedve, ám továbbra is fölé tornyosulva.

 ─ Mikor ezt utoljára mondtad nekem, akkor még minden olyan más volt ─ suttogta rekedten. Erre már lepördültem róla, és leültem mellé.

     Igen, mikor ezt utoljára mondtam neki, még minden más volt; akkoriban még azt sem tudtam, hogy kinek a lánya, és ő sem tudott rólam szinte semmit, csupán a hazugságaim által kreált, gyenge háttértörténetemet ismerte. Így már minden más volt.

     Dea is felült az ágyban, majd magára húzta a takarót.

 ─ Miért szerettél belém Taeyang? ─ kérdezte végül.

 ─ Nem tudom. Kell rá ok? ─ vontam meg a vállam kicsit flegmán.

 ─ Jó, igazad van. De akkor miért kezdtél el érdeklődni irántam? ─ faggatott tovább. Idegesen hajamba túrtam, és elhúztam a számat.

 ─ Nem tudom, rendben? Csak folyamatosan egymásba botlottunk, és mikor nyár végén itt aludtál a hétvégén, és az a sok dolog történt, meg amikor… Aish! ─ fogtam a fejem idegességemben.          

     Egy pillanat múlva Dea nyugtató kezeit éreztem magamon, ahogy óvatosan lefejti az arcomat takaró végtagokat fejemről, és szemembe néz. Még mindig a válaszomat várta, amit nagyot sóhajtva meg is adtam neki végül:

 ─ Az érdeklődésemet akkor keltetted fel, mikor letegeztél ─ néztem én is az ő szemeibe, mire csak meglepetten nagyokat pislogott,

 ─ Akkor, amikor…

 ─ Igen, akkor. Mikor először találkoztunk ─ bólintottam egy aprót. ─ De ez miért fontos?

 ─ Mikor először mondtad nekem azt, hogy szeretsz, az különös érzés volt. Annyira akartam neked hinni, de alig ismertelek, és nem mertem benned teljesen megbízni ─ sütötte le szemeit a lány. ─ Voltak titkaink, és hazudtunk egymásnak. Vagy egyszerűen csak nem voltunk őszinték egymással. A egész kapcsolatunk erről szólt mostanáig. De ennek az egész „játéknak” most vége ─ mosolygott rám, aztán közelebb hajolt, és megpuszilt. ─ Már bízok benned, és én is szeretlek.

     Megkönnyebbülten kaptam mellkasomhoz, és engedtem ki eddig benntartott levegőmet.

 ─ Mi az? ─ nézett rám furcsállva Dea.

 ─ Semmi. Csak azt hittem, hogy valami ostobaságot akarsz mondani, arról, hogy nem szabadna együtt lennünk ─ nevettem fel, mire ő is elkuncogta magát. Óvatosan visszamásztam hát rá, és ismét megcsókoltam.

 ─ Ki tudja? Lehet még róla szó ─ szakadt el tőlem egy pillanatra Dea. ─ Végül is az ellenség lánya vagyok. Tiszta Rómeó és Júlia.

 ─ Na, már csak ez hiányzott! ─ mosolyodtam el, majd pedig visszatértem hozzá. Daehez.

*

     Habár egyikünk sem akart felkelni, muszáj volt, így hát nem sokkal nyolc előtt kikászálódtunk az ágyból. Én azonnal a fürdő felé vettem az irányt, de Deanek meghagytam, hogy ne merjen reggelit készíteni. Az az én dolgom volt. Ezért Dea, bár vonakodva, és kissé duzzogva, de leült kanapéra, és ölébe vette laptopját.

     Fölényesen mosolyogva ballagtam be a fürdőszobába, aztán már zuhanyoztam is. Rég volt ilyen kellemes az, hogy felébredtem. S bár a nap keménynek ígérkezett, mégis örültem neki. Boldog voltam, hogy végre beteljesült ez a nap, még akkor is, ha tudtam, nem tarthat sokáig.

     Ennek az egésznek hamarosan vége lesz, és Dea haza megy, és nagy valószínűséggel vissza se jön, legfeljebb csak évek múlva, de akkor már ismét különutakon fogunk járni. Mindezek ellenére nem bántam az éjszaka történteket, és szerintem Dea sem.

     Siettem a zuhanyzással, mert még reggelit kellett készítenem, mielőtt elmentem volna a találkozóra. Amint végeztem gyorsan megtörülköztem, magamra egy melegítőalsót és egy trikót vettem, majd az ajtó irányába igyekeztem.

     Dea a laptopját nézte, és valamin kacagott, mikor a nappaliba értem. Már épp megnéztem volna, hogy mit csinál, mikor elkezdett beszélni, majd pár pillanattal később egy harsány hang válaszolt neki. Egy szót sem értettem abból, hogy mit beszélnek, mégis kíváncsian araszoltam a kanapé irányába, ám Dea észrevett.

 ─ Kivel beszélsz? ─ álltam meg hirtelen, amint Dea felém kapta szúrós szemeit.

 ─ A barátnőmmel ─ válaszolta Dea, aztán visszafordult a laptophoz, és ismét elkezdett valamit hadoválni, gondolom magyarul. Dea barátnője ismét mondott valamit, aztán a kapcsolat megszakadt, és Dea lehajtotta a laptop tetejét.

 ─ Nyugodtan beszélhettél volna vele még ─ szavatkoztam azonnal, és a konyha felé siettem. Volt egy olyan érzésem, hogy miattam hagyták abba.

 ─ Nem, jó ez így. Otthon már késő van, és… Igazából nem is tudom, hogy miért hívtam őt fel ─ állt fel a kanapéról és jött a konyhai pult irányába egy fanyar mosollyal a képén.

 ─ Miért? Baj, hogy felhívod a barátnődet? ─ halásztam elő a hozzávalókat a reggelihez, míg Dea leült.

 ─ Nem… Vagyis… Ahj! ─ temette arcát a kezeibe Dea.

 ─ Hé, mi a baj? ─ léptem oda hozzá azonnal és kicsit leguggolva próbáltam vele szemkontaktust keresni.

 ─ Most beszéltem vele hetek óta először. Sőt. Már hónapok óta nem válaszolok normálisan az üzeneteire. Sem a nagyszüleimére ─ nézett rám végül szomorúan. Szeme sarkában könnyek csillogtak. ─ Tudod, én csak az apámat akartam megtalálni. De végül ez lett belőle. Miután elvittek az ahjummáék házából, az apámhoz, én nem tudtam, hogy mit mondjak a nagymamáméknak, ezért inkább semmit sem mondtam ─ szipogta, mire szorosan magamhoz öleltem őt. ─ Úgy szégyellem magam!

 ─ Semmi baj. Ez az egész nem a te hibád ─ próbáltam nyugtatni, kevés sikerrel.

 ─ De! Az apám nem tiltotta meg, hogy beszéljek velük, mert tudta, hogy úgy sem mondanék nekik semmit ő róla és a „kis ügyeiről”. És igaza volt ─ tolt el kicsit magától. ─ Nem csak, hogy semmit sem mondtam nekik, még beszélni is alig beszéltem velük. Az utolsó, amit írtam nekik az volt, hogy jól vagyok, és ne aggódjanak. Ezt pár napja küldtem nekik, és azelőtt az utolsó üzenet, amit én írtam, decemberi dátumu volt. Egész januárban azt sem mondtam nekik, hogy élek. Szerinted ők mit éltek át?

 ─ De most már kezd minden visszamenni a régi kerékvágásba, nem? ─ szorítottam meg Dea kezét. ─ Ma beszéltél a barátnőddel, és ahogy hallottam, egyáltalán nem neheztelt rád.

 ─ Csak azért nem tudod, mert nem értesz magyarul ─ motyogta Dea könnyeit törölgetve. Oda sem figyelve rá folytattam.

 ─ Egy picit később hívd fel a nagyszüleidet is, és beszélj velük is!

 ─ Nem! Ahhoz nincs bátorságom ─ rázta a fejét, és kezeit próbálta kiszabadítani, ám én nem engedtem.

 ─ Ők a nagyszüleid, Dea! Nem kell tudniuk róla, hogy mi folyik körülötted, sőt! Ezt jobb, ha senki nem tudja. De azt joguk van tudni, hogy még élsz-e egyáltalán ─ vájtam bele tekintetemet az övébe, és láttam, hogy győztem. ─ Nos?

 ─ Felhívom őket! ─ bólintott beleegyeszően Dea.

 ─ Helyes ─ pusziltam meg az ajkát, aztán felpattantam, és visszatértem a dolgomhoz.

 ─ A szüleid hogy vannak? Nem félted őket? ─ kérdezte hirtelenül Dea, mire a kés megállt a kezemben.

 ─ Miért kéne őket féltenem? ─ nyeltem egyet.

 ─ Hát Kim Son Jung az apád főnöke, szóval…

 ─ Már nem az ─ vágtam rá és lassan megpördültem. ─ Megkértem az apámat, hogy mondjon fel, és ő meg is tette.

 ─ Szerinted ennyi elég az apám ellen? ─ ráncolta a homlokát Dea.

 ─ Nem. Éppen ezért nyomtam a szüleim kezébe egy halom pénzt, és küldtem őket Kínába.

 ─ Tessék?

 ─ Dea, a szüleimmel én megszakítottam a kapcsolatot ─ nyögtem ki végül. Rossz volt, főleg így kimondva. Rajta kívűl még csak Ji Yong tudta. Idővel majd a többieknek is elmondom.

 ─ Mikor?

 ─ Nem olyan régen. Igazából csak azt tettem, amit már régen meg kellett volna tennem. És százszor rosszabb volt, minthogyha már rögtön az elején megtettem volna.

 ─ Elmondtad nekik, hogy miért? ─ szállt le a magasított székről Dea és lépett egyet felém. Én csak a mosogatónak támaszkodva válaszoltam.

 ─ Elmondtam nekik, hogy már nagyon régóta hazugságban élnek. Elmondtam, hogy nem vagyok semmilyen cég vezérigazgatója, hogy egyetemre sem jártam, és még a diplomám is hamis. Azt is megtudták, hogy soha nem voltam besorozva. Persze azt már nem mondtam el nekik, hogy azért nem, mert pár akkori fejes a maffiából elintézte nekünk, hogy ne kelljen bevonulnunk.

 ─ De azt nem tudják, hogy valójában mi a „munkád”, igaz? ─ ért végül elém Dea.

 ─ Nem. Kérdezték, hogy miért hazudtam nekik, de csak annyit mondtam, hogy többet nem akarok velük találkozni. Aztán megfordultam és kisétáltam az életükből, habár erősen kétlem, hogy ők ezt felfogták. Mert még én sem fogtam fel teljesen ─ húztam el a számat, majd Deare néztem, aki ─ a pár perccel ezelőtt történtekhez képest ─ megnyugtatóan pillantott vissza rám.

 ─ És most mi lesz? ─ kérdezte.

 ─ Kínában rájuk állítottam egy-két embert, hogy figyeljék őket, amíg el nem múlik ez az egész cirkusz, igaz, Kim Son Jung keze Kína területére soha nem fog tévedni. A kártyáikat meghekkeltettem, hogy ne jöhessenek haza, szóval most azt hiszik, hogy egyáltalán nincs pénz a számlájukon. Csak annyi van a zsebükben, amit még én adtam nekik. Aztán miután vége lesz, azt csinálnak, amit akarnak. Haza jönnek, vagy ott maradnak, de a lényeg az, hogy velem többé nem találkoznak. Legalábbis szánt szándékkal nem. ─ A történet végén lehunytam a szemeimet. Pillanatokkal később éreztem, hogy Dea kezei fonódnak a derekam köré, és hogy átölel engem. Fordult a kocka; most ő vigasztalt engem.

 ─ Tudod, nagyon elcseszett életünk van ─ nevetett halkan és kényszeredetten a lány.

 ─ Igen. Az már biztos ─ sóhajtottam egyet.

 ─ Tudod mit? ─ nézett fel rám, én pedig le rád.

 ─ Hm?

 ─ Együnk most inkább ráment.

 ─ De hát már elkezdtem… És különben is, hogy néz ki az, ha reggelire ráment eszünk?

 ─ Most szerintem jól fog esni mindkettőnknek. Sör helyett ─ mosolygott rám Dea.

 ─ Te már megint alkoholizálni próbálsz? ─ nevettem el magam.

 ─ Neeem! ─ rázta a fejét hevesen. ─ Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy te munkába mész, ezért nem ihatsz, én pedig még kiskorú vagyok, hogy téged idézzelek. Szóval ezért gondoltam a rámenre, mert az finom, és a finom kaja mindig segít.

 ─ Szóval szerinted én nem főznék finomat? ─ vontam le a következtetést, és néztem tetett haraggal Deare.

 ─ Ezt egy szóval sem mondtam, csak…

 ─ Persze, persze! ─ bújtam ki sértődötten az öleléséből. ─ Akkor együk az egészségtelen, zacskós rámenedet, igazad van. De te főzöd ki! ─ nyúltam az egyik szekrény felé, ahol az ilyen dolgokat tartottam. ─ Többet még csak eszembe se jut, hogy főzzek neked.

 ─ Taeyang, ne már! Nem úgy értettem ─ nevetett Dea, aztán felugrott a pultra, és elkapta a karom. Sértődötten léptem közelebb hozzá. ─ Este te főzöl, oké? Az úgyis sokkal romatikusabb.

 ─ Nem hatsz meg ─ ráztam a fejem makacsul.

 ─ Fogadjunk? ─ kúszott az arcára egy mesterkélt mosoly, aztán a karomat elengedve az arcomhoz nyúlt, majd lábait széttárva közelebb húzott magához, és megcsókolt.

 ─ Ó! Azok a női fortélyok! ─ szakadtam el tőle egy pillanatra.

 ─ Hát igen, azok a női fortélyok ─ bólogatott Dea is, aztán folytattuk, amit elkezdtünk.

     Nem érdekelte az idő egyikőnket sem, mert az ilyenkor megállt a számunkra.

*

     Késésben voltam, de nem érdekelt. Imádtam minden egyes percét annak, amikor Deavel lehettem. De el kellett indulnom, szóval Deat Min Kyungra bíztam. Nem igazán idegeskedtem amiatt, hogy Deanek baja esik. Chun Min Kyung a legjobb emberem volt, és a jobbkezem, akiben feltétel nélkül megbíztam. Tudtam, hogy jó kezekben lesz.

     Már úton voltam a megbeszélt hely felé, mikor drága barátom, Kwon Ji Yong hívott.

 ─ Elárulnád, hogy merre csámborogsz? ─ szólt a telefonba minden köszönés nélkül.

 ─ Tíz perc és ott vagyok ─ hadartam neki.

 ─ Akarod mondani: Már tíz perce itt kéne lenned ─ vágta rá G-Dragon mérgesen. ─ Mégis mit csináltál? Beugrottál egy nyúlüregbe, vagy mi?

 ─ Mindjárt ott vagyok Ji Yong, oké? ─ sziszegtem, miközben igyekeztem terelni a témát. Ám barátom figyelmét semmi sem terelte el.

 ─ Te… Te ugye… Lefeküdtél vele? ─ kérdezte elég hangosan ahhoz, hogy megvoltam arról győződve, hogy még Szöul másik végében is hallották. A szituáció kezdett dejavu érzést kelteni bennem, csak most éppen Ji Yong fején találta a szöget, nem úgy mint legutóbb.

 ─ Mindjárt ott vagyok ─ morogtam, majd letettem a telefont, de G-Dragon még utoljára belevihogott.

*

     Verőfényes napsütés volt. Egy felhő sem látszódott az égen. Ennek ellenére a levegő hideg és csípős volt. Tipikus februári időjárás.

     Utoljára akkor jártam ennél az iskolánál, amikor Deaért jöttem, még az ősz folyamán. Akkor sok diák nyüzsgött itt, de most kihalt és csendes volt az ünnepnap miatt. Egyedül pár fekete öltönyös férfi üldögélt egy ismerős padon kint, az udvaron.

     Előttem nyitva volt az iskola udvarába vezető kapu, valaki ─ esetleg Daesung ─ szerzett hozzá kulcsot, hogy miután vége lesz ennek az egész felhajtásnak, észre se vegyék, hogy itt voltunk.

 ─ Lám, a hős szerelmes! ─ tárta szét a karját G-Dragon, ahogy a pad felé közeledtem.

 ─ Befejeznéd? ─ pillantottam rá szúrós szemmel. Nem voltam valami jó kedvemben.

 ─ Most miért? Én csak köszöntem ─ vonta meg a vállát röhögve Ji Yong.

 ─ Rendben, itt vagyok. Essünk túl rajta! ─ értem oda a négy fős társasághoz és nagyot sóhajtva leültem a fagyos padra, majd körülnéztem. ─ Do Jung Jo merre van?

 ─ Úgy tűnik, ő még nálad is jobban szeret elkésni ─ morogta Seungri.

 ─ Megérkezett ─ nyúztóztatta ki végtagjait Deasung, ahogy felállt. Példáját mi is követtük.

 Do Jung Jo nem jött egyedül, ahogy az várható is volt. De mi sem voltunk egyedül. A helyet az embereink vették körül, és a távolból figyelték az eseményeket. Persze ezt Do Jung Jo sem csinálta másképp. Biztos, hogy több embere volt az iskola környékén, mint az a kettő, akiket a bejáratnál hagyott.

 ─ Szép napunk van! ─ lépett oda hozzánk Jung Jo, és egyesével mindenkivel kezet rázott.

 ─ Azt azért nem mondanám ─ húzta el a száját Ji Yong, mikor Do Jung Jo vele is kezet rázott. Utoljára engem üdvözölt.

 ─ Taeyang ─ villantotta rám a megszokott, nyájas mosolyát.

 ─ Jung Jo. ─ Nem voltam benne biztos, hogy a hangnemem kifejezte ellenszenvemet, de T.O.P szúros pillantása megnyugtatott.

 ─ Akkor kezdjük el! ─ szólalt meg végül Seung Hyun.

     Ji Yong erre a padhoz hátrált, és felült a támlájára. Daesung követte példáját, és ő is helyet foglalt a padon. Seungri, T.O.P, Jung Jo és én állva maradtunk. Így alkottunk egy kis kört.

     Azonban senki sem szólalt meg. Mindannyian némán álltunk. Igazából a találkozónak egyáltalán nem volt jelentősége; mi tudtuk, hogy a dokumrntumok kétségtelenül igaziak, Do Jung Jo pedig tudta, hogy mi ezt tudjuk. Lényegében tahát mindenki tudott mindent, így a tárgyalás teljességgel fölösleges volt. Mégis volt miről beszélnünk.

 ─ Mit tervezel, Do Jung Jo? ─ kérdezte meg végül Ji Yong. Természetesen ő is tudta, hogy mi lennénk az utolsó emberek, akiknek elmondaná a terveit Jung Jo, de G-Dragon nem az a fajta ember volt, aki… Szóval ő egyáltalán nem törödőtt ilyen dolgokkal.

 ─ Kim Son Jungot akarom hatástalanítani, ahogy ti is ─ ráncolta a homlokát Do Jung Jo.

 ─ Úgy értem, mit akarsz csinálni, miután elrendeztük azt a vénembert?

 ─ Szerintem ti pontosan tudjátok ─ válaszolta végül Jung Jo.

 ─ Miért küldted nekünk azokat a dokumentumokat? Nem mindegy, hogy te, vagy mi adjuk át azokat a rendőrségnek? ─ nézett a nap miatt hunyorítva T.O.P a tárgyalófelünkre.

 ─ Igazából én is átadhatnám, de az nem vetne rám túl jó fényt annak az embernek a szemében, aki felnevelt ─ vonta meg a vállát Jung Jo, mire hitetlenkedve felhorkantottam. Ez a gyerek még Kimnél is undorítóbb volt. ─ És hát gondoltam, ezzel meg is tudnánk alapozni a jövőbeli szövetségünket.

 ─ A szövetségünket? ─ vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

 ─ Igen. Vagy ti nem így gondoltok a jövőre? Szöul többé nem lenne megosztott a feketepiac szemszögéből. Hát nem lenne jó? ─ mosolygott álszenten.

 ─ De csodás lenne ─ vágta rá gúnyosan Ji Yong ─ Senkinek sem lenne belőle haszna.

 ─ Mennyire régimódiak vagytok ─ horkantott fel Do Jung Jo. ─ Akkor minek fogadtátok el? Vissza is küldhettétek volna!

 ─ Miért tettük volna? Nekünk is hasznos volt ─ szólalt meg Seungri.

 ─ Akkor hol itt a gond? Nektek is jó, nekem is jó ─ tárta szét a karját Jung Jo.

 ─ Hát persze, mindaddig, míg át nem veszed Kim helyét ─ vágtam rá. ─ Elölről kezdődne minden.

 ─ Akkor vegyétek elejét, és öljetek meg. Itt és most! ─ nevetett fel Do Jung Jo, aztán látva komor arcunkat kuncogva megrázta a fejét. ─ Nem, ti nem vagytok ilyen alattomosak. Idehívni, aztán megölni valakit, aki ráadásul még a kezükre is játszott. Ezt még Kwon Ji Yongból sem nézném ki.

 ─ Vigyázz, nehogy rácáfoljak ─ morogta GD.

 ─ Szerintem hagyjuk az ostoba kérdéseket. Ma ma van, és holnap holnap lesz. Ma még együtt játszunk, holnap már nem olyan biztos. Szóval intézzük el a formaiságokat és aztán menjünk haza, mintha semmi sem történt volna. Holnap pedig már újból ellenfelek leszünk ─ mondta Jung Jo.

     Egy darabig csak a madarak csicsergése hallatszódott, aztán végül T.O.P törte meg a csendet.

 ─ A dokumentumokat holnap küldjük be, szóval készülj fel! Mert amint letartóztatják Kimet, te fogsz jönni, ha az utunkba állsz.

 ─ Ti is tudjátok, hogy nincs más választásom. De köszönöm, hogy szóltatok a tervetekről.

 ─ Te mondtad. Ma még együtt játszunk ─ sóhajtott fel Daesung. ─ Meg amúgysem szeretjük hátba döfni az embert, ha az egy csónakban evez velünk. Remélem te is így gondolod.

 ─ Persze ─ bólintott Do Jung Jo. ─ Szerintem mindannyiunknak jó lesz, ha tiszta lappal kezdjük ezt az egész hatalmi játszmát.

*

     Soha nem voltunk puhány gengszterek; ha kellett kínoztunk, verekedtünk, és igen, öltünk is. Sok minden írható a számlánkra. De mi is emberek vagyunk, és bizonyos feltételek között megtudunk egyezni szóban, amit be is tartunk addig, amíg be kell.

     Persze ezek után sem bíztam Do Jung Joban, de nem lett volna oka addig támadni, amíg Kimet nem intéztük el. Valamint ismertem. Gyerekként is a fair játékokat szerette, most sem volt másképp. Így nem volt okunk aggódni.

     Már vége volt a találkozónak, én pedig siettem haza, mert otthon vártak, ám egy hang megállított.

 ─ Taeyang, egy percre! ─ sietett oda hozzám Do Jung Jo. A többiek meglepetten fordultak felé, aztán kérdőn néztek rám. Mikor legutoljára kettesben ─ illetve neki még ott volt pár kétajtós szekrény testőre ─ maradtunk én húztam a rövidebbet. Az emberei jól elvertek.

     De a testőrei most a kapunál várakoztak, és Jung Jo közel sem volt olyan jó bunyós, mint én, még akkor sem, ha egy fél fejjel magasabb volt nálam. Nem kellett mitől tartanom, így csak egy fejbólintással jeleztem barátaimnak, hogy mehetnek.

 ─ Siessetek, mert be kell zárnom a kaput ─ szólt még vissza háta mögül Daesung, és a többiekkel tovább ment a kijárat felé.

 ─ Hallottad, siess! ─ sürgettem őt. Nem akartam vele beszélni.

     Nem emlékeztem, hogy miért gyűlölöm őt ennyire; egykor barátok voltunk, de most már ellenségek. Először talán csak ez volt az oka. De akkor vált még rosszabbá, amikor Deat elrabolta. Azóta legszívesebben szétvertem volna, akárhányszor csak meglátom.

 ─ Kim Dea hogy van? ─ kérdezte végül.

 ─ Jól van. ─ Nem láttam értelmét, hogy ne válaszoljak neki normálisan; akármennyire is zavart a kettőjük közötti különös kapcsolat, Dea miatt nem bunkóskodtam.

 ─ Akkor jó ─ mosolyodott el Jung Jo. Furcsa ábrándossá vált az arca, mintha valakit odaképzelne maga elé. Aztán vett egy mély levegőt, és egy levelet nyújtott át nekem.

 ─ Mi ez? ─ vontam fel kérdőn a szemöldököm.

 ─ Amit ígértem neki. Egy repülőjegy Magyarországra. Kérlek, add át neki! ─ Továbbra is kérdő tekintetemet látva hitetlenkedve felnevetett. ─ Nyugi, Rómeó! Tényleg csak a jegy. Semmi magán levél. De ha akarod, meg is nézheted.

 ─ Nem, hiszek neked ─ ráztam a fejem.

     Naná, hogy nem hittem, de nem bonthattam ki Dea levelét. Főleg azért, mert megölt volna.

 ─ Ennyi?

 ─ Igen, ez minden ─ mondta Jung Jo, aztán kezet nyújtott, amit elfogadtam. ─ Hamarosan találkozunk, Taeyang.

 ─ Hamarosan találkozunk!

*

     Mikor hazaértem fáradtan ledobtam magamról a kénylemetlen cipőmet, a zakómat felakasztottam a fogasra, nyakkendőmet pedig egy egyszerű mozdulattal kilazítottam.

 ─ Dea! ─ léptem be a nappaliba, ám ott nem volt senki, csak a tv ment felelsegesen. Valamilyen sorozatot játszottak épp. ─ Min Kyung! ─ A konyha felé vettem az irány, ám ott sem volt senki. ─ Aish, az a lány! Már megint hova ment? ─ túrtam bele hajamba. Tudtam, hogy ha Dea nincs itt, akkor Min Kyung sem. ─ Pedig megmondtam, hogy maradjanak itt. Jó, persze Dearől van szó, szóval nem meglepő.

     Komótosan bementem hát a szobámba váltóruháért, ám a küszöbnél megtorpantam. Miért megy a tv?

     Azonnal megfordultam, és benyitottam Dea szobájába is.

 ─ Chun Min Kung! Dea! ─ Ott sem voltak, így a fürdő felé vettem az irányt, de mikor befordultam a fürdőbe vezető kis folyosóra hátratántorodtam.

     A fürdőszoba ajtaja tárva volt, és bent egyértelműen nem volt senki sem. Azonban az ajtó előtt ott feküdt, vérben ázva…

 ─ Min Kyung! ─ rohantam oda hozzá rögtön. Letérdeltem mellé, nem törődve azzal, hogy a nadrágom véres lesz. Nem érdekelt. Csak az én leghűségesebb emberemmel foglalkoztam, aki viszont élettelenül feküdt a padlón. Jobb kezében a pisztolyát tartotta görcsösen, szemei pedig rémülten nézték a plafont.

     Remegő kezekkel csuktam le Chun Min Kyung szemeit, de nem volt időm vele foglalkozni. Dea nem volt a házban, és őt kellett megtalálnom. Akkor láttam meg Min Kyung bal kezénél egy írást. Majdhogynem olvashatatlan volt a vérrel írt három jel, de ki tudtam bogozni. Kim.