5. Fejezet

Dea

   Rég ettem már ilyen finom koreai ételeket. Persze Magyarországon is gyakran jártam ázsiai éttermekbe, de az nem volt ugyan olyan.

  Itt minden tökéletes volt. Látszott, hogy az ajumma nagyon jól értette a dolgát; a hozzávalók frissek voltak és zamatosak, a tálalás pedig egyszerűen gyönyörűnek bizonyult. 

    Alig bírtam dicsérni az ételeket és csak úgy tömtem magamba a különböző ínyencségeket. Az étkezésnek az evés része tehát nagyon jó volt. Ám minden pillanatban, amikor csak lenyeltem egy falatot és felnéztem a tányéromból, rá kellett döbbennem, hogy pont velem szemben, a körasztal másik oldalán, egy bizonyos Park Taeyang ült, akivel a megismerkedés nem volt olyan zökkenőmentes, mint azt vártam.

   Jó, persze nagyrészt az én hibám is volt, de akkor is nem kellett volna annyira leoltania, csak azért mert letegeztem. Egyszerűen csak szólhatott volna, hogy "Ne tegezz, mert idősebb vagyok nálad!" vagy esetleg nem is kellett volna mondania, egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgot. 

─ Látom, ízlik a marhahús ─ mosolygott rám Mrs Park, ezzel kizökkentve a gondolkodásomból. Hamar bekaptam egy falat húst, és úgy bólogattam. ─ Nagyon helyes! Egyél csak. De miért csak erről az oldalról veszel? A másikon is vannak még húsok. Teljesen másmilyen az ízük, mint ezeknek ─ mondta az ajumoni, miközben az asztal azon részére mutogatott, ahova én egyáltalán nem akartam nézni. 

─ Köszönöm ajumoni, de odáig úgysem érnék el, és már kezdek tele lenni ─ tettem kezemet a hasamra, mintha tényleg tele lennék, de valójában még volt bennem hely, igaz csak egy kicsi.

─ Ó, hát azon ne múljon! ─ legyintett Mrs Park, majd egy kicsit megbökte fiát. ─ Taeyang adj neki abból, biztos ízleni fog neki.

   Taeyang bólintott egyet, majd pálcikájával az ételért nyúlt, felemelt egy húsdarabot, majd az asztal felett átnyúlva a már félig üres rizses tálamba helyezte.

   Tekintetünk találkozott, mire Ő amolyan "tudokénjófejislennihaakarok" mosolyt villantott rám, aztán vissza is ült a helyére, és tovább fogyasztotta a vacsoráját.   

    A hús tényleg finom volt, de már nem szerettem volna többet enni, mert nem akartam este rosszul lenni. Így gyorsan még befaltam a maradék rizsadagomat, majd letettem a pálcikámat.

─ Már végeztél is? ─ kérdezte Mr Park, miközben épp egy tészta adagot szippantott fel a szájába.

─ Igen. Minden isteni volt ajumma! ─ fordultam Mrs Park felé, és ismételtem el ugyanazt legalább már húszadszorra.

─ Ennek örülök ─ ragyogott fel ─ még jobban ─ az arca.

Hirtelen egy koppanást hallottam magam mellől, mire odakaptam a fejem. Az ahjussi egy poharat tett le mellém, de nem is akármilyent.

─ Megkínálhatlak egy kis sojuval? ─ emelte fel a kezében tartott üveget.

    "Basszus!"

   Anya halála után megfogadtam, hogy én soha nem fogok alkoholhoz nyúlni. Ám azt tudtam, hogy Koreában a soju szinte már egy szent ital, így azt tilos volt visszautasítani, ha megkínáltak vele. (Szóval, ha jobban belegondol az ember az ahjussi tulajdonképpen csak illemből kérdezte meg, hogy tölthet-e)

  Nem tudtam mit válaszolni; ha elfogadom konkrétan vége a "semmi alkohol" című fogadalmamnak, de ha nem, akkor nagy esély van rá, hogy az ahjussit is magamra haragítom, csak úgy, mint fiát.

    Pár másodperc gondolkodás után már épp válaszra nyitottam volna a számat, mikor egy kéz nyúlt a poharam felé, és vette el előlem azt.

─ Én elfogadom, apuji ─ nyújtotta Taeyang a poharát ─ ami egy pillanattal ezelőtt még az enyém volt ─ Mr Park irányába.

─ Aigoo, te fiú! Én a lányt kérdeztem! ─ rázta rosszallóan a fejét az ahjussi, aztán ismét felém fordult─ Na, kérsz? 

─ Jaj, appa! Hagyd már! Nem látod rajta, hogy mennyire meg van szeppenve? Látszik rajta, hogy még soha életében nem ivott alkoholt ─ mondta Taeyang, miközben engem nézett. Biccentettem egyet felé hálám jeleként, mire ő is bólintott egy aprót az irányomba.

─ Hát jó! ─ sóhajtott egy kissé csalódottan az ahjussi, ám miután már volt benne egy kis anyag újra jókedvébe került.

   A vacsora többi része jó hangulatban telt. Miután mindenki végzett én segítettem az ajummának elpakolni, azután pedig még beszélgettünk egymással egy kicsit.

    Este tíz óra lehetett, mikor Taeyang végre úgy döntött, hogy haza megy ─ igaz, kissé ittas állapotban volt már, így el sem tudtam képzelni, hogyan fog hazajutni

   Mr és Mrs Park-kal együtt én is kikísértem Taeyangot. Már nem haragudtam rá. Inkább csak magamra, hogy ilyen felkészületlen voltam. 

Kint már egy fekete kocsi várt rá egy sofőrrel. (Így már megértettem azt, hogy hogyan fog hazajutni részegen.)

   Az ajumma és ahjussi gyorsan megölelgették őt, én pedig ─ immár tisztelet tudóbban ─ meghajoltam előtt. Taeyang csak egy félmosollyal a száján nézett engem, aztán nagy meglepetésemre ő is meghajolt előttem, majd megfordult, beszállt a kocsiba, és már el is tűnt a szinte üres, lámpákkal megvilágított, kertvárosi kisutcáskában.

    Befogadó szüleimmel visszamentünk a házba, hogy aztán álomra hajtsuk fáradt fejeinket.

  ⃰

     Imádom Szöult. Egyszerűen gyönyörű.

     Másfél hete vagyok itt, de ez is csak pár órának tűnt az életemből. Az idő gyorsan telt, hála Mrs Park-nak, aki folyamatosan gondoskodott a programokról számomra.

    Már láttam Szöul nevezettességeit ─ párról még emlékképek is eszembe jutottak ─, az új iskolámat, ahova majd egy évig fogok járni és persze voltam hatalmas áruházakban is, ahol természetesen az ajummával rengeteget vásároltunk.

    Ami azt illeti, a mondás igaznak bizonyult, tényleg a koreai nők tudnak a legízlésesebben és a legdivatosabban öltözködni. Mrs Park-nak is remek ízlése van a ruhákhoz és az emberekhez. Így történhetett az meg, hogy felpróbáltatott velem olyan ruhákat is, amikről én azt gondoltam, hogy soha nem fognak rajtam jól kinézni. Nos, tévedtem.

    Pár nap alatt annyi ruhám lett, hogy többnek bizonyult, mint a hozott cuccaimnak a fele, pedig az se volt kevés, tekintve, hogy két bőrönddel és egy kézipoggyásszal érkeztem.

    Erre mind azért volt szükség, mert az ajumma szerint úgy kellett öltözködnöm, mint egy szöulinak, ha már ide jöttem. És igaza is volt.

     Félre értés ne essék, továbbra is szerettem azokat a ruháimat, amiket otthonról hoztam, és hordtam is őket, csak éppenséggel most már vittem bele egy kis „Szöult” is.

    

⃰

    Miközben kocogtam a környező házakat és kerteket néztem. Itt, a város szélén nagyon kellemes volt lakni, nem csak azért, mert csönd volt, hanem mert kiválóan lehetett futni is.

     Imádtam futni, és pár napja rá is kezdtem, ugyanis az ajumma kifogyott a programokból és valamivel le kellett magamat foglalnom.

    Na, nem mintha bántam volna. Örültem, hogy van egy kis szabadidőm, amit magamra fordíthatok, és szerintem Mrs Park is örült, hogy egy kicsit foglakozhat a házkörüli teendőkkel.

    Békésen kocogtam egy rövidnadrágban és egy ujjatlan, fehér felsőben meg egy baseball sapkában. (Bár már hat óra is elmúlt, a nap még sütött és én nem akartam az egész utat végig hunyorogni.) Fülesem zsinórjai minden lépésemnél egymásnak csapódtak, aztán eltávolodtak egymástól, majd újból „összekülönböztek”.

   Éppen véget ért egy szám, én pedig már alig vártam, hogy jöjjön a következő, mikor hátulról valaki rám dudált.

    Összerezzentem, majd idegesen kitéptem a fülemből a fülhallgatókat és a hang irányába fordultam.

    Egy fekete dzsip parkolt le mellém. Ablakai elvoltak sötétítve, én pedig már felkészültem, arra, hogy elfussak, hátha valami gengszter csapat száll ki a kocsiból és elrabolnak engem. Ám nem ez történt.

     A sötétített ablak lassan leereszkedett, és...

─ Te meg mit keresel itt? ─ kérdeztem meglepődve, valamint egy kicsit megkönnyebbülve a tudattól, hogy nem leszek elrabolva.

─ Ez meg mégis milyen köszönés? Hol a tisztelet? ─ kérdezte Taeyang, miközben a kormányon dobolt. Nagyot sóhajtottam, de igaza volt. Tiszteletlen voltam ismét csak. De hát mégis csak rám ijesztett.

─ Bocsánat ─ hajoltam meg bűnbánóan, de aztán gonosz mosolyra húztam számat. ─ Csak egy kicsit meglepődtem... ahjussi.

─ Ahj... ahjussi? ─ dülledtek ki Taeyang szemei erre a szóra. ─ Hé, inkább tegezz, de az ahjussit ne használd!

─ Oké! ─ vigyorogtam, és ujjaimmal egy „o” betűt formáztam.

    Taeyang végignézett rajtam ─ meglehetősen sokat elidőzött szemeivel a mellem tájékán ─, aztán megszólalt.

─ Nem is tudtam, hogy ilyen sportos vagy.

─ Most már tudod ─ válaszoltam egyszerűen, miközben már szinte nyögtek a lábaim, hogy folytassam a futást.

  Taeyang egy kicsit előrehajolt, majd valamit elkezdett kotorni az anyósülésen. Mikor felegyenesedett az irányomba hajított valamit. Még jó, hogy a reflexeim jók ─ ezt a kézinek köszönhetem a leginkább ─, így eltudtam kapni a felém repülő tárgyat, ami nem más volt, mint egy pénztárca.

     Furcsállva néztem a tárcát, majd értetlenül pillantottam fel tulajdonosára.

─ Vegyél nekem egy karton sört. ─ biccentett felém, majd gyorsan hozzátette. ─ Kérlek.

     Hitetlenkedve elnevettem magam:

─ Bocs, de azt hiszed, hogy a csicskád vagyok?

─ Nem, nem hiszem azt ─ ezen a válaszon azért gondolkodott úgy egy fél percet. ─, de arra gondoltam, ha te már kint vagy, én pedig a kocsiban, megtehetnél nekem annyi szívességet, hogy veszel nekem sört. Úgyis jössz nekem eggyel.

    Jó, igaza volt, mivel a múltkor kihúzott az alól a bizonyos ivás alól, ezért tényleg tartoztam neki egy szívességgel.

    Nagyot sóhajtva beadtam a derekam:

─ Hát jó. De mondd csak, látsz te valahol a közelben egyáltalán egy nyamvadt boltot? ─ tártam szét a kezem.

─ Igen. Például ott egyet, mögötted ─ mutatott a hátam mögé, én pedig úgy elvörösödtem, mint a főtt rák.

    A hátam mögött tényleg volt egy kisbolt ─ mellesleg nagybetűkkel feldíszítve. Oké, ez azért elég gáz volt.

    Hamar beslisszoltam a boltba és magvettem azt a kartonsört ─ hál’ istennek nem kérték el a személyimet, na, nem mintha lett volna nálam ─ és már vittem is ki az én, egyetlen „bestfriend”-emnek.

     Taeyang mosolyogva vette át az italokat és a pénztárcáját, majd kíváncsian rám nézett.

─ Magadnak nem is vettél semmit sem? Mondjuk egy nyalókát. Nem haragudtam volna ám meg ─ mondta. És itt telt be a pohár.

    Alig bírtam kezeimet lefékezni, hogy ne mutassak be neki, az ajkaimra pedig olyan erősen rá haraptam, hogy még véletlenül se csússzon ki rajta semmi féle káromkodás sem.

    Hamar visszadugtam fülembe a fülesemet, és újból futásnak eredtem.

Taeyang

  Miután Dea elrohant Taeyang egyszerűen csak elmosolyodott, aztán tovább hajtott. Elhaladt a lány mellett is, aki mikor észre vette hatalmas, fekete dzsipjét sértődötten a másik irányba fordította fejét, és úgy futott tovább.

   Taeyang felhúzta az ablakot, majd pár perc után leparkolt a szülei háza előtt. Kiszállt a kocsijából, de még mielőtt bement volna hátra fordult, és elkezdett a távolba meredni; Dea még messze járt, ám tökéletes alakját senkiével sem lehetett összetéveszteni.

   Taeyang bekopogott és egy pillanattal később már a házban is volt. Szülei hívták ide. Azt mondták egyetlen fiúknak, hogy fontos dolgot szeretnének vele közölni.

    Taeyangnak fogalma sem volt, hogy mit akartak neki elmondani, de hamar túlakart rajta esni. Volt jobb dolga is. Így mikor anyja felhívta azzal a szándékkal, hogy azonnal látogassa meg őket, ő már indult is, munkáját félbeszakítva.

  Mrs Park megvárta míg fia lecseréli cipőjét egy papucsra, majd miután Taeyang húszadszorra is közölte anyjával, hogy nem éhes beterelte őt az apa dolgozószobájába.

─ Szervusz apuji! ─ hajolt meg Mr Park előtt Taeyang.

─ Üdv, fiam! ─ mosolygott rá az apja, aztán fejével az asztala előtt díszelgő két székre biccentett. ─ Üljetek le.

   Taeyang engedelmeskedett, miközben anyja becsukta maguk mögött az ajtót, majd ő is oda totyogott az üresen maradt székre.

    Pár pillanatig csend volt, de Taeyang hamar megszakította azt:

─ Ne haragudj, appa, de sietek. Miért kellet idejönnöm?  

─ Te ne haragudj azért, hogy iderángattunk. Tudjuk, hogy milyen elfoglalt vagy, de ez most fontos lenne ─ simított végig fia karján Mrs Park bocsánat kérően.

─ És, mi lenne az? ─ vonta fel kérdőn szemöldökét a férfi.

─ A cég most hétvégén ünnepli a megalapításának a hatvanadik évfordulóját, és az igazgatóság szervezett egy utat Ulsanba. Én és anyád hivatalosak vagyunk rá, és attól félek, hogy nem tudjuk visszautasítani. Így arra kérünk téged, hogy három nap erejéig vigyázz Kim Dea-re.

    Taeyang egy ideig csak bámulta a szüleit, majd nagy nehezen megszólalt:

─ A lány már felnőtt. Tud már magára vigyázni. Igazán itt maradhatna három napra.

─ Az a lány nagyon kedves és látszik rajta, hogy becsületes, de sajnos még nem ismerjük őt annyira, hogy egy egész hétvégére a házunkban hagyjuk ─ húzta el a száját az anya.

─ Pontosan. És különben is, az ember nem tudhatja, hogy mikor üt be a mennykő. Hármunkon kívül még senkit sem ismer innen, és ha ─ ne adj, isten ─ felgyújtaná a házunkat akármennyire is felnőtt már, nem tudná, hogy mit kezdjen a helyzettel ─ helyeselt Mr Park.

    Taeyang idegesen festett szőke hajába túrt.

─ Van nekem annál jobb dolgom is, minthogy dadust játsszak ─ mondta végül.

─ Mi ilyet nem is kérünk tőled. Csupán annyi lenne a dolgod, hogy tetőt adsz a feje felé, valamint szemmel tartod őt annyira, hogy semmi féle ostobaságot ne csináljon ─ magyarázta apja. A fiú arra a bizonyos „tetőt adsz a feje felé” mondatrészre kapta fel a fejét.

─ Azt akarod mondani, hogy a lány az én lakásomon fog aludni?

─ Igen ─ helyeselt az anya. ─ De van vendégszobád szóval biztos, hogy nem fog zavarni, ráadásul mindig azt mondod, hogy egész nap dolgozol, így tulajdonképpen szinte nem is fogtok egymással találkozni.

   A szőke férfi felállt, majd a szobában kezdett el járkálni. Nem azzal volt a baja, hogy az a bizonyos Kim Dea ─ aki olyan tiszteletlen volt vele, de Teayang még így is felfedezte benne az illemtudatosságát ─ fog az ő házában lakni három napon keresztül. Sőt ennek igazából titkon még örült is.

   Az idegességének a valódi oka az volt, hogy a lakásán a munkájával kapcsolatos dolgok is voltak, amikre semmi esetre sem akarta, hogy fény derüljön. Pontosan ezért volt az is, hogy eddig még senkit sem ─ kivéve öt maffiatársát, és pár bizalmas emberét ─ engedett fel a lakására. Még az egyéjszakás nőket és a volt barátnőit is mindig szobára vitte, igaz soha sem egy alantas, nevenincs hotelba.

   Ekkor valami megütötte a fejét.

─ Pontosan miért is vállaltátok el ezt a lányt, ha ilyen elfoglaltak vagytok?

─ Hidd el, mi se gondoltuk volna azt, hogy ilyen megtörténhet. Ez egy szerencsétlen fordulat volt ─ szólt az apja.

─ Kérlek, Taeyang vállald el! Jó kislány. Nem fog gondot okozni ─ mosolygott Mrs Prak fiára.

   „Még hogy nem fog gondot okozni. Már most elég gondot okozott azzal, hogy egyáltalán itt van” gondolta magában Taeyang.

    Magában elmormolt vagy száz féle káromkodást, aztán bólintott egyet:

─ Rendben. Mikor indultok?

      

    

      

    

4. Fejezet

Dea

A nap lassan elkezdett felkúszni az égen. Lustán vonszolt maga után egy narancssárga fátyolt, mellyel az egész eget befestette. Minél feljebb ért, annál jobban szikrázott és ragyogott. Ő már felébredt, de én még le sem feküdtem.

Karikás szemekkel álltam erkélyemen, és onnan néztem a gyönyörű eseményt. Tudtam, hogy le kéne feküdnöm, de valami megálljt parancsolt nekem.

A Han-folyó a távolban folydogált, két partján pedig felhőkarcolók álltak rendíthetetlenül. Láttam a hatalmas kivetítőket, és a tengernyi autók forgatagát. Ám itt minden nyugodt volt.

Több mint két órát utaztunk még, miután elindultunk a reptérről, ugyanis kiderült, hogy befogadó szüleim a város másik felében laknak, Kangdong-ku-ban, annak is a legszélén. Itt nem volt más, csak kertvárosi sorházak, amerre csak a szem ellátott. De nem is bántam. Jó volt a nyugodtság.

Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a napnak a sugarai már erősen perzselik bőrömet. Hamar telefonomra pillantottam. Már majdnem  reggel hét óra volt.

Otthagytam az erkélyt, és bementem a vendégszobába, ami mostantól egy évig az én szobámként fog szolgálni.

A szobafalai vajszínűek voltak, a bútorok pedig barnák. Egy ruhásszekrény állt az ajtóval szemben, amellett pedig egy íróasztal. Egy könyvespolc is volt a szobában, pont az ágyam fölött, ami nagyon hívogatónak tűnt számomra. 

Már épp ledőltem volna, mikor észbe kaptam; szinte bűzölögtem, és éreztem, hogy a testem ragad az egy napos mocsoktól. Így azért nem szívesen feküdtem le, így gyorsan előkotortam a bőröndömből a törülközőmet, majd saját fürdőszobám felé vettem az irányt.

  ⃰

─ Mit csinálsz Dea? ─ guggolt le mellém ajumma. Fekete bogár szemeit rám szegezte, kezével pedig a parkettán támaszkodott. 

─ Rajzolok ─ vigyorogtam rá, majd vissza is tértem a színes ceruzáim és az összefirkált papírlapom társaságához.

─ És kinek készíted?

─ Apának ─ válaszoltam fel sem nézve a "mesterművemből".

─ Nagyon szép lesz, kicsi Dea! ─ simogatta meg a fejemet ajumma.

─ Köszönöm! 

Ajumma még utoljára rám mosolygott, majd felpattant, és már el is indult a konyhába, engem otthagyva a kis asztalnál. 

─ Kész! ─ szegtem fel a fejemet büszkén. Rápillantottam a színes ábrára, ami egy kutyát, egy gólyát és egy medvét tartalmazott. Kifejezetten jól sikerült.

Hamar felugrottam, ám ennek az lett a következménye, hogy az asztalon lévő összes ceruza a földre hullott. 

Gyorsan felkapkodtam őket a földről és már futottam is apa dolgozószobája felé. Végig rohantam a folyosón, majd mikor az ajtó elé értem lefékeztem. Kezem már nyúlt a kilincs felé, mikor:

─ Hahahaha! ─ egy finom női hang. 

Meghökkenve álltam az ajtó előtt. Tudtam, apa nem szereti, ha aközben zavarják, hogy valaki bent van nála, mert az munkát jelentett. Így inkább csak álltam, és jó kislány módjára vártam, miközben a ruhámat gyűrögettem. Természetesen furdalt a kíváncsiság, és mikor már a harmadik nevetés hullám hangzott fel, úgy döntettem, az ügy biztos nem lehet fontosabb, mint az Én képem, így berontottam a szobába.

─ Apa! Apa! Nézd, mit rajz... ─ a szavam is elállt. 

Apa ölében egy nő ült. A nőnek a blúza a földön hevert, apa inge pedig szét volt gombolva. Arca a nő nyakán járt, ám mikor meglátott rögtön kiegyenesedett, miközben bele csípett a ─ már szinte elélvezett ─ nőbe, hogy társaságuk akadt.

Az asszony gyorsan felpattant, felvette a földről a blúzát és magára vette.

─ Mit csinálsz itt, kincsem? ─ jött oda hozzám kissé idegesen apa, mialatt az ingét gombolgatta. Leguggolt elém és úgy nézett bele értetlen szemeimbe. Nyugtalanul beletúrt a hajába, majd lepillantott a kezemben tartott lapra. ─ Ezt nekem készítetted? ─ nyúlt érte.

─ Ühüm ─ bólintottam lassan. 

─ Nagyon szép! ─ mosolygott rám, ám még mindig láttam a szemében, hogy ideges.

─ Te biztos csak Dea lehetsz! ─ lépett apa mellé a nő.

Kíváncsi tekintettel néztem fel rá, ám nem tudtam őt hova tenni. Ugyanis a nőnek nem volt arca...

 ⃰

Zihálva ébredtem. 

"Már megint mi volt ez az álom? Minden olyan valóságosnak tűnt. Még az az arctalan nő is."  

─ Aish! Kit érdekel? Csak egy álom volt! ─ töröltem meg szemeimet. 

Valaki kopogott az ajtómon, majd egy ismerős nő dugta be a fejét szobámba.

─ Dea, gyere, kész a vacsora! ─ szólt Park Sea Jin, az egyik befogadószülőm. 

─ Rendben, ajumoni. Pár perc és ott vagyok ─ mosolyogtam rá, miközben egy kicsit meghajoltam.

─ Oké ─ formált mutató- és hüvelykujjával egy "o" betűt, majd vidáman kiment a szobámból. 

Gyorsan kipattantam az ágyból, megfésültem, majd összekötöttem a hajam és átcseréltem a hatalmas "alvópólómat" egy farmerre és egy kockás ingre. Végül is ez volt az első alkalom, hogy Ők és Én együtt ettünk, ezért számított a megjelenés. Legalábbis szerintem.

Megállapítottam, hogy minden rendben van és elindultam. 

A ház nem volt túl nagy, de minden elfért benne, ami csak kellett. És legalább nem tévedtem el. Le ballagtam a lépcsőn, miközben egyre izgatottabb lettem. 

Útközben nem kérdezősködtek olyan sokat, gondolom látták rajtam, hogy fáradt voltam, így biztos voltam abban, hogy azt most fogják bepótolni.

Gyorsan megtaláltam az étkezőt ─ am mellesleg a nappaliban volt. Bent már meg volt terítve a hagyományos módon.

Az asztalon volt minden; kimcsi ─ természetesen ─, szójaszósz, rizs, leves, zöldségek, tészta, marhahús, ragu és egyéb finomságok. Nem is tudtam, hogy hova nézzek. 

─ Tetszik? ─ lépett oda mellém Park Sang Hun. Kezében egy könyvet tartott, orrán egy olvasószemüveg pihent.

─ Igen, ahjussi. Rég láttam ilyen szépen megterített asztalt ─ mosolyogtam rá. És ez igaz volt. 

Otthon gyakran eljártam keleti éttermekbe, de ott mindig csak egy-egy ételt kértem, így nem nagyon élvezhettem az esztétikai megterítés csodáit. Ám itt minden tökéletes volt.

Röviden a koreai megterítésről

Az elrendezésnél figyelembe veszik a színeket, az összetevőeket és az ételek hőmérsékletét is. A másodlagos ételek mindig az asztal közepére kerülnek, és aköré rakják a további ételeket, mint például a kimcsit és a rizst.

─ Te aztán gyors vagy ─ lépett be a szobába mosolyogva ajumoni. ─ Sajnos, ez másokról nem mondható el. ─ pillantott mérgelődve a karján lévő karórára. 

─ Talán várunk még valakit, ajumoni? ─ kérdeztem, de még mielőtt bármit válaszolhatott volna nekem az ajumma megszólalt a kapucsengő.

─ Áhá! Ez csak ő lehet! Na most ellátom a baját! ─ viharzott ki az előszobába, miközben az ujját rázogatta. 

─ Ahjussi, ki jött meg? ─ érdeklődtem. 

─ A fiam. Nagy ritkán itt szokott vacsorázni vasárnaponként, de sajnos nagyon elfoglalt ─ húzta el a száját ahjussi, de aztán rögtön fel is derült az arca, mikor meglátta az ajtó küszöbén a  fiát. Odasietett hozzá, majd pedig boldogan megölelte. 

─ Appa, összeroppantsz! ─ szólt komoran a férfi.

─ Aiggo! Hiányoztál ám, te gyerek! Többször is meglátogathatnád a szüleidet ─ engedte el fiát az ahjussi, miközben "durcásan" összefonta karját a mellén. 

Így most már jobban megnézhettem a férfit; egy szürke öltönyt viselt, ami mellesleg nagyon jól állt rajta. Festett szőke haja oldalt le volt borotválva,  füléből pedig karika fülbevalók lógtak. Nos, ha azok a karika fülbevalók nem lettek volna ott, azt mondanám, hogy jól nézett ki. 

Kár, hogy a modora borzalmas volt.

─ És Te ki vagy? ─ tette zsebre kezét hanyagul, miközben fekete szemeit rám szegezte. Meglepődve néztem rá, majd pedig körbe tekintettem a szobában, de senki nem volt ott. Minden bizonnyal az ajumma és ahjussi kimentek a konyhába. 

Nagyon törtem a fejem, hogy mégis hogyan mutatkozzak be neki. Biztos, hogy több volt mint húsz, de még sosem találkoztunk. Most akkor magázzam, vagy egyszerűen csak letegezzem? A francba! Nem tudom.

─ Szia! A nevem Kim Dea. Egy ösztöndíj programmal jöttem Koreába, és a szüleid az elszállásolóim. Örülök a találkozásnak! ─ hajoltam meg előtte. Miután kiegyenesedtem vártam egy kicsit, hátha ő is bemutatkozik nekem, de semmi sem történt. Csak állt, és engem nézett. Aztán... félmosolyra húzta a száját, beletúrt a hajába, majd pedig megszólalt:

─ Tudod, egészen jó a koreaid, de a modorod borzalmas ─ ni csak, ki beszél. ─ Nem tudod, hogy hogyan kell megszólítani itt, Koreában, a nálad idősebbeket? Azt ajánlom, ezt gyorsan tanuld meg, különben még bajod származhat belőle. ─ azzal már ment is volna ki, a konyhába, de még gyorsan visszafordult, és egy kicsit meghajolt előttem. ─ A nevem Park Taeyang. Örülök a találkozásnak!

Ezzel a mondattal hagyott ott a szobában, nekem pedig kedvem lett volna egy jó nagyot belerúgni valamibe, hogy lecsillapítsam a dühömet. 

Röviden a koreai megszólításokról

Ajumma: általában a 30 év fölötti nőket szokták így szólítani a fiatalabbak. Használhatják barátoknál, családnál, de még idegeneknél is. Hivatalosabb megfelelője az ajumoni.

Ahjussi: az ajumma férfi megfelelője. 

Appa: az apa koreai megfelelője.