3. Fejezet

Valamilyen értelmetlen oknál fogva sajnos letörlődött az egész 3-dik fejezetem, ezért (mivel voltam olyan "okos" és nem mentettem le más helyre) most az egészet újra kellet írnom, így előfordulhat néhány szöveges eltérés az előző változattól, ám a tartalma ugyan az. Remélem, hogy ilyen többet nem fog velem előfordulni. Ennek elkerülése érdekében, most már két helyre is elmentem a dolgaimat. 
Jó olvasást! :)

Dea

─ Apa! ─ rohantam egy magas, sötétbarna hajú alak felé. Az alak nevetve széttárta kajait, és úgy várt. Engem. Mikor odaértem hamar felkapott és a levegőben megpörgetett.
─ Hát itt van az én gyönyörű kislányom! Hiányoztam?
─ Nagyon! ─ nyomtam egy cuppanós puszit apa arcára, mire ő még hangosabban felnevetett. ─ Már alig várom, hogy Koreába menjünk ─ vigyorogtam rá.
─ Hohó! Még meg sem érkeztem! mutatott körbe apa a reptéren. ─ Igen, a reptéren voltunk, de ezt eddig észre se vettem.  
Anya jelent meg mellettem. Csak úgy hirtelen. A semmiből. Ég kék szemével rám pillantott, majd így szólt:
─ Apád bizonyára arra célzott, hogy a legközelebbi géppel már indultok is ─ tekintett szúrós szemekkel apára. Egy ideig szemeztek egymással én pedig köztük álltam. A levegő szinte vibrált körülöttük. De szó szerint. 
Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem minden ég. Forróság volt. De én dideregtem Éreztem a hőt a testemen, ám majd megfagytam. 
Hirtelen apa kezét éreztem a vállamon. Lassan újból felmelegedtem, de ekkor egy másik kéz landolt testemen. Az hideg volt. És idegen.
Minden összezavarodott. Egyik felem reszketett, a másik lázban égett...
─ Gyere, Dea! Indul a repülő. kapott karjába apa. Minden újból a régi volt, csak egy valami hiányzott...
 ─ Anya. Anya! Anya! ─ sehol sem láttam anyát. "Hol van? Hová tűnt?" zakatoltak fejemben a kérdések. 
─ Shhh! Anya elment, kincsem! ─ nyugtatott apa, miközben apró fejemet simogatta.
─ Nem, még nem búcsúztam el tőle! Anya! Anya! ─ újból égni kezdett mindenem. De én csak tovább ordítottam. 
Aztán minden elsötétült...

  ⃰

─ Kisasszony! Hölgyem! Jól van? ─ egy kéz rázogatott. Lassan kinyitottam a szememet, és a szomszédomra pillantottam, aki engem ébresztgetett. Kedves, idős bácsi volt, de angolul beszélt hozzám.  ─ Jól érzi magát?

─ I-igen ─ bólogattam, bár magam sem voltam biztos abban, amit állítottam. Éreztem, hogy teljesen megizzattam.  
─ Menjen ki, és mosakodjon meg! Higgye el jót fog tenni.

Bólintottam egyet, mire ő rögtön felpattant, és kiengedett az ablak melletti ülésből. Halványan rá mosolyogtam, majd egy kicsit émelyegve a mosdó felé vettem az irányt.
Amint beértem rögtön magamra zártam az ajtót és... TACCS. Igen. Pontosan az landolt a vécében, amit gondoltok, ezért ezt inkább nem részletezném.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd a mosdókagylóra támaszkodva megmostam az izzadt és egyéb dolgoktól koszos arcomat.
─ Hülye szendvics ─ motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy Mama mit rakott bele, de nagyon megviselte a gyomromat. És az az álom... még borzalmasabb volt. Vajon miért álmodhattam azt. 

─ Aish! Ez csak egy álom! ─ szóltam hangosan, bár igazából rajtam kívül senki sem tartózkodott a helyiségben.

     Soha életemben nem beszéltem még magamhoz ─ legalábbis hangosan nem. Ami azt illeti, ha az ember magához beszél gondolatban, az nem baj, mert mások úgysem hallják. De ha valaki már hangosan gondolkodik, az nem csak azért rossz, mert mások hallják, hogy az illetőnek min kattog éppen az agya.

     Az emberek ilyen helyzetekben szeretnek egy öt versszakos nyelvtörőnek a kimondásával megegyező betegség nevével illetni a másikat, vagy éppen egyszerűen csak rámondják azt a „nem komplett” jelzőt. Pedig az is megeshet, hogy „vétkes” személy csupán csak szeret hangosan elmélkedni.

     Hál’ istennek én nem tartozom az utóbbi csoportba, inkább megmaradok a klasszikus, „befogom a szám és úgy gondolkodom” módszernél, és ezt gyakran is szoktam csinálni, igaz általában hülyeségekről, mint ahogy most is.

     „Ki gondolkodik azon, hogy mások hogyan gondolkodnak?” Egyértelműen csak én lehetek az a személy, akinek ilyen baromságokon jár az agya. De nem bántam. Főleg azért, mert elvonta figyelmemet az álomról, na meg a vécében úszkáló, tegnap esti vacsorámról.

     Gyorsan lehúztam a toalett tartalmát, megmosakodtam, megigazítottam a ruhám és a hajamat és vissza is mentem a helyemre.

     Az idős úr szívélyesen vissza engedett a helyemre, melyet én egy halvány mosollyal köszöntem meg.

─ Máris jobban néz ki, kisasszony! ─ vigyorgott rám az úr.

─ Köszönöm ─ válaszoltam.

─ Honnan származik? ─ tette fel a kérdést a férfi. Gondolom nem tudta hová tenni az angol akcentusomat, a magas ─ százhetven centi ─ termetemet és a kissé ázsiai archoz hasonlító képemet.

─ Magyarország. Ön pedig bizonyára brit.

─ Ez így van! ─ húzta ki magát ─ a kelleténél lehet, hogy kicsit jobban ─ az angol úr. ─ De mondja csak, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal hölgy, mint maga már Koreába utazik?

─ Megnyertem egy ösztöndíjprogramot, így gondoltam; miért ne? ─ szóltam őszintén.

     Igen, engem is, ahogy minden gyereket, arra tanítottak, hogy idegenekkel ne álljak szóba. De hát mégis mit árthatott volna nekem ez a bácsi? Különben is, jó volt valakivel beszélgetni. Így legalább, ha nem is teljesen, de valamennyire feloldódtam.

     Így nem kellett egyfolytában anyán járnia az agyamnak. Nagyon szerettem anyát, ő mindig kedves volt hozzám. Ám mikor apa végleg kilépett az életünkből teljesen megváltozott.

     Miután apa eltűnt megkérdeztem anyutól, hogy hol van, mire ő csak ennyit válaszolt: „Biztos talált valami nőcit, akivel hetyeghet.” Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelenthet, most már annál inkább.

     De én soha nem tudtam volna elképzelni apáról ─ pedig most már világos számomra, hogy biztos van családja ─ így tovább lovagoltam a témán, míg végül anya egy „Jaj, menj már a szobádba játszani!” mondattal véget vetett az egésznek, majd bele kortyolt a poharába, ami tömény alkoholtól bűzlött, aztán pedig szippantott egyet abból a rühes cigarettájából.

Végül hozzászoktam a gondolathoz, hogy az „apa” szó tiltott a házban, anya pedig a szenvedélyeinek kielégítésére szokott hozzá. Az alkohol és dohány fogyasztása tizenegy éves koromra már az egeket verte. Végül ez okozta a vesztét is.

     Fájó emlékeimnek borotvaéles táncából a bácsi hangja zökkentett ki:

─ Milyen talpraesett egy lány.

─ Köszönöm ─ mosolyogtam rá, miközben úgy tettem, mintha fáradt lennék és megdörgöltem a szememet, de valójában egy könnycseppet morzsoltam el, ami éppen vándorútra akart térni a szememtől lefelé, az orcámon.

⃰

     Az egész utat végig beszéltem az idős, angol úrral. Nagyon kellemes társaságnak bizonyult, ám amint kinéztem az ablakon ez a bizonyos társaság eltörpült amellett a látvány mellett, ami elém tárult.

     A távolban Incheon fényei szikráztak az éjszakában, míg a tenger vizéről visszatükröződött a hold és a csillagok fénye. De rég láttam már ezeket a fényeket. Pontosan kilenc éve.

     Egy női hang szólalt meg a bemondóból; megkérte az utasokat, hogy foglaljunk helyet és kössük be öveinket, mert pár perc múlva leszállunk. Ezt még más nyelveken is elmondta, de azok már nem nagyon izgattak.

     Izgatottan kötöttem be az övemet, majd újra kipillantottam az ablakon és egy furcsa érzés szánkózott végig a hátamon. Hamarosan otthon leszek.

     Mielőtt még leszállhattam volna a gépről elbúcsúztam az angol bácsitól, aki nagylelkűen felajánlotta nekem, hogy ha majd egyszer Londonban járok, nyugodtam benézhetek hozzá ─ igaz, még a nevét sem tudtam. Így hát csak nagyokat bólogattam, aztán elváltak útjaink.

     Miután leszálltam a gépről rögtön fel is szálltam egy buszra, ami elvileg ahhoz a terminálhoz vitt, ahol a vendéglátóimnak kellett várnia rám.

     A buszon gyorsan megnéztem az üzeneteimet, amikből rengeteg volt, hála Rékának, aki rosszabbnak bizonyult, mint Mama. (Higgyétek el, huszonegy írott üzenet után ti is így gondoltátok volna.)

     Hamar válaszoltam neki, hogy biztonságban megérkeztem, mire ő a következőt írta: Na végre! Már nem tudtam elképzelni, hogy hol a szarban vagy. Már azt tervezgettem, hogy utánad megyek repülővel.” Erre a kijelentésére felnevettem, igaz egy kicsit hangosan, mire a többi utas kómás és rosszalló tekintettel pillantott felém.

     Szerencsémre gyorsan megérkeztünk, így sietve ─ jó nagy adag izgulással fűszerezve ─ leszálltam, és elindultam a terminál felé.

     Ott magamhoz vettem a csomagjaimat, aztán bementem a váróba. Egyszerűen hatalmas volt; üvegfalak vettek körbe, amik színtisztára voltak pucolva. Nem volt zsúfoltság, sőt. A hely kellemes volt és tágas.

     A bejáratnál, a korlátok mögött emberek hada sorakozott fel. Valakik csak egymagukban ─ vagy családjaik társaságában ─ várták vendégeiket, szeretteiket. De engem nem ők érdekeltek.

     Én inkább azokat az embereket fürkésztem, akik hatalmas táblákat lebegtettek kezeikben, amikre nevek voltak felírva, hol jelekkel, hol betűkkel. Reméltem, hogy vendéglátóim az utóbbi opciót választják, mert ─ bár a beszéd ment ─ a jelek leírásával és felismerésével még gondban voltam.

     Kim Dea. Kim Dea. Kim... Megvan!

     Amint megtaláltam az adott táblát ─ hál’ istennek betűvel írták ─ odasiettem a már idősebb koreai párhoz. Udvariasan meghajoltam előttük, és már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor ők kezdtek el hozzám beszélni. Angolul.

     (Az asszony valamit beszélt hozzám fülig érő szájakkal, de azt inkább nem fordítom le nektek, mert a végén még valami orbitális baromságot írok ide.)

     Mosolyogva végig hallgattam, majd mikor befejezte én szólaltam meg. Koreaiul.

─ Üdvözlöm Önöket! A nevem Kim Dea, maguk pedig minden bizonnyal Mr és Mrs Park. Nagyon örvendek a találkozásnak ─ hajoltam meg előttük ismét csak.

     A férfi és a nő egymásra pillantottak, majd a férfi rám mosolygott és mosolyogva megszólalt.

─ Mi is úgy szintén örülünk! ─ hajoltak meg ők is egy kicsit. ─ Az én nevem Park Sang Hun, ő pedig itt a feleségem, Park Sea Jin. Ne haragudj, de nem voltunk benne biztosak, hogy beszélsz koreaiul, ezért üdvözöltünk angolul.

─ Ugyan semmi baj ─ legyintettem egyet.

     Mrs Park rám pillantott, majd így szólt:

─ Látom már fáradt vagy. Gyere, elviszünk az új otthonodba.

     Boldogan bólintottam rá az ajánlatra, mire Mr. Park felkapta a csomagjaimat, és úgy indultunk ki az Incheoni reptérről.

⃰

Taeyang

     Üresek voltak az utcák. Egy fekete autó gurult végig az aszfalton az éjszakában.

─ Hangosítsátok fel! ─ mordult rá a hátul ülő, negyvenes éveiben járó férfi az elől ülő két emberére.

     Az egyik engedelmesen felhangosította a rádiót, míg másik megállt az egyik utcalámpa előtt.

Gond nélkül áthajthatott volna a piroson, de minek a siettek volna? Pedig jobban tették volna.

     A semmiből négy kocsi jelent meg és vette körbe az autót. A két elől ülő személynek esélye sem volt gondolkodnia; a jobb oldali kocsinak a lehúzott ablakából egy fegyveres kéz nyúlt ki, majd két pontos célzás kíséretében szétloccsantotta az agyukat.

     Ekkor mind a négy kocsiból kiszállt az összes ember, köztük Taeyang és G-Dragon is, és a hátsó ülésről kirángatták az öltönyös férfit, majd az útszélére ráncigálták.

─ Hát te mit keresel itt? ─ kérdezte Teayang, miközben egy félmosolyt küldött barátja irányába.

─ Unatkoztam, és gondoltam megnézem, hogy te mit csinálsz ─ vont vállat Ji Yong, aztán ráförmedt az útszélén rimánkodó férfira, hogy fogja be.

─ És hogy állsz? ─ kérdezte Taeyang.

─ Már befejeztem ─ mondta flegmán G-Dragon.

─ Mi? Ji Yong, te lerendeztél tíz embert kevesebb, mint egy nap alatt? ─ Taeyangnak még a szája is tátva maradt. Mindannyian kaptak egy listát tíz-tíz emberről, akiket meg kellett látogatniuk, és egy kicsit elkellett velük „beszélgetniük”.

─ Ja. És mellesleg nyolcat rá is vettem, hogy csatlakozzon a Maffiához. De kettőt nem tudtam, mert ebédidő volt, én meg rohadt éhes voltam, ezért inkább gyorsan lerendeztem őket.

─ De ugye nem volt baj? ─ ráncolta homlokát Taeyang.

─ Dehogyis! Hamar beültünk egy büfébe, aztán bekaptunk pár falatot. Igaz fiúk? ─ fordult embereihez Ji Yong, akik a férfit állták körül ─ na, nem mintha megtudott volna szökni. Emberei vigyorogva bólogattak, miközben kitört belőlük a beszélhetnék, és azt kezdéketék el mesélni Taeyang embereinek, hogy mit ettek abban a bizonyos büfében.

─ A maffiacsaládokra értettem ─ sóhajtott Taeyang, mire hangjára mindenki abbahagyta a beszélgetést.

     Ji Yong egy kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét, jelezve, hogy nem volt semmi féle gond sem.

─ És te? Hogy haladsz? ─ tette fel a kérdést GD.

─ Hatból három ─ húzta el a száját barátja.

─ Mennyi? ─ kacagott fel Ji Yong. ─ Azt meg hogy csináltad?

─ Ismersz. Eléggé türelmetlen vagyok ─ vont vállat Taeyang.

─ Na de ennyire? ─ rázta a fejét GD, miközben átölelte társa vállát és úgy baktattak közelebb az életérét könyörgő férfihoz. ─ Van egy ajánlatom a számodra. Én ezt megcsinálom helyetted, te pedig mehetsz a dolgodra. Na?

─ És ebben neked mi lenne a jó? ─ mondta elgondolkodva Taeyang.

─ Tartoznál nekem egy szívességgel ─ válaszolt Ji Yong.

     Taeyang barátjával szembe fordult, aztán ─ ritka alkalmak egyikeként ─ elmosolyodott és elfogadta G-Dragon kinyújtott kezét, majd megrázta azt.

─ Rendben.

─ Ez az! Nem fogod megbánni Tae! ─ vigyorgott Ji Yong, aztán összecsapta tenyerét és a remegő férfi felé fordult.

─ Szóval. Hogy akarod? Intézzük el gyorsan és fájdalom mentesen, vagy lassan és...

─ Beállok a maffiába! ─ ordította a férfi, miközben félelmében már be is csinált. Jól tudta ki állt előtte, és hallotta, valamint látta is az előbbi párbeszédet, ezért inkább a gyors utat választotta, és csatlakozott a Maffiához. Inkább ez, mint hogy Kwon Ji Yong megkínozza.

─ Ne már! ─ rúgott idegesen egyik embere  lábába Ji Yong, aki ezt szó nélkül tűrte. Taeyang egy kicsit elnevette magát, de amint emberei ránéztek ő már újra felvette a komoly ábrázatát. ─ Egy kicsit hagyhattál volna játszani, bazdmeg! Most azonnal visszavonod azt, amit mondtál, és azt mondod: „Nem fogok beállni közétek!” ─ idegeskedett GD, ám mikor a férfi nem akart neki engedelmeskedni előkapta a kését, és már épp lesújtott volna áldozatára, mikor egy kéz megállította.

─ Hagyd! Már válaszolt ─ rázta a fejét Taeyang. Egy kicsit együtt érzett Ji Yong-gal; egy olyan őrültnek, mint amilyen barátja is volt, kellettek az ilyesfajta „játékok”. ─ Gyere, inkább menjünk haza.

─ Jó ötlet ─ bólogatott csalódottan Ji Yong, majd mind a ketten kocsisaikhoz sétáltak kíséreteikkel és beszálltak, ám még mielőtt elindultak volna Taeyang megadott a ─ még mindig az útszélénél gubbasztó ─ férfinak egy címet és egy időpontot és már el is száguldottak a férfit otthagyva az úton.

   

2. Fejezet

Dea

         

A kocsiablakából néztem, ahogy a táj elhalad mellettünk. Illetve mi robogtunk el a táj mellett a nagyszüleim régi Opelében, de ez nézet kérdése volt.

Még csak a teljes sötétségbe borult fákat és a szürke, füves mezőket, na meg a lassan forgó szélkerekek alakját lehetett látni. Hajnali négy óra volt, így az országúton még senki sem vezettet, rajtunk kívül.

Nagyiék még nem akartak feltérni az autópályára, mondván, ott nem olyan biztonságos. Én nem hibáztatom őket. Az ő korukban már én sem mernék az ezerrel száguldozó autók közt menni, de akkor is, mi időre mentünk. Ráadásul így sokkal előbb felkelett kelnem. Na, nem mintha aludtam volna bármennyit is. Egyszerűen ahhoz túl stresszes állapotban voltam.
Így, miközben a mellettem hangosan szuszogó, szőke barátnőm, Réka mélyen aludt, én csak ültem az ágyon, és néztem ki a fejemből.

─ Vigyázz az őzre! ─ kiáltott fel a nagymamám, ezzel szegény Rékát felébresztve, aki hátul ült velem, engem kizökkentve a gondolkodásból és persze a nagyapámat halálra rémisztve.

─ Ne rikoltozz már itt nekem! Különben is, már rég a túloldalon van ─ mérgelődött Papa. És igaza volt.

Az előbb én is láttam azt, ahogy az őz szeme megcsillan az autólámpájának a fényében, de hamar észbe kapott a szegény pára, és eliszkolt az útról.

─ És mi lett volna akkor, ha elütöd? ─ erősködött tovább Mama. Nem szerette azt, ha egy párbeszédet nem ő fejezhetett be.

─ Akkor meg lett volna a mai vacsoránk ─ vonta meg a vállát, majd hamar hátra fordult és rám kacsintott. Gyorsan visszamosolyogtam rá, de már alig vártam, hogy ismét csak az utat nézze, mert ez azért eléggé veszélyes egy póz volt. Szerencsére még időben visszafordult, így én ki tudtam fújni a benn tartott levegőmet.

A nagyszüleim tovább veszekedtek, mi pedig rajtuk kuncogtunk ott, hátul. Olyanok voltak, mint két gyerek, és mire észrevehették volna már nem is az őzről volt szó, hanem valami kulcsról vitáztak.

Pár perc után abbahagyták, és újból csend uralkodott a kocsiban. Eléggé nyomasztó volt, ám Réka hamar megtörte:

─ És mi lesz a kézivel?

─ Nem tudom ─ vontam meg flegmán a vállamat.

─ Mi az, hogy nem tudod? ─ nézett hátra rám Mama kérdő tekintettel.

─ Hát az, hogy nem tudom.

─ Na de kincsem! Eddig a kézilabda jelentett neked mindent! Biztos lesz majd a suliban egy csapat. Folytasd! ─ mosolygott rám a nagyi, miközben Papa helyeslően bólogatott, Réka pedig... nos, ő neki már csak a jelenléte is bíztatott.

Igaza volt Mamának. Anya halála után semmire sem tudtam koncentrálni, az életem fenekestül felfordult. Egy nagy káosz volt bennem, amit nagy nehezen Réka segítségével rendbe tudtam tenni. És a kézilabda segítségével.

Egyszerűen imádtam mindent, ami csak kézi volt. A wax tömény illatát, a ragacs fogását, ami ha egyszer a pólódra került többé már nem tudtad róla leszedni. A labdapattogtatás hangját és persze magát azt az érzést, mikor a kicsi gömb kirepül a kezedből, be egyenesen a hálóba, ezzel pontot szerezve az egész csapatnak. Az a világ leggyönyörűbb érzése.

Ám mindezek ellenére nem szerettem volna elhamarkodott döntést hozni. Igaz, imádtam kézizni, de tudtam, rengeteg teendőm lesz Koreában. Iskolába járás, beilleszkedés, tanulás. És persze apa megtalálása.

─ Még átgondolom ─ feleltem halkan, majd az ablak felé fordultam, és ismét csak a tájat kezdtem el nézni. Mama lemondóan visszafordult, majd benyomta a rádiót. Réka rosszallóan elhúzta a száját, ─ ezt mindig akkor csinálta, mikor valakit ki akart oktatni, de tudta, hogy annak nem most van itt az ideje ─ aztán ő is elkezdett az ablakon kifele bámulni.

Papa úgy döntött, hogy most már ideje lesz az autópályán haladni, így az első adandó alkalomkor felhajtottunk rá, és ott folytattuk tovább utunkat, Budapestre, a reptérre.

⃰

─ Tessék, itt vannak a szendvicsek, meg egy kis üveg víz! ─ nyújtott át nekem Mama egy zacskót kissé durcás fejjel. Azért volt ilyen morcos, mert nem engedtem neki, hogy a tegnapi „rántott hús rizzsel” vacsorát elcsomagolja nekem. De most komolyan. Hogy tudna bárki is a repülőn, a fapados osztályon ilyeneket enni?

─ Köszönöm! ─ mosolyogtam tényleg hálásan, ő pedig visszamosolygott rám. Ezek szerint minden el lett felejtve.

─ Vigyázz magadra kislányom! ─ nyomott két puszit az arcomra Papa, aztán pedig megölelt. Valaki kínosan érzi magát, ha mások idegen helyen ölelgetik. Ez rólam nem mondható el. Mindig örültem annak, ha valaki megölelt. Az olyan megnyugtató volt. és persze most, hogy a reptéren állunk ez egy kifelejthetetlen mozdulat volt, hiszen bő egy évig nem is fogjuk egymást látni.

─ Hogyan fogok én így veled beszélni? ─ ölelt meg Mama könnyes szemekkel.

─ Mama, ezt már megbeszéltük. Ott a gép, rajta van a Skype. Bár mikor amikor beszélni akartok velem csak felhívtok videó hívásban, és én már ott is leszek. Tudod, ez már a huszonegyedik század ─ vigyorogtam.

─ Jó, de mi azt nem tudjuk kezelni ─ akadékoskodott tovább a nagymamám.

─ Majd akkor én átmegyek Önökhöz, és segítek ─ mosolygott kedvesen Réka, mire Mama kedvesen megsimogatta a karját.

─ Köszönöm, drágám!

─ Ó, semmiség.
Mama még egyszer megölelt, aztán hagyta, hogy Rékától is elköszönjek.

─ Hiányozni fogsz, te ütődött! ─ zártuk össze egymás körül a karunkat.

─ Te is nekem! ─ szorított még jobban magához Réka. ─ Mindenről beszámolót akarok.

─ Mindenről? ─ húztam össze szemöldökömet, ő pedig halkan felnevetett mellettem.

─ Tudod, suli, pasi ügyek ─ suttogta halakna a fülembe, hogy nagyiék meg ne hallják, de én éreztem a hangján, hogy sír. ─ És persze ha bármi hír van az apukádról, arról azonnal tudni akarok.

─ Úgy lesz ─ toltam el magamtól, és azt vettem észre, hogy én is könnyezek.

Nem az utazástól féltem. Régen rengetegszer utaztam repülővel Koreába, mikor még apa tartotta velünk a kapcsolatot. Inkább csak attól az egy évtől féltem, amit a nagyszüleim és Réka közelsége nélkül kellett leélnem, De hát, én választottam ezt az utat. És ha egyszer valamibe belekezd az ember, azt illik is befejezni.

Egy darabig még Mama oktatott arról, hogy egyek sokat, mert ha lesoványodom, akkor nagyon dühös lesz ─ ne akarjátok megtudni, hogy az milyen ─, hogy télen öltözzek fel melegen, és hogy rendszeresen egyek gyümölcsöt. Meg zöldséget. Meg húst. Na, szóval a mondanivalójának a kilencven százaléka a kajáról szólt.

Papa rám parancsolt, hogy aztán nehogy valami koreai fiúval jöjjek haza, de én megnyugtattam, hogy ilyen nem fog előfordulni. Rékát ─ még egyszer ─ megöleltem, aztán már hallottam is a hangos bemondóban a járatom indulásának jelzését.

Újból megöletem mindenkit, immáron harmadszor, majd megfordultam, és a kézipoggyászom kíséretében elindultam az egyik terminál irányába, ami egyenesen a géphez vitt. Elvették a jegyem és az útlevelem, majd miután átvizsgálták már mehettem is.    

Még utoljára hátranéztem. Mama sírva integette utánam, míg Papa mellette állt, és nyugtatóan átkarolta. Réka pedig vigyorogva nézett rám, ám láttam a szemében, hogy szomorú. Ám mennem kellett.
Intettem nekik egyet, aztán elindultam életem egyik legnagyobb utzására...

Taeyang


Fekete lakk cipők topogtak végig a vörös szőnyeges folyosón.  A fehér falakat képek díszítették, fényt pedig az egyik oldalon lévő üvegfal biztosított. Innen, a huszonharmadik emeletről gyönyörű kilátás nyílt Szöul hatalmas városára, melyben most is zajlott az élet. Ám ez a folyosón menetelő 
Taeyangot egyáltalán nem érdekelte. 
Embereit pedig nem érdekelhette a kilátás, ha főnöküket sem izgatta fel. Csak követték Taeyangot egyenesen a folyosó végéig, ahol egy kétszárnyas ajtó állta útjukat. 
Ám ezen az akadályon hamar túl jutottak; két ─ meglepő módon ─ fekete öltönyös, izmos férfi előre lépett, és kitárta az ajtót Taeyang előtt.
Bent már vártak rá; T.O.P a hosszú asztal légvégebe ült (vagyis az asztalfőn), Daesung tőle jobbra foglalt helyet, és úgy vigyorgott Taeyangra. Seungri pedig egy ülést kihagyva Daesung oldalán ült, miközben egy narancsot hámozott késével, aminek a héja végül az asztalon kötött ki. Egy kicsit felpillantott, biccentett társa irányába, majd visszatért gyümölcse hámozásához.
Taeyang végül T.O.P bal oldalán foglalt helyet.
T.O.P keresztbe tett lábakkal ült a bőrhuzatos széken, miközben telefonját nyomkodta. Ő volt a legidősebb, és egyedül csak ő tarthatta az Elnökkel a kapcsolatot, ezért érthető volt, hogy - ha nem is közös megállapodás alapján ─ ő lett a Szöuli maffia vezére.
─ Valami nem tetszik, Taeyang? ─ kérdezte T.O.P, mikor észre vette Taeyang unott tekintetét. A férfinak most pont nem volt kedve ehhez az egész megbeszéléshez. Legalábbis T.O.P azt mondta neki, hogy most az lesz.
─ Csak azt szeretném megtudni, hogy minek kellett idejönnünk vasárnap. Nem ért volna rá hétfőn?
─ Nem. ─  rázta meg a fejét T.O.P ─ Ez most sürgős.
─ Akkor miért nem kezdjük? ─ tárta szét a karját Daesung. Neki sem volt kedve itt lenni, így inkább bekapcsolódott a beszédbe. Seungri továbbra is narancsát pucolta, és egy szót sem szólt.
─ Ji Yong még nincs itt ─ jelentette ki T.O.P egyszerűen. 
Csak ennyi kellett; G-Dragon lépett be az ajtón. Vörös haja tökéletesen be volt állítva, fekete bőrdzsekijén pedig egy porszem sem látszódott. Tökéletes volt a megjelenése, igaz rajta kívül mindenki öltönyt viselt, míg ő az utcai divatot követte.
Mielőtt még vidáman megszólalhatott volna, T.O.P közbe vágott:
─ Késtél. Megint.
─ Héé! Tehetek én róla, hogy Szöulban lehetetlen közlekedni? Ha ti azt tudnátok, hogy mekkora forgalom van odakint! ─ vette le bőrdzsekijét, majd a pólóját kezdte el úgy rázogatni, mintha a fáradságtól megizzadt volna és meleg lenne.
─ Tudjuk GD. Tudod, mi is Szöulban élünk ─ nézett rá Taeyang komor tekintettel. 
Ji Yong elhúzta a száját, majd morcosan leült Taeyang mellé. Seungri abbahagyta a ─ amúgy már kész ─ narancspucolást, és T.O.P felé fordult, aki letette telefonját, könyökével megtámaszkodott az asztalon, ujjait pedig összefűzte és úgy kezdett el beszélni:
─ Szóval, új parancs érkezett Kínából, az Elnöktől; úgy tűnik, hogy kell egy kicsit szitálnunk. ─ (szitálás: ők így nevezték azt, mikor a maffiacsaládok elsokasodtak és egy kicsit meg kellett őket ritkítani. A nagyok fenn maradtak, a kicsik kihullottak.) 
─ Szitálni? ─ vonta fel szemöldökét furcsállva Taeyang. ─ De hisz' kevesebb, mint négy éve, már végeztünk egy nagytakarítást.
─ Igen, de ez most más lesz. Négy évvel ezelőtt megengedtük, hogy eltűnjenek innen, és máshol telepedjenek le, de most nem. Vagy mellénk állnak, vagy pedig meghalnak. És nem lesz köztes út.
─ Ennyire elszaporodott volna a fajtánk? ─ rázta rosszallóan a fejét Seungri. Nem szerette a maffia életet, ugyanis úgy kényszerítették bele. Ám nagyon értette a dolgát, ha arra volt szükség. 
─ Úgy tűnik kemény hónapok elé nézünk ─ bólogatott nagyokat Deasung, miközben Seungri  meghámozott narancsát ette.
─ Te a narancsomat eszed? ─ kérdezte Seungri, bár nem nagyon izgatta a dolog. Deasung elmosolyodott, majd a felét átnyújtotta társának, a maradékot hamar bekapta.
─ Teát ne hozassak mellé? ─ kérdezte T.O.P haragos tekintettel. Hamar abbahagyták az evést, és ismét a "vezérre" néztek. ─ A lényeg az, hogy minél több családot próbáljunk meg bekebelezni. Mint azt tudjátok, pár hónapja volt az az incidens a rendőrökkel, ami miatt eléggé sok emberünk a börtönben végezte. 
─ Szóval akkor toborzunk? ─ kérdezte Ji Yong. Láthatóan neki tetszett az ötlet, bár biztos, hogy nem a békésebb rész.
─ Mondhatjuk ─ bólintott helyeslően T.O.P. ─ De van még egy fontos dolog. 
─ Mi? ─ ráncolta homlokát Taeyang.
─ Egy család ki fog maradni a listáról. Ahhoz jelen pillanatban túl gyengék vagyunk, hogy szembe szálljunk velük, így a toborzást a lehető leggyorsabban és észrevétlenebbül kell elvégeznünk. 
─ És ki az a család? ─ kérdezték szinte egyszerre a többiek, bár mind tudták a választ. 
─ A Kangnam-ku-i Kim maffiacsalád...   

1. Fejezet

Dea

       
Haza érve rögtön ledobtam magamról a cipőmet, és levettem a kabátomat, aztán már egyből siettem is fel az emeletre. Illetve siettem volna, de egy ismerő női hang megállított.

─ Hova, hova? ─ lassan megfordultam, és a nagymamámmal találtam szembe magam. Karjait keresztbe fonta a melle előtt, míg kicsi lábával egyfolytában a padlót ütögette. ─ Merre jártál, kisasszonykám? ─ hamar végig pillantott rajtam, majd kikerekedett szemekkel nézett vissza rám. ─ Esőben, esernyő nélkül?

─ Ne haragudj Mama! ─ sóhajtottam egy nagyot. ─ Csak kint voltam, anyánál. Elbúcsúztam.

─ Na de esernyő nélkül? Esőben? ─ csóválta rosszallóan a fejét, mi közben elmondta ugyanazt a mondatot, csak éppenséggel más szórenddel. Ez egy rossz szokása volt. ─ Különben is aggódtam érted. Tudod mennyire megijedtem, mikor reggel az ágyadat üresen találtam?

─ Sajnálom ─ hajtottam le a fejemet. Ehhez a beszélgetéshez most pont nem volt semmi kedvem.

Nagyi csettintett egyet nyelvével, majd bólintott egyet.

─ Na, menj, és hamar szárítkozz meg! És legközelebb szólj, ha elmész! ─ kiáltotta utánam, ám én már rég a szobámban voltam.

A szobám nem volt túl nagy, de egyedül voltam, így kényelmesen el is fértem. Halványlila falai a felhős ég miatt még homályba burkolóztak, így gyorsan fel is kapcsoltam a villanyt. Egy kihúzhatós, kanapé ágyam volt, ami pont jól jött, mikor valaki itt akart aludni a barátaim közül. Igaz, ez anya halála óta csak nagy ritkán esett meg.

A ─ szintén ─ lila huzatos ágy mellett egy gyönyörű faasztal díszelgett, amit szebbnél szebb népi faragvány-minták díszítettek. Ez anya asztala volt. Azért szerettem annyira.

A szobában volt két nagy ablak, előttük pedig egy kicsi tévé állt, amellett pedig egy sornyi szekrény. Az egyik szekrényben könyveket, a másikban ruhákat, a harmadikban pedig régi dolgokat tartogattam a nagyszüleimtől és édesanyámtól.

Mint azt már említettem apától semmi sem maradt, csak a koreai nyelv, na meg a neve. Oda siettem az asztalomhoz, elő kaptam a laptopomat és leültem. Az internet gyorsan betöltött, így már írhattam is be azt a nevet, amit kerestem: Kim Son-Jung.

Az oldal betöltött, és én újból vissza olvastam azt a sort, ami már hetek óta foglalkoztatott és minden nap végignéztem legalább egyszer. Ha nem kétszer, vagy háromszor.

 Kim Son-Jung, az SK Group vezérigazgatója...

 A többi nem érdekelt. Csak a név, és a vállalat. Még sokáig legeltettem szemeimet az íráson, hogy jól az eszembe véssem, már nem mintha eltudnám bármikor is felejteni.

Elmélkedésemet a kicsapódó szobám ajtaja szakította meg. Az ajtón Réka lépett be, aki a legjobb barátnőm volt. Szőke haját kiengedve hagyta. Türkizkék színű körmével éppen a haját söpörte hátra, mikor égkék szemeivel felém pillantott, és egyből elmosolyodott.

─ Dea! ─ rohant oda hozzám, hogy megöleljen. Én tártkarokkal vártam, és boldogan szorítottam magamhoz. Szőke haja belecsapott az arcomba, de nem foglalkoztam vele. Sőt, inkább örültem, hogy közelebbről is megtudtam csodálni azt.

 Az ő haja gyönyörű volt, az enyém pedig átlagos. Átlagosan barna. A szemeim pedig feketék voltak, és kissé húzottak, révén, hogy félig koreainak születtem. Ezt mind apától örököltem. Neki is sötétbarna haja volt, és fekete szeme. De a magasságomat inkább anyától.

A százhetven centimmel egészen magasnak számítottam nemcsak Magyarországon, de Koreában is. Egyedül ebben hasonlítottunk Rékával. Ő is ugyanakkora volt, mint én.

Pár pillanatig még öleltük egymást, aztán szétszakadtunk.

─ Hát te? ─ kérdeztem, miközben a homlokom ráncoltam.

─ Mi az, hogy „Hát te?”. Jöttem segíteni a készülődésben. ─ tette karba sértődötten a kezét.

─ Ne haragudj. Én csak meglep... ─ mondatomat nem tudtam bejezni, ugyanis tekintete a laptopomra csúszott, amit nem hajtottam le.

─ Ez meg mi, Dea? ─ hajolt közelebb a monitorhoz, ám én hamar lecsaptam azt.

─ Semmi különös. Csak megnéztem valamit.

─ Igazán? ─ nézett rám úgy, mint aki tudja, hogy ez hazugság, majd rámutatott a gépre ─ Akkor meg miért díszelegett ott az apád neve?

─ Shh! Észnél vagy? ─ pillantottam kétségbeesetten az ajtó felé, majd gyorsan odamentem és becsuktam azt. Mikor visszafordultam Réka tekintetével találkoztam.

Félelmetes volt, ahogy mögöttem állt, a képét a képembe tolta, és nagy, amolyan „most elmondod, hogy miről van szó, vagy megbánod” tekintettel fürkészte az enyémet. 
Mélyet sóhajtottam. Nem volt más választásom.

─ Ülj le! ─ biccentettem kanapém felé, és ő engedelmeskedett is. Én is helyet foglaltam mellette, majd egy nagy levegő vétel után belevágtam mondanivalómba. ─ Mikor megtudtam, hogy ösztöndíj program lesz Koreába, akkor nem csak azért pályáztam meg, hogy odakint lehessek, hanem azért is, mert... meg akarom keresni apát.

─ Mit akarsz csinálni? ─ nézett lám meglepődve.

─ Meg akarom keresni apát. ─ hajtottam le a fejemet.

─ De miért?

─ Hogy miért? ─ néztem fel rá, és ahogy tovább beszéltem a sírás határára kerültem. ─ Azért, mert tudni akarom, hogy miért tűnt el csak úgy kilenc éve az életemből. Azért, hogy megtudjam, hogy miért tett úgy, mintha én és anya nem is léteznénk. Meg akarom tudni ezeket, és azt hogy vajon ő tudja-e, hogy anya már nem él.

Réka magához ölelt, mikor én elkezdtem sírni.

─ Megértelek─ beszélt hozzám halkan. ─ De mégis hol akarod kezdeni? És mi köze van ehhez egy koreai cégnek?

Lassan eltoltam magamtól, és megtöröltem arcomat.

─ Apa az SK Group vezetője lett─ szipogtam el neki.

─ És ebbe biztos vagy? Mármint én úgy tudom, hogy Koreában sok embert hívnak ugyan úgy.

─ Igen. Biztos vagyok benne. Minden megegyezik. Név, születési dátum, arckép... minden.

─ Te így emlékszel apukád születésnapjára? ─ kezdett el csodálkozni barátnőm. ─ Én az enyémét mindig elfelejtem. De még jó, hogy ott a facebook─ vigyorgott rám.

─ Van, amit az ember nem felejt el─ vontam meg egyszerűen a vállam. Mindig küldtem apa szülinapjára egy képeslapot, amit én rajzoltam neki. Ezt az után is folytattam, hogy apa többé nem jelentkezett, de én tovább próbálkoztam. Sikertelenül.
─ Értem. Akkor ez már biztos? ─ kérdezte, mire én bólintottam egyet. ─ És a többit hogy tervezed? Mit akarsz csinálni? Hogy akarsz a közelébe férkőzni, hiszen te mondtad, egy vezérigazgató. Biztos nem engednek csak úgy oda hozzá.

─ Tudom ─ bólintottam ismét csak. Réka rosszallóan elhúzta a száját.
Egy ideig csendben ültünk egymással szemben, majd Réka hirtelen elmosolyodott

─ Tudod mit? Most inkább pakoljunk, és majd ott lesz elég időd gondolkodni. Én is segíteni fogok neked, ígérem! Majd skypon beszélünk egymással, amikor csak tudunk! ─ vigyorgott rám, majd hamar előkapta a telefonját, és beindított rajta egy számot. Elkapta a kezemet, felhúzott, és elkezdett táncolni, miközben a kezemet húzogatta. Elmosolyodtam, és én is elkezdtem táncolni.
Réka nem véletlenül volt a legjobb barátnőm. Persze rajta kívül is voltak haverjaim, de az nem volt ugyanaz. Ő bármikor feltudott engem vidítani, még anya halála után is. Mindig megértett engem, és ha rossz irányba akartam menni, a helyes út felé fordított. Ha kellett egymütt nevettünk, vagy sírtunk. Mindig egymás mellett álltunk. Azt hiszem, hogy ezt jelenti az: legjobb barát.

Taeyang

A Han folyó csendben folydogált a raktár épülete mellett. Egy kicsit messzebb, a túloldalon Szöul belvárosának a fényei világítottak; az utcai lámpák és az óriás plazmatévék fényei.

Igaz, már éjszaka volt, de a város most sem nyugodott. A kocsik lármája, az emberek nyüzsgésének zaja és az utcai hangfalak ricsaja egészen idáig, a város széléig elért, ahol már csak régi raktárok és koldusszállások tömkelege volt.

Az egyik nagy, rozsdás raktár előtt egy egész fekete kocsi arzenál gyülekezett. A raktár rácsozott ablakaiból fényszóródott ki, majd az egyik törött üvegen egy fájdalmas üvöltés szűrődött ki.

─ Nos, kinek köptél? ─ kérdezte egy magas, fekete hajú alak a széken ülve. A teremben legalább még húsz fekete öltönyös férfi állt, csak a parancsokra várva.

A raktár közepén, székre kötözve ült egy véres, szétszaggatott ingű férfi, kinek balszeme teljesen véraláfutásos volt, arca, keze és mellkasa pedig szét volt vagdosva.

─ Szóval? Nem mondod meg? ─ billentett oldalra kicsit a fejét az alak, miközben beleszívott egyet a cigijébe.
A meggyötört férfi továbbra sem szólalt meg, csak a földet bámulta és erőteljesen lihegett. Egy másik fickó lépett oda mellé, ökölbe szorította a kezét és egy hatalmasat húzott be neki, mitől a székkel együtt eldőlt.

─  Inkább hagyjuk, T.O.P. Csak az időnket pazaroljuk vele. ─ ment a cigiző T.O.P  mellé egy festett szőke hajú férfi. Füleiből fülbevalók lógtak, fekete szemével a földön fetrengő férfit pásztázta.
T.O.P csak nézett előre, miközben még párat szívott cigarettájából, aztán felállt, eldobta a dohányt, majd társa felé fordult.

─ Folytassátok, Taeyang! Én kimegyek egy kicsit levegőzni. ─ azzal emberei kíséretében már indult is volna ki, mikor a raktár eltolható ajtaja megnyikordult.

Mindenki az ajtó irányába fordította fejét, és a fegyveréért nyúlt.

─  Ez most komoly? Nélkülem kezdtétek el? ─ lépett be az ajtón egy magas férfi. Öltönye zsebébe lazán bedugta a kezét és úgy ballagott nyomában embereivel T.O.P és Taeyang irányába.
─ Bocs, Ji Yong, de el kellett kezdenünk. Így is vártunk rád vagy fél órát. Szegény fickó meg már majdnem összeszarta magát félelmében ─ mutatott vigyorogva a ─ még mindig ─ földön heverő személy irányába egy barna hajú férfi, Daesung.

─ Attól még megvárhattatok volna! ─ tárta szét a karját Ji Yong, vagy becenevén G-Dragon.

─ Mindegy, úgyse tudtunk belőle semmit se kiszedni ─ vonta meg a vállát Seungri, aki eddig hátul a dobozok közt üldögélt, és egy almát majszolt.
G-Dragon feltette a kezét és egy félelmetes mosoly kíséretében megszólalt:

─ Eddig...
Lekapta magáról az öltönyét és az egyik mögötte álló ember kezébe nyomta. Inge ujját feltűrte, nyakkendőjét pedig kioldotta, és a földre dobta. Egy doboz felé indult, kikapott belőle egy hegyes kést, és a túsz irányába ballagott, miközben ujjával a kés felületét simogatta.

─ Állítsátok fel! ─ parancsolta, mire két izmos férfi oda lépett és engedelmeskedve az utasításnak felállították az embert. ─ Szóval. Kinek kémkedsz? A rendőrségnek? Vagy esetleg valamelyik másik maffiának?

─ Menjetek... a... picsába! ─ nyögte ki nagy nehezen a férfi, miközben köpött egy véreset egyenesen Ji Yong ingére, amin most már egy vörös folt éktelenkedett. Ji Yong nem foglakozott vele, csak elkezdett járkálni áldozata körül.

─ Tudod, éppen jól töltöttem az estémet egy meglehetősen dögös csaj társaságában, mikor egyszer csak felhív egy barom ─ nézett T.O.P-ra Ji Yong. ─ azzal, hogy menjek a város másik végébe, mert munka van. Eltudod te azt képzelni, hogy milyen szar volt kikászálódni egy bombázó mellől, csak azért, hogy itt lehessek, hogy aztán téged boldogítsalak? Bevallom neked kurva szar! ─ állt meg a férfival szemben, majd a szék karfájára támaszkodva olyan közel hajolt hozzá, hogy arcukat csak pár centi választotta el. ─ Szóval most vagy kinyögöd, hogy kinek vagy a téglája, vagy pedig bemutatok neked egy-két játékot.

A fickó továbbra sem szólalt meg, ezért G-Dragon kiegyenesedett és egy nagy sóhaj kíséretében megszólalt:

─ Oké. Demonstrálom.
A kést jobb kezébe kapta, szétnyitotta a férfi ujjait, és az elkezdett szurkálni lassan azokon a területeken, ahol nem a férfi ujja volt éppen.

─ Tudod, az ilyen játéknál a lényeg az, hogy ne mozgasd az ujjaidat, különben megbánhatod.
Egyre gyorsabban csinálta, aztán egy idő után már nem is nézett oda, csak a férfi szemébe, miközben kajánul vigyorgott.

A kés egyre sebesebben mozgott az ujjak közt, majd az első találatot egy kiáltás jelezte, valamint egy roppanás.

─ Ja, igen, azt elfelejtettem mondani, hogy ez nem akármilyen kés ám. Nem szar kínai gyártmány. Nem. ─ mondta Ji Yong, miközben egyre többször kiáltott fel a férfi. ─ Ez orosz munka. Úgy vágja a csontot, mint ha csak toll lenne, és közben még pihe könnyű is! Ugye milyen érdekes?

─ Ji Yong! Befejezted végre a teleshoppot? Csak azért, mert éppen beszélni szeretne. Ugye? ─ nézett a férfire Taeyang.

─ Menjetek a picsába! ─ kiáltott rájuk.

─ Te csak ezt a három szót ismered? ─ rázta rosszallóan a fejét Ji Yong, ám T.O.P hangjára odakapta a fejét.

─ Elég volt most már. Ha eddig nem mondott semmit utána se fog. Ji Yong! ─ biccentett G-Dragon felé egyet a vezető, majd az ajtó felé vette az irányt emberei nyomában.         
Taeyang, Seungri és Daesung is elindult a bejárat felé, ám mikor meghallották a férfi halálhörgését megfordultak, hogy megnézzék, mit tesz vele G-Dragon.

Ji Yong éppen a férfi torkán húzogatta a kését, miközben egyfolytában szitkozódott.

─ Aigoo! A francba! Nem vágja el! ─ tovább erőlködött. A férfi vére már az egész felső testét és az arcát beborította.

Végül abbahagyta. A férfi meghalt. Ingujjával letörölte arcáról a vért, és izzatt fejével a holtestre bökött.

─ Tüntessétek el! Ezt meg dobjátok ki! ─ nyomta az egyik emberének a kezébe a kést, ám előtte még elolvasta a késnyelén lévő feliratot. ─ Made in Russia. Ja persze!A kurva kínaiak már megint átvertek!

Gyorsan felvette az öltönyét és társai mellé sietett.

─ Na, befejezted? ─ húzta fel a szemöldökét T.O.P.

─ Aha ─ bólintott G-Dragon.

─ Aish! Fárasztó volt ez a mai nap! ─ vakarta meg a fejét Daesung.

─ Mit szólnátok egy jó, hideg sörhöz? ─ tette fel a kérdést Teayang.

─ Az most jól esne! ─ sóhajtott Seungri.

─ Tudok egy jó helyet. Menjünk oda ─ vigyorgott Daesung, azzal mindannyian beültek a kocsijukba és elindultak a napot lepecsételő sör irányába.    

             

          

Prológus

          Öt dolog, amit rólam kell tudnotok:

1.      A nevem Kim Dea és Magyarországon élek.

2.      Az nagyszüleimmel lakok, Győrben.

3.      Édesapám Dél-Koreában él, édesanyám pedig meghalt.

4.      Nem vagyok boldogtalan, de boldognak se nevezném magam. Inkább csak elhagyatottnak.

5.      Csupán egyetlen álmom van: Meg akarom találni édesapámat.

   Fekete kapucnimat arcomba húztam, és úgy ballagtam végig a temetőn. Esett, de nem érdekelt.

  Nem érdekelt, hogy a szél az arcomba fújja az esőcseppeket, azok pedig egy kis vándorlás után lecsúsznak a nyakamon, be a pólóm alá. Nem érdekeltek az előttem díszelgő pocsolyák, inkább egyenesen beléjük gázoltam, minek következtében cipőm át is ázott.

    Mire oda értem anyu sírjához, szinte teljesen át fagytam. Igaz, nyár volt, de már annak is a vége, így mivel még az óra nem ütött nyolcat sem, ezért a levegő még hűvösnek bizonyult, és ezt csak tetőzte a záporeső.

    Megálltam anya sírja előtt és csak néztem ki a fejemből. Aztán hamar lekaptam a márványkőről egy arra tévedt falevelet, majd meg szólaltam:

─ Szia, Anya! Csak azért jöttem, hogy elköszönjek tőled. Tudod, már mondtam neked, hogy megnyertem az ösztöndíj programot, és most mehetek Koreába. A nagyiék nem nézik jó szemmel, de nem is nagyon ellenzik. Szerintem inkább csak aggódnak. ─ húztam el a számat. Aztán valamit észre vettem.

     Hamar felnéztem az égre. Az eső elállt. Levettem magamról a csuklyámat, és hagytam, hogy kissé nedves, barna fürtjeim a vállamra omoljanak. Behunytam szememet, és mélyet szippantottam a levegőből. Ezt imádtam a legjobban. Az eső utáni csendet és tisztaságot.  

      Lassan visszafordultam a sírhoz, és újból beszélni kezdtem.

─ Hiányozni fog Magyarország, és a barátaim, a papa, meg a nagyi és... ─ itt megakadtam, de nem is folytattam. Csak álltam, és néztem előre. Felidéztem magamban a számomra összes elérhető emléket anyáról. De nem sok akadt.

   Anya hét éve halott volt, apa pedig kilenc éve eltűnt. Nem sok minden maradt róluk. Anyától egy-két kép, és pár emlék foszlány. Apától pedig csak is a koreai nyelv, amit az utóbbi időben egy külön tanár segítségével tovább fejlesztettem. Csupán ennyi. 

   Újból beleszippantottam a levegőbe, de már nem volt ugyan az. Visszatettem a  fejemre a csuklyát, mert így eltudtam magamat zárni a világ elől, és már épp indultam volna, mikor még gyorsan visszafordultam. ─ Szeretlek, anya! ─ azzal elmorzsoltam egy könnycseppet, majd gyors léptekkel haza indultam.