Dea
Őrült fejfájásra ébredtem. A fájdalom
minden irányból marcangolta elmém legapróbb zugait is. Torkom és ajkaim
kiszáradtak, de nem érdekelt. Inkább csak keserűen nyeltem egy nagyot, aztán
elkezdtem kinyitni szemeimet, de ez is nehéz feladatnak bizonyult; szemhéjaim
vasfüggönyként nehezedtek szememre.
Mélyet sóhajtottam, majd erőt vettem
magamon, és hatalmas küszködések árán végül lassan, de biztosan ki tudtam
nyitni a szememet. Látásom még homályos volt, és éreztem, hogy ez még sokáig
így fog maradni, ugyanis égető könnyek gyűltek szemembe a hirtelen fény láttán.
Nagyokat pislogva próbáltam meg elmulasztani a könnyfakadást, kevés sikerrel,
miközben nagy nehezen felültem az ágyon.
A fejem erre a mozdulatra még inkább
hasogatni kezdett, így egy darabig csak ültem a puha matracon, és mély
lélegzeteket vettem, hogy végre elmúljon az a pokoli fájdalom.
Várjunk
csak! Egy ágyon ülök. De hisz’ az előbb még az utcán sétáltam!
Már
cseppet sem érdekelt a fejfájásom, sokkal inkább az, hogy hol a fészkes fenében
voltam. Fénysebességgel lerántottam magamról a puha és meleg, orgona illatú
takarót, majd kipattantam az ágyból. A világ szó szerint forogni kezdett velem,
a lábaim pedig csak úgy remegtek, de nem nagyon foglalkoztam vele.
Körbe pillantottam a szobában, aztán az ágy
mellett megláttam egy éjjeli szekrényt, rajta egy pohár vízzel, és egy fejfájás
csillapítóval. Nagy nehezen odabotorkáltam a nagyjából egy méterre lévő
szerényhez, és miután beláttam, hogy nem nagyon tudok megállni a saját lábamon,
visszahuppantam az ágyra.
Remegő kezekkel nyúltam a gyógyszerért és
az életet jelentő vízért, majd miután megkaparintottam őket, a kicsi tablettát
számba helyeztem és lenyeltem a víz segítségével, amit mohón inni kezdtem.
Pillanatokkal később azt vettem észre, hogy
kezeim közt már csak egy üres üvegpoharat szorongatok, valamint azt is, hogy
fejfájásom enyhülni kezdett. Mélyet sóhajtva alaposabban körbe néztem a kicsi
szobában, ami annál fényűzőbb volt.
Az aranyozott szegélyű, hófehér falakat az
ablakból beszűrődő, késő délutáni napfény színesítette be barackszínűre. A
klasszikus szekrényeken arany órák, és értékes vázák, szuvenírek és egyéb
dísztárgyak álltak. A parkettát ─ ami
olyan makulátlanul tiszta volt, hogy még a saját arcomat is láttam benne ─
fehér, szőnyegek takarták el. A kétszemélyes ágy mellett két éjjeliszekrény
állt, a túloldalon, jobbra pedig egy ajtó.
Kérdőn pillantottam vissza a szekrényen
lévő órára, ami már délután négyet mutatott.
Mit
keresek én itt? És miért van már délután? Az előbb még csak délelőtt volt, és
én a boltba mentem az ahjumma kérésére, utána pedig vissza… és találkoztam…
Jung Jo…
─ Elraboltak… ─ eszméltem fel.
Pár másodpercig csak ültem némán, tétlenül,
aztán úrrá lett rajtam a kétségbeesés; felpattantam az ágyról és az ablakhoz
siettem. Szívem őrült tempóban vert, miközben a ház előtt lévő, hatalmas, jól
gondozott kereten néztem végig. A szobából és ebből ítélve ez a Jung Jo egy
gazdag fiú lehetett.
Jézusom!
Az is lehet, hogy azért raboltak el, mert emberkereskedők. Vagy ami még
rosszabb… szervkereskedők… Ki kell innen jutnom!
Ezzel
a gondolattal indultam meg az ajtó irányába, bár tudtam, fölösleges, hiszen ha
már elraboltak, biztos nem hagyják nekem tárva nyitva az ajtót.
Mikor az ajtóhoz értem, remegő kezemmel
megfogtam a kilincset, és lenyomtam azt… És az ajtó kinyílt.
Mi?
Ez a filmekben nem így szokott lenni.
Óvatosan kilestem a szobánál is fényűzőbb
folyosóra, de semmi mozgást sem láttam, vagy hallottam. Halkan kicsusszantam a
résen, majd hangtalanul visszacsuktam magam után az ajtót.
Oké,
Dea! Most légy erős!
A
folyosón nem uralkodott félhomály ─ a plafonról lelógó csillároknak
köszönhetően ─ így hát gyorsan megtaláltam az utat, amerre elképzeléseim
szerint mennem kellett. (Elképezések? Azt se tudtam, hogy hol vagyok.)
Lábujjhegyen indultam el a márványlépcső
irányába, míg lélegzetemet szinte visszafojtottam. Mikor a lépcsőhöz értem
lábamat nesztelenül az első lefelé vezető lépcsőfokra tettem, majd azt követte
a másik. És ez így ment volna tovább. Ismétlem; volna.
A folyosón ajtócsapódás hallatszódott, majd
egy ismerős hang ütötte meg a fejemet.
─ Jinjaish! Az az átkozott Park még mindig
piszok jól bunyózik ─ morogta Jung Jo, miközben vészesen közeledett ─
legalábbis ahogy hallottam ─ a lépcső irányába.
Nekem se kellett több; félre dobtam a „csak
halkan és észrevétlenül” tervemet, majd elkezdtem lefelé sprintelni a gyönyörű
lépcsőn. A fordulóban még inkább felgyorsítottam, mikor megláttam az óriási
bejárati ajtót. Az utolsó három lépcsőfokkal már mit sem törődve leugrottam a
márványkőre, eszeveszetten rohanni kezdtem a kijutásomat jelentő ajtó irányába.
Azonban mikor már csak pár méter kellett,
egy kéz rántott vissza, én pedig a nagy lendülettől neki csapódtam a végtag
gazdájának a mellkasának.
─ Kisasszony! Önnek még az ágyban lenne a
helye ─ szólalt meg mögülem egy ismeretlen, udvarias, és kissé rekedt, öreg
hang. Most így visszagondolva meglepett, amit mondott, de akkor egy cseppet sem
érdekelt. Csak kiakartam jutni innen, mielőtt még Jung Jo utánam jön.
─ Nem
vagyok a kisasszonya! Engedjen már el, bassza meg! ─ fészkelődtem tovább az
idegen karjai közt. Abban a pillanatban észre se vettem volna, hogy magyarul
beszélek, hacsak nem…
─ Hiába
próbálkozol! Bon Hwa addig nem fog elengedni, míg le nem nyugodsz. És ezen az
sem változtat, ha magyarul vágsz a fejéhez minden félét. ─ Na erre teljesen
lefagytam. Valaki a hátam mögött magyarul szólalt meg. De nem Jung Jo volt az.
(Hogy is lehetett volna ő?)
Fogva tartóm ─ ezek szerint Bon Hwa ─
elengedett, én pedig végre megfordulhattam, és láthattam annak arcát; egy
kedves, kicsit már ráncos arcú, alacsony ősz hajú, és sötétbarna szemű férfi
volt. Mögötte a lépcsőn Jung Jo állt, mellőle pedig egy középkorú férfi nézett
le rám.
Fekete
haja rendezetten terült szét a feje tetején, fekete szemével kissé szomorúan
nézett végig rajtam. Egy kicsit meghízott, és ezt jól gondozott, kicsit pufi
arcán és észre lehetett venni. De ettől még felismertem.
─ Apa?
─ suttogtam halkan, mire a férfi keserűen rám mosolygott.
*
Komótosan szálltam ki Jung Jo kocsijából az
ahjummáék háza előtt, miután a férfi felajánlotta, hogy haza visz engem. Haza?
Szerintem nem egy helyre gondoltunk. Legalábbis én ez után a délután után már
nem tudtam mire gondolni az alatt, míg azt mondtam „haza”.
─ Szerintem ne nagyon beszélj a mai napról
senkinek sem. Úgy lesz egyelőre a legjobb, Hugi ─ szólt utánam Jung Jo, még
mielőtt rácsukhattam volna az ajtót. Válaszul csak bólintottam egyet, majd
becsuktam az ajtót és a bejárat felé indultam. Hogy miért hívott Huginak?
Mélyet sóhajtva megráztam a fejem, majd
beléptem az ajtón, miközben Jung Jo elhajtott méregdrága autójával a kertvárosi
kisutcából.
─ Hát megjöttél? ─ sietett ki az előszobába
hatalmas mosollyal az arcán Park asszony. Én is felerőltettem számra egy kis
görbe ívet, ám nem hinném, hogy olyan hihető lett volna az a műmosoly.
─ Sajnálom, ahjumma, hogy nem szóltam, de… ─
kezdtem a magyarázkodásba, hisz’ mégis csak eltűntem egy egész napra. Illetve
elraboltak, de a lényeg ugyanaz; ez a nap pocsékabb volt a pocséknál.
─ Ugyan! ─ legyintett a nő. ─ Do Jung Jo
eljött hozzám, és szólt, hogy összefutottatok, és ezért elmentetek ebédelni.
Képzeld, még azokat is elhozta nekem, amiket te vettél a boltban. Ó, ez a Jung
Jo… Mindig is kedveltem. De mondd csak, te honnan ismered őt? ─ kérdezte az
ahjumma, én pedig tátott szájjal meredtem rá; szóval akkor Jung Jo úgy álította
be ezt az egészet, mintha egész nap vele lettem volna. Kettesben. Bár ez
részben igaz volt. Na, de egész nap?
─ Ööö… még mikor elvittem az ahjussinak az
ebédet, akkor találkoztunk, és segített nekem ─ nyögtem ki végül.
─ Á, értem. Na, de olyan sápadt vagy? Beteg
vagy talán, Dea? ─ tette homlokomra kezét aggódóan az ahjumma.
─ Nem. Csak egy kicsit fáradt vagyok ─ ráztam
a fejem. Tényleg fáradt voltam, és semmi más vágyam nem volt, minthogy ledőljek
az ágyamba és órák hosszat csak aludjak. Igaz, valószínűleg nem tudtam volna
aludni.
─ Értem. És éhes nem vagy? ─ kérdezte,
miközben utat engedett nekem a lépcső felé.
─ Nem, köszönöm. Inkább megyek, és alszom
egyet ─ mosolyom most őszinte volt, ahogy a vállam felett hátra sandítottam
Park asszonyra. Amikor csak ránéztem, vagy vele beszéltem, mindig a Mama jutott
róla eszembe. És ha ez megtörtént, akkor otthon éreztem magam.
Napoknak tűnő percek múlva már az ágyamban
feküdtem nyakig betakarózva, s bár a takarót nagyjából fél pillanat alatt
ledobtam magamról, szándékom ugyanaz maradt; aludni akartam, de ez nehezen
ment, mert a nehéz gondolatok a fejemben csakúgy cikáztak, amitől ismét csak,
ma már másodszor elkezdett fájni a fejem. Csodás.
Nagyot sóhajtva felültem az ágyon, magamhoz
öleltem a párnámat, majd ismét elgondolkodtam a mai nap eseményein.
*
Egy gőzölgő bögrét szorongattam a kezemben,
ám az isteni illatú, gyümölcsteából egy kortyot sem ittam. Csak a tükörképemet
nézegettem a sárgás folyadékban, valamint néha-néha felpillantottam a velem
szemben ülő apámra és a mellette helyet foglaló Do Jung Jo-ra, akit valaki
igencsak elintézhetett, ugyanis arca tele volt zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal
és felszíni sérülésekkel, amiket sebtapasszal próbált meg gyógyítani.
Amióta csak bejöttünk az apám irodájába így
ültünk egy szó nélkül. Na, nem mintha odakint sokkal többet csevegtünk volna;
az apám ennyit mondott:
─ Beszéljünk az irodámban ─ Ezzel intézte el
azt a reakciómat, hogy már épp megindultam volna felé, egy nagyölelés végett.
Mit volt mit tennem, követtem őt, majd helyet foglaltam a kényelmes
bőrkanapéban, bár egyáltalán nem a garnitúra minősége érdekelt.
─ Nincsen megmérgezve a tea. Nyugodtan ihatsz
belőle ─ mosolygott rám Jung Jo, és belekortyolt a bögréjébe. Természetesen nem
azért nem ittam, mert attól féltem, hogy megölnének. Egyszerűen csak agyam azt
próbálta meg feldolgozni, hogy a több, mint kilenc éve nem látott apámmal most
ismét találkoztam, ő pedig olyan ridegen bánik velem, mint egy rongybabával.
─ Nem vagyok szomjas ─ tettem le az asztalra a
bögrét.
Most,
vagy soha!
Nagyot sóhajtottam, aztán tekintetemet az
apámra szegeztem, aki eddig halál nyugodtan engem pásztázott.
─ Szia… ─ Mi? Szia? Gyerünk, Dea, megy ez neked jobban is. ─ Apa, én…
─ Nem kéne itt lenned ─ szólalt meg végül apa.
Lélegzetem elakadt, szívem dobogása pedig megszűnt létezni pár pillanatra ezektől
a szavaktól, amiket az apám ejtett ki száján, és amik a levegőben a mély és
komor hang ritmusát felvéve úsztak tovább. Mintha visszhangot vert volna a
szoba négy fala, úgy zsongott elmémben ez a négy egyszerű, de annál fájóbb szó.
Hülye.
Tudhattad volna, hogy ez lesz. Nem véletlenül hagyott ott téged annyi éve és
nem véletlenül nem is keresett már többé. De várjunk csak…
─ Nem.
De mégis itt vagyok. Akaratom ellenére ─ vettem le végül könnybe lábadt
szemeimet az Apa nevet viselő, számomra már ismeretlen személyről, és Jung
Jo-ra néztem, aki erre csak kínosan megvakarta a tarkóját.
─ Sajnálom, Dea. Igazából az volt a terv, hogy
te elfogadod a fagyi meghívásomat, és így ide tudlak hozni bármi gond nélkül,
de nem így sült el ─ húzta el a száját.
─ Az volt a terv? ─ szívtam vissza dühösen az
orromban felgyülemlett váladékot. ─ Szóval akkor terved is volt. Ez nagyszerű.
És miért akartál idehozni? Miért…
─ Azért, mert én azt parancsoltam neki ─
válaszolta egyszerűen apa. A biológiai szülőm. A férfi… Már nem tudom, hogy
hogyan szólíthatnám. Talán a nevén? Kim
Son Jung? Igen, lehet, hogy ez lenne a legtalálóbb.
─ Mi? ─ ráncoltam homlokomat. Válaszra vártam,
és bár sejtettem, hogy ezek után már csak rosszabb lesz, tudni akartam az
igazat.
─ Már rég óta tudom, hogy itt vagy, Koreában.
Igazából azt is tudtam, hogy ide fogsz jönni. Arról is tudok, hogy tavaly te
lettél az iskola legjobb tanulója, és azt is tudom, hogy Magyarországon a
nagyszüleiddel élsz, mert az anyád… ─ Itt már elhalkult a hangja, és nem tudta
befejezni, amit elkezdett. Szemében viszont nem fedeztem fel semmi szomorúságot
sem, így arra következtettem, csak az én kedvemért nem mondta ki az elmúlás szó
rövidebb és rosszabb formáját.
Ismét átgondoltam, amit mondott, majd
nagyot nyelve, magyarul, remegő hangon megszólaltam:
─ Tudtad,
hogy ide jövök. Tudtad, hogy én lettem a legjobb tanuló. Tudtad, hogy anya… meghalt.
És mégis tovább lohasztottad itt a seggedet, ahelyett, hogy legalább
megmagyaráztad volna, miért hagytál el engem ─ köptem ki a szavakat, amik a
gyűlölet apró cseppjeivel voltak megmérgezve.
─ Dea, beszélj koreaiul, és… ─ kezdett bele
Son Jung, de nem hagytam neki időt, hogy befejezze.
─ Nem.
Minek, ha úgyis tudsz mindent? ─ nevettem fel keserűen, majd letörölve
arcomról az apró könnycseppeket némán felálltam, és hagytam, hogy minden, ami
kilenc, hosszú év alatt felgyülemlett bennem, most kijöjjön onnan. ─ Minek beszéljek koreaiul? Mert Koreában
vagyok? Ugyan, kérlek. Inkább te beszélj! Arról, hogy miért kellett szó nélkül
kilépned az éltemből annyi évvel ezelőtt? Arról, hogy ha tudtál róla, miért nem
jöttél el legalább anya temetésére. Arról, hogy miért nem öleltél át, mikor én
lettem a „legjobb”, vagy csak egy átlagos este, mikor aludni indultam volna.
Vagy egyszerűen csak miért nem tudtál volna kijönni elém a reptérre, és azt
mondani: „Hát itt van az én gyönyörű kislányom! Hiányoztam?” Ezeket nem TUDTAD volna
megtenni?
Sírva
rogytam vissza a kanapéra, és csak azért rimánkodtam magamban, hogy válaszoljon
végre.
─ Nyugodj meg, Dea! Elmondok mindent, ígérem,
de…
─ De? ─ néztem fel rá vöröslő szemekkel, és
fogcsikorgatva. Most már koreaiul beszéltem, hozzá, csakhogy örüljön. ─ Mondd
csak, mi ez a „de”? Majd elmondod, de ahhoz még várjak újabb kilenc évet? Kösz,
de inkább most szeretném hallani.
─ Rendben, csak nyugodj le! ─ dőlt előre
kicsit a férfi, majd Jung Jo-ra pillantott, aki vette az adást. Felállt,
udvariasan meghajolt mindkettőnk irányába, és kiment az ajtón, amit maga után
gondosan becsukott.
Mélyen beszívtam a levegőt az orromon
keresztül, majd lassan kifújtam. Pár perc múlva már beszéd képes, „nyugodt”
állapotba kerültem, így csendben vártam a velem szemben ülő alak beszédét.
─ Nem is tudom, hol kezdjem ─ sóhajtott mélyet
Son Jung.
─ Talán a legelején ─ suttogtam magam elé a
tippet, aztán a már félig kihűlt teáért nyúltam, és nagy kortyokban megittam az
egészet.
─ Rendben ─ masszírozta meg az orrnyergét,
majd bele kezdett. ─ Nagyon szerettem az anyád, de előbb-utóbb minden véget ér.
Mi nem tudtunk sokáig egymás mellett meglenni veszekedés nélkül. A viták főleg
azért voltak, mert sokat dolgoztam. Sokat dolgoztam azon, hogy a cégemet
bővítsem. Ez pedig anyádnak nem tetszett. Erre te nem emlékezhetsz, de mikor
még kicsi voltál, ezért váltunk el. A sok vita miatt. Édesanyád Magyarországra
vitt téged, én pedig itt maradtam. Te pedig minden nyaradat itt tölthetted.
Egészen kilenc éves korodig. Ezt gondolom eddig is tudtad ─ nevetett fel
kínosan, mire csak halványan bólintottam egyet. ─ Aztán a cégem egyre inkább
sikeres lett. Megismertem egy nőt, akit el is jegyeztem. Neki volt egy fia,
Jung Jo. Most ő a nevelt fiam. De ez még azelőtt volt, hogy ott hagytalak
volna. Nem beszéltem neked az eljegyzésről, sokáig azt gondoltam, hogy
fölösleges. Így utólag visszagondolva talán beszélnem kellett volna róla, hisz’
úgy legalább valamilyen magyarázattal szolgáltam volna neked a tetteimre. De én
hagytam, hogy tudatlan maradj, és ott hagytalak téged. De ezt kellett tennem,
mert ezzel tudtalak csak téged és anyádat megvédeni.
─ Mi? ─ ráztam a fejem értetlenül. Ez nekem
sok volt, és zavaros. Mitől akart megvédeni?
─ Dea. Az én munkaköröm már rég nem ott tart,
hogy egy hatalmas cégnek a vezérigazgatója vagyok. Én már sokkal nagyobb
körökben mozgok. Minden irányba. Ismerem Dél-Korea legvagyonosabb embereit, és
irányítom a legveszélyesebbeket. Remélem érted, hogy mire célzok ─ nézett
mélyen a szemembe.
Éreztem, ahogy az agyam fogaskerekei ott,
mélyen kattognak, majd egyszer csak megállnak, és a fény kigyullad.
─ Te valamilyen illegális munkát végzel? ─
kérdeztem szinte félve.
─ Igen ─ bólintott majd hátra dőlt a kanapén,
de szemét le nem vette az enyémről. ─ Ezzel sajnos az jár, hogy az embernek
rengeteg ellensége akad, akik bármit fel tudnak ellene használni.
─ Például a családot ─ motyogtam halkan, de
ahhoz elég hangosan, hogy apám hallja.
─ Pontosan ─ bólintott határozottan, aztán
először elmosolyodott. ─ Mindig tudtam, hogy okos lány vagy.
─ És… akkor ezért szakítottál meg velünk
minden kapcsolatot. Ezért hagytál ott ─ folytattam a gondolatmenetet.
─ Igen, bár ha jobban belegondolok, ez nem
teljesen igaz. Nem hagytalak ott titeket teljesen. Ahogy mondtam, mindenről
tudtam és tudok, ami veled történt, vagy éppen történik, mert…
─ Mert embereket állítottál rám ─ fejeztem be
helyette.
─ Igazából csak megbíztam pár személyt, hogy
néha pillantsanak rád. Ezt a szerepet itt, Koreában egy ideje már Jung Jo tölti
be. Magyarországon pedig a szomszédotok ─ mondta egyszerűen Son Jung, az apám.
Már teljesen összezavarodtam; nem tudtam,
hogy mit gondoljak az apámról, még csak azt sem, hogy most akkor hogy nevezzem.
Ez nekem így sok volt. Az apám, állítása szerint, valamilyen maffia szerűség,
és van egy bátyám, aki történetesen egy idős lehet velem, és… Aish! Nem bírom!
A fejem majd’ szétroppant a gondolatok
súlyos terhe alatt, és a fejem újból fájni kezdett. Bár maradtam volna
tudatlan. Bár ne jöttem volna Koreába. Bár… De
akkor Taeyang-ot se ismertem volna meg. Várjunk csak…
─ Akkor, te tudsz… Taeyangról ─ nem kérdés
volt, hanem kijelentés. Hirtelen mindent elfelejtettem. Szemem előtt csak
Taeyang képe lebegett.
─ Igen, tudok a barátodról ─ sóhajtott az
apám. ─ De én a helyedben vigyáznék vele. Veszélyes figura.
─ Ezt meg hogy érted? ─ ráncoltam a
szemöldökömet. Jó, oké, tud verekedni, de ezt már azóta tudom, hogy leverte
azokat a betörőket a lakásában. De hát Koreában vagyunk, ahol a lakosság nagy
része ismer valamilyen küzdősportot, szóval…
─ Kérdezd meg tőle ─ válaszolta az apám, majd
az órájára pillantott. ─ Lassan hat óra lesz. Ideje haza indulnod, még mielőtt Park
asszony aggódni kezdene.
Ó,
tényleg! A bolt! És a kaják! És az ahjumma!
─
Rendben. De… ─ álltam fel, miközben már épp azt akartam megkérdezni, hogy mikor
találkozhatunk újból, ám az apám félbe szakított. Igen, bár jelen pillanatban
nem tudtam az apámat hova tenni, mégis csak az volt, aki. Így kellett hát
hívnom. És különben is, én még cseppet sem végeztem ezzel a beszélgetéssel.
─ Úgy készülődj, hogy hamarosan mész vissza
Magyarországra!
─ Tessék? ─ nyíltak tágra a szemeim. Hátam
mögött kinyílt az ajtó, és Jung Jo jött be rajta.
─ Jól hallottad. Továbbra sem akarom azt, hogy
felhasználjanak téged ellenem. Így hát visszamész Magyarországba, és ha minden
jól megy ─ már pedig jól fog menni ─, akkor soha többet nem találkozunk.
─ MI?!
─ Ég veled, kislányom! ─ azzal az apám hátat
fordított nekem, én pedig egy erős kezet éreztem meg az én karomon, ami egyre
inkább csak kifelé húzott a szobából.
─ ENGEDJ EL JUNG JO! NEM HALLOD? ENGEDJ EL!!! ─
kiabáltam, de mind hiába.
Az apám komótosan odasétált az asztalához,
majd helyet foglalt előtte, és fel se nézve bele vetette magát a munkájába. Én
pedig Jung Jo karjai közt ficánkolva és ordibálva ellenkeztem kevés sikerrel; a
férfi hamar kivitt nem csak az irodából, de a házból is, beültetett a kocsijába,
rám zárta az ajtót, és elindult velem az ahjumáék háza felé.
*
Zokogva ültem az ágyamon. A párnámat mindig
próbáltam úgy fordítani, hogy száraz részen legyen a fejem, de hamar be kellett
látnom, hogy olyan terület már nem található rajta. Nem értettem az apámat. Nem
értettem az egész világot; miért olyan kegyetlen, hogy elvegye tőlem azt, amit
pár perc erejéig mézesmadzagon elhúzott előttem. Miért olyan gonosz, hogy
elvegye tőlem még csak annak a gondolatát is, hogy van még egy szülőm, aki él.
Az apám. Miért? Én ezt nem értem.
Hirtelen felindulásból kipattantam az
ágyból, magamra vettem egy farmert, egy egyszerű pólót, és már suhantam is le,
halkan az előszobába.
Az óra lassan éjfélt ütött, az ahjummáék
már rég aludtak, és az édes álmok földjén jártak. Ők még tudnak álmodni. Felkaptam a cipőmet, és az egyik vékony
kabátomat, kinyitottam az ajtót, és már kint is voltam az utcán. Gyorsan tárcsáztam egy számot, és hívtam egy
taxit, ami tíz perc alatt meg is érkezett.
Szöul nagyváros, igen, de az éjszaka az itt
is éjszaka; természetesen még ilyenkor is rengetegen közlekednek az utcán, de
jóval kevesebben, mint nappal.
A taxis gyorsan eljutott a kijelölt célhoz,
így kifizettem az utat, és már be is viharoztam a hűvös idő elől az ismerős
épületbe.
A portás mélyen aludt, és horkolt a helyén,
én pedig nem akartam őt felébreszteni. Így halkan odasétáltam a lifthez,
beszálltam, majd hagytam, hogy felvigyen a kívánt emeletre. Miután megérkeztem,
kiszálltam belőle, és elindultam a már jól ismert ajtó irányába. Megnyomtam a
csengőt, és várni kezdtem. Már percek óta állhattam ott, aztán nagyot sóhajtva
megfordultam, és visszaindultam a lift irányába.
Olyan
idióta vagy. Már biztos alszik. Hogy gondolhattad ezt?
Aztán ajtó nyitódását hallottam. Boldog
vigyor úszott arcomra, majd megfordultam:
─ Ne
haragudj, hogy nem szóltam, de… JÉZUSOM, TAEYANG! Te meg hogy nézel ki? ─
Taeyang állt előttem, fáradt, élettelen tekintettel. Arca véraláfutásos volt és
sebes, fehér, félig kibontott ingjén vérfoltok éktelenkedtek. Mi történt vele? A döbbenettől még csak megszólalni
sem tudtam.
─ Dea, menj innen! Nem szabadna így látnod ─
nyögte ki halkan Taeyang, majd halványan elmosolyodott. ─ Csak nem… Hiányoztam?
─ De. Mindennél jobban ─ éreztem, hogy szemem
megtelik könnyel, majd közelebb léptem hozzá, és gyengéden átöleltem. Ő egy
kicsit megingott, de végül ő is átölelt engem. Így álltunk ott egy darabig,
majd észbe kapta, lehámoztam magam róla, és a fürdőbe tereltem, hogy
bekötözhessem a sebeit úgy, ahogy egyszer régen még ő tette velem.
