25. Fejezet

Dea

     Az egész délelőttöt Taeyang és társai körében töltöttem, kicsit se kellemes üggyel foglalkozva.

     Miután végighallgatták beszámolómat a dokumentumokról, és Jung Jo tervéről, az első kérdés rögtön az volt, hogy miért nem ő van itt. Erre a kérdésre felkészülten tudtam válaszolni, hiszen sejtettem, hogy valamikor majd megkérdezik.

     Jung Jo azért küldött engem előre, mert vele soha az életben nem akartak volna összehozni egy találkozót, ráadásul óvatosnak kellett is lenni, hiszen apám, ha akart, bármeddig elláthatott egész Szöulban, és tervünk hamar csődbe ment volna, ha észrevette volna, hogy mostohatestvérem kikkel találkozik.

     Válaszomra csak egyetértően bólogattak, egyedül Seung Hyun grimaszolt.

 ─ Nem bízom se benne, se benned. Ha Taeyang nem lett volna, soha nem hallgatlak meg ─ morogta az asztal túl végéről a férfi.

 ─ Én nem is kérem a bizalmatokat ─ ráztam a fejem. ─ És különben is; ha az apám nem lett volna, most nem lenne oka annak, hogy itt legyek. De apám van, és ok is van. Szóval beszéljünk arról, és ne a bizalomról.

 ─ Rendben ─ szólalt meg először a rövid, fekete hajú fiatal férfi. Azt hiszem ő is Seung Hyun volt, csakúgy, mint a vezetőjük. ─ Akkor azt már tudjuk, hogy nekünk mi hasznunk lenne ebből. De nektek? Miért lenne az jó számotokra, ha Kim Son Jung eltűnne a képből?

 ─ Nos, Do Jung Jo…

 ─ Ne Jung Jo-t mond! ─ szakított félbe régi ismerősöm Kwon Ji Yong, akinek haja most észveszejtő narancssárga színben pompázott. ─ Az nyílván való, hogy ő mit akar. Sokkal inkább érdekel az, hogy te mit nyersz ezzel.

 ─ Én?

 ─ Te. Ki más? ─ kuncogott Ji Yong. ─ Végül is az egyértelmű, hogy Jung Jo át akarja venni a hatalmat az apjától, szóval, ha végzünk ezzel az egésszel, ugyanott fogunk tartani; Szöul továbbra sem lesz teljesen a miénk, de igazából ez már nem fog számítani, mert az a Do gyerek bár okos, mégis pillanatok alatt le fogjuk győzni őt. Szóval minket te érdekelsz. Mi a hasznod ebből az egészből, kislány?

     Gyűlöltem azt, hogy kislánynak szólít, de nem értem rá ezzel foglalkozni. Mély levegőt vettem hát, hogy megvédjem Jung Jo-t:

 ─ Do Jung Jo egyáltalán nem pályázik az apám helyére ─ jelentettem ki. ─ Ő csak ki akar jutni ebből az egészből.

 ─ Tényleg? Megtalálta rá a módját? ─ tátotta el a száját gúnyos hangnemmel Ji Yong. ─ Nekünk is megadhatná a receptet.

     Már épp szóra nyitottam a számat, mikor az utolsó ─ egy festett barna hajú, hosszú frufrus ─ férfi is megszólalt, az utolsó tag, akinek nem jutott eszembe a neve.

 ─ Innen nincs kiút. Az alvilágból nincs.

 ─ De ha keresed a módját, találhatsz. És ő megtalálta ─ vágtam rá.

 ─ Ezt mondta neked? Hogy azért csinálja mindezt, hogy kiszabaduljon ebből a „fekete világból”? ─ tette fel a kérdést a függöny hajú, amire nem tudtam válaszolni. Teljesen elbizonytalanodtam. ─ Akkor most elárulok neked valamit. Ez az egész ─ mutatott körbe a teremben. ─ olyan, mint egy kút. És mi a legalján vagyunk. Igen, ha nagyon akarunk, elkezdhetünk felmászni, de a legvégén, ha szerencsétlenek vagyunk, megcsúszunk, és visszaesünk ugyanoda. De ha azért van egy kis szerencsék, akkor sem lehetünk boldogok, mert mire kiérnénk egy kéz úgyis visszahúz, és kényszerít, hogy maradj. Szóval higgy nekünk, innen nincs kiút.

     Néma csendben ültem helyemen, és azon kezdtem el töprengeni, hogy akkor mégis mire készülhet Jung Jo. Eddig nem tudtam róla elképzelni, hogy hatalomra törő tervei vannak, de most valamiért meginogtam, és olyan zavarosnak tűnt ez az egész.

 ─ Mi az, kislány? Talán már nem vagy olyan biztos a társad szándékaiban? Halljuk mit ígért neked ─ szólalt meg ismét a vezető.

 ─ Befogja tartani, amit nekem ígért ─ motyogtam magamnak nyugtatólag, ám a teremben olyan csend volt, hogy mindenki hallhatta.

 ─ Biztos vagy benne?

     Hogy biztos voltam-e benne.

     Jung Jora gondoltam, aki amint lehetett, elszöktetett az apám közeléből, míg ő ott maradt, a saját biztonságával játszva. Arra gondoltam, hogy ő volt az utóbbi időkben az egyetlen ember, akire támaszkodhattam, és rájöttem, hogy nekem tőle nem kell tartanom.

     Mély levegőt vettem hát, és miután pillanatnyi bizonytalanságom elszállt határozottan kihúztam magam:

 ─ Igen. Teljesen megbízok Jung Joban. Biztos vagyok benne, hogy megfogja tenni, amit ígért nekem, az pedig, hogy mit csinál ő, miután ennek az egésznek vége, már nem az én dolgom lesz.

     Pár másodpercig továbbra is csend volt; mindenki engem méregetett. Aztán Taeyang halk nevetését lehetett hallani.

 ─ T.O.P, hagyd már békén! Látod, hogy képes magát megvédeni, még veletek szemben is. Egyszerűen csak fogadd el az ajánlatot.

 ─ Igaza van ─ bólogatott egyetértően Ji Yong, aztán rám kacsintott. ─ A lány nem árthat nekünk, Do Jung Jo pedig… Hát igazából fogalmam sincs, hogy mit forgathat a fejében az a palota pincsi, de az biztos, hogy egyelőre még nekünk kedvez. Szerintem el kéne fogadnunk. Mi bajunk lehet belőle?

 ─ Egyet értek ─ mondta azonnal a roló frizurájú, akinek a neve időközben eszembe jutott; Daesung.

 ─ Én is ─ szólt halkan a fiatalabb Seung Hyun.

     A vezető Seung Hyun ─ ezek szerint T.O.P ─ egy ideig töprengett, aztán nagyot sóhajtott.

 ─ Rendben, elfogadjuk ─ Alig mondta ki, én már örömömben felpattantam a helyemről, és vígan ugrottam egy nagyot, aztán eszembe jutott, hogy fékeznem kéne magam, így gyorsan visszaültem a székemre, és köhintettem egyet, tudomást sem véve a döbbent arcokról.

 ─ Köszönjük! ─ hajoltam meg egy kicsit ötűk felé, mire ők is viszonozták a mozdulatot, még T.O.P is, igaz kicsit mogorván, de az már nem számított.

     Most már szinte éreztem a magyar levegőt a tüdőm legmélyén.

*

     Amint visszaértem Taeyang lakására, már rohantam is a szobámba telefonomért, ami akkor egy kicsi, gombos, pár won-os készüléket tett ki, amit még Jung Jo nyomott a kezembe, hogy azt használjam, a sajátomat pedig elvette, és… Igazából én se tudtam, hogy mit csinálhatott vele, de volt egy olyan érzésem, hogy megszabadult tőle. Erre az óvintézkedésre természetesen az apám miatt volt szükség, aki akár még a telefonomat is lenyomoztatta volna, hogy megtaláljon.

     Amint előkotortam az éjjeliszekrény fiókjából már ki is „keresetem” a névjegyzékben Jung Jo számát, amit nem volt nehéz megtalálni, mert csak az övé volt beleírva. A lelkemre kötötte, hogy csak őt hívjam, és csak akkor, hogyha valami fontosat akarok neki mondani.

     Nos, most valami fontosat akartam mondani, ezért rögtön lenyomtam a kis, zöld gombot, majd vártam, hogy egyszer kicsengjen, aztán letettem. Pont ahogy megbeszéltük. Mindig Jung Jonak kellett visszahívnia.

     Tűkön ülve vártam hívását, s bár pár perc múlva már rezgett is a készülék, az a minimális idő, amit a várakozással töltöttem óráknak tűnt.

 ─ Igen? ─ szólt bele azonnal.

 ─ Belementek ─ jelentettem ki vidáman, és egyszerűen nem tudtam elrejteni izgatottságomat. Olyan boldog voltam.

     A túloldalról Do Jung Jo halk nevetése hallatszódott.

 ─ Tudtam én, hogy sikerülni fog. Ügyes vagy ─ dicsért meg, mire akaratlanul is elpirultam; rég nem kaptam semmilyen dicséretet sem.

 ─ Köszönöm!

 ─ Megbeszélted velük a következő találkozót? ─ váltott témát. Pár pillanat kellett, hogy felocsúdjak, de aztán már mondtam is.

 ─ Igen. Holnap lesz. Kang-dongban, a...

 ─ A régi iskolájukban? Gondoltam. Hát legyen ─ sóhajtott Jung Jo.

 ─ Nekem is mennem kell? ─ kérdeztem egy kis habozás után.

 ─ Nem. Te már befejezted, amit kellett. Most már csak maradj nyugton!

 ─ Rendben ─ nyugodtam meg. Nem akartam még egy ilyen „beszélgetésen” részt venni.

 ─ Dea, le kell tennem ─ jelentette ki egy kis szünet után. ─ Amint vége ennek az egésznek találkozunk, és én magam foglak elvinni a reptérre. Oké?

 ─ Oké. Szia!

 ─ Szia, és köszönöm!

     Már épp kérdeztem volna, hogy mégis mit köszön, mikor letette a telefont, és a kapcsolat megszűnt.

*

     Könnyű volt azt mondani, hogy maradjak nyugton; miután megettem az ebédemet, egyszerűen semmit sem tudtam csinálni. Csak lézengtem a lakásban, és vártam, hogy a vánszorgó másodpercekből percek, azokból pedig órák legyenek.

     Semmihez sem volt kedvem. Mikor leültem a tévé elé már álltam is fel előle, és tettem egy kört az egész nappaliban, majd a konyhában és a szobámban is. Ellenőriztem, hogy még minden ott van-e, ahol nem rég hagytam. Sajnos minden a helyén volt.

     Aztán a hatalmas üvegfal elé álltam, és csak bámultam ki a nagyvilágra. Szöulban csakúgy pezsgett az élet. Hatalmas emberforgatagok és kocsi tömegek vonultak végig a szürke és hideg utcákon. Mindenki nagy kabátot viselt a rideg februári idő miatt, de ez engem nem is zavart volna, csak mehettem volna ki oda.

     Mélyet sóhajtva elfordultam hát az óriási ablaktól, és szembe néztem az engem körülvevő fehér falakkal.

     Mit csinálhatnék?

     Aztán eszembe jutott.

 ─ Hogy én eddig miért nem gondoltam erre! ─ csaptam a homlokomra.

     Azonnal a szobámba siettem, és otthoni, kényelmes ruháimat edző pólóra, nadrágra és cipőre cseréltem, azzal már siettem is ki a lakásból, fel az épület edzőtermébe.

*

     Kint már alkonyodott, mikor befejeztem a majdnem két óráig tartó edzésemet. Rég nem mozogtam ilyen jót, sőt. Igazából amióta eljöttem az ahjummáék házából, még csak nem is futottam. Elég idegesítő lett volna két lihegő gorillával a nyakamon.

     Amint visszaértem Taeyang lakásába kényelmesen elhelyezkedtem a fürdőkádba, és hagytam, hogy a víz lemossa megerőltetett testem minden egyes porcikájáról a fáradtságot, és elégedett frissességet öntsön beléjük. Igen, ez az érzés volt az, ami már annyira hiányzott.

     Miután végeztem felöltöztem, vizes hajamat pedig lógva hagytam. Leeresztettem a fürdővizemet, és már mentem is a szobámba. Illetve mentem volna, ha fürdőszoba ajtajában nem futok bele Taeyangba.

 ─ Ó ─ lepődtem meg, de Taeyangon semmi hasonló kifejezést nem láttam. Egyszerűen csak egy kis megkönnyebbülést. ─ Te már itthon vagy?

 ─ Most jöttem meg.

 ─ És mi ez az arc? ─ fürkésztem ábrázatát.

 ─ Semmi ─ rázta fejét nem túl meggyőzően, majd terelni kezdte a témát. ─ Fürödtél?

 ─ Igen ─ válaszoltam kicsit idegesen. Kínos volt ez az egész helyzet. Taeyang lassan végig mért fentről lefelé, ám pillantása nedves hajamra tért vissza.

 ─ Így megfogsz fázni.

 ─ Van fűtés ─ vontam vállat.

 ─ Attól még szárítsd meg a hajad ─ köhintett egyet zavartan, aztán sarkon fordult és szobája felé vette az irányt, miközben lerángatta magáról sötétkék zakóját.

     Furcsállva ezt a szokatlan beszélgetést én is újból elindultam eredeti célom felé, de még mielőtt beléphettem volna hálómba Taeyang hangja ismét megállított.

 ─ De tényleg szárítsd meg a hajad, oké? ─ hajolt ki a szobája ajtajából. Erre már nem tudtam nem elnevetni magam.

 ─ M-Mi az? ─ nézett rám értetlenül, mire nagy nehezen abbahagytam a hahotázást.

 ─ Nyögd már ki, hogy mit akarsz!

 ─ Én? Nem akarok én sem…

 ─ Dehogynem akarsz. Na, ki vele! ─ kuncogtam tovább.

     Taeyang lassan kilépett az ajtófélfa takarásából, majd a tarkóját vakarva megszólalt:

 ─ Főzöl nekem valamit?

     Először csak néztem rá egy darabig, aztán kétrét görnyedtem a röhögéstől.

 ─ Ezt… először is… mondhattad volna ─ vettem hatalmas levegőket, hogy kitudjam nyögni ezt az egyszerű mondatot. Taeyang sértődötten nézett rám, miközben én benyitottam szobámba és tovább nevetve elindultam szekrényem fel. ─ Pasik.

 ─ Most akkor főzöl nekem, vagy nem? ─ sietett utánam ijedt képpel, ám a küszöbön megállt.

     Lassan abbahagytam a nevetést, és bólintottam egyet.

 ─ Igen, főzök neked. Én is éhes vagyok.

 ─ Tényleg? ─ csillantak fel szemei, aztán gyorsan köhögött egyet és kijavította magát. ─ Illetve, köszönöm.

 ─ Jól van, de segítened kell! ─ jelentettem ki. Taeyangon látszott, hogy nem tetszik neki az ajánlat, így gyorsan hozzátettem, miközben megmozgattam a karomat, és elhúztam a számat. 

 ─ De tudod, lehet, hogy még se jó ötlet; most edzettem, és egy kicsit meghúztam a vállamat.

 ─ Segítek ─ vágta rá Taeyang ijedten, mire elmosolyodtam.

 ─ Oké, akkor mindjárt megyek.

*

     Taeyang tényleg komolyan gondolta, hogy segíteni akar; mire kiértem a konyhába ő már javában pakolt elő a hűtőből minden felét, aminek bár kevés értelmét láttam, még is az igyekezetet értékeltem.

 ─ Ö… Már akartam kérdezni. Mit is akarsz főzni? ─ nézett rám kíváncsian ─ és nem mellesleg éhesen.

 ─ Azt amit tudok, és amihez vannak alapanyagok is. Például… ─ itt gyorsan végignéztem a hűtőből kipakolt ─ szerintem összes ─ ételen, amik között minden volt; kimchin keresztül, a polip lábon át, a tojásig.

     A tojást azonnal felkaptam a pultról, valamint pár csirkehúst is.

 ─ Ezek kellenek, meg még liszt és rizs. Valamint… ─ itt gondolkodnom kellett. Eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy Taeyangnak zsemle morzsája legyen itthon, így végül más megoldást kellett választanom. ─ Hogy kérnéd inkább; palacsintatésztába forgatva, vagy szezámmagosan?

 ─ Mit hogy kérnék hogyan? ─ pislogott értetlenül, mire csak legyintettem egyet.

 ─ Szezámmagosan fogod kapni, az egyszerűbb. Szezámmagod van, nem?

 ─ Igen, ott ─ mutatott egy polcra.

 ─ Oké, a többit elpakolhatod ─ mutattam a kipakolt ételekre.

 ─ Te annyiból fogsz kaját készíteni? ─ nézett rám ijedten. Halkan felnevettem.

 ─ Ha hiszed, ha nem, igen. Na, pakolj el gyorsan és főzzünk! Már nagyon éhes vagyok.

Taeyang

     Miután Deat Min Kyung gondjaira bíztam azonnal visszamentem a tárgyalóba, ahol a többiek már vártak rám.

 ─ Meg kell, hogy mondjam, nagyon megleptél ─ jelentette ki T.O.P, amint helyet foglaltam.

 ─ Hidd el, én is meglepődtem. Erről az egészről tegnap estig nem is tudtam.

 ─ Aigoo, Do Jung Jo jól meglepett minket! ─ dőlt hátra a székében Daesung. ─ Ki gondolta volna, hogy ő és mi valaha… egy oldalon.

 ─ Ja, eléggé elképzelhetetlen ─ húzta el a száját Ji Yong, majd felém fordult. ─ Te egy ideig jóban voltál vele, nem?

 ─ De. Nagyjából addig, amíg rá nem jöttünk, hogy tulajdonképpen egymás ellenfelei vagyunk. Onnantól kezdve csak gyűlölhettük egymást ─ vontam vállat. Jól ismertem Jung Jot, igen, és barátként tekintettem rá. De az már régen volt, egy másik időben, amikor még nem voltak oldalak.

 ─ És mit mondasz? Tudom, hogy már belementünk ebbe az egészbe, végül is én mondtam ki a végszót. De azért tudni akarom, hogy mennyire legyünk óvatosak vele, vagy, hogy egyáltalán megbízhatunk-e benne. Nem szeretnék egy csapdába futni, mert akkor végünk ─ nézett rám T.O.P.

 ─ Dupla, vagy semmi ─ tette hozzá halkan Seungri.

     Egy kis ideig csendben ültem, és azon morfondíroztam, vajon mit mondhatnék; bíztam Deaben, Dea pedig mostohatestvérében, ezért nem számított, hogy már egyáltalán nem voltam jóban Jung Joval. Valamint régén én is ismertem, mégpedig nem is akárhogy.

 ─ Nem tudom, hogy mennyit változott azóta, hogy vége szakadt a barátságunknak, de egy valamiben biztos vagyok ─ szólaltam meg végül. A többiek csendben figyeltek. ─ Jung Jo egy egyenes ember, aki tartja a szavát. Nem árt tőle tartanunk, de szerintem egyelőre biztonságban vagyunk. Valamint Dea megbízik benne.

 ─ És ez olyan nagy szó? ─ nevetett fel G-Dragon.

 ─ Igen. Ahogy ismerem Deat, kevés emberben tud csak megbízni, aminek lassan látom az okát, hogy miért ─ itt elsősorban az apjával kapcsolatos dolgokra gondoltam. Nem sok mindent tudtam róla, de ahhoz épp eleget, hogy kapizsgáljam a kapcsolatukat.

     Seung Hyun hyungra néztem, aki pedig vissza én rám.

 ─ Nos, meggyőztelek?

 ─ Csak akkor leszek meggyőzve, ha maga Do Jung Jo áll előttem majd holnap, nem pedig ez a lány, de egyelőre megteszi ─ morogta T.O.P, aztán vett egy mély levegőt, és összecsapta a tenyerét. ─ Akkor dolgozzunk!

 ─ Helyes! Már kezdtem azt hinni, hogy mindjárt regényt írtok a bizalomról. Komolyan mondom, majdnem bealudtam ─ ásított egy nagyot Ji Yong.

 ─ Jól van GD, tudjuk, hogy téged az ilyen elméleti dolgok nem érdekelnek ─ kopogtatta meg nevetve a fejét Daesung.

 ─ Pontosan! ─ helyeselt Ji Yong.

 ─ Helyette a fejedet inkább arra használod… ja, várjunk csak! Te nem használod a fejedet ─ gondolkodott el tettetetten Seungri, mire mindenki elröhögte magát, egyedül G-Dragon ült sértődötten helyén.

*

     Szerencsére hamar végeztem, így azonnal haza siettem; nem akartam sokáig egyedül hagyni Deat, tudtam, hogy amilyen izgő-mozgó, pont annyira fog tudni megülni a fenekén, valamint éhes is voltam, így arra gondoltam, ha szépen megkérem, biztos megint főz nekem valamit.

     Amint beléptem a lakásba, már siettem is a nappaliba, hátha a tévé előtt találom, de nem volt ott. Gyorsan benéztem hát a konyhába, de ott se találtam. Hamar a szobájához sietettem, aztán bekopogtam az ajtaján, majd mikor nem jött bentről válasz, benyitottam. Azonban ott sem láttam. Idegesen benéztem az én szobámba is, de abban sem volt ─ miért is lett volna? Utána már csak egy helyiség volt, amit nem néztem meg, és ahol még lehetett, a dolgozószobámon kívül, amit ugyebár még mindig zárva tartottam.

     Ideges léptekkel indultam meg a fürdőszoba irányába, ám még mielőtt ─ a kopogásról meg is feledkezve ─ benyitottam volna, az ajtó kinyílt, és egy kicsit fáradt, vizes hajú Deat találtam magam előtt.

     Megkönnyebbülten fújtam ki bent tartott levegőmet, míg Dea meglepődve nézett végig rajtam:

 ─ Ó! Te már itthon vagy?

 ─ Most jöttem meg ─ erőltettem magamra valamilyen nyugodt képet, ám túl későn. Dea kiszúrta idegességemet.

 ─ És mi ez az arc?

 ─ Semmi ─ ráztam a fejem, alig meggyőzően, így terelni kezdtem a témát. Hirtelen azt se tudtam, hogy miért is siettem haza annyira. ─ Fürödtél?

 ─ Igen ─ válaszolta.

 ─ Így megfogsz fázni ─ pillantottam vizes hajfürjeire, amit még egy törülköző se fedett el.

 ─ Van fűtés ─ vont egyszerűen vállat.

 ─ Attól még szárítsd meg a hajad ─ köhögtem zavaromban, és már meg is fordultam, hogy bemenjek szobámba; szörnyen nevetségesen éreztem magam.

     Azonban mire becsuktam volna az ajtómat, eszembe jutott valami; az hogy éhes vagyok. Hamar visszahátráltam és kilestem Dea szobája felé, amibe éppen bemenni készült a lány.

 ─ De tényleg szárítsd meg a hajad, oké? ─ továbbra se mertem neki feltenni azt az egyszerű kérdést, hogy főz-e nekem. Nagy meglepődésemre Dea elnevette magát. ─ M-Mi az?

 ─ Nyögd már ki, hogy mit akarsz! ─ fogta a hasát a nevetéstől, amiiért még kínosabban kezdtem magam érezni.

 ─ Én? Nem akarok én sem… ─ hárítottam azonnal.

 ─ Dehogynem akarsz. Na, ki vele! ─ kuncogott tovább, és várta válaszomat.

     Lassan kiléptem az ajtó elé, majd mélyet sóhajtva megkérdeztem:

 ─ Főzöl nekem valamit?

    

*

     Miután megettük azt a „rántott húsnak” nevezett valamit Dea és én egyszerűen leültünk a kanapéra ─ ő az egyik, míg én a másik végében foglaltam helyet ─ és tévét néztünk, mit sem törődve a koszos edényekkel. Ahhoz túl sokat ettünk, hogy olyan egyszerű dolgokat elvégezzünk, mint hogy „bepakolás a mosogatógépbe”.

     A helyzet erős dejavu érzetet keltett bennem, hiszen ez az egész este, mintha már megtörtént volna velünk egyszer. Csak akkor még nyár volt, és mindketten máshogy viszonyultunk a dolgokhoz.

     A távirányító ─ megint ─ nálam volt, és én kapcsolgattam az adókat, míg Dea a helyén fészkelődött. Pár perc után, mikor már megkérdeztem volna tőle, hogy mégis mit csinál egyszerűen felállt, és egy sötét foltra mutatott az én gyönyörű, fehér bőrkanapémon.

 ─ Itt meg mi történt? ─ kérdezte fintorogva. ─ Rohadt büdös.

     Egy ideig csak néztem rá, aztán miután eszembe jutott, hogy pontosan mikor is került az a hatalmas folt oda, egyszerűen rávágtam:

 ─ Hosszú történet ─ azzal tovább nyomogattam az adókat, néha egy-egy pillantást vetve a még mindig álldogáló Deare, aki először kíváncsian engem fürkészett, majd pedig egy ugrással lehuppant mellém, távol a folttól, lábait törökülésbe téve, és így szólt:

 ─ Hallgatlak.

 ─ Mondom, hogy hosszú ─ legyintettem, és még átpörgettem legalább tíz tévécsatornát. Dea erre ingerülten kikapta a kezemből a távirányítót, kinyomta a tévét, a kapcsolót pedig a kanapé másik végébe dobta.

 ─ Időnk, mint a tenger ─ sóhajtott színpadiasan egyet, és rám vigyorgott. Végre; ez az a Dea, akit ismeretem.

     Viselkedésén felderülve felé fordultam, és csak úgy, mint ő, én is törökülésben helyezkedtem el. Természetesen eszem ágában sem volt elmondani, az igazat, hogy mi történt, de kibújtam a konkrét válaszadás alól, egy frappáns megoldással:

 ─ Mondok egy nevet. És ha azután is tudni szeretnéd, akkor elmondom neked, oké?

 ─ Rendben ─ mosolygott tovább fülig érő szájakkal. Ma nagyon vidám kedvében volt.

 ─ Kwon Ji Yong ─ mondtam ki barátom nevét.

 ─ Tudod mit, már nem is érdekel annyira ─ rázta fejét, én pedig legbelül győzedelmesen elmosolyodtam. ─ Most már sejtem, hogy mi történhetett. És nekem annyi bőven elég.

     Fogalmam sem volt, hogy milyen tippjei lehettek, de arra biztos soha sem gondolt volna, hogy mi történt valójában. A beszélgetést ─ csak a további kínos kérdések végett ─ más mederbe tereltem.

 ─ Ma nagyon nagy hatást tettél rájuk.

 ─ Tényleg? ─ csillantak fel szemei kíváncsian.

 ─ Igen, bár erősen kétlem, hogyha valaha is újra találkozol bármelyikükkel, akkor nem fog téged nem le „kislányozni” ─ nevettem fel halkan.

 ─ Hát, azt erősen kétlem, hogy valaha is újra fogok találkozni bármelyikükkel. Bármelyikőtökkel. ─ helyesbítette, de olyan halkan, ha nem ültünk volna egymáshoz olyan közel, nem hallottam volna meg.

     Meglepődtem, és nem tudtam nem rákérdezni a dologra:

 ─ Miért ne találkoznánk? Mármint azt értem, hogy velük nem… De velem? ─ itt már el is haraptam a mondat végét.

     Basszus, Taeyang, fejed be!

     Dea egy ideig csak elgondolkodva bámult rám, majd mintha furcsa gondolatokat próbálna kiűzni a fejéből megrázta egy kicsit azt, aztán nagyot sóhajtva rám nézett.

 ─ Azért segítettem Jung Jonak, mert azt ígérte nekem, ha az apám börtönbe kerül, akkor elintézi nekem, hogy hazamehessek.

     Döbbenten néztem rá; mindaddig, míg Ji Yonggék a tárgyalóban meg nem kérdezték tőle, hogy ő egyáltalán miért van benne ebben az egészben, eszembe se jutott ezen elgondolkozni. De igazából azután se törtem a fejem rajta. Egyszerűen nem foglalkoztam azzal, hogy mi áll Dea döntésének a hátterében, hogy miért sodorja magát veszélybe a saját apjával szembe, aki ha kell, még lányát is képes lett volna bántani. Pedig neki végig volt egy célja. Egy célja, amit ha el akart érni, meg kellett tennie ezt-azt Do Jung Jonak.

 ─ Szóval te egész végig csak haza akartál menni ─ mormogtam szinte magamnak, ám Dea hallotta, így némán bólintott egyet, bár sokkal inkább magamnak szántam a mondatot, mint neki. ─ És most örülsz? Végül is akkor hamarosan elmehetsz ─ fürkésztem az arcát.

 ─ Igen ─ mosolyodott el halványan. ─ Nagyon boldog vagyok. Elegem van ebből az egészből. Már csak a saját ágyamban szeretnék aludni.

 ─ Értem ─ bólogattam kicsiket. Örültem neki, hogy Dea boldog, de valahol mélyen valami nagyon szúrta a mellkasomat arra a gondolatra; Dea elmegy.

     Én is megráztam a fejem, mint előbb Dea, hogy kiűzzem a rossz gondolatokat; még volt időnk, ki kellett használnunk. Ha Dea itt van, és beszélgetünk, az már bőven elég. Nekem már elég.

 ─ Az egész alatt ezt a maffia világot érted? ─ próbáltam tréfálkozni, mire a lány felnevetett.

 ─ Igen.

 ─ Á! ─ jutott hirtelen eszembe. ─ Már meg akartam kérdezni. Mikor tudtad meg, hogy ezt „dolgozom”? Csak azért, mert mikor besétáltál tegnap Kim Son Jung oldalán a terembe, nem tűntél meglepettnek. Talán az apád már közölte veled előtte?

 ─ Nem ─ rázta a fajét hevesen Dea. ─ Igaz, hogy az apám nem is egyszer utalt rá, hogy vigyázzak veled, Jung Jo pedig pár morzsát elhintett nekem, de egyedül jöttem rá. Így utólag belegondolva, szörnyen pocsék hazugságokat találtál ki ─ nevetett fel hangosan, mire én is vele együtt derültem.

 ─ Tényleg? Ennyire nyilvánvaló volt?

 ─ Dehogyis! Ha nincs az apám, soha sem gondoltam volna, hogy a környeztemben élhet egyáltalán egy maffia vezér, a tudtom nélkül. Egyszerűen csak egy retardált igazgatónak találtalak volna, aki még vasárnap is bejár dolgozni.

 ─ Köszi! ─ röhögtem most már én is.

     Még pár pillanatig együtt nevettünk, majd mindketten elcsendesedtünk szépen, lassan. Dea a szemembe bámult, én pedig az övébe.

 ─ De tudod, ─ szólalt meg végül Dea, ám most már sokkal halkabban. ─ mikor rájöttem, ki is vagy valójában, akkor végre megértettem, hogy miért tettél ki akkor, és azután már nem tudtam rád haragudni. Egyszerűen csak meg akartam neked mondani, hogy nem vagyok az apám embere, és hogy nem kell tőlem tartanod. Valamint…

     Nem tudta befejezni; nekem épp ennyi elég volt, hogy átlépjem azt a bizonyos határt, amit önmagamnak szabtam, de sehogy sem tudtam megtartani.

     A lányért nyúltam, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Úgy, mint régen. Mikor még nem voltak gondjaink, csupán néha egy-egy féltékenységből fakadó „vita”, amit mindig ugyanúgy zártunk…

     Dea nem ellenkezett; átkarolta a nyakamat, és forrón visszacsókolt. Ezek után már nem voltak határok. Csak Dea és én, meg az éjszaka, amit Szöul fényei világítottak be.