9. Fejezet

Sziasztok! 

Először is ne haragudjatok a késés miatt, meg volt rá az okom. Bocsánat!

Másodszor pedig; ebbe a részbe megpróbáltam egy kis akciót is belevinni, de nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerült. Építő jellegű kritikákat szívesen elfogadok, és ha legközelebb ─ mert lesz legközelebb is hasonló jelenet ─ ilyet teszek bele, akkor megpróbálom azokat a hibákat kijavítani. Előre is köszönöm!

Jó olvasást!

Dea

    Kint esett, és a hatalmas üvegfalakon keresztül bejutó Szöul fényei félelmetes árnyékokat vetettek a falra. Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, ám nem erre a hangra ébredtem fel.

   Igazából fogalmam se volt, hogy mire keltem fel; nem volt szokásom, hogy csak úgy felébredjek az éjszaka közepén, ugyanis elég mélyen tudtam aludni. Pár pillanatig csendben ültem az ágyamon, aztán… Kintről motoszkálást hallottam.

     De talán még annak sem lehetett volna nevezni, inkább csak halk nesznek. Ráadásul az eső zaja is elnyomta azt a pár hangfoszlány, így azok még halkabbnak tűntek. De én hallottam őket.

     Biztos Taeyang az.

   Ezt ennyivel le is tudtam volna, és már dőltem volna is a hihetetlenül puha párnámra, mikor észrevettem valamit. Az ajtó alatti kis résen nem szűrődött be semmilyen fény sem. Már pedig Taeyang miért tapogatózna sötétben a saját lakásában, mikor már feltalálták a villanyt.

     Erre még inkább hegyeztem a fülem. A neszek ugyanolyan halkak voltak, sőt, néha már nem is hallottam őket. Nem az eső miatt, hanem azért, mert megszűntek. És ez rémisztett meg a leginkább.

    Kimenni nem mertem, de egy helyben sem tudtam maradni, így csak egy megoldás maradt; telefonomért nyúltam és tárcsáztam Taeyang számát. Nem érdekelt, hogy ha hülyének néz, mert hangokat hallok, vagy hogy bejelenti, hogy ő volt az, aki az éjszaka közepén felvert az álmomból. Egyszerűen az érdekelt, hogy Ő hol van. Mert ha nem itt, akkor nyakig ültem benne. (Mármint a barnában, tudjátok.)

    Két kicsöngés után fel is vette. Nem vártam meg, míg beleszól, ahhoz már nem volt idegzetem, így olyan halkan, amennyire csak tudtam megszólaltam. 

 ─ Itthon vagy már? ─ kérdeztem suttogva.

 ─ Nem, de már mondtam neked, hogy későn megyek haza. Talán engem vársz? ─ Taeyang hangja fáradt volt, ám mikor a kérdést felette egyből élénkebb lett a hangszíne. Egyszerűen nem értettem őt; néha egy igazi seggfej volt, néha meg elkapta a „jófejűségi” roham. De nem ezzel kell most foglalkoznod, Dea!

     Amint meghallottam Taeyang válaszát egyből a torkomba ugrott a gyomrom, a szívem pedig egyre gyorsabb ütemet kezdett verni. Alig bírtam megszólalni, ám nagy nehezen megtettem:

 ─ Taeyang, azt hiszem, hogy van valaki a lakásodban. ─ Csend. Csak ennyit hallottam, na meg a szívem őrült dobogását, ahogy ki akar törni a mellkasomból. Aztán…

 ─ Min Kyung, siess! ─ Hallottam a vonal túloldaláról. Taeyang hangja komoly volt, és már nem volt benn semmi fáradságnak vagy kíváncsiságnak a nyoma. Ám felfedeztem benne egy kis nyugtalanságot és aggódást egyaránt.

     A háttérben kocsi motorjának a búgása hallatszódott, ahogy a vezető százhússzal ─ vagy többel ─ repeszt.

 ─ Biztos vagy ebben? ─ szólt bele újból a telefonba Taeyang. Nagyot nyeltem. Nem. Egyáltalán nem voltam benne biztos, de inkább rángassam ide, mint hogy később aztán megbánjam.

 ─ Igen ─ suttogtam bele a telefonba végül.

 ─ Basszus! ─ Taeyang idegesen mondott valamit Min Kyungnak ─ már a hallottak alapján azt feltételeztem, hogy az ő volt ─, majd újból megszólalt. Hangját megpróbálta lenyugtatni, amikor velem beszélt, valószínűleg azért, hogy ezzel engem is lenyugtasson. ─ Oké. Nyúlj az éjjeliszekrényed alá, ott van egy bemélyedés. Meg van?

 ─ Uhum ─ hümmögtem, és kitapogattam a helyet. Valami hideg volt az, és sejtettem is, hogy mi.

 ─ Remek, ott van egy tőr. Azt vedd ki ─ Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mit keres az éjjeliszekrény aljára felszerelve egy tőr, de annak nem most volt itt az ideje. Sőt. Egyelőre istenítettem Taeyangot, hogy felszerelt oda egy fegyvert, aminek köszönhetően nagyobb biztonságban érezhettem magam. ─ Ha meg van, bújj el! Az ágy alá, a szekrénybe, valahova. Siess!

   Engedelmeskedve felpattantam az ágyról és a szekrényhez siettem, minél inkább arra összpontosítva, hogy hangtalanul tegyem azt. Az ágy alá nem tudtam volna bebújni, és nem is akartam; akárki is jött volna be a szobába, ott keresett volna először. És mondjuk a szekrényben, de máshova nem tudtam menni. (A helyzet kicsit emlékeztettet az Elrabolvára. Vagy valami hasonló volt a címe annak a filmnek.)

 ─ Elbújtál már? ─ kérdezte feszülten. A kezdetleges pániktól csak bólogatni tudtam, de aztán rájöttem, hogy Ő azt nem láthatja, ezért halkan kinyögtem egy igent. Taeyang nagyot sóhajtott. ─ Figyelj! Előbb-utóbb be fognak menni a szobába, és ha látják, hogy ott van valaki, akkor keresni kezdenek majd. A lényeg az, hogy maradj végig ott, ahova bújtál, de ha megtalálnak… ─ hangja kissé elhalt, de gyorsan köhintett egyet, majd folytatta. ─  Ha megtalálnak, Te csak szúrj a késsel egyenesen előre, aztán fuss el! Megértetted?

 ─ Igen ─ suttogtam a könnyeimmel küszködve. Most nem sírhattam. Azzal csak rosszabb lett volna a helyzet.

 ─ Rendben. Pár perc és ott vagyunk! Addig bírd ki ─ Már épp le akarta tenni, de én nem engedtem neki.

 ─ Ne tedd le! Kérlek! ─ hangom kétségbeesetté és fojtottá vált.

   Taeyang nem tette le, de nem is beszélt többet hozzám. Én csak hallgattam az Ő nyugtalan, de egyben ─ számomra ─ megnyugtató légzését. Egy idő után behunytam a szemem, és elkezdtem a ritmusra a fejemet ide-oda döntögetni. Olyan volt, mint mikor egy anya átöleli csemetéjét, fejét a mellkasára fekteti, és a gyerek úgy hallgatja anyja szívverését, lélegzetvételét.

     Ki. Be. Ki. Be. Ki…

     Halk nesz, és a szobám ajtaja kinyílt.

     Szemeim egyből kipattantak. Homlokomon az izzadság patakokban kezdett el lefelé folyni az arcomon. Légzésem ritmusa megötszöröződött. Szívem pedig minden egyes dobbanással egyre gyorsabb ütemet vert.

    Csendes léptek és lassú lélegzetvételek hangjai. Istenem! Miért velem történik ez?

   A vonal túloldaláról hallottam, ahogy Taeyang halkan, ám idegesen odaszól Min Kyungnak, hogy gyorsítson; azaz tudja, hogy a betörő bent van a szobámban.

  Nem hittem, hogy hallotta volna azt, ahogy bejött, de a szapora légzésem, ami kezdett hasonlítani egy kutya lihegésére a nyári melegben, mindent elárult számára. De ha Ő meghallotta, akkor az is, aki a lakásban volt.

   A számra tettem a kezem, és megpróbáltam lassabban lélegezni. Izzadt kezemben a tőrt szorongattam, szememmel a két szekrényajtó közti rést pásztáztam, hogy az onnan beáradó, minimális fényt, mikor takarja el egy árnyék. Egy idegen árnyéka. Nem kellett sokáig várnom.

   A kisfénycsóva eltűnt, ahogy valaki megállt a szekrény előtt. Rémülten beszívtam a levegőt és benntartottam. Aztán a szekrényajtó kitárult. Egy magas, teljesen feketébe öltözött férfi állt előttem.

   Egy pillanatig még lélegzet visszafojtva álltam, aztán úgy, ahogy Taeyang mondta, magam elé szúrtam a kést. A férfi azonban kezével hárított, ─ minek következtében kiesett a kezemből a kés ─ így én csak egy apró karcolást tudtam ejteni az alkarján. Ám ennyi elég volt ahhoz, hogy a betörő figyelmét eltereljem. Ő felszisszentett, majd lenézett a karjára, én pedig kiugrottam a szekrényből, és futva a nyitott szobaajtóm felé vettem az irányt. A telefont egyszerűen ledobtam a padlóra.

   Ahogy kisprinteltem a szobából egyből a bejárati ajtóhoz rohantam. Illetve rohantam volna, ha nem rángatnak vissza erős kezek.

 ─ Hova, hova? Itt akarsz hagyni minket? ─ kérdezte egy rekedtes hang a hátam mögül. A szemem sarkából láttam, hogy a szobámból ekkor lép ki a véres karú férfi. Szóval ketten voltak.

     Ki kell innen jutnom!

     Elkezdtem fészkelődni karjai közt, ám ő egyre csak erősebben fogott engem. A végén már csak erőtlenül vergődtem, és magyar káromkodásokkal fejeztem ki érzéseimet.

 ─ Nocsak! Még csak nem is koreai ─ mondta a vérző karú ember, miközben közelebb lépett. Aztán társára nézett. ─ Akkor meg van, amiért jöttünk?

 ─ Igen. Induljunk! ─ válaszolta fogva tartóm, azzal elkezdett magával rángatni a bejárat irányába. Végső elkeseredettségem ─ na, meg persze azért is, mert ezzel időt nyerhettem Taeyangnak ─  közepette megszólaltam. Koreaiul. 

 ─ Hamarosan itt lesznek a rendőrök, és mind a ketten mehettek a sittre!

     A két betörő egymásra nézett, majd felkacagtak.

 ─ Ide soha nem jöhetnek rendőrök ─ mondta végül az egyikük még mindig nevetve. Még egy ideig röhögcséltek, aztán…

     ─ DEA! ─ A bejárati ajtó kicsapódott, és Taeyang állt meg benne, mögötte még két másik ember. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ám ezzel csak azt értem el, hogy hagytam, hogy a pánik lassan feltörjön, és úrrá legyen rajtam.

Taeyang

     ─ DEA! ─ Taeyang először szólította a lányt a nevén, de ezzel most egyikük sem törődött. Háta mögött két emberével beviharzott a lakásba, majd pár méterre megálltak a betörők előtt.

     Mindkét férfi előrántotta a tőrét; egyik maga elé helyezte és úgy tartotta, míg a másik Dea nyakához szorította azt. A lány elhúzta száját, ahogy a hideg vas finom bőréhez ért, és vörös vére pedig kicsordult a fegyver okozta karcolásból.

     ─ Kim küldött titeket? ─ kérdezte végül Taeyang. Hangja nyugodt volt, ám félelem keltő.  Mögötte Min Kyung és Do Jin állt, készülve a verekedésre; Taeyang ugyanis megtiltotta nekik, hogy használják fegyvereiket Dea közelében. 

 ─ Lehet. De most engedj ki minket, vagy a lány bánja meg! ─ szorította kését még jobban Dea nyakához a férfi, minek következtében egyre több vér csurgott ki a lány sebéből. A másik eközben lassú léptekkel közeledett Taeyang és emberei irányába.

     Taeyang a feketeruhás férfira pillantott, majd kicsit bólintott Min Kyung irányába, jelezve neki, hogy a fickó az övé lesz. Bizalmasa erre csak mormogott egyet. Aztán Taeyang szeme visszasiklott Deare és fogva tartójára.

     A lány szó szerint remegett a férfi karjai között, szemeibe könnycseppek gyűltek, de még nem sírta el magát. Szóval még nem esett teljesen pánikba. A lány le se vette szemeit Taaeyangról, és a férfi is ugyanígy tett. Pár pillanatig egymást nézték, aztán Taeyangnak eszébe jutott valami.

 ─ Ne félj, Dea! Ha ennek vége megint megnézhetünk egy filmet. ─ Elég béna szöveg volt, de ahhoz pont elég, hogy a lánynak eszébe jusson mindaz, amit tegnap este a férfi mondott neki, és hogy a betörőket teljesen összezavarja vele.

 ─ Most meg mi a faszról besz… ─ kezdett bele a fogva tartó, ám Dea nem habozott; lábával jó erősen rátaposott a férfi lábfejére, minek következtében az fájdalmas pillantást vetett testrésze irányába. Dea ekkor könyökével egy hatalmas ütést mért a fogva tartója gyomorszájába.

   A betörő felnyögött, és ─ bár csak egy pillanatra ─ fogása elgyengült. A lány ezt kihasználva kicsusszant karjai közül, és elkezdett Taeyang irányába futni.

   A másik idegen döbbenten fordult a menekülő lány irányába, és már ő is megindult volna a lány után, ám Min Kyung elé lépett, és arcon bokszolta őt. A férfi megtántorodott, kezéből a kés kiesett, aztán már ütött is volna vissza, de még védekezni sem volt ideje felemelni a kezét, mikor Do Jin társa mellé lépett és a következő ütést mérte rá, majd a földre teperte, és ott folytatta az ütlegelést.

  Deanek már csak pár lépés kellett, ám egy kéz visszarántotta; illetve rántotta volna. Taeyang hamar a lány mellé lépett, egy kicsit oldalra lökte, majd ellenfele gyomorszájába célzott egy jobbhorgot. A betörő kissé meghátrált, de gyorsan újerőre kapott, aztán elkezdett késével hadonászni maga előtt. Taeyang a férfi minden támadó mozdulatát kikerülte, majd egy laza ütéssel kiütötte a fegyvert a férfi kezéből.

  A férfi döbbenten nézte, ahogy a kése fordul párat a levegőben, aztán egy hangos csattanással a földre hull. Szeme társára tévedt, aki eszméletlenül és véresen hevert a padlón, fölötte pedig két másik ember állt, akik most feléje közeledtek.

    Taeyang a betörő figyelmetlenségét kihasználva ökölbe szorította a kezét, majd egy erős ütést mért a férfi fejére. A betörő a fejéhez kapott, pár pillanatig dülöngélt, aztán a földre rogyott és elájult.

   Taeyang megtörölte izzadt homlokát; nem a csak a „verekedésben” fáradt el annyira, hanem abban is, hogy amint kiszállt kocsijából futásnak eredt, és emberei kíséretével felrohant a lépcsőn ─ a lift lassú lett volna. De még nem pihenhetett.

     Megpördült, és szemével Deat kereste. A lány a földön ült, lábát kezeivel átkarolta, és… és zokogott. Taeyang egy kicsit közelebb lépett, de aztán megállt. Tétlenül álldogált a lány felett, mert fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne. Még soha nem vigasztalt meg nőt. Régebben, mikor még nem unta azt, hogy minden héten más csaja volt, egyszerűen otthagyta őket, hadd bőgjenek. De ez most más volt; Dea nem miatta sírt, hanem azért, mert sokkos állapotban volt. Azért, mert ilyet ─ feltételezése szerint ─ még életében nem látott. Legalábbis élőben biztos nem.  

    Taeyang nyelt egy nagyot, majd még közelebb ment a lányhoz, és leguggolt mellé. Az akció itt meg is állt; a férfi nem tudta, hogy mit mondhatna. Azt, hogy „Semmi baj”? Itt pont, hogy baj volt. Esetleg az, hogy „Minden rendben”? Ez már félig meddig igaz volt, de nem teljesen; Dea látta az egészet az elejétől a végéig, fölösleges lett volna ilyet mondani, mert az ő szemszögéből ez nincs rendben. Ez nem normális.

    Taeyang csak ott guggolt, és hallgatta, ahogy Dea sír. Aztán úgy döntött, hogy inkább meg sem szólal. Azt tette, ami ösztön volt; nem Taeyang, hanem emberi ösztön. Egy kicsit közelebb hajolt a lányhoz, kitárta karjait, és átölelte.

    Dea elengedte a lábait, ám nem ölelte vissza Taeyangot, csak hozzábújt. Mélyen beszívta az illatát, és tovább sírt. Taeyang végül leült a földre, lábait egy kicsit szétette, majd ─ bármiféle erőlködés nélkül ─ háttal fordította magának a lányt és úgy húzta be lábai közé Deat, és így ölelte őt tovább. Dea fejét mellkasának döntötte, aztán pár percig még könnyezett. Eközben Taeyang előkapta zsebéből a zsebkendőjét, és elkezdte vele letörölni a vért lány nyakáról. Aztán a sírása abbamaradt, de a lány még mindig nyugtalan volt.

   Taeyang még a hátán keresztül is érezte, hogy a lány szíve őrült tempóban ver. Még mindig sokk hatása alatt volt. Ekkor Taeyang lassan felállt, és kezébe vette Deat.

 ─ Do Jin ─ fordult emberei irányába Taeyang, akik mindeddig az iratokat vették vissza a két feketeruhás férfitól és a „nyomokat” tüntették el. ─ főzz teát! Min Kyung, te pedig gondoskodj arról, hogy ezek ketten rendőrségre kerüljenek!

    Taeyang ezzel a mondattal indult meg a vendégszoba irányába, ám előtte még gyorsan oda biccentett egyet bizalmasának, jelezve neki, hogy vigyék a betörőket a raktárba, és ne pedig a rendőrősre ─ igaz, ez egyiküknek sem állt volna szándékában.

  Taeyang lábával becsapta maga után az ajtót, odament a már megvetett ágyhoz, és óvatosan lefektette rá a lányt. Betakarta, majd kiegyenesedett és úgy állt előtte.

  Dea szemei nyitva voltak, könnycseppjei már felszáradtak. Ám mikor kettejük tekintete találkozott Taeyang csak félelmet látott a lány szemében. Dea nem Taeyangtól félt, hanem az elmúlt nagyjából félóra történéseitől.

 ─ Mindjárt visszajövök ─ szólalt meg végül halkan a férfi, és már indult is volna ki, hogy megbeszéljen pár dolgot embereivel ─ na meg persze, hogy teát hozzon a lánynak ─, mikor egy kéz csuklója után nyúlt, és megállította. Taeyang megfordult és Dea könyörgő tekintetével nézett szembe.

     Ne menj, kérlek!

  Taeyang tökéletesen kitudta olvasni a lány szeméből a mondanivalót, ami nagyon emlékeztette őt arra, amikor még telefonon beszéltek egymással, és a lány ott is könyörgött neki, hogy ne tegye le. Hogy ne hagyja egyedül

     A férfi egy kisebb habozás után végül leült az ágyszélére, és onnan nézte tovább a lányt.

   Dea nem engedte el Taeyang csuklóját, egyszerűen csak tovább fogta, hogy a férfi még véletlenül se tudjon elszökni mellőle. Már nem mintha Taeyang ott akarta volna őt hagyni.

    Az ajtó halkan kinyílt, mire Dea ijedten felkapta a fejét, de miután meglátta, hogy ki az visszahelyezte a párnára.

   Do Jin sietett be, kezén egy tálcával, rajta meg egy bögre, gőzölgő teával. Letette az éjjeliszekrényre, majd Taeyang felé fordult.

 ─ Köszönöm. Menjetek nyugodtan el, de az ajtót zárjátok be magatok után! ─ mondta Taeyang. Do Jin meghajolt előtte, és kiment a szobából. Nem sokkal később a bejárati ajtónak a csapódása, majd a zár halk kattanása hallatszott. Taeyang és Dea kettesben maradtak.

     Taeyang leemelte a tálcáról a bögrét, és Deanek nyújtotta.

 ─ Ezt idd meg! ─ A lány felült, Taeyang csuklóját pedig elengedte, és hálásan elvette tőle a bögrét. Bár a tea forró volt, a lány hamar megitta, és visszatette a helyére a poharat. A férfi egyből felkapta a fejét. ─ Hozzak még?

 ─ Ne, köszönöm ─ Dea most először szólalt meg, mióta Taeyang itt volt, ezért a férfi szeme felcsillant.

 ─ Jobban vagy?

 ─ Kicsit ─ billentette oldalra a fejét a lány. Dea nem feküdt vissza, inkább ülve maradt, és nem csinált semmit. Csak Taeyangot nézte. Ő pedig őt.

 ─ Nem fekszel le? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Nem hiszem, hogy tudnék aludni ─ rázta a fejét Dea.

     Taeyang egy ideig csak ült tovább az ágyszélén, de aztán felpattant.

 ─ Már pedig aludnod kell! ─ azzal levetette a cipőjét, visszaült az ágyra, aztán átmászott a másik oldalra.

   Dea a meglepődéstől meg sem tudott szólalni, mikor Taeyang fogta magát, ő is az ágytakaró alá bújt, és úgy feküdt mellette az ágyon.

 ─ Na, mire vársz? Feküdj le, és aludj! ─ mondta Teayang.

 ─ Te meg mit csinálsz? ─ jutott szóhoz végül a lány.

 ─ Aludni próbálnék ─ vonta meg egyszerűen a vállát a férfi, majd felnyúlt, és valahogy visszanyomta Deat az ágyba. ─ És te is aludni fogsz.

 ─ Jól van, jól van! ─ adta meg magát a lány, majd az oldalára feküdt, háttal Taeyangnak. A férfi mormogott valami „Én is így gondoltam” félét, és egy mozdulattal közelebb férkőzött a lányhoz, és bal karjával átölelte őt.

 ─ És most mit csinálsz? ─ kérdezte döbbenten a lány.

 ─ Átölellek, mert az megnyugtató.

 ─ Jó, de…

 ─ Dea! Szörnyen hosszú napom volt, ahogy neked is. Hidd el, az már nem oszt, nem szoroz, ha egy ágyban alszunk. Most pedig aludj!

   Dea sóhajtott egy nagyot, aztán hallgatva Taeyangra ellazult, és megpróbált elaludni. Taeyang ölelése tényleg megnyugtató volt, és hamar el is aludt tőle.

    Taeyang még sokáig nem tudott álomba szenderülni. Nem a mai nap eseményei miatt ─ az ilyenekhez már rég hozzá szokott ─, hanem attól a finom, vaníliás illattól, amit Dean érzett, ahogy átölelte őt.

      

        

     

        

     

8. Fejezet

Dea

     Úgy tíz percet várhattam a bevásárlóközpont előtt, kezemben egy szatyorral, benne pár alapanyaggal. De ami azt illeti már egyáltalán nem volt kedvem főzni. Nagyon elfáradtam.

     Ez a „kis” séta teljesen kimerített, hát még az utána következő bolyongás. Aztán ott volt az a beszélgetés Taeyanggal; te jó ég! El se hittem, hogy elsírtam magam a telefonban ─ jó, igazából csak elpityeregtem magam, de az eredmény mindenképp sósvíz lett ─, de Én még soha életemben nem tévedtem el, így lehetett az, hogy enyhén kétségbeestem.

     Igaz, már szürkület volt ─ az óramutató vészesen közeledett a hét óra irányába ─, de még feltudtam ismerni egy fekete Mercedest, ami leparkolt előttem. Az ablaka lehúzódott és a kormány felöli részről egy férfi hajolt lejjebb, lásson engem. Én is ugyanígy tettem.

 ─ Kim Dea? ─ kérdezte a fekete hajú és szemű férfi, mire én csak bólintottam. ─ A nevem Chun Min Kyung. Mr Park küldött Önért. Kérem, szálljon be!

     Gyorsan engedelmeskedtem. Már nagyon a lakásban szerettem volna lenni, és venni egy forró fürdőt.

     Amint becsuktam az ajtót az autó megindult. A városban már felkapcsolták az utcai lámpákat, az egyéb boltok és szórakozóhelyek pedig a logóikat világították ki. A felhőkarcolók pedig fényárban úsztak, miközben egy-kettőnek az oldalára hatalmas plazmatévék voltak felszerelve.

     A csendet ─ itt még a rádió sem ment ─ végül én törtem meg.

 ─ Köszönöm, hogy elvisz!

 ─ Mr Park mondta, hogy jöjjek el Önért. Neki köszönje ─ válaszolta egyszerűen, mire a lámpa zöld lett, ő pedig lefordult egy mellékutcába, ami igazából semmivel sem volt kisebb, mint az előző főutca.

 ─ Meg is fogom. De Ön jött el értem, szóval Önnek is megköszönöm ─ hajoltam meg felé egy kicsit. Lassan rám nézett, egy kicsit elmosolyodott, és biccentett egyet.

 ─ Szívesen, kisasszony!

     Visszamosolyogtam rá, aztán valami megütötte a fejemet.

 ─ Mondja csak! Mr Park mit dolgozik? ─ Kérdésemre a sofőr kissé megfeszült, ám ez nem tartott sokáig.

 ─ Megérkeztünk ─ parkolt le a ─ tizennyolc emeletes, üvegfalú ─ felhőkarcoló elé. ─ Felkísérjem, vagy eltalál odáig? ─ Mr Chun hangjában semmi féle gúny nem volt, egyszerűen csak megkérdezte udvariasságból.

 ─ Nem, köszönöm. Visszatalálok ─ mosolyogtam ismét rá, aztán kiszálltam a kocsiból. ─ Köszönöm, még egyszer is!

 ─ Szívesen.

     Becsuktam a kocsi ajtaját, majd néztem, ahogy a gyönyörű Mercedes visszasorol a többi autó közé és elhajt.

     Bementem az épületbe és köszöntem a portásnak, aki már reggel óta ott ült. Vidáman visszaköszönt, és hagyta, hogy beszálljak a liftbe. Benyomtam a „tizenhatos” gombot és a felvonó már el is indult.

     Amint bejutottam a lakásba, ledobtam a kulcsot az ajtó mellett díszelgő kisasztalra, a zacskónyi ételt csak letettem a konyhapultra és már rohantam is fürödni.

     Általában zuhanyozni szoktam, de most úgy gondoltam, hogy a fürdés sokkal jobban esne, így gyorsan levetkőztem, meleg vizet engedtem a kádba, belenyomta nagyjából egy féltubusnyi vanília illatú tusfürdőt, és már be is szálltam.

     Csodálatos érzés volt, ahogy a kellemesen meleg víz végigjárja a testemet, majd bejut a bőröm alá, és megsimogatja minden porcikámat. Ezután a bosszantóan hosszú nap után már csak egy dolog volt hátra; lehunytam a szeme, hátra hajtottam a fejem és gondolataimba merültem.

⃰

     A víz már szinte jéggé dermedt körülöttem. Legalább félórát ültem a kádban, ami biztos, hogy nem tett jót a bőrömnek, de egyszerűen nem bírtam rá venni magam, hogy végre kiszálljak.

     Nagy nehezen rávettem magam, hogy kikászálódjak a habok ─ amik igazából már nem is nagyon voltak ─ közül. Csak a bugyimat és a melltartómat vettem vissza, a törülközőt ─ amit a fürdő polcáról loptam ─ pedig magam köré tekertem. Leeresztettem a vizet, felkaptam a ruháimat, és kimentem a fürdőszobából.

     Pont mikor kiléptem a szobából a bejárati ajtó csapódását hallottam; Taeyang megjött. Hamar befutottam a szobába, és magamra csaptam az ajtót. Úgy azért még sem láthatott meg, meg hát a kínos találkozást is el szerettem volna kerülni, aminek a témája, biztos, hogy az én mai kis „kalandom” lett volna.

     Magamra kaptam egy melegítőalsót és egy kényelmes, halvány lila pólót, majd már épp mentem volna ki, mikor kopogtak az ajtómon.

     Nagyot sóhajtva odabaktattam, és kinyitottam az ajtót. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor Taeyang egy zacskót lebegtetett meg a szemem előtt.

 ─ Ez mi? ─ kérdezte. Nem volt számon kérő, inkább csak kíváncsi.

 ─ Ööö... ─ masszíroztam meg a tarkóm, majd úgy döntöttem nem kerülgetem tovább a kását, elmondom neki, hogy miért is mentem el a lakásból. Ennyit végül is megérdemelt, ha már „megmentett”, igaz, nem Ő sietett a segítségemre. ─ Igazából szerettem volna egy kicsit főzni, de éhes is voltam. Ezért mentem el. Kerestem egy kisbüfét, ott megebédeltem...

 ─ Hidd el, cseppet se vagyok kíváncsi a mai napodra. Nagyjából sejtem, hogy miért tévedtél el, és nekem ennyi bőven elég. Szóval, ez mi? ─ emelte fel ismét a zacskót, és újból a kíváncsi tekintetével nézett rám. Komolyan mondom, ez a fickó néha bonyolultabb, mint egy nő. Egyszerűen nem tudtam megérteni a hangulat ingadozásait. ─ Tudsz főzni? Mit akartál főzni? Gondolom nem koreait, azért ilyenek az alapanyagok.

     Egy kicsit meglepődtem ezeken a kérdéseken; akárcsak egy éhes gyerek, úgy faggatott.

 ─ Hát, igazából... lecsót akartam készíteni ─ válaszoltam lassan, ugyanis, fogalmam sem volt, hogy mi koreaiul a lecsó, így végül inkább magyarul mondtam.

 ─ Hm. Le-cso? ─ tagolta a szót. A kiejtésén elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. ─ Olyat még nem ettem. Főzöl nekem? Ami azt illeti, eléggé éhes vagyok, és jössz nekem eggyel. Megint ─ tette hozzá gyorsan, mire eszembe jutott a sörös eset. Akkor is taroztam neki. Komolyan mondom, hamarosan számlát kell majd írni a tartozásaimról Taeyangnak.

     Ám nem akadtam fent a megjegyzésén, inkább csak még jobban elvigyorodtam és kivettem a kezéből a szatyrot. Örültem, hogy nem hozta fel a mai témát, de szerintem nem is állt szándékában.

     Elindultam a konyha irányába, de Taeyang csak egy darabig követett, aztán bement a szobájába sejtésem szerint átöltözni. Én pedig elkezdtem kipakolni az ételeket a konyhapultra.

     Vettem friss paprikát, hagymát és paradicsomot, na meg persze tojást is. Az előbb felsorolt zöldségek megtalálhatóak voltak Taeyang hűtőjében, ám azokat nem akartam bántani, így inkább vettem magamnak. Ám kolbászt, még ha találtam is volna, akkor sem vettem volna.

     Még mielőtt Koreába jöttem Mama felpakolt pár kajával, és kolbász is volt köztük. Sajnos az ajummáék házában nem mertem megenni, nehogy azt higgyék, hogy nem ízlik az étel, így gondoltam elhozom ide, ahol békésen elfogyaszthatom.

     Bementem a szobámba érte, és mikor visszamentem a konyhába már hozzá is láttam az étel elkészítéséhez; mindent felvágtam, majd olajt öntöttem egy kisebb lábosba, felütöttem pár tojást, hozzáöntöttem a zöldségeket és a húst és az egész ház máris magyaros illatokban úszott.

     Mindeközben Taeyang kijött a szobájából, odaállt mellém, és úgy nézte, ahogy főzök. Nem idegesített, de amint megláttam, ahogy kiéhezett szemeivel bámulta a fakanalamat, ahogy kevergettem a lecsót, nem tudtam nem elnevetni magam. Tényleg nagyon éhes lehetett.

 ─ Most meg min nevetsz? ─ ráncolta a szemöldökét.

 ─ Tudod, te tényleg nagyon éhes lehetsz. Majd’ kiesik a szemed a helyéről, úgy kopog az éhségtől ─ nevettem tovább, de ő csak értetlen fejjel bámult rám.

 ─ Mikor lesz kész? ─ nyalta meg az ajkait, és újból a tűzhely irányába pillantott.

 ─ Hamarosan ─ mondtam neki mosolyogva, miután nagy nehezen abbahagytam a nevetést. ─ Addig Te megterítenél, ha meg kérlek rá?

     Taeyang egyből az egyik szekrényhez ugrott, és kivett belőle két tányért, majd elővett két villát is ─ igen, a koreaiak nem csak pálcikával tudnak enni.

     A nappaliban volt egy nagy asztal is, de Ő nem ott akart enni. Egyszerűen lerakta a pultra a tányérokat és az evőeszközöket, aztán leült és elkezdett türelmetlenül dobolni ujjaival a pulton.

     Bár egy idő után már nagyon idegesítő volt, mégis megmosolyogtam, de aztán kész lett a lecsó.

     Tettem egy kicsit ─ kóstolónak ─ Taeyang tányérjába, az enyémbe pedig jóval többet. Taeyang nagy szemekkel nézte a saját adagját, meg az enyémet, majd rosszalló tekintettel pillantott rám.

 ─ Mi van? Először kóstold meg. Az se biztos, ho... ─ mire befejezhettem volna, Taeyang már be is tolta a kis adagot, annak ellenére, hogy iszonyúan forró volt. Már követelte is a következő, nagyobb adagját, én pedig vigyorogva ránéztem. ─ Most pont olyan vagy, mint egy gyerek.

 ─ Az lehet, de szörnyen éhes vagyok. Egész nap nem ettem semmit sem, úgyhogy kérem azt a le-micsodát ─ szólt rám kissé élesen, de cseppet sem bántóan.

 ─ Akkor ezek szerint, ízlik az én „le-micsodám”? ─ kérdeztem idétlen mosollyal a képemen.

 ─ Igen, mondhatjuk ─ morogta maga elé.

     Hálám jeléül, hogy megdicsért egy jó nagy adagot tettem ki a tányérjára, majd én is leültem, és hozzáfogtam a lecsómhoz, ami tényleg jól sikerült.

⃰

     Taeyang rengeteget evett. Még kétszer kért repetát a lecsómból, ami vagy azért lehetett, mert tényleg nagyon éhes volt, vagy pedig azért, mert ízlett neki a főztöm. Nem tudtam eldönteni, de nem is nagyon érdekelt. Elmondta a véleményét az ételről, amit főztem, és nekem ennyi bőven elég volt.

     Így inkább, míg Ő nagyban falatozott én néha kérdeztem tőle valamit, amire nagyjából annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. De azért nem hagytam őt ott, mert az illetlenség, ha valakit evés közben az asztalnál hagynak.

     Pár perces néma csend után ─ amit csak Taeyang csámcsogása zavart ─ végül megkérdeztem azt, ami már régóta érdekelt az oldalamat:

 ─ Mit dolgozol? ─ Taeyang csak tovább evett, majd miután lenyelte a falatot, úgy válaszolt.

 ─ Egy cég vezérigazgatója vagyok.

 ─ Á! Akkor már értem a három kocsit.

 ─ Ezt meg hogy érted? ─ nézett rám, de aztán rögtön vissza is tért az evéshez.

 ─ Hát van egy dzsiped ─ kezdtem számolgatni az ujjaimon a felsoroltakat. ─, aztán egy Mercedesed és még ott van az az ezüst sportkocsi, ami nem is biztos, hogy a tiéd. ─ A vége inkább kérdésre sikeredett, mint kijelentésre.

     Taeyang halkan felkuncogott ─ most először hallottam őt ilyen hangon nevetni, sőt, szerintem még soha nem hallottam őt nevetni.

 ─ Nem, az nem az én kocsim ─ mondta végül.

 ─ Ó! Akkor csak két kocsid van?

 ─ Nem, igazából van még egy, de azt csak ritkán használom. Ahhoz az túl értékes ─ kacsintott rám, és ezt a gesztus nem tudtam mire vélni.

     Taeyang olyan volt, mint egy kamasz korban ragadt felnőtt; reggel pokróc, és az egész világot elküldi melegebb éghajlatokra, este meg laza és sokkal beszédesebb, meg ─ valljuk be ─ kedvesebb, mint a nap többi szakaszában.

     Elmosolyodtam a kijelenésén, na meg a kacsintásán, aztán felálltam, és a mosogatóhoz léptem, hogy elmosogassak.

     Vizet eresztettem a kagylóba, és már mosogattam is. Taeyang nagyon bele merülhetett az evésbe, ugyanis mikor végzett, és felállt tányérjával a kezében döbbenten nézett rám.

 ─ Te meg mit csinálsz?

 ─ Mosogatok ─ vontam meg furcsállva a vállam, mert hát ez azért elég nyilvánvaló volt. ─ Talán baj?

 ─ Nem ─ rázta meg a fejét, azzal elindult a pultok mellett. Már épp szóltam volna neki, hogy adja ide a tányérját, mikor megállt az egyik szekrény előtt. Egy kicsit lehajolt, hogy kitudja nyitni az ajtaját, majd mikor ezt megtette... Egy mosogatógép belsejét láttam meg. Oké, ez egy kicsit gáz.

     Taeyang betette a tányérját a mosogatógépbe, ám nem csukta vissza az ajtaját, egyszerűen csak ott hagyta, és elment a nappaliba.

     Leült a kanapéjára és bekapcsolta a tévét, míg én égő fejjel bepakoltam a mosogatóba az edényeket.

Taeyang

     Taeyang és Dea egymás mellett ültek a kanapén, tisztes távolságra. Egyik az egyik végében foglalt helyet, másik meg a másik végében.

     Taeyang tele volt; az étel, amit Dea ─ az ő kérésére ─ főzött isteni volt, és szinte etette magát. Persze azért a férfi éhes is volt, így amiatt is szedett vagy háromszor a lecsóból, aminek a nevét még mindig nem tudta kimondani, és biztos volt benne, hogy soha nem is fogja. Ám a mellette ülő lány vígan majszolt egy tábla csokit, és csendben nézte a tévét.

     Teljesen normális lány volt, és csendes. Nem fecsegett össze-vissza, ami rendkívül tetszett a férfinak. Meg ahogy Tayeang tapasztalta ─ a kis vitáik alapján ─ eléggé talpra esett is volt.. Egyedüli baj vele az volt, hogy... mindig bajba keveredett, amiből végül neki kellett kihúznia. Kezdve azzal az ivós üggyel, át azon, hogy Taeyang-nak kell „dajkát” játszania felette, egészen a mai incidensig, amikor Dea eltévedt.

     Taeyang elmosolyodott az utóbbi dolgon; így, utólag már nem is annyira haragudott Dea-re. Igazából hálás volt neki, hogy pár percre kiszakította abból az unalmas tárgyalószobából.  

     Dea kíváncsian felé kapta a tekintetét, mikor meglátta, hogy a férfi mosolyog:

 ─ Mi olyan vicces?

 ─ Semmi. Eltehetem? ─ biccentett a tévé irányába. Dea bólintott, mire elkezdte kapcsolgatni az adókat.

     Mindegyiknél elidőzött egy kicsit, majd mikor az egyik adón épp egy akciófilm ment már épp tette volna el, mikor Dea megszólalt:

 ─ Hagyd itt, kérlek! ─ A lány szeme a képernyőre tapadt, és csak bólogatott, mikor Taeyang megkérdezte tőle, hogy szereti-e az akciófilmeket.

     Nos, Taeyang gyűlölte az akciófilmeket; elég erőszakot és vért látott ő már az életében. Egy kicsit elgondolkozott, de végül úgy döntött, hogy enged a lánynak, és hagyta, hadd nézze.

     Dea izgatottan nézte az eseményeket, míg Taeyang unott fejjel ült mellette. A lánynak nagyon tetszett a sok verekedés. Főleg az a rész, amikor a főszerelőt éppen fogva tartotta a mögötte álló ellenfele, majd a férfi a könyökével gyomorszájon ütötte fogva tartóját, aki ennek következtében elengedte őt. Ekkor Dea megszólalt:

 ─ Ezt egyszer Én is kipróbálnám ─ mondta, miközben szemét le se vette a kivetítőről.

 ─ Miért? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Ha egyszer valaki megtámadna, akkor önvédelemnek tökéletes lenne. Annyi időre pont letudnám őt lassítani, hogy én meglógjak.

 ─ És miből gondolod, hogy sikerülne? Nem olyan egyszerű ám! ─ mosolygott a férfi, mire Dea ránézett.

 ─ Nem kell ahhoz nagy tehetség, hogy valakit gyomorszájon könyökölj, aztán elfuss. Vagy igen? ─ bizonytalanodott el egy kicsit.

 ─ Hm. Szerintem ez ember függő ─ mondta végül Taeyang. ─; ha például egy izompacsirtánál használod ezt az ütést, akkor az nem biztos, hogy annyira hatásos lesz, mint mondjuk ha egy pilicka embernél teszed meg ugyanezt. Szóval ha egy izmosabb embernél akarod ezt a mozdulatot megcsinálni, akkor szerintem előbb lépj rá a lábára, hogy azzal eltereld a figyelmét, és csak utána üsd gyomorba, ugyanis egy ütés sokkal erősebbnek érződik, ha az ember nem látja, mert úgy nem tud rá kellőképp felkészülni.

     A lány egy darabig csak nézte őt tátott szájjal, majd végül megszólalt:

 ─ Mi vagy te, Django?

 ─ Nem, de tanultam harcművészetet.

 ─ Á! Most már értem ─ fordult vissza a tévéhez Dea. ─ Akkor szerinted majd így kéne védekeznem, ha egyszer ─ ne adj, isten ─ megtámadna valaki?

 ─ Igen ─ bólintott Taeyang, mire Dea csak elgondolkodott rajta egy picit, majd újból a filmre koncentrált.

     Ezután már nem nagyon szóltak egymáshoz; főképp azért, mert a film egyre izgalmasabbá vált ─ még Taeyang számára is ─, valamint a végére már majdnem elaludtak a fáradtságtól.

     Így hát mikor a film véget ért mindketten beballagtak szobáikba és lefeküdtek aludni.

⃰

     ─ Emlékszel az iratokra, amiket tegnap adtam neked? ─ kérdezte T.O.P, miközben az íróasztalánál ült papírok fölé görnyedve. Taeyang az asztal előtt helyet foglaló székben helyezkedett el.

     Taeyang bólintott egyet:

 ─ Igen ─ Azokat az iratokat, amiket tegnap T.O.P még az indulása előtt a kezébe nyomott, mikor hazaért egyből a dolgozószobájába vitte, és rá zárta az ajtót. Tudta, hogy mik vannak benne; a Kim féle maffiáról összeszedett információk nagy része.

 ─ Jó.

 ─ Ji Yong-ék is kaptak?

 ─ Nem. Ők még nem ─ válaszolta egyszerűen T.O.P. Taeyang kérdő tekintetét azonban nem tudta figyelmen kívül hagyni. ─ Mi az?

 ─ Semmi. Csak meglepődtem. Általában mindannyiunknak kiosztod az ilyen fajta iratokat ─ vont vállat Taeyang.

 ─ Hát, most másképp csinálom. De Taeyang, azok az iratok fontosak. Csak nekem és neked van belőle egy-egy példány. Vigyázz rá! ─ Taeyang kissé furának tartotta T.O.P viselkedését, de nem nagyon foglalkozott vele, inkább bólintott egyet, felállt, és már el is hagyta társa irodáját. A munka már várta őt.

⃰

     Éjfél felé járt már az idő, mikor Taeyang haza felé tartott. Elől Chun Min Kyung ült a kocsi kormányánál, mellette meg egy másik embere ült.

     Nem kért tőlük bocsánatot azért, mert ilyen későn ők még nincsenek otthon. Igazából ő soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy emberei addig maradjanak, amíg be nem fejezi a munkát. Ez épp fordítva volt. Így hát nem nagyon érdekelte a dolog. Néha megköszönte a „gesztust”, de sosem sajnálkozott.

     Már rég felhívta Dea-t, hogy későn fog hazaérni, így zárja magára az ajtót, mégis mikor a lány felhívta őt, a férfinek rossz előérzete támadt.

 ─ Itthon vagy már? ─ A lány köszönés nélkül belevágott mondandójába. A hangja szokatlanul halk volt.

 ─ Nem, de már mondtam neked, hogy későn megyek haza. Talán engem vársz? ─ kérdezte kissé kíváncsian Taeynag és elmosolyodott.

 ─ Taeyang ─ a lány hangja szinte fojtott volt. A férfi erre már elkomorodott. ─, azt hiszem, van valaki a lakásodban.

     Taeyang egy pillanatig csendben marad. Három szó futott át agyán; picsába. Iratok. Dea...  

      

7. Fejezet

Dea

     Taeyang lakása eszméletlen volt. Egy luxuslakás, szó szerint; minden modern volt és tiszta. A ház egyáltalán nem volt zsúfolt, de üresnek sem lehetett volna nevezni. Pont annyi tárgy helyezkedett el benne, mint amennyire szükség volt.

     És mikor megláttam a szobám, egyszerűen elállt a lélegzetem. Az ágyam a hatalmas üvegfal előtt állt, ahonnan látni lehette Szöulnak ezen részét, ahol felhőkarcolók sokasága nyújtozkodott az ég felé.           

 ─ Mit is mondtál? Mit dolgozol? ─ néztem Taeyangra.

 ─ Nem mondtam ─ vetette oda unottan, majd letette az ajtó mellé a táskámat és a kijárat felé indult. ─ A dolgozószobámba nem léphetsz be, mert a munkámmal kapcsolatos fontos iratok is vannak ott. Na, nem mintha betudnál menni, ugyanis be van zárva.

 ─ Akkor meg mit kell ennyire aggódnod? ─ vontam vállat szinte már flegmán.. Taeyang hamar megpördült és felvont szemöldökkel pillantott rám. ─ Rendben. Ígérem, hogy még a közelébe sem megyek a Te szeretett szobádnak.

 ─ Helyes ─ bólintott egyet, és már ment is volna ki a lakásból, ám a küszöbön megtorpant. ─ Ha lehet, ne gyújtsd fel a házat, és ha el is mész valamerre jegyezd meg az utat, mert én nem fogok utánad kajtatni, ha eltévedsz.

 ─ Ezt valahonnan sejtettem ─ motyogtam igazából magamnak, de Taeyang füle olyan volt akár egy denevéré. Újból kérdő pillantást vetett rám, mire felsóhajtva hozzá tettem. ─ Értem.

 ─ És ha esetleg edzeni lenne kedved, a legfelső emeleten van egy edzőterem. Gondoltam szólok ─ mondta végül Taeyang, amire bevallom eléggé meglepődtem.

     Illetve nem is az, hogy meglepődtem, inkább csak elgondolkodtam azon, hogy ezt most azért mondja nekem, mert tudja, hogy sportos vagyok, vagy pedig azért, mert gyengének és kövérnek tart. Az első lehetőség mellett döntöttem, mert egyáltalán nem voltam kövér. De még ha annak is tartott volna nem érdekelt volna a véleménye; ahhoz, hogy hogyan nézek ki senkinek nem volt semmi köze.

 ─ Kösz ─ mosolyodtam el egy picit, de ő csak bólintott egyet, odaadta a pótkulcsot és már indult is a lift ajtó felé. Végignéztem, ahogy a lift megérkezik, ő pedig beszáll oda és otthagy engem a lakásán.

     Becsuktam az ajtót, és körül néztem még jobban a kicsi, ám modern lakásban, a „titokzatos” dolgozószobát messziről elkerülve, hát ha Taeyang még egy kamerát, meg riasztó rendszert is beszerelt az ajtó elé.

     A fürdőben volt egy egyszerű zuhanyzó ─ na jó, azért nem annyira egyszerű, ha a plafonra van felszerelve egy nagy, négyszögletű zuhanyfej ─, meg egy kád is, valamint egy szekrény, ahol törülközők sokasága volt és egy pult is, amin a mosdókagyló, meg még különféle tusfürdők, illatszerek foglaltak helyet.

     Kimentem a fürdőből, ami az „én” szobám mellett helyezkedett el, majd benyitottam az egyetlen szobába, ahol még nem jártam (a dolgozószobán kívül persze); Taeyang hálójába.

     Egyértelmű volt, hogy a szobában a kék és a szürke szín uralkodott. Kék volt az ágyhuzat a szőnyeg a sötét parkettán, az íróasztal előtti szék párnája és támlája. Szürke pedig a szekrény, amin egy hatalmas tükör volt, a sötétítő függönyök és az íróasztal is erre a színre volt befestve.

     Mikor onnan is kijöttem rájöttem, hogy mi olyan meglepő ebben a lakásban; a rend.

     Nem tudtam elképzelni azt, hogy egy agglegény ─ mert biztos, hogy az volt, igaz ettől még lehetett barátnője ─, hogy tud ilyen rendet tartani maga körül. Jó persze lehet, hogy bejárónője van, vagy csak szereti a tisztaságot, vagy éppen rendmániás, de akkor is, ez azért szokatlan volt számomra. Félreértés ne essék; nem jártam olyan sok férfi házában, hogy ilyen tapasztalatból beszéljek, egyszerűen ezt csak azért feltételeztem, mert volt pár férfi rokonom, akik rendetlenek voltak. Például a nagypapám, vagy apa.

     Papa folyamatosan rendetlenséget hagyott maga után, ami miatt Mama sokat mérgelődött is, de valamiért sosem szólt rá, inkább ő maga feltakarított férje után. Apa pedig... nos, ha apának nem lett volna takarítónője, akkor biztos, hogy nem bírtam volna ki az ott létet, ugyanis hajlandó volt arra, hogy maga körül egy egész szemétdombot építsen fel. Persze végszükség esetén ő is takarított néha, de az tényleg ritkán esett meg. De nem azért, mert lusta volt. Nem.

     Apa sokat dolgozott; ha ott is voltam nála szinte csak hétvégén tudott velem úgy foglakozni, ahogy azt én akartam, ezért vette fel mellém az ajummát is, aki olyankor foglalkozott velem, mikor ő az irodájában vagy éppen dolgozószobájában gubbasztott az iratok, vagy más dolgok fölött. (Itt természetesen arra a bizonyos álomra gondoltam, azzal az arctalan nővel.)

     Az álom eléggé valóságosnak tűnt, de nem rémlett, hogy valami hasonló történt volna velem...

     Megráztam a fejem, jelezve magamnak, hogy erről inkább ne is elmélkedjek. „De akkor mit csináljak?”

     Hamar karórámra pillantottam, ami fél tízet mutatott. Nem akartam egész nap ebben a nyamvadt lakásban üldögélni, de nem is akartam még kimenni az utcára. Legalábbis ebéd előtt nem, így inkább gyorsan bementem a „szobámba”, hogy átöltözzek.

     Miután a táskámat nagy nehezen oda vonszoltam az ágyhoz letelepedtem rá, és elkezdtem előkeresni az edzőcuccaimat. Ám a szemem megakadt az éjjeliszekrényen, amin egy cetli hevert.

     Egy szám volt rajta, alatta pedig egy rövidke írás, amit nem nagyon értettem meg, de a lényeget leszűrtem a hangul írásból; ez Taeyang telefonszáma volt, amit még véletlenül sem bírt volna elmondani nekem szóban.  

     Gyorsan bepityegtem a számot a telefonomba és felhívtam Taeyangot, mert hát azért leszerettem volna ellenőrizni.

  ─ Mit akarsz? ─ hallottam a túloldalról azt az ismerősen komor és unott hangot. Na várjunk csak!

 ─ Honnét tudod, hogy Én hívtalak? ─ tettem fel ledöbbenve a kérdést, ugyanis nem emlékeztem, hogy bármikor megadtam volna neki a számomat.

 ─ Az anyám elmondta a telefonszámod ─ válaszolta egyszerűen.

 ─ Á! Értem.

 ─ Na, mit akarsz? Csak azért, mert valaki dolgozna.

 ─ Ööö... igazából semmit, csak ellenőriztem a számot.

 ─ Rendben ─ azzal letette. Milyen kedves.

     Az biztos, hogy ma nagyon morcos volt; nem mintha annyira ismerném, de mikor tegnap este futottam és találkoztunk, valahogy másmilyennek tűnt. Vagyis más volt a hangvétele, nem ilyen unott, inkább csak kíváncsi. Hm, fura ez a fickó. Ennyivel le is tisztáztam a dolgot, majd átöltöztem és már indultam is edzeni.

⃰

     Fogalmam sem volt, arról, hogy mit egyek. Tudtam főzni, mert Mama megtanított rá, meg amúgy is szerettem a konyhában lenni, meg a takarítással sem volt semmi bajom. Igazából én az a tipikus „nem bírok megmaradni a seggemen” fajta lány voltam.

     A gondot itt csak az jelentette, hogy nem volt olyan alapanyag, amivel én tudtam is volna valamit kezdeni, így hát eldöntöttem, hogy elmegyek, eszek valamit, egy kicsit körülnézek, veszek pár hozzávalót, és aztán hazajövök. Így legalább majd tudok magamnak valamit főzni.

     Az augusztus végén jártunk ─ közeledett az iskola kezdés ─, és Szöult amúgy sem soroltam volna a „meleg” városok körébe. Itt még nyáron is kellemes volt az idő, azaz olyan huszonöt fok körül lehetett a hőmérséklet.

     Gyorsan felkaptam magamra egy magas derekú farmert, egy egyszerű, fehér rövid ujjút és egy fekete félcipőt, majd kézbe vettem a bőrkabátomat, és egy kistáskát ─ amiben a telefonomat és a pénztárcámat is eltudtam rejteni ─, aztán megindultam.

     (Természetesen nem felejtettem el bezárni a lakás ajtót sem ─ Taeyang le is szedte volna a fejemet, ha nem így tettem volna.)

     A lift hamar megérkezett, én pedig gyorsan be is szálltam. Mikor leértem és elhaladtam a portás mellett udvariasan köszöntem neki, ő pedig viszont üdvözölt engem. Nem nagyon lepődött meg a jelenlétemen, pedig még egyszer sem láttam ezt az embert, de úgy tűnt, hogy a „lakótársam” már tájékoztatta őt, arról, hogy ki vagyok.

     Amint kiértem az utcára szinte ki is égett a retinám, így előhalásztam a napszemüvegemet és felvettem. Így máris jobb! mosolyodtam el magamban.

     Akármennyire is sütött a nap, nem volt forróság. Melegnek meleg volt, de a kellemes fajtából. A szél is fújdogált egy kicsit, ezzel megmozgatva a levegőt, és engem is új életre keltve.

     Elégedetten elvigyorodtam és találomra elindultam az egyik irányba. Tudtam, hogy mit keresek; egy útszéli, aprócska kis büfét, ahol nyugodtan eltudom tölteni az ebédidőmet. Csak egy gond volt, még hozzá az, hogy fogalmam sem volt arról hol keressek egy ilyen helyet.

     Így hát inkább csak bolyongtam, mint sem keresgéltem, de azért próbáltam úgy kolbászolni, hogy azért vissza is találjak, mert komolyan vettem azt, amit Taeyang mondott. Nem ismertem őt annyira ─ sőt tulajdonképpen csak a nevét tudtam, meg azt, hogy szereti a sört ─, de abban biztos voltam, hogy Taeyang nem csak úgy mondta, amit mondott; Ő tényleg nem fog felpattanni csak azért, mert Én eltévedtem. Szóval megpróbáltam elkerülni ezt az esetleges balesetet.

     Időközben letértem a főútról, és mellékutcákon kezdetem el sétálgatni ─ persze itt a mellékutcák akkorának számítottak, mint nálunk a főutcák. A hasam elkezdett korogni, jelezve, hogy már van benne bőven hely, így sietősre vettem a dolgot. Az éhség bizony nagyúr.

     Úgy tíz perc elteltével találtam is egy számomra pont megfelelő helyet, így  gyorsan bementem. A helyiség tömve volt, ugyanis a szomszédban egy építkezés folyt, és mivel ebédidő volt, mindenki itt evett. De ez igazából egy cseppet sem zavart; hamar leültem egy ─ még ─ üresen álló, kétszemélyes asztalhoz és az ajumma már hozta is a levest. Illedelmesen megköszöntem és már hozzá is láttam.

     Mindig is ki akartam próbálni azt, hogy egy ilyen helyen egyek; túl sok koreai sorozatban és filmben láttam már ilyen büféket, amiket lényegében egy ember vezetett, aki nem más volt, mint a háziasszony. Szóval ez egy amolyan házi kifőzde volt.

     De nem csak ezek miatt akartam ilyen helyen enni; egyszer már azért voltam hasonló büfében, mert apa elvitt. Emlékszem, annál finomabb és laktatóbb levest még életemben nem ettem. Meg apa is ott volt, és ez egy olyan emlék a Koreában töltött időkről, mikor vele együtt csinálhattam valamit, nem pedig a dajkámmal.

     Ez a leves is nagyon jó volt, de nem annyira, mint az. Mégis éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Most döbbentem rá igazán, hogy Koreában vagyok, és az utóbbi másfél hét csakúgy elreppent felettem. És én még mindig nem jutottam ahhoz közelebb, hogy felkeressem apát ─ nem mintha lett volna bármi ötletem arra, hogy ezt mégis hogyan tegyem meg.

     Valamint ez volt az első alkalom, hogy egyedül ettem, mióta megérkeztem Dél-Koreába, ─ persze ha leszámítjuk azt az egy tucat szemet, amit a büfében lévő férfiak legeltettek a hátamon.

     Egyre kínosabban kezdtem magam érezni, így inkább felszívtam könnyeimet, bekanalaztam az ínycsiklandozóan jó ízű levest, kifizettem az ebédet és már mentem is.

     Újult erővel indultam el sétálni. Szöulnak ez a része gyönyörű volt és hangulatos. Rejtett utcácskákra tértem, majd onnan vissza a főutakra, aztán újból egy eldugott kis mellékutcába. Itt egyszerre volt minden hagyományos és modern. Régi és új. Imádtam, ahogy a két fajta építészet találkozik egymással, de még sem ütnek el egymástól, hanem összeölelkeznek, és úgy maradnak, mintha csak összetartoznának. Egymás nélkül csak épületek lennének, vagy csak fogalmak arra, hogy „régi és új”. De együtt maga a remekmű. Egész Szöul egy remekmű.

     Gondolataimból az ébresztett fel, hogy körülöttem minden zöld; egy parkban voltam, és már elmúlt három óra is. Nagyot sóhajtva visszafordultam és egy közeli bolt felé vettem az irányt, amit nem rég láttam útközben. Megvettem a legfontosabb dolgokat és visszaindultam a ─ szinte már luxus ─ házba.

     Ismerős utakon haladtam végig, majd egy óra elteltével be is mentem a tizennyolc emeletes, üvegfalú házba. Kár, hogy ez a tizennyolc emeletes, üvegfalú ház nem az az épület volt, ahova én be szerettem volna menni.

 ─ Segíthetek, kisasszony? ─ nézett rám egy portás, aki egyértelműen nem úgy nézett ki, mint a másik és ez a helyiség sem volt olyan kinézetű, mint az, amelyikből én kijöttem.

 ─ Nem, köszönöm. Csak azt hiszem eltévedtem ─ mosolyogtam rá, mire Ő egyből felajánlotta a segítségét.

     Már épp mondtam volna neki a címet, mikor észbe kaptam, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom a címet. Hálásan megköszöntem a segítőkészségét, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy idiótának tűnjek fel a szemében, aki még csak azt sem tudja, hogy hol lakik ─ még ha csak ideiglenesen is ─, így inkább kimentem az épületből és megpróbáltam kitalálni, hogy merre menjek.

     Nagyot sóhajtva elindultam jobbra, aztán balra fordultam, aztán megint jobbra. A végén már azt sem tudtam, hogy merre megyek, így csak zsebre tett kézzel bolyongtam, hogy még jobban eltévedjek. Igazából már egyáltalán nem tudtam, hogy merre vagyok, és ha már fel kell hívnom Taeyangot, hogy keressen meg, legalább jól elkóborolok, hogy még véletlenül se mondhassa azt, hogy a ház itt volt egy köpésre, és közben azzal a gúnyos tekintetével nézzen rám.

     Végül megálltam, elővettem a telefonom, és kikerestem Taeyang számát. Aztán tárcsáztam.

     Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kics... Taeyang kinyomott.

     Ez most komoly?

     Éreztem, hogy az arcom elvörösödik a dühtől. Hamar újra tárcsáztam: Kicsöng. Kicsöng. Kics... Taeyang újra kinyomott.

     Legszívesebben a földhöz csaptam volna a táskám ─ a telefonomat, azt azért nem ─ és dühöngtem volna egy sort, de ahhoz nem volt időm. Lassan hat óra is elmúlt és én még az utcán voltam.

 ─ Na jó, akkor más eszközökhöz kell folyamodnom ─ mondtam magamnak, de fogalmam sem volt, hogy miért hangosan gondolkodtam. Lehet, hogy a dühtől. És ezt Taeyang is megfogja tapasztalni.

     Ha még csak egy pillanat erejéig is, de azt akartam, hogy végre felfigyeljen rám és visszahívjon, és persze azt is, hogy érezze azt a dühöt, amit most én érzek iránta...

Taeyang

    A telefon minden egyes búgásnál megmoccant és egy arasznyival arrébb csúszott az asztalon.

    Az öt maffiavezérnek éppen fontos megbeszélése volt a busani csoportnak a vezetőjével, így mikor Taeyang észrevette, hogy telefonon hívják rögtön érte nyúlt, hogy kinyomja. Kim Dea. Olvasta le a kijelzőről. Keze egy kicsit elidőzött a zöld gomb felett, de végül nem fogadta a hívást.

     A busani vezető épp folytatta a beszédét, mikor újból felbúgott a telefon. Ji Yong mosolyogva átnézett a válla felett, egyenesen Taeyangra:

 ─ Kapásod van!

 ─ Tintahal, vagy rák? ─ szólalt meg vigyorogva Deasung, majd elnevette magát a saját viccén. Mindenki megmosolyogta Deasung idétlen hozzászólását, még Seungri (!) is. Egyedül csak a busani vezető nézett rájuk komor, gyilkos tekintettel.

     Taeyang abbahagyta a szórakozást, és hamar kinyomta telefonját, aminek a kijelzőjén ismét csak a Kim Dea név szerepelt.

 ─ Elnézést, Mr Shin! Folytassa! ─ bólintott a vezetőnek, aki csak haragos szemekkel bámult rá, mert másodszor is megszakította. Deasung csak magában kuncogott, ám mögötte Seungri leintette, hogy maradjon nyugton.

     Rövid iedig figyelmesen hallgatták Mr Shin-t, de nem sokáig tudták.

     Ismét egy rövidke búgás, mire Ji Yong-ból és Deasungból kiszakadt a nevetés.

 ─ Ennyire még anyukád sem hiányolt téged soha. Mi van ma, karácsony? ─ nevetett T.O.P is.

 ─ Mr Park, ha ennyire sürgős, akkor még most vegye fel, mielőtt összetörném azt a telefont!

     Taeyang bocsánatkérően meghajolt egy kicsit, majd megnézte azt az üzenetet, amit Dea küldött neki:

     Ég a házad, te barom!  

 ─ Hogy mi a fasz? ─ Taeyang olyan sebességgel állt fel a székéből, hogy az a lendülettől hátra dőlt. Kezeivel az asztalra csapott és elkezdte tárcsázni vendége ─ aki most már biztos, hogy nem sokáig marad az ─ számát. ─ Kinyírom!

 ─ Mi az Taeyang? ─ kérdezte Seungri, aki három másik társával ellentétben nem röhögött, egyszerűen csak ült, bár azért a mosoly halvány árnyalata feltűnt az arcán.

 ─ Egy szó: NŐ! Elnézést! ─ azzal kiviharzott a teremből.

     A folyosón emberei már vártak rá. A megbeszélések alatt nekik, csak úgy, mint mások embereinek kint kellett várniuk addig, míg munkaadóik nem végeztek.

      Chun Min-Kyung rögtön mellé szegődött, ő mögéje pedig fekete öltönyös társai.

     Taeyang-nak nem kellett sokáig várnia, Dea egy kicsöngés után fel is vette.

 ─ Igen? ─ szólt bele a lány negédes hangon.

 ─ Mégis mi a szart csináltál a házammal? ─ ordított bele a telefonba idegesen Taeyang.

 ─ Ó, nyugi! Semmi baja. Vagyis igazából fogalmam sincs, hogy mi van a házaddal, mert nem vagyok a lakásodban. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol vagyok ─ mondta a lány nyugodtan, ám hangjában érezhető volt egy kis félelem, mikor kimondta az utolsó mondatot.

     Taeyang megtorpant, ám emberei még időben lefékeztek, hogy ne ütközzenek belé.

 ─ Várj. Akkor most nem ég a házam? ─ Tayeangon a megkönnyebbültség hulláma ment végig. Nem a ruhái, a bútorai, vagy az iratai miatt volt neki fontos annyira az a lakás, hanem a gyönyörű kilátás miatt. Évekig spórolt arra a lakásra, és mikor már megengedhette magának egyből lecsapott rá.

 ─ Aish! Dehogy! ─ sóhajtott egy nagyot Dea a vonal túlsó felén. ─ De én eltévedtem! Taeyang, fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ne haragudja, tudom, hogy azt mondtad, hogy ne menjek messzire és azt is, hogy ha eltévedek, akkor nem fogsz megkeresni, de most már megtörtént, és... ahj! Kérlek, segíts! ─ Bár nem látta, de Tayang tudta, hogy a lány már a sírás küszöbén áll.

     A férfi idegesen beletúrt a hajába; mégsem hagyhatta magára a lányt, még ha legszívesebben ezt is tette volna. Hiszen Ő elvállalta ezt a felelősséget.

     Egy nagy sóhajtás, és végül megszólalt:

 ─ Figyelj! Menj ki a legközelebbi főútra.

 ─ Megyek ─ reagálta le a lány. Taeyang hallotta, ahogy a lány megindul. Pár percig csend volt, aztán szipogást hallott a túloldalról.

 ─ Jaj, ne sírj! ─ nyögte Taeyang és a plafonra nézett. Nők! Aish!

 ─ Dehogy sírok! ─ szipogott tovább Dea.

 ─ Dehogynem! ─ Taeyang továbbra is a folyosó közepén állt emberi gyűrűjében. ─ Na, kiértél már?

 ─ Ööö... igen, azt hiszem.

 ─ Mi az, hogy azt hiszed? Hiszed, vagy tudod?

 ─ Tudom! Egy főútnál vagyok! ─ Hangját a lánynak egy kicsit meg kellett emelnie, különben a kocsik zaja elnyomta volna azt.

 ─ Helyes. Látsz a közelben egy boltot, vagy valami emlékművet? Esetleg egy parkot? ─ sorolta a lehetőségeket Taeyang, miközben orrnyergét masszírozta.

 ─ Hát, van itt egy hatalmas üzletközpont ─ szólt bele a lány egy kis idő múlva. Taeyang erre rögtön felkapta a fejét.

 ─ Jó. Akkor most gyorsan fényképezd le, és küldd el nekem! ─ Pár pillanat múlva már meg is érkezett a kép.

     Taeyang megnyitotta, és megmutatta Min Kyung-nak.

 ─ Tudod, hol van?

 ─ Igen ─ bólintott határozottan bizalmasa.

 ─ Remek! ─ Taeyang visszaemelte füléhez a telefont, és újból beleszólt. ─ Menj az üzletközpont elé, és várj ott! Nekem fontos megbeszélésem van, úgyhogy az egyik emberem fogom érted küldeni. A neve... ─ Taeyang fülét halk nevetés ütötte meg. ─ Most meg min nevetsz?

 ─ Úgy beszéltél, mint hogy ha valami maffiafőnök lennél ─ kuncogott Dea. Taeyang szíve egy másodpercre megállt, de aztán újból verni kezdett.

 ─ Mert az is vagyok ─ mondta teljesen nyugodtan. A nevetés megszakad, és a hang helyébe döbbent némaság szállt, a háttérben kocsi százainak a zajával kísérve. Taeyang halványan elmosolyodott. ─ Ne félj, csak vicceltem!

 ─ Hát nagyon béna a humorod! ─ vágta rá a lány, mire Taeyang-nak el kellett fojtania egy nevetést. Emberei körében nem nagyon mert nevetni.

 ─ Szóval küldök érted valakit. A neve Chun Min Kyung. Egy fekete Mercédesszel fog érted menni. Ott várd, és el ne mozdulj!

 ─ Rendben! ─ sóhajtott Dea.

 ─ Helyes. Most mennem kell. Min Kyung hamarosan ott lesz érted ─ azzal már épp tette le volna a telefont, mikor még Dea utána szólt:

 ─ Taeyang, várj! Köszönöm! ─ mondta a lány tényleg hálás hangon.

     Taeyang csak bólintott egyet, igaz ezt valójában Dea nem is láthatta:

 ─ Nincs mit. Otthon találkozunk.

     A férfi el se hitte, hogy ilyet mondott, de már késő volt. Letette a telefont, és visszament a félbehagyott megbeszélésre.