15. Fejezet

Taeyang

     Döbbenten néztem a képet, ami pár évvel ezelőtt készülhetett Dea-ről, miközben ő gondtalanul sétált egy városi kis utcán.

     Ez lehetetlen. Ő nem lehet Kim lánya! Ez csak valami félreértés lehet.

     ─ Az lehetetlen ─ csúszott ki a számon ez a mondat, mire mindenki felém fordult.

 ─ Mi van Taeyang? Hullasápadt lettél ─ röhögte el magát Ji Yong. A többiek is érdeklődve néztek engem, de nem tudtam megszólalni. Ez képtelenség.

     Aztán felnéztem társaimra, akiket már fiatal korom óta ismertem, és akik a legjobb barátaim voltak. Tudniuk kell, még akkor is, ha ennek következményei lesznek.

     Bárkinek hazudok, ha kell, de a legjobb barátaim előtt ez lehetetlenség. Basszus, nem tehetek mást!

     ─ Azt hiszem ─ nyögtem ki végül, majd T.O.P-ra néztem. ─, hogy már nem kell megismerkedned azzal a „Csaklánnyal”, Seung Hyun.

 ─ Azt... azt akarod mondani, hogy ezzel a lánnyal, Kim Son Jung gyerekével kavarsz? Te normális vagy? ─ meresztett felém nagy szemeket Ji Yong.

 ─ Mégis honnét tudtam volna, hogy ő az? ─ ordítottam rá, majd dühömben felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Mögöttem a székem koppanását lehetett hallani, ahogy eldől a földön.

 ─ De azt mondtad, hogy még nem feküdtetek le, szóval nincs is olyan nagy probléma. Ha apuci megtudja, lehet, hogy pár törött bordával megúszod ─ okoskodott tovább Ji Yong, mire megpördültem, az asztalhoz ugrottam, átnyúltam a túloldalra, és galléron ragadtam az egyik legjobb barátomat.

 ─ Most nincs erőm a baromságaidhoz, Ji Yong. Szóval most az egyszer próbáld meg nem felbaszni az agyamat! ─ vicsorogtam rá.

 ─ Csak az igazat mondtam, Park ─ nézett mélyen a szemembe G-Dragon, és kezét az én kezemre tette, hogy erővel lefejtse magáról azt. „Park”. Csak akkor szólított így, ha legszívesebben kibelezett volna az adott pillanatban.

 ─ Fejezzétek be! Van így is elég bajunk. Nem kell még egy ─ vetett felénk szúrós pillantásokat T.O.P.

     Mindketten elengedtük egymást, és visszaültünk a helyünkre. Ez azonban nehezen ment nekem, ugyanis székem a földön hevert. Komótosan felállítottam és leültem rá.

 ─ Na, végre ─ bólintott egyet T.O.P. ─ Akkor kezdjük az elején; mégis mit keres itt ez a lány, ha Son Jung megszakította velük a kapcsolatot? Te mit tudsz, Taeyang? ─ állapodott meg Seung Hyun tekintete végül rajtam. Nagyot sóhajtottam, majd halkan válaszoltam. Nincs mit tenni. El kell mondanom, amit tudok, hacsak nem akarom, hogy Deat túszként használják Kim ellen.

 ─ Egy ösztöndíjprogrammal jött ide. Az anyja meghalt, de az apjáról még soha nem mesélt. Ami azt illeti, az anyja haláláról is csak tegnap szereztem tudomást ─ fűztem hozzá halkan. A többiek egy darabig csendben vártak, hátha még mondok valamit, de már nem volt mit. Rá kellett hát döbbennem, hogy Deavel a kapcsolatunk még nagyon kezdetleges, és tele van az ő részéről titkokkal, az enyémről pedig hazugságokkal. Legalábbis reméltem, hogy neki csak titkai vannak, és hogy semmiben sem hazudik. Remélem, hogy nem vagy Son Jung kéme.

 ─ Ennyi? ─ kérdezte végül Seungri. Válaszul csak bólintottam egyet.

 ─ Aigoo! Mit csináltok, mikor együtt vagytok? Mélyen néztek egymás szemébe, hátha kinő belőle egy tulipán, vagy mi? ─ rázta a fejét Daeusung rosszallóan, ám rögtön abbahagyta, mikor gyilkos szemekkel rá pillantottam.

 ─ A lány miért jött ide? Azon kívül, hogy ösztöndíjat kapott? ─ nézett rám Ji Yong.

 ─ Nem tudom ─ ráztam a fejem. Szememmel az asztalt pásztáztam.

 ─ Mi van, ha az apjával akart találkozni? Ha őt akarta megtalálni? ─ szólalt meg elgondolkodva Seungri. Mindenki odakapta a fejét, még én is. Ebben van valami. De ha csak találgatunk, abból semmi jó nem fog születni. ─ Gondoljatok bele; egy lány, akinek a szülei elválnak, majd apja hirtelen, minden ok nélkül megszakítja velük a kapcsolatot. Ezek után a lány anyja meghal, és a gyerek teljesen egyedül marad, szülők nélkül. Mit akarhatna hát jobban, minthogy egyetlen ─ még életben lévő ─ apját megtalálja?

 ─ És ha mégsem szakadt meg az apjával teljesen a kapcsolat? ─ szólalt meg T.O.P. Ettől féltem. ─ Mi van akkor, ha Son Jung egyszerűen csak észre vette, hogy Lee emberei a volt családjára szálltak, így Kim óvatosabban kezdte el kezelni a dolgokat. És mi van akkor, ha Kim Dea valójában egy kém? ─ nézett rám jelentőség teljesen Seung Hyun.

 ─ Nem. Ő nem lehet kém ─ ráztam a fejem hitetlenkedve, de még én sem hittem saját magamnak.

     Miért történik ez velem? Tegnap még minden olyan jó volt; ahogy átöleltem őt, és mélyen beszívtam rózsás illatát. Ahogy forrón csókoltam őt… Miért? Miért szerencsétlen az életem?

     Még én is tudtam, és éreztem is, hogy nagyon szánalmasan nézek ki, de nem tudtam ellene mit tenni. Gondolataim százával cikáztak a fejemben, és minél inkább próbáltam valamelyikre értelmes választ találni, csak annál több új elmélet született meg agyam minden apró kis fekete zugában.

 ─ Pont ugyanannyira lehet kém, mint amennyire te vagy egy maffia tagja, és vezetője ─ mondta T.O.P nyugodtan, ám hangján éreztem, hogy az ő fejében is éppen hatalmas legyek repkednek, amiket nem tud megállítani, vagy lecsapni. Aztán Seung Hyun nagyot sóhajtott, és a telefonjáért nyúlt. Csak azt ne!

 ─ Fel ne merd hívni! ─ álltam fel hirtelen, mire székem ismét a földön hemperegve végezte, de nem érdekelt. Ajkaimat összepréseltem, kezemet ökölbe szorítottam, hogy még véletlenül se szóljak, vagy üssek meggondolatlanul. Itt most nem a forrófejűségnek volt az ideje.

 ─ Sajnálom, Taeyang, de az Elnöknek tudnia kell róla. Különben mi isszuk meg a levét, ezt te is tudod. Nem szeretném, hogy úgy járjunk, mint akkor ─ nézett rám bocsánat kérően T.O.P, majd tárcsázni kezdte a számot, amitől még mi is rettegtünk. Azt a számot, aki miatt az életünk fenekestül felfordult és most ebben a teremben ültünk.

     Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, és higgadtan megszólaltam; már cseppet sem éreztem magam olyan élettel telinek, mint reggel, mikor felébredtem, és Dea, az én Deam mellettem feküdt.

 ─ Adjatok egy hetet. Egy hét, és kiderítem, hogy mi történt pontosan, és hogy mi van most.

     T.O.P keze megállt a tárcsázás közben, majd egy kis gondolkodás után végül megnyomott egy gombot. A készülék kijelzője elsötétedett.

 ─ Egy hét ─ bólintott határozottan Seung Hyun, mire megkönnyebbülten fellélegeztem. ─ Ha bizonyítani tudod, hogy semmi kapcsolata nincs Kim Son Junggal, akkor az Elnök egy betűt sem fog megkapni ezekből az iratokból. Legalábbis tőlünk nem ─ fűzte hozzá halkan, aztán folytatta. ─ De ha nem, akkor értesítenünk kell Kim Dearől, és azután már csak az ég tudja megmondani, hogy mi lesz a lány sorsa.

     Beleegyezésem jeléül csak bólintottam egyet határozottan, majd kiviharoztam a teremből; bíztam T.O.P-ban és a többiekben. Tudtam, hogy így vagy úgy, de nem fogják a ma elhangzottakat senkinek sem tovább adni.

*

     Dea szobájában kutakodtam, míg Min Kyung az összes kamerát beszerelte olyan helyekre, ahol még véletlenül sem lehetett őket észre venni; nagy szerencsémre nem volt itthon, anya pedig mélyen aludt odalent.

     Miután semmit sem találtam a szobában, Min Kyung pedig befejezte feladatát a ház többi része felé vettük az irányt, ahol még egy-két kamerát beszereltünk. Csak ez volt az egyetlen módja annak, hogy egy hét alatt kiderítsem mi is folyik itt valójában, és hogy megpróbáljam Deat megvédeni.

     Egyedül a nappaliba nem tudtunk tenni kamerákat, mart eomoni ott aludt, de az már nem is nagyon érdekelt; ha Dea ─ reménykedtem benne, hogy ne így legyen ─ mégis Son Jung kéme, akkor a dolgait biztos nem a nappaliban fogja intézni.

 ─ Taeyang? Mit keresel itt? ─ nézett rám eomoni fáradtan, mire az előszobából felé kaptam a fejem. Min Kyung is lejött a lépcsőn kezében egy dobozzal, amikben fél órával ezelőtt még kamerák foglaltak helyet, most viszont könyvek és pár CD.

 ─ Ne haragudj, anya, nem akartalak felébreszteni. Csak pár könyvért, meg CD-ért ugrottam be Min Kyunggal. Már megyünk is ─ mosolyogtam rá, aztán észrevettem a lábát, ami párnákkal volt felpolcolva, és egy vizes törülköző volt köré tekerve. Észre se vettem, hogy mi történt vele, annyira le voltam kötve azzal, hogy nyomozósdit játsszak. ─ Eomoni, mi történt a lábaddal? ─ léptem be a nappaliba és odasiettem a kanapéhoz.

 ─ Ó, semmi különös ─ legyintett, majd a vállam fölött társamra pillantott. ─ Szervusz, Min Kyung!

 ─ Üdvözlöm, ajumma! ─ hajolt meg tisztelet tudóan Min Kyung.

 ─ De anya, az egész lábad kék zöld folt ─ vettem le finoman a törülközőt a végtagról.

 ─ Jaj, holnapra el is múlik. Igaz, ma nagyon nehezen tudtam vele járni, ezért Dea vállalkozott arra, hogy elvigye apádnak az ebédet ─ mondta eomoni könnyeden, mire én felkaptam a fejem. Akkor ezek szerint Dea most az SK Group-ban van? De hát Son Jung is ott van! ─ Szóval nem kell aggódnod, holnapra kutya bajom lesz ─ mosolygott rám gyengéden anya. Mindezek ellenére most csak egy dolog zakatolt a fejemben; rögtön el kell hoznom onnan Deat.

 ─ Eomoni, ne haragudj, de most mennem kell. Este visszajövök, de egy fontos találkozóm lesz és… ─ pillantottam bocsánatkérően anyámra, ám ő csak megrázta a fejét.

 ─ Nyugodtan menj csak, fiam! Viszlát, Min Kyung!

 ─ Viszlát, ajumma! ─ hajolt meg ismét a legbizalmasabb emberem, és már ment is a kijárat irányába. Gyorsan én is elköszöntem eomonitól, és már mentem is ki a házból.

     Bepattantam a kocsiba, és rögtön mondtam az útirányt Min Kyungnak.

 ─ Az SK Group-hoz megyünk. És sietünk.

 ─ De uram ─ nézett rám a visszapillantóból Min Kyung. ─ az Kim Son Jung területén van. Biztos benne, hogy oda…

 ─ Igen ─ vágtam rá. ─ Na, indulás!

Dea

     Csak álltam a bajárat előtt pár méterrel, és a feliratot bámultam. Nézhettem volna akár a gyönyörű csillárt, ami a plafonról lógott, vagy a gyönyörű tájképeket, amik a falat borították, de esetleg a márványpadlót is, amin éppen idegesen álldogáltam, és vártam, hátha kinű alattam a fű. De sajnos semmi ilyesmi nem történt.

 ─ Elnézést! ─ került ki hátulról egy vadidegen férfi, aki elviharozva mellettem a lift felé vette az irányt. Hirtelen észbe kaptam, és rájöttem, hogy pont az útközepén állok.

     Gyorsan odamentem a portához, ahol egy kedves tekintetű, alacsony nő fogadott mosolyával, ami most cseppet sem volt megnyugtató.

 ─ Jó napot! Miben segíthetek?

 ─ Ööö… ─ Eddig nagyon bőbeszédű vagy. Csak így tovább, Dea. ─ Az ebédet hoztam Park Sang Hun titkár úrnak ─ emeltem fel a kezemben tartott ételhordódobozokat.

 ─ Ó, értem! A titkár úr a legfelső emeleten van, a 32-diken. Csak fel kell mennie a lifttel ─ mutatott a szállító alkalmatosság irányába.

     Nagyot sóhajtva megfordultam, és elindultam a lift irányába; pedig most sokkal szívesebben mentem volna lépcsővel.

     Ha találkozok is apával, ez túl hirtelen van. Nem, nem mehetek fel. És ha ő is ott van?

 ─ Elnézést ─ pördültem meg, és miután elkaptam a nő tekintetét rögtön hadarni kezdtem. ─ Nem tudná esetleg Ön felvinni, ha szépen megkérem? Csak azért, mert nagyon sietek, és amúgy is biztos eltévednék. Kérem! ─ néztem rá könyörgően, de ahogy elnéztem nem nagyon hatotta meg, inkább csak sajnálkozva ingatta a fejét.

 ─ Sajnálom, kisasszony, de ez nem lehetséges. Épp ebédidő van, és ilyenkor mindig kevesen vagyunk. Sajnálom, de nem hagyhatom itt a helyem ─ húzta el a száját.

 ─ Megértem ─ hajtottam le csalódottan a fejem. Lusta dög. ─ De nekem akkor is sietnem kell! Esetleg, ha itt hagynám, és később felvinné? Vagy esetleg ha felszólna Park úrnak, hogy jöjjön le érte? Egy kis sétának lehet, hogy örülne. ─ Ennél ostobábbakat már nem is tudtam volna összehordani szegény nőnek, akin egyre inkább az látszódott, hogy már nagyon elege van belőlem.

 ─ Most éppen egy fontos megbeszélés van, amin Park titkár úrnak is részt kell vennie. Ő sem ér rá. Nekem pedig hamarosan lejár a munkaidőm, szóval a másik lehetőség sem jöhet szóba. Elnézést, de azt hiszem, Önnek kell felvinnie az ebédet ─ Hogy olvadna ketté a gerinced!

 ─ Aish! De én sietek, hát nem érti? ─ emeltem fel kissé a hangom, mire páran felénk kapták a fejünket.

 ─ Segíthetek valamiben, kisasszony? ─ lépett mellém segítőkészen egy magas férfi. Fekete haja rendezett volt, fekete szemei pedig egyből megtalálták az enyémet. Tekintete az enyémbe vájt és érdeklődve kezdett el kutakodni barna íriszemben.

 ─ Do Jung Jo úr! ─ hajolt meg gyorsan a portás hölgy, akit legszívesebben Kínáig rugdostam volna.

 ─ Mi történt itt… ─ a férfi levette rólam a tekintetét, és a nő kitűzőjére pillantott. ─ … Jang Ji Jon?

 ─ Hát, uram az történt, hogy a hölgy… ─ vágott bele a történetbe a dolgozónő, de engem nem érdekelt. Sokkal inkább az előttem álló férfi. Jóval magasabb volt Taeyangnál, és a neve; Do Jung Jo. Mintha már hallottam volna valahol. ─ …És ez történt, uram ─ fejezte be mondandóját a nő.

 ─ Ennyi? Hát ezen könnyen segíthetünk! ─ mosolygott rám Do Jung Jo, aztán kikapta a kezemből a dobozokat. ─ Majd én felviszem őket, ha a hölgy ennyire siet, úgy is arra megyek.

 ─ Tényleg? ─ kérdeztem meglepetten.

 ─ Persze, hiszen siet. Nem?

 ─ Ó, de ─ kaptam észbe, bár igazából fogalmam se volt, hogy hova siessek. Felnéztem a férfira, és én is rámosolyogtam. ─  Köszönöm, uram!

 ─ Csak Jung Jo ─ jelentette ki a férfi, majd kezet nyújtott. Egy kicsit elgondolkodtam, majd kezet ráztam vele.

 ─ Kim Dea.

 ─ Örülök a találkozásnak ─ vigyorodott el még jobban Jung Jo, ám szemében valami érdekes csillogást véltem felfedezni. Egy győzelmi örömöt talán? ─  Most viszonz már menned kéne, nem gondolod, Dea?

 ─  Ó, de! Még egyszer köszönöm. Viszlát! ─  hajoltam meg kicsit a nő felé, majd Jung Johoz fordultam, és biccentettem felé egyet. ─  Szia!

 ─  Szia!

     Gyorsan kimentem az épületből, és mikor végre kiértem megkönnyebbülve lélegeztem fel. Soha nem gondoltam volna, hogy pont a vendéglátóm az egyik titkára az SK Group-nak, így azt sem mertem volna feltételezni, valaha is közelebb jutok apámhoz egy laptop képernyőnél. De most mégis itt álltam, az ő munkahelye előtt, de nem mertem semmit sem tenni.

     Lehet, soha sem fogok vele ismét találkozni, de ha mégis, az ne akkor történjen meg, mikor ételt szállítok ki, hanem akkor, mikor már fel vagyok rá készülve.

     Gondolat menetemet egy dudaszó szakította meg.

 ─ Szállj be! ─ szólt ki a lehúzott ablakú kocsiból Taeyang. Önfeledt vigyor terült szét az arcomon, majd engedelmeskedve Taeyangnak gyorsan bepattantam az autóba, ami egyből útnak indult.

14. Fejezet

Dea

      A szeptember lassan október havába váltott át. Szöul esőáztatta utcái továbbra is tömve voltak emberekkel, kik a kezükben esernyőket szorongatva igyekeztek a dolgukra. Az idő sem volt olyan nyárias már; az ég egyfolytában borongós, és akármerre járok, ott bús félhomály uralkodik. Egyedül a földön szokott pár kósza, tarka, elszáradt levél sodródni, színt hozva a szürke hétköznapokba. Igaz, ezen a pénteken még az a pár színes levél sem segített rajtam. Ez volt életem egyik legunalmasabb napja. Legalábbis annak indult.

     Kint esett az eső; nem zuhogott, vagy csepegett, de még hideg szél sem süvített végig a házak között. Egyszerűen csak esett, komor és fekete felhőket húzva az égre. Az én fejem pedig megtelt fáradtsággal, és az álmosság lett úrrá rajtam.

     A szobámban ültem, az íróasztalomnál. A helyiséget csak az asztali kislámpám fénye világította meg, amúgy meg a kintről beszűrődő szürkeség volt az úr itt bent. A laptopom előtt gubbasztottam, bár semmit nem csináltam rajta.

     Próbáltam filmeket nézni, de ahhoz semmi kedvem nem volt. Aztán olvasni, de rájöttem, hogy ahhoz meg túl fáradt vagyok. A tanulás pedig szóba sem jöhetett péntek délután.

     Így hát csak ültem ott, és néztem ki a fejemből. Az eső kopogását hallgattam, ahogy a cseppek a háztetőre érkeznek, valamint telefonom folyamatos búgását. Megnéztem, hogy ki keres, de valójában tökéletesen tudtam, hogy ki az; Taeyang.

     Csak ma már vagy hússzor hívott, az előző napokról pedig ne is beszéljünk, valamint a telefonom kijelzőjén több mint ötven olvasatlan üzenet díszelgett. Természetesen mind Taeyangtól érkezett, de nem állt szándékomban egyikre sem válaszolni. Ahhoz túlságosan is magára haragított engem hétfőn, mikor kiderült, hogy a tudtom nélkül felírt engem az iskolai kézilabdacsapatba. Jó, tudom, ez borzalmasan gyerekesen hangzik, de na. Az ember nem írja csak úgy fel más nevét egy jelentkezési lapra, az ő tudta nélkül.

       Így hát elhatároztam, hogy nem válaszolok semmilyen üzenetére és hívására, még akkor sem, ha Teayangnak fogalma sincs, hogy miért vagyok ilyen vele. Egyszerűen figyelmen kívül hagyom őt. Ez persze nem nagyon jött nekem össze úgy, ahogy én azt elterveztem.

     Bármikor, ha hívott fel s alá járkáltam a szobámban, és ismeretlen dallamokat dúdolgattam, csakhogy kizárjam telefonom ideges csöngését a fejemből. Kezeimen az ujjakat egyesével végig tördeltem, csak azért, hogy még véletlenül se nyomhassam meg a fogadás gombot.

     Most is ugyanezt tettem, és fogcsikorgatva vártam azt a pillanatot, amikor végre elhallgat a készülék. Miután ez bekövetkezett nagyot sóhajtva hátra dőltem a széken, és a plafont kezdtem el pásztázni; Végre nyugalom!

     Ám ez az „idilli” pillanat cseppet sem tartott sokáig. Csengőszó keltett fel a helyemről, és vett rá, hogy leballagjak a földszintre, hogy megnézzem, mégis ki érkezett, igaz, biztos voltam benne, hogy az ajumma az, aki nem rég elment boltba, vagy az ahjussi, aki a munkából szokott ilyen tájt hazaérni.

     Nagyot ásítottam, aztán kinyitottam az ajtót, felkészülve a köszönésre. De helyette inkább csak lefagytam, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.

 ─ Elárulnád, hogy miért nem veszed fel a telefont? ─ nézett rám Taeyang egyszerre kíváncsian és dühösen. „Na, nem! Ilyen hamar nem fogom neki kibökni, hogy mi a bajom, hadd találgasson.”

 ─ Az ajummáék nincsenek itthon. Gyere vissza később, ha találkozni akarsz velük ─ vettettem felé egy gúnyos mosolyt, és már épp készültem rácsapni az ajtót, mikor kezével egyszerűen megtámasztotta azt, és egy gyors mozdulattal beugrott a házba.

     Csurom víz volt, igaz a kocsi és a ház közötti út, amit meg kellett tennie nagyon rövid volt. Szőke hajtincsei nedvesen az arcára tapadtak, az öltönye pedig már nem volt rajta, csak a nyakkendője, ami lazán himbálózott a nyakán, meg az inge, ami annyira átázott, hogy izmai itt-ott kitűntek alóla.

 ─ Nem hozzájuk jöttem ─ csukta be ─ csapta be ─ maga mögött az ajtót idegesen Taeyang, mire kicsit hátrébb léptem, de a mozgásomat ő is követte lassan, kimérten, a tekintetét pedig le nem vette rólam. ─ Ezt te is jól tudod.

 ─ Ha gondolod ─ nyeltem végül egy nagyot, és egyenesen a szemébe néztem. ─, itt is megvárhatod őket. ─ Többet nem mondtam neki, egyszerűen csak megfordultam, és visszaakartam szökni a szobámba. Természetesen ez a tervem nem járt sikerrel.

     Taeyang karon ragadott és újból maga felé fordított. Erősen megfogta a vállaimat, hogy még véletlenül se tudjak „elszökni”.

 ─ Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, és mondd el végre, hogy mi a bajod! ─ Hangját egy kicsit felemelte, de nem volt ijesztő. Inkább csak mérges, de nem rám, hanem magára. Azért mert nem tudta, hogy miért viselkedek így.   

     Egy kicsit megmozgattam a vállaim, hátha letudom szedni magamról Taeyang kezeit, de ő továbbra is erősen markolta azokat. Így végül válaszolnom kellett:

 ─ Mégis mikor akartad velem közölni, hogy a tudtom nélkül felírtál engem az iskolai kézi csapatba? ─ néztem rá dühösen, de most így, kimondva már még nevetségesebben hangzott ez az egész dolog.

     Taeyang csak nagyokat pislogott, aztán nevető ráncok kúsztak a szeme köré, majd pedig elnevette magát.

 ─ Dea, te most komolyan ezért haragszol rám? Mert felírtalak egy ostoba papírra?

 ─ Ez nem vicces ─ morogtam, miközben újra fészkelődni kezdtem a karjai alatt. Végül sikerült kiszabadulnom szorításából, és távolabb léptem tőle. ─ Taeyang, kedvellek téged. De ettől még nem kell azt hinned, hogy beleszólhatsz az életembe!

 ─ Dea, én csak segíteni akartam ─ hagyta abba a nevetést Taeyang, és közelebb lépett hozzám, de a tisztes távolságot azért megtartotta.

 ─ Miben? ─ tettem keresztbe a kezem sértődötten a mellem előtt.

 ─ Láttam, hogy mennyire szereted azt a sportot. Akárhányszor elhaladtunk egy sportüzlet mellett, egyből a cipőket és a labdákat kezdted el nézegetni, megfeledkezve arról, hogy hol is vagy. Ez a szenvedélyed, amit kár lenne veszni hagyni ─ jött egyre közelebb Taeyang.

 ─ De én nem kértem a segítséged ─ állítottam az igazam, egyre inkább, igaz, hangom egyre elhalóbb lett. Aztán nagyot sóhajtottam, és neki veselkedtem. ─ Igazad van. Tényleg szeretek kézizni, de csak a régi csapatommal. Miután anya meghalt, ők egyfajta menedéket jelentettek a számomra, és vigaszt. Ha… ha újra kéziznék, az csak felkavarná bennem a régi emlékeket, amikbe már beletörődtem, és mélyen elraktároztam magamban. Érted? ─ néztem fel végül rá.

     Taeyang már közvetlenül előttem állt. Leheletét éreztem a homlokomon, mikor megszólalt:

 ─ Ne haragudj. Nem tudtam ─ mosolygott rám szelíden. Tudtam, hogy kire érti; anyára.

 ─ Te ne haragudj ─ ráztam meg a fejem, miközben elmorzsoltam egy könnycseppet. ─ Tudom, hogy nagyon gyerekes volt ez az egész ─ nevettem el magam egy kicsit, mire ő is elmosolyodott.

     ─ Ahogy viselkedtél, az volt gyerekes, nem a történtek ─ nyúlt az arcomhoz Taeyang és elkezdte azt simogatni.

 ─ Így gondolod? ─ néztem mélyen a szemébe. Taeyang határozottan bólintott, aztán megcsókolt. Szorosan magához ölelt, egyik kezét a hátamra helyezte, másikkal a nyakamat támasztott.

     Én örömmel visszacsókoltam őt, miközben testem az ő testéhez tapadt. Éreztem, ahogy az én pólóm is átnedvesedik, de nem érdekelt. Csak Taeyang karjaiban akartam lenni.

 ─ Mit szólnál ─ szakadt el tőlem egy kicsit Taeyang, hogy szóhoz jusson. ─, ha ma nálam aludnál?

 ─ Taeyang, én… ─ kezdtem bele félénken és meglepődve.

 ─ Semmi olyasmi nem lenne. Amíg nem akarod, addig nem erőltetem. Csak azt szeretném, ha egy kicsit együtt lennénk ─ mosolygott rám, aztán nyomatékosítva mondandóját egy puszit nyomott az ajkaimra. Egy kis gondolkozás után elmosolyodtam, és én is megpusziltam őt.

 ─ Várj itt.

*

     Taeyang ugyanúgy ölelt át, mint azon az estén, amikor betörtek hozzá. Egyedül az volt a különbség, hogy most az ő ágyában feküdtünk.

     Már régen besötétedett, és most Szöul fényei világították meg egyedül a szobát. Most már egyáltalán nem voltam álmos, sőt; kifejezetten éber voltam. És ez Taeyanggal sem volt másképp.

     Hallottam nyugtalan légzését, és halk sóhajait, ahogy próbál elaludni, de az nem sikerül neki, ugyanis valami nagyon elvonja a figyelmét. Ez a „valami” pedig én voltam.

 ─ Te sem tudsz aludni? ─ szólaltam meg végül.

 ─ Ahogy te sem ─ hangján hallottam, hogy ő mennyire örül ennek a ténynek. Hamar megfordultam, hogy láthassam az arcát, és így feküdtünk tovább. Orrunk hegye szinte összeért, ahogy egymást figyeltük. Taeyang idegesen beszívta a levegőt, majd nagyot sóhajtva ismét megszólalt: ─ Ne haragudj.

 ─ Mié… ─ Taeyang nem hagyta, hogy befejezzem. Egy egyszerű mozdulattal fölém gördült és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik karján megtámaszkodott a fejem mellett, míg a másikkal a pólóm alá nyúlt, és elkezdte vele testemet felfedezni.

     Válaszként hevesen visszacsókoltam őt, de ez nem tartott sokáig számomra, ugyanis ajkai a nyakamra csúsztak és ott lehelt csókokat rám tovább. Keze a derekamon csúszkált oda-vissza, ám a mellem közelébe még nem vezette ujjait Taeyang.

     Aztán Taeyang otthagyta a nyakamat, és ajakival újra a számat tapasztotta be. Elégedett sóhajt hallattam, mire Taeyang is elmosolyodott és még forróbban csókolt engem.

     Hirtelen azt vettem észre, hogy Taeyang kezei már egyáltalán nem a derekamon foglalnak helyet. Sokkal inkább a csípőm alsó részénél matatnak.

     Szemeim egy csapásra kipattantak; rájöttem, hogy mibe is kezdenénk bele most, mi ketten. Igen, egy kicsit megijedtem. De a félelem emberi dolog.

     Egy kicsit elhúzódtam Taeyangtól, s hogy nyomatékosítsam szándékomat kezemet finoman mellkasára helyeztem és egy csöppet eltoltam magamtól. Taeyang villámsebességgel nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit, és egy gyors mozdulattal lepördült rólam.

     Mindketten felültünk az ágyban, és csak magunk elé meredtünk. Végül Taeyang szakította meg a néma csendet:

 ─ Sajnálom. Tudom, hogy megígértem, hogy nem nyúlok hozzád  Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém ─ túrt bele idegesen a hajába, aztán rám nézett. ─ Én... egyszerűen csak... azt hiszem, hogy én, már nem csak kedvellek téged. Dea, beléd szerettem.

     Döbbenten néztem rá. Egy ideig némán bámultunk egymásra, aztán mikor végre felfogtam, hogy mit is mondott, rámosolyogtam:

 ─ Én is szeretlek, Taeyang. ─ Azért, hogy ezt bizonyítsam is neki közelebb csúsztam hozzá, és egy puszit nyomtam a szájára.

     Taeyang elvigyorodott, aztán hanyatt dőlt az ágyon, magával húzva engem is, amit egyáltalán nem bántam. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig karjával gyengéden átölelt engem. Így szenderedtünk álomba mi ketten.

*

     ─ Na, jó volt a barátnődnél, Dea? ─ kiáltott ki a konyhából ajumma, mikor megérkeztem. Az ajummáék úgy tudták, hogy én tegnap este az egyik barátnőmnél aludtam, de ez egyáltalán nem így volt. Taeyang hozott haza, de egy sarokkal arrébb állt meg, hogy Park asszony még véletlenül se vegyen minket észre.

 ─ Nagyon jó volt, ajumma ─ kiáltottam vissza neki, majd miután lecseréltem a cipőmet papucsra a lépcső felé vettem az irányt.

 ─ Annak örülök ─ mondta az ajumma, aztán gyorsan hozzátette, mikor meghallott, hogy a lépcsőn készülök felmenni. ─ Vigyázz a lépcsőn, mert most mostam fel, és csúszik!

 ─ Rendben, ajumma!

     Óvatosan felballagtam a szobámba, majd mikor végre beértem nevetve terültem szét az ágyamon.

     Csodálatos érzés volt újra és újra átgondolni a tegnap este történteket; Taeyang szerelmes belém. És én is belé. Ha Rékának ezt elmondom...

     Pufff.

     Ijedten kaptam fel a fejem a hangra, majd pár másodperc mozdulatlanság után felpattantam az ágyamról, és kiszaladtam a szobámból, egészen a lépcsőig. És ott...

 ─ Ajumma! ─ Az ajumma a lépcső alján feküdt kitekeredve, és nyögdécselve. Rögtön lerohantam hozzá, és megpróbáltam neki segíteni felállni. ─ Mi történt ajumma? ─ kérdeztem, mikor végre sikerült őt két lábra állítanom, bár valójában tökéletesen tudtam, hogy miért terült szét a földön.

     Az ajumma megtapogatta a hátát, és nyöszörögve válaszolt nekem:

 ─ Vén csontjaim... Felakartam menni a lépcsőn, de megcsúsztam, és elestem.

 ─ Ó! Ajumma, jobban kéne vigyáznia! Na, jöjjön. Bemegyünk a nappaliba, és szépen leülünk ─ Kezét átvetettem a vállamon, és elkezdtem besegíteni a sántikáló asszonyt a szobába. Miután beértünk szépen lefektettem őt a kanapéra és felpolcoltam a fájó lábát, és befutottam a konyhába jégért, meg egy konyharuháért. Aztán gyorsan visszamentem és feltűrtem a nadrágját, hogy megnézzem mi a helyzet a lábával, és nem volt valami szép látvány; a lába egy hatalmas körbe teljesen elzöldült, és itt-ott sötétkék foltok éktelenkedtek.

     Elhúztam a számat, és az ajummára néztem:

 ─ Ajumma, lehet, hogy ezzel kórházba kéne mennie! Hívjam Taeyangot?

 ─ Köszönöm, Dea! De hidd el, volt ennél már rosszabb is ─ rázta kedvesen mosolyogva a fejét az ajumma.

 ─ Hát jó ─ sóhajtottam egy nagyot csalódottan. Pedig ezt meg kéne nézetni, ráadásul akkor még Taeyangot is láthatnám. ─ Viszont ma semmiképp sem mehet sehova sem ajumma! ─ néztem rá parancsolóan és aggódóan.

 ─ Tudom ─ bólintott egyet az asszony, aztán kissé ijedten pillantott rám. ─ De akkor hogyan viszem el az ebédjét Sang Hunank?

 ─ Annyi baj legyen, ajumma ─ mosolyogtam rá. ─ Majd én elviszem, csak mondja meg nekem a címet.

 ─ Ó, köszönöm ─ nézett rám hálásan Park asszony. ─ Akkor hoznál egy papírt és egy tollat? Felírom neked a címet.

 ─ Már hozom is ─ bólintottam egyet vigyorogva, és elindultam az említett tárgyakért.

*

     Az ételhordókkal a kezemben ültem a taxiban. Miután az ajumma megadta a címet, ahol az ahjussi dolgozik, rögtön elindultam, ugyanis már igencsak ebédidő volt. Hamar a taxisofőr kezébe nyomtam a cédulát, amin a cím volt, és már indultam is.

     Rengeteg kocsi volt az utakon, így nagyon lassan tudtunk csak haladni, de végül csak oda értünk.

 ─ Megérkeztünk ─ nézett rám a visszapillantóból a sofőr.

 ─ Köszönöm ─ mosolyogtam rá, majd gyorsan kifizettem amivel tartoztam, és már ki is szálltam a kocsiból.

     Jókedvűen indultam meg a hatalmas felhőkarcoló bejárata felé, de mikor beléptem az épületbe arcomra fagyott a vigyor. A szemközti falon lévő, óriási logóval találtam szembe magam, amire ez volt írva: SK Group.

     De hát... az apám ennek a cégnek a vezérigazgatója. És itt dolgozik.

Taeyang

    A telefonom halk csörgése ébresztett fel. De nem akartam felkelni. Főleg, hogy Dea feküdt mellettem, és ölelt engem szorosan.

     Az én Deam nagyon mélyen aludt, és olyan szorosan átölelt, mintha csak egy plüssmaci lennék. De egyáltalán nem zavart. Az viszont már sokkal inkább, hogy az az átkozott telefon még mindig nem hallgatott el.

     Hamar egy puszit nyomtam Dea homlokára, majd finoman lefejtettem magamról a kezeit. Nagyot sóhajtva kikászálódtam az ágyamból, felkaptam a telefonom, és halkan kiosontam a szobából.

 ─ Igen? ─ hangom rekedt volt, mikor beleszóltam a telefonba.

 ─ Taeyang, hol a faszban vagy? ─ A túloldalról Ji Yong elmondhatatlanul udvarias hangja csendült fel. Gyorsan felnéztem a faliórára, ami már tíz órát mutatott. Basszus!

 ─ Bocs, Ji Yong, de elaludtam ─ ásítottam bele a telefonba.

 ─ Elaludtál? Nem szokásod ─ lepődött meg barátom. Aztán hangja kívácsiba váltott át. ─ Hacsak... Te lefeküdtél valakivel?

 ─ Mi? Nem! ─ Ez igaz volt. Végül is nem feküdtem le Deavel. Még.

 ─ Hóhó! Előbb kell ahhoz felkelned, hogy engem átverj! Szóval ki volt a szerencsés?

 ─ Nem mindegy neked? Úgyse ismered? ─ válaszoltam neki. Hadd higgye amit akar. Ji Yong nagyot sóhajtott, aztán újból a tárgyra tért.

 ─ Mindegy. Ettől függetlenül igyekezz, mert már csak rád várunk! Seungri érdekes dolgokat talált azokon a dokumentumokon, amiket még Lee Chin Hwa említett nekünk.

 ─ Oké ─ mondtam unottan, és meg sem várva mit mond kinyomtam a telefont.

     Álmosan megdörgöltem a szememet, aztán már épp fordultam volna meg, mikor valaki átölelt hátulról. Egyből elmosolyodtam és a vállam fölül hátra néztem Deare.

 ─ Jó reggelt, Kicsim!

 ─ Jó reggelt! ─ mosolygott rám.

     Megfordultam, kezeimet a derekára csúsztattam és gyorsan egy csókot nyomtam a szájára.

 ─ De, sajnálom, de behívtak dolgozni. Még haza tudlak vinni, de reggelire nem hiszem, hogy már lenne időnk ─ húztam el a számat.

 ─ Nem baj, úgy sem vagyok éhes ─ legyintett egyet vigyorogva. ─ Akkor gyorsan felöltözök, jó?

 ─ Persze ─ nyögtem ki lassan. Nem akartam menni. Egész életemben így tudtam volna maradni, őt átkarolva.

     Dea hamar egy puszit nyomott az arcomra, és visszament a szobába, hogy átöltözzön, engem otthagyva a nappali közepén.

*

     ─ Ez gyors volt ─ szólalt meg ironikusan Daesung, mikor beléptem a tárgyalóterembe. Mindenki unottan ült a székeiben, és azt nézte, ahogy én is helyet foglalok az egyik, T.O.P melletti ülésben.

 ─ Sajnálom, dolgom volt.

 ─ Ja, tényleg mi van azzal a csajjal, akivel lefeküdtél? ─ vigyorgott rám Ji Yong, mire mindenki érdeklődve fordult felém. Hát igen, ez már felkelti az érdeklődésüket.

 ─ Milyen lánnyal? Csak nem azzal a „Csaklánnyal”? ─ kérdezte kíváncsian T.O.P.

 ─ Először is, nem feküdtem le vele ─ néztem fáradtan G-Dragonra, aztán T.O.P-ra pillantottam, és bólintottam egyet. ─ De vele voltam az este.

 ─ Meg kell ismernem azt a lányt. Kíváncsi vagyok rá ─ mosolyodott el halványan T.O.P.

 ─ Várj! ─ emelte fel a kezét Ji Yong, aztán értetlenkedve nézett rám. ─ Azt akarod mondani, hogy egész éjjel egy lánnyal voltál, és nem is feküdtél le vele?

 ─ Hihetetlen, de nem ─ ráztam a fejem hitetlenkedve, de közben csak vigyorogtam.

 ─ Aigoo! Milyen férfi vagy te? ─ nevetett fel a reakciómon Daesung.

 ─ Még mindig férfiasabb, mint te, Küklopsz ─ szólalt meg Seungri Deasung függönyszerű hajára célozva, ami most is szinte eltakarta a szemeit.

 ─ Hé! ─ háborodott fel Daesung, azonban ő is velünk együtt nevetett.

 ─ Na, most már térjünk a tárgyra! ─ hagyta abba a nevetést T.O.P és bólintott Seungrinak, hogy kezdheti.

     Mindannyian elcsendesedtünk, és kíváncsian vártuk azokat a bizonyos dokumentumokat, amiket Seungrinak sikerült leszednie Chin Hwa gépéről, ami igencsak erősen le volt védve.

 ─ Szóval, ─ kezdett bele Seungri. ─ a dokumentumok alapján kiderült, hogy Kim Son Jungnak volt egy első házassága is. De a nő, akit elvett nem koreai származású volt. Pár év házasság után elváltak, és a nő visszament gyerekével az országába, ahonnan származott. ─ magyarázta Seungri, miközben a kivetítőn folyamatosan mutogatta a régi képeket a fiatal házaspárról. Fogalamam sem volt, hogy miért, de a nő vonásai, ahogy mosolygott, a szemei nagyon ismerősek voltak számomra.  

 ─ Várj! Akkor nekik volt egy közös gyerekük? ─ ráncolta a homlokát Daesung.

 ─ Igen ─ bólintott Seungri. ─ Egy lányuk volt.

 ─ És az a lány még életben van? ─ kérdezte T.O.P.

 ─ A dokumentumok alapján az anya Magyarországra ment vissza lányával, de még egy kis ideig tartották a kapcsolatot az apával, és a lány folyamatosan visszajött Koreába pár hétre Kim Son Junghoz. Aztán Kim megszakította a kapcsolatot a régi családjával, és újra házasodott. Ezek után kezdett el maffiaként is ténykedni. Az anya meghalt, de a lány életben van, legalábbis, mikor ezek e feljegyzések készültek még életben volt.

 ─ Mi a lány neve? ─ csúszott ki a számon a kérdés. Magyarország? Ez biztos csak egy véletlen lehet.

     Seungri elgondolkodva pillantott a gépére, aztán megjelenített egy képet, amin egy ismerős lány sétált éppen az utcán fülhallgatóval a fülében és egy hátizsákkal a hátátn.  Egy pillanatra még a szívverésem is megállt. Ez lehetetlen.

 ─ Ő itt Kim Son Jung lánya, úgy három évvel ezelőtt. A neve Kim Dea.

 ─ Az lehetetlen ─ motyogtam magam elé, mire mindenki felém fordult.

 ─ Mi van Taeyang? Hullasápadt lettél? ─ röhögte le magát Ji Yong. A többiek is érdeklődve néztek engem, de nem tudtam megszólalni. Ez képtelenség.

     ─ Azt hiszem ─ nyögtem ki végül, majd T.O.P-ra néztem. ─, hogy már nem kell megismerkedned azzal a „Csaklánnyal”, Seung Hyun.    

    

    

      

13. Fejezet

Taeyang

    „Nem tehetek róla. Nem ezt az életet képzeltem el magamnak, mikor gyerekként a játszótéren játszottam számtalan barátommal. Soha nem gondoltam volna, hogy végül egy vasketrecben ragadok véres kezekkel. Nem akartam ezt az életet, de a sors így hozta. A tetteim következményei hozták így. De ha már itt vagyok, mindent megteszek, hogy kiszabaduljak, és hogy újból tiszta életet élhessek. Már ha ez lehetséges még egyáltalán…”

     ─ Aish! Elképesztő, hogy ilyen emberek is léteznek! ─ rázta rosszallóan a fejét Ji Yong. Az éjszakában álltunk egy ismerős ház előtt. Az egyik olyan kisebb maffia vezér lakhelye volt ez, aki bátorkodott megszegni a mi feltételeinket annak, hogy Szöulban maradhasson. Válaszul csak felhorkantottam, aztán felnéztem az égre.

     A csillagok százával ragyogtak ott fenn, messze valahol az űrben. Én is szívesebben lettem volna most az űrben, mint itt.

 ─ Aigoo! ─ sóhajtott fel végül Ji Yong, és ő is felnézett az égre. ─ Fáj ezt kimondanom, de ez az éjszaka túl szép most a gyilkoláshoz. Te nem így gondolod, hyung?

 ─ Szerintem minden nap túl szép ahhoz, hogy gyilkoljunk ─ mosolyodtam el keserűen, aztán lekaptam tekintetem az égről. „Ilyen balfaszságot még életemben nem mondtam! Mi van velem?” Gyorsan a hátam mögé pillantottam Ji Yong és az én embereimre. ─ Tapsra vártok? Gyerünk! Még ma haza akarok jutni.

 ─ Igenis! ─ válaszolták szinte kórusban, aztán mindenki megindult a kapu irányába.

     Két emberem könnyedén átmászott a kerítésen, majd nem sokkal később három halk puffanás hallatszódott egymás után. Ji Yonggal elég volt egymásra néznünk, és tudtuk, mindkettőnk ugyanarra gondol. „Szóval Lee Chin Hwa sejtette, hogy jövünk, ha kétajtós szekrényeket állítatott az ajtaja elé.”

     Ám nem sokra ment vele; a kapu kinyílt, és mögötte a beküldött embereim álltak önelégült vigyorral a képükön.

 ─ Szép munka ─ ütögettem meg az egyik vállát, miközben elhaladtam mellettük, oldalamon Ji Yonggal, mögöttem pedig az embereink hadával. Min Kyung előzött meg, majd a bejárati ajtó elé állt, előkapta a fegyverét, célzott és kilőtte a zárat. Bentről meglepett, rekedt női sikoly hallatszott.

     Sokszor hallottam már ilyet azoktól, akiket álmukban ért utol a halál. A Szöuli maffia halála. Az én halálom.

⃰

     A régi raktár épületben voltunk; nem csak én és Ji Yong. Seungri, Deasung és T.O.P is érdeklődve figyelték a kikötözött Lee Chin Hwa-t, aki éppen az életéért könyörgött.

 ─ Nem tudtam mit tenni! Esküszöm! ─ rimánkodott szinte már bőgve a férfi. Kétségbeesett, sós könnycseppjei az arcára száradt vérével vegyültek össze, majd vöröses csíkot húzva maguk után folytak le az állán és a nyakán a negyvenes éveiben járó férfinak.  Nálunk ez volt a szokás; akit kémkedésen, vagy éppen ─ mint most is ─ szószegésen kapunk, azokat mind idehozzuk, és egy kicsit megleckéztetjük őket, mielőtt véget vetnénk életüknek. Ötünk közül talán Ji Yong élvezi ezeket a legjobban, Seungri pedig a legkevésbé, személyes okok miatt.

     Én egyik oldalhoz sem tartozom; néha, mikor csak felejteni akarok, élvezem mások szenvedését és nem érdekelnek a következmények, de vannak olyan napok, amikor hányni tudnék ezektől a kínzásoktól. És magamtól.

     Daesung idegesen a foglyunk elé csörtetett egy közepes méretű kalapáccsal a kezében, majd szabad kezével torkon ragadta a férfit.

 ─ „Nem tudtál mit tenni”? Ugyan, kérlek! Mi meg adtuk neked az esélyt, hogy életben maradhass, te meg magasról szartál rá. Miattad tizenhat kiváló emberem halt meg, mert te köptél Kim-nek ─ dühöngött Daesung. Ritkán láttam így, s bár általában mindig a nevetése által volt hangos, most sokkal inkább csak a színtiszta mérge, és lenézése zengett végig a raktárban. De olyannyira, hogy még Seungri és én is kiválóan hallottuk minden egyes szavát, pedig mi az épület túlsó végében helyezkedtünk el karba tett kézzel és unott pofával, és onnan néztük az eseményeket. ─ Még egy féreg is értékesebb nálad ─ húzta el Daesung fintorogva a száját.

 ─ Esküszöm, hogy tényleg nem tehettem mást. A családomat fenyegette! El kellett hát mondanom, hogy mikor szállítjátok a fegyvereket ─ Chin Hwa a végére egyre fojtottabb hangon beszélt, köszönhetően Daesung szorításának, ami bár erős volt, de pont annyira gyenge is, hogy az illető még tudjon levegőt kapni, de azért fájjon neki.

 ─ Akkor, lehet hogy nekünk is a családodat kellett volna fenyegetnünk? ─ kérdezte T.O.P, először megszólalva, amióta csak itt voltunk. Szokásos helyén ült, keresztbetett lábakkal, és egyenes testtartással. Ujján egy hatalmas zöld gyűrű csillogott, szemén pedig egy fekete keretes szemüveg díszelgett. Ez a kinézet jellemző volt rá. „Tipikus Seung Hyun.”

 ─ Nem ─ rázta a férfi hevesen a fejét.

 ─ Nem? Pedig még nálunk vannak. Egy két vágás itt, egy két vágás ott… Hidd el, máris szebbek lennének ─ mosolygott gúnyosan Ji Yong, és egy kicsit közelebb lépett áldozatához.

 ─ Ne! A családomat hagyjátok ki ebből! ─ rémült meg Chin Hwa. Azt persze nem tudhatta, hogy mi nem szívesen folyamodunk ilyen módszerekhez. Még Ji Yong se, pedig ő egy vadállat.

 ─ És ugyan miért tennénk? Te se tartottad be a feltételeket. Akkor mi miért legyünk „kegyesek”? ─ vonta fel G-Dragon kérdőn a szemöldökét, és szinte belehajolt Chin Hwa képébe.

 ─ Mert tudok valamit Kim Son Jung-ról ─ nyögte ki végül a férfi. Ennek hallatán Daesung elengedte a nyakát, Ji Yong pedig visszahátrált. Mi ketten pedig lassan előre ballagtunk. A dolgok kezdtek egyre érdekesebbé válni.

 ─ És mi volna az? ─ tette fel a kérdést T.O.P. A férfi levegő után kapkodott, aztán nyelt egy nagyot, majd rekedtes hangon válaszolt.

 ─ A gépemen van egy dokumentum róla. Az embereim szerezték még régebben, és azóta őrizgetem.

 ─ Mit akartál azzal a dokumentummal csinálni? ─ ráncolta a homlokát Seungri.

 ─ Én is voltam fiatal ─ horkantott fel Chin Hwa. Ám a kétségbeesés szeméből még mindig nem tűnt el. ─ Régen én voltam Son Jung legerősebb ellenfele. Akkor gyűjtöttem róla adatokat, de bármennyit is kutattam, kerestem, nem találtam meg azt, akit kellett volna, és mire észbe kaptam, már Kim-é volt a hatalom, én pedig egy senki lettem. Egy pitiáner bűnöző.

 ─ Micsoda megható történet ─ bólogatott Ji Yong, aztán elvigyorodott. ─ De azért köszönjük, hogy megosztottad velünk. Azok az információk, amik a gépeden vannak biztos, hogy jól fognak nekünk majd jönni. Valamint azt is köszönjük, hogy meghosszabbítottad az esténknek azt a részét, amit szabadon tölthetünk! Gyerünk! ─ biccentett embereinek, akik azon nyomban felnyalábolták a hátrakötött kezű férfit, aki riadtan nézett körbe.

 ─ Várjatok! Várjatok! De hisz’ az előbb mondtam nektek infor…

 ─ Igen, és mi azt meg is megköszöntük ─ vont vállat T.O.P, aztán felállt a székéről. ─ De tudod a bizalmunkat csak egyszer lehet eljátszani. Utána már lehetetlen visszakapni azt.

     Azzal mind az öten megfordultunk, és a kijárat felé vettük az irányt, ám a férfi szava megállított minket:

 ─ Tudjátok, hogy miért nem fogjátok soha sem legyőzni Kim-et? ─ ordította utánunk. Szinte egyszerre fordultunk meg. Mindannyiunkat érdekelt az, amit mondani akart. Chin Hwa utoljára az életében győzedelmes mosolyra húzta a száját:

 ─ Együtt uraljátok szinte egész Szöul fekete piaci állományait, valamint a legtöbb bűnöző tanya is a ti kezetek alatt van. De Gangnam-kut soha nem fogjátok tudni megszerezni.

 ─ És ugyan miért nem? ─ emeltem fel kérdőn a szemöldököm, miközben majd’ megölt a kíváncsiság.

 ─ Azért, ─ folytatta. ─ mert ismeri a gyengeségeteket. Tudja, hogy együtt erősek vagytok, de külön-külön már csak pár senki, akik gyengék, akár a reggeli harmat. Ezért szét fog titeket szedni, és végül egyenként fog veletek végezni. Tehettek ellene bármit, de Kim Son Jung-ot nem tudjátok legyőzni. Ő nektek ahhoz még túl nagy falat. Még azoknak az információknak a segítségével is, amiket tőlem kaptatok. Legyen bármekkora „maffiaseregetek”, ő legyőzhetetlen ─ nézett végig rajtunk Lee Chin Hwa győzedelmesen, és egyben utoljára. Embereink elvitték őt onnan, és utána már csak egy halk puffanást lehetett hallani, ami véget vetett bűnös életének.

     Mi még egy ideig ott álltunk a kapuban azon elmélkedve, amit Chin Hwa mondott. Félre értés ne essék, nem ijedtünk meg. Egyszerűen csak rádöbbentünk arra, hogy igaza volt; mi csak együtt vagyunk erősek, veszélyesek. Egyenként már kevésbé mondható ez el rólunk.

*

     Kim Dea. Ezt a nevet írtam fel a tornaterem ajtaja melletti falon csüngő papírra, aztán zsebre tettem a tollamat, és tovább álltam. Felbaktattam az első emeletre, és ott kóvályogtam, míg meg nem találtam azt, amit kerestem.

     Megálltam egy beüvegezett fakeret előtt, és elmélyülten kezdtem el nézni a régi tablóképünket; Ji Yong tőle nem megszokott komolysággal bámul előre, egyenesen a kamerába, én pedig egy halvány mosolyt próbálok erőltetni az arcomra, kisebb-nagyobb sikerrel. Ha jól emlékszem, aznap a fotós csak kettőnk miatt akadt ki, mert mi olyan „feszültek” voltunk. Pedig ez nem volt igaz. Egyszerűen csak nem szerettük, ha fotóztak minket.

     Halványan elmosolyodtam ezen a poros emlékén, ami kilenc éve történt, aztán tovább álltam. Régi iskolám, immáron ütött-kopott csendes folyosóin haladtam végig, felidézve magamban régi történeteket, amikor egy ismerős helyre értem.

     Nagyon régen jártam itt, de mégis könnyen kiigazodtam. Illetve, ha úgy vesszük, múlt héten már voltam az iskola közelében, pontosabban a parkolójában. De akkor Deare vártam, és eszem ágában sem volt betenni ide a lábam. Most azonban megtettem.

     Ma ismét el akartam valamerre vinni Deat, de túl korán érkeztem. Így hát úgy gondoltam, amíg várok, teszek egy kört az épületben.

     Elmélyülten keringtem a csendbe burkolózott folyosókon, ahol néha hallani lehetett az osztálytermekből kiszűrődő tanárok hangjait. Aztán megszólalt a csengő; nem szerettem volna ilyen sokat bent maradni. Sőt. Még a kicsengetés előtt kiszerettem volna menni az iskolából, hogy Deavel még véletlenül se találkozzak. A múltkor nagyon zavarba hoztam ott, a parkolóban, mi lett volna akkor, ha az iskolán belül is összefutunk?

     Megszaporáztam a lépteim, és a kijárat felé vettem az irányt, miközben a termekből kiözönlöttek a diákok. Mindenhonnan hangos beszéd, és nevetés áradt felém. Mivel sokaknak ez volt az utolsó órájuk, ezért ők is ugyanabba az irányba igyekeztek, mint én. De nekem sietnem kellett, ha nem akartam ide bent szembe találni magamat Deavel.

     Határozottan utat csináltam magamnak, hogy minél előbb kijuthassak innen, minek az lett a következménye, hogy mindenki, akinek csak neki mentem meghökkenve és átkozódva fordult az irányomba.

     Mit sem törődve a kis tejfelesszájúakkal lekocogtam a lépcsőn, és egy éles kanyart véve lefordultam a kijárat irányába. Azonban hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Megtorpantam, és egy kicsit visszahátráltam egészen addig a sarokig, ahol a két folyosó egymásnak ért. Kilestem mögüle, és megláttam Dea hátát, valamint egy éppen vele beszélgető fiút.

 ─ Neked a kedd megfelelne? ─ kérdezte a srác, aki mellesleg bűn ronda volt a ragyás képével, valamint a kissé duci testével. (Igen, még így férfi szemmel is.)

 ─ Igen, az tökéletes lenne. És hol?

 ─ Hát nálatok, vagy nálam, de ha szeretnéd itt is maradhatunk ─ vonta meg a vállát a fiú, akinek a képe egyre csak kezdett idegesíteni.

 ─ Szerintem gyere hozzánk. Az ajumma majd biztos csinál nekünk valami nassolni valót, és akkor… ─ Nem bírtam tovább hallgatni Dea válaszát, inkább dühösen a falba csaptam, majd kiviharoztam az iskolából, egészen a sarokig, ahol letettem a kocsimat.

     Szinte feltéptem a kocsiajtaját, idegesen beültem, aztán magamra csaptam azt. Türelmetlenül kezdtem el a kormányon dobolni, miközben Deat vártam. „Kim Dea, van egy kis megbeszélni valónk.”

Dea

     Kint hétágra sütött a nap. A bárányfelhők gondtalanul úsztak a kora őszi égen, míg a fák lombjait gyenge, ám hűvös szél mozgatta. Friss levegő áramlott be a nyitott ablakokon keresztül az osztályterembe, ezzel ébren tartva mindenkit. Majdnem mindenkit.

     Az én gondolataim valahol messze jártak, míg mások kitartóan figyelték a tanár úr óráját. Hogy pontos legyek arról elmélkedtem, hogy mikor csengetnek ki. Számomra általában minden óra hamar véget ér, ez azonban kínkeservesen lassan telt. Lehet azért, mert délutánra találkozót beszéltem meg Taeyanggal?

     Nagyon izgatott lettem a gondolatra, így az arcomra akarva-akaratlanul egy vigyor ült ki, amire a tanár fel is figyelt.

 ─ Dea. A matematikán mosolyogsz ennyire? ─ kérdezte a tanár úr, szemöldökét a magasba emelve. Hamar letöröltem a képemről az idétlen vigyort és köhintettem egyet.

 ─ Elnézést, tanár úr!

 ─ Oh, semmi baj, de azért legközelebb szóljon, hogy ha valami vicceset talál az anyagban. Hadd nevessünk együtt ─ vetett felém egy gúnyos mosolyt, aztán folytatta az órát.

     Pár perccel később kicsengettek, és mindenki egyszerre pattant fel a helyéről, majd indult ki az iskolából. Én is gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és az ajtó irányába siettem.

 ─ Dea! Várj! ─ kiáltott utánam egy ismerős hang. Hong Jung Hee sietett felém, aki az egyik osztálytársam volt. Kissé duci volt, és a szemei bármennyire is gyönyörű feketék voltak, arcát ragyák borították, amik elcsúfították az amúgy szerintem cuki, kicsit pufók arcát. Mindezek ellenére a fiú kedves volt, és én jóban is voltam vele.

 ─ Jung Hee, ne haragudj, de most sietek ─ sóhajtottam, mikor mindketten kiértünk az ajtón.

 ─ Dea, ez most fontos. Ígérem, gyors leszek. Hidd el, egy perc az egész ─ mosolyott rám a válaszomra várva. Egyből rábólintottam, mert tudtam, hogy addig le nem száll rólam, amíg el nem mondja, amit akar. ─ Szóval, Moon tanár úr megkért, hogy segítsek neked az olvasásban és az írásban tanulni, mert még mindig nehezen megy neked. Ezért azt akartam megkérdezni, hogy te mikor érnél rá.

 ─ Ó! Értem. Nem tudom. Te mikor érsz rá?

 ─ Neked a kedd megfelelne? ─ kérdezte egy kis gondolkozás után Jung Hee.

 ─ Igen, az tökéletes lenne ─ vágtam rá egyből, gondolkodás nélkül. Már túl akartam esni ezen a dolgon. ─ És hol? 

 ─ Hát nálatok, vagy nálam, de ha szeretnéd itt is maradhatunk ─ vonta meg a vállát az osztálytársam. Isten őrizz, hogy én itt maradjak tanítás után. Félre értés ne essék, nem az épülettel van gondom, mert az csodás, hanem azzal a borzalommal, ami benne folyik. Méghozzá a koreai oktatási rendszer. Egyből rávágtam a választ:

 ─ Szerintem gyere hozzánk. Az ajumma majd biztos csinál nekünk valami nassolni valót, és akkor biztos, hogy élvezni fogjuk a tanulást ─ Jó, fogalamam sincs, hogy ezt hogy hoztam össze, de már tényleg menni akartam.

 ─ Oké, akkor ezt megbeszéltük. Kedden, nálatok. Szia! ─ intett nekem Jung Hee, és elindult a másik irányba. Gondolom neki még különórája volt, de hogy őszinte legyek egyáltalán nem érdekelt.

     Egyből megindultam a WC irányába, ahol gyorsan utcai ruhára cseréltem egyenruhámat és már vettem is az irányt kijárat felé. Mikor ki értem gyors léptekkel megindultam annak a saroknak az irányába, ahol múlt héten is felvett Taeyang.

     Amint lefordultam egyből megláttam Taeyang hatalmas, fekete dzsipjét, amit kifejezetten utáltam. De az számított, hogy ki ül benne.

 ─ Szia! ─ köszöntem neki, ahogy beültem mellé a kocsiba.

 ─ Szia ─ dünnyögte maga elé komoran, még csak rám se nézve   .

 ─ Valami baj van? ─ kérdeztem aggódóan, miközben szememmel az ő tekintetét kerstem.

 ─ Ki volt az a srác? ─ nézett Taeyang végül rám. Szemében düh és kíváncsiság vegyült össze. Értetlenül ráztam a fejem.

 ─ Milyen srác?

 ─ Az, akivel beszéltél arról, hogy majd kedden egy jót találkoztok ─ mondta nekem idegesen Taeyang.

 ─ Csak az egyik osztálytársam, de… Várjunk csak, te mit kerestél az iskolában? ─ kaptam észbe hirtelen és tettem fel a kérdést.

 ─ Most nem lényeg ─ legyintett határozottan. ─ Szóval, ki volt? ─ tekintete már-már kezdett egy…

 ─ Te féltékeny vagy? ─ kérdeztem, és nem tudtam magam nem elnevetni. Taeyang meghökkenve elkapta a fejét, majd idegesen megrázta azt:

 ─ Dehogyis! ─ Ezt állította, azonban én láttam rajta, hogy csak hazudik.

 ─ Dehogynem ─ nevettem tovább, aztán finoman arcához nyúltam, és magam felé fordítottam a fejét. Abbahagytam a nevetést, és rámosolyogtam. ─ Csak segít nekem a tanulásban, és az időpontot beszéltük meg, hogy mikor korrepetálhat engem.

     Taeyang egy picit még emésztgette amit mondtam, aztán arcvonásai meglágyultak, majd elnevette magát.

 ─ Komolyan?

 ─ Igen ─ nevettem fel én is újból.    

 ─ Ne haragudj ─ Taeyang abbahagyta a nevetést, és kissé bűnbánóan nézett rám.

 ─ Semmi baj ─ mosolyogtam rá, mire Taeyang egy kicsit közelebb hajolt hozzám és hosszasan megcsókolt. Én pedig viszonoztam. Csupán pár másod percig voltunk így, de azt hiszem még eltudtam volna viselni Taeyang csókját az ajkaimon egy darabig.

*

     ─ Tudod, akikkel eddig randiztam, mindig valami szórakozóhelyre akartak elráncigálni. Veled meg egyfolytában csak kajálni járok ─ nézett körül az étteremben Taeyang, ám közben szeme környékén megjelentek a nevető ráncok. ─ Most akkor velük volt a baj, vagy te tényleg ennyire szeretsz enni?

 ─ Szeretek enni ─ kuncogtam fel. ─ Meg amúgy is éhes voltam már.

 ─ Éhes? Talán eomoni nem adott neked rendesen tízórait? ─ kérdezte Taeyang nevetve.

 ─ Dehogynem. Mindig sok ételt ad, de sajnos nagyon szeretek enni, így mindig hamar elfogy.

 ─ Omo! Nézzenek oda! Nem félsz, hogy elhízol? ─ lepődött meg Taeyang, ám még mindig vigyorgott.

     Időközben kihozták a rendelésünket, és szépen elhelyezték előttünk.

 ─ Nem. Mivel mellette folyamatosan edzek, ezért nincs mitől tartanom ─ vágtam rá egyből. ─ És különben is. Engem arra neveltek, hogy egyek rendesen, nem úgy, mint itt Koreában, hogy sokan önszántukból koplalnak. Szerintem ez borzalmas.

 ─ Igen ─ bólogatott egyetértően Taeyang, aztán hirtelen felnézett tányérjáról, és rám kacsintott. ─ És különben is szeretem, ha egy lányon van mit fogni.

     Kissé hangosan elnevettem magam, mire többen is felénk fordultak, így hamar elfojtottam érzelmi megnyilvánulásomnak a hullámát, és az evésre összpontosítottam.

     Így ettünk egy darabig csendben, aztán végül már nem tudta a figyelmemet elkerülni, hogy valakik igencsak figyelnek, és a szomszédos asztalnál pusmognak. Óvatosan a három egyetemista korú lány felé fordítottam a fejem, akik igencsak Taeyang felé mutogattak.

 ─ Taeyang. Nem zavar, hogy téged néznek? ─ kérdeztem suttogva a velem szembe ülőtől. Taeyang egy kicsit a lányok irányába fordította a fejét, akik ennek következtében majdnem elaléltak.

 ─ Nem ─ rázta meg végül a fejét, és folytatta az evést.

     „Nem? Engem viszont nagyon is zavar!”

     Nagyot fújtatva előkaptam táskámból egy papírzsebkendőt, majd erőteljesen belefújtam az orromat. De a helyett, hogy összehajtottam volna a lányok felé fordultam, és eléjük tártam orrom váladékát.

 ─ Szerintetek ez zöld? ─ tettem fel a kérdést. Taeyang erre nevetésben tört ki, a három lány pedig egyszerre mondta ki a „Fúj” szót. Ezek után a három grácia fogta kávés pohárját, és tányérjaikat, és átvándoroltak egy másik asztalhoz.

     „Siker!”

 ─ Ez meg mire volt jó? ─ nevetett tovább Taeyang.

 ─ Hát, téged néztek. És ez zavart ─ válaszoltam neki egyértelműen.

 ─ Szóval féltékeny voltál? ─ vigyorgott rám, mire szerintem egy kicsit elpirultam.

 ─ Dehogyis ─ húztam ki magam. ─ Inkább csak megvédtem az érdekeimet.

 ─ Az érdekeidet? Szóval én az érdeked vagyok? ─ nézett rám szenvtelenül. Köpni-nyelni nem tudtam; fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, így inkább köhintettem egyet és a tányérjára böktem fejemmel.

 ─ Egyél ─ hatottam le én is fejem tányérom irányába. Arcom egésze most már vörösen égett.

     Taeyang halk kuncogását hallottam, aztán egy árnyék vetült fölém. Lassan felnéztem, és csupán csak pár centire voltak elválasztva egymástól ajkaink.

 ─ Tudod, szeretem azokat a lányokat, akiken van mit fogni. De azok a kedvenceim, akik megvédik az érdekeiket ─ mosolyogott le rám, aztán finoman megcsókolt.

     Nem érdekelt, hogy mindenki minket nézett az étteremből, a lányoktól pedig elégtelen sóhajokat hallottam, egyszerűen csak visszacsókoltam a férfit, aki rabul ejtette a számat. Nem érdekelt, hogy ennek a kapcsolatnak mi lesz a következménye. Csak egy szó kattogott a fejemben; Taeyang.