11. Fejezet

Sziasztok! 

Bocsánat a rengeteg késésért! Okom az nagyon nem volt rá, max a lustaságom, meg a lassúságom. És az, hogy most egy kicsit átvariáltam a dolgokat.

Először is; úgy gondoltam, hogy Taeyang részét ezentúl E/1-be írom, ugyanis már kérdezték tőlem annak okát, hogy miért E/3-ba írom, valamint a barátaimmal is megbeszéltem a dolgokat, és be kellett látnom, hogy ha E/1-be írom, az könnyebb is, és sokkal jobban átjönnek az érzések. De úgy gondolom, hogy a változtatás még időben van. Tudom, egy kicsit zavaró lesz az elején az E/3-as részek után, de azért remélem, hogy tetszeni fog nektek.

Másodszor pedig; mivel a történet nagyjából egy évet fog felöleni főszereplőnk életéből, ezért lesznek benne átvezető részek, amiket mellékszálakkal fogok kitölteni. Ezeket a mellékszálakat pedig a többi BIGBANG tag szempontjából megírt (E/1-es) történetek fogják adni.

Remélem, hogy tetszenek nektek majd ezek az ötletek, és hogy továbbra is olvasni fogjátok a Szöuli maffia történetét, ugyanis a dolkog még csak most kezdenek el beindulni.

Jó olvasást! 

Taeyang

     A város zajaitól távol, a Han folyó partján álltam én és T.O.P. Mindketten csendben meredtünk Szöul hatalmas felhőkarcolói irányába, és elmerültünk a fények csodálatos kavalkádjában, amik a sötét égboltról tükröződtek vissza.

 ─ Szóval ─ szólaltam meg végül. ─,Te tudtad?

 ─ Igen. Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, de valahogy meg kellett találnom az összes kémet ─ bólintott rá T.O.P.

 ─ Aish! A francba! ─ dobbantottam egyet lábammal, majd idegességemben járkálni kezdtem a folyó mellett. T.O.P meglepődve nézett rám.

 ─ Ennyire megvisel? ─ vonta fel a szemöldökét. Mérgesen hajamba túrtam, aztán gyorsan megpördültem és fenyegetően galléron ragadtam Seung Hyunt.

 ─ Te idióta! Belekevertél valakit, akinek semmi köze nem volt hozzá!

 ─ Kit? ─ kérdezte T.O.P, miközben lefejtette magáról kezeimet. Egy ideig még szorongattam, de végül elengedtem a zakóját, és elmondtam neki az igazat.

 ─ Volt nálam egy… lány.

 ─ Egy lány? Csak nem…

 ─ Dehogyis! Én nem Ji Yong vagyok ─ nézetem rá szúrós szemmel T.O.P-ra. 

    Különben is, Deavel soha nem lehetne olyan a kapcsolatunk. Még akkor is, ha az alatt a három nap alatt olyan mély nyomokat hagyott bennem.

 ─ Akkor meg mit keresett nálad? ─ zökkentett ki gondolkodásomból T.O.P.  

 ─ Hosszú. Különben is, nem mindegy? Az a lényeg, hogy ha nem érek oda időben, nagyobb baja is eshetett volna. Pár „fontos” irat miatt. Miattad ─ járkáltam nyugtalanul fel-alá, míg T.O.P beszélt hozzá:

 ─ Ha tudtam volna, nem tettem volna meg. Ezt te is tudod ─ lépett végül T.O.P elém, ezzel elállva az utamat, majd kezét vállamra helyezte. Pár pillanatig csak álltam, aztán egyetértően bólintottam. Túl régóta ismertük már egymást ahhoz, hogy tudjam, Seung Hyun nem hazudik.

 ─ Legalább az a lány jól van?

 ─ Igen, azt hiszem ─ mondtam. Seung Hyun bólintott egyet, majd ellépett tőlem, és a kivilágított raktárépület felé bökött fejével.

 ─ Ideje lenne visszatérnünk a páciensekhez.

 ─ Igaz ─ helyeselteltem, aztán együtt elindutunk a raktár irányába, ahol már bent várt minket az a két „betörő”, akik valójában kémek voltak. Kim kémei.

 ─ És milyen a lány? ─ nézett rám T.O.P, fél mosollyal az arcán.

 ─ Csak egy lány ─ vonamt vállat egyszerűen, de valójában nem így gondoltam, és ezt T.O.P is észrevette, így gyorsan hozzátettem. ─ Mégis, még soha nem találkoztam egy ilyen „csak” lánnyal.

G-Dragon

2002.

     A nap néha-néha, ha éppen nem takarta el egy felhő, unottan besütött az ablakon, és megvilágította az osztálytermet. És a padokat.

     Az én padomra is rá esett a fénye, ám nem erre ébredtem fel. Sokkal inkább arra, hogy valami hirtelen elállta a fény útját, sötétségbe burkolva engem.

 ─ Kwon Ji Yong! Mégis mit csinálsz? ─ állt meg előttem csípőre tett kézzel a tanárnő. Szemeim kipattantak, és ijedtemben majdnem hátra estem a székemmel. Természetesen nem attól ijedtem meg, hogy a tanárnő rajta kapott, hogy órán aludtam. Inkább attól, hogy ─ szó szerint ─ bele nyomta a bibircsókos, ráncos képét az én arcomba. 

     Szinte kapkodtam a levegőért, majd mikor megnyugodtam végre válaszolni tudtam ezen túli rémálmaim szereplőjének, a tanárnőnek.

 ─ Tanárnő, én csak ellenőriztem, hogy… ─ Mit ellenőriztem? Mit ellenőriztem? ─ Hogy milyen a pad lejtése.

 ─ A pad lejtése? ─ emelte fel őszülő, az oroszlán sörényére emlékeztető, bozontos szemöldökét a tanárnő.

 ─ Igen, Tanárnő. Tudja, ha a fejem elbillenik az egyik irányba, akkor a pad arra lejt, és akkor… Akkor az asztalos, valószínűleg rossz munkát végzett ─ dadogtam össze-vissza, de annak azért örültem, hogy osztálytársaimat megnevetettem. A tanárnő idegesen körbe nézett, mire az osztályban újból csend támadt, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de én nem hagytam neki. ─ De ennek a padnak, vizsgálataim szerint, semmi baja, Tanárnő. Ezért, már épp felakartam tenni a kérdést, hogy hol készítették ezeket a remekműveket, mert magamnak is szeretnék egyet otthonra ─ A teremben ismét csak kitört a nevetés, én pedig körbe vigyorogtam, tudatva sorstársaimmal, hogy lesz ennél még jobb is. Már épp a következő tréfába kezdtem volna bele, mikor egy kéz csattant az asztalomon. Mindenki elhallgatott, az én arcomról pedig lefagyott a vigyor, amikor tekintetem találkozott a tanárnőjével.

 ─ Nem ez az első eset, hogy gond van veled, Kwon Ji Yong. De ígérem, hogy az utolsó! Most pedig fel az igazgatóiba! ─ mutatott kezével az ajtó irányába.

     Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, és már el is indultam régi, jó barátom, az igazgató irodájába.

⃰

     Azért kössük ki, hogy most az egyszer nem én voltam a hibás! Ha az a hülyegyerek nem jön nekem, akkor most semmi gond nem lenne. Na, de kezdjük az elejéről.

     Miután megjártam az igazgatóit, egy figyelmeztetéssel visszamehettem az osztályba, amin tanárnő igen csak meglepődött. Persze azt nem tudhatta, hogy az apám kifejezetten jóban van az igazgatóval, ezért ─ annak keretében, hogy ő támogatja az iskolát ─ megegyeztek egymással, hogy ha bármi baromságot csinálok, az iskola igazgatója csak megbüntet, de semmi több. Szerencsére nem kaptam semmiféle büntetést. Legalábbis akkor így gondoltam.

     Ősz eleje volt, így az ebédszünetét mindenki kint töltötte, a napsütötte, kerti padokon. Én persze egyből egy üres padot kerestem szemeimmel, amit gyorsan meg is találtam. Mint a szélvész, úgy csaptam le rá, és már ettem is az ebédemet.

   Akkoriban még nem voltam annyira társasági ember. Természetesen szerettem hülyéskedni az osztálytársaim előtt, de valahogy sosem barátkoztam meg úgy igazán egyikkel sem. És persze kit érdekel mások dumálása, miközben te az isteni, marhahúsos ebédedet akarod megenni. Egyedül sokkal jobb, csendesebb… igaz, magányosabb. De ez még nem jelenti azt, hogy nem élvezhetném az ebédemet!

      A marhahús nagyon finom volt, de rizshez, meg a leveshez hozzá sem nyúltam. Azok pocsékak voltak. Hihetetlen, de manapság már a rizst is el lehet rontani!

     Amint végeztem már álltam is fel, és visszaindultam az ebédlőbe, hogy letegyem a tálcámat. Útközben nézegettem az asztaloknál tanyázó fiú és lány csoportokat, valamint azokat az padokat, amik a fák árnyékában álltak. A legtöbbjük üres volt, vagy pedig csak egy-egy ember ült rajta. Aztán…

 ─ Mi a…? ─ Egy kissrác jött nekem teljes erőből, aki alig lehetett több tíznél, igaz, ezt csak arcáról tudtam megállapítani, ugyanis csak pár centivel volt nálam alacsonyabb. A gyerek szó szerint belém rohant, de ahogy elnéztem rám sem bagózott, pedig az egész megmaradt ebédem az ingemen kötött ki.

     Idegességemben tálcámat a földhöz csaptam, és a kiskölyök után iramodtam. Egészen gyorsan futott, de végül utolértem. Megragadtam az egyenruháját és visszahúztam.

 ─ Hé, te kis taknyos! Nézd mit csináltál! ─ mutogattam neki az ingemet, miközben ő ijedten nézegetett körül fekete szemeivel. Csak éppen hogy nem én rám. ─ HÉ! Legalább annyi legyen benned, hogy rám nézel, miközben hozzád beszélek, ha már bocsánatot sem vagy hajlandó kérni!

 ─ Bo-bocsánat ─ dadogta el halkan a fiú, ám rá kellett, döbbennem, hogy ez nekem nem elég.

 ─ Nem hallottam. Mit mondtál? ─ A fiú már épp válaszolt volna, mikor mellőlünk, egy bokorból egy hang szólalt meg.

 ─ Már bocsánatot kért, most már elmennétek? Így is alig lehet találni ebben az átkozott iskolában egy olyan helyet, ahol nyugodtan lehet olvasni ─ nézett rám mérgesen egy srác; szemüvege az orrán pihent, és úgy olvasott.

 ─ Ne szólj bele, Pápaszem! ─ vágtam rá, és már fordultam is vissza a kiskölyökhöz.

 ─ Nem is vagyok szemüveges! ─ állt fel a srác dühösen. Egy kicsit magasabb volt nálam, ezért arra következtettem, hogy idősebb is. Sajnos kijelentésén nem tudtam nem elröhögni magam.

 ─ De hát ott a szemüveg a képeden!

 ─ Ez csak dísz, te barom! ─ akadt ki, de ezzel nem volt egyedül. Én is felkaptam a vizet a „barom” szó hallatán.

 ─ Én barom? Ezt inkább magadra mond, mert neked van ilyen elcseszettül rossz divatérzéked!

 ─ Hogy micsoda? ─ A reflexeim nem voltak éppen a legjobbak, így nem tudtam azt kikerülni, hogy a srác ne essen nekem.

     Mindketten egymást püföltük, a kiskölyökkel már nem is foglalkoztam, de a szemem sarkából még azért láttam, hogy ott van. Aztán egy harmadik hang is megszólalt. Csodás.

 ─ Ji Yong, már megint balhézol? ─ támaszkodott egy fának az osztálytársam, akit kifejezetten utáltam, Taeyang.

     A srác és én egy pillanatra megálltunk, és felnéztünk rá. Én idegességemben csak egy dolgot tudtam Taeyanghoz vágni, ami legelőször eszembe jutott:

 ─ Pofa be, Tepsiképű!   

 ─ Hogy mi? Meg akarsz halni?─ Taeyangnak se kellett több, egyből közénk ugrott, és csatlakozott a mi „kis” balhénkhoz.

     Ott ütöttük, vágtuk, karmoltuk egymást, ahol csak értük a másikat. Nehéz dolog volt egyszerre két ellenféllel küzdeni, de valahogy megoldottam.

     Ezt az egészet nem neveztem volna verekedésnek, inkább csak egy egyszerű összekülönbözésnek, ugyanis még az orrom vére sem eredt meg, igaz, karmolás nyomaim azért már akadtak.

     Nagy „viadalunk” hevében szinte meg sem hallottuk azt a fiút, aki odajött mellénk; őt is ismertem, bár csak látásból, és egyszer sem beszéltem vele. Igazából csak onnan jegyeztem meg a képét, hogy az arca nagyon egyedi volt; kerekded fej, kicsi, fekete szemek, vastag száj.  

 ─ Ööö… Fiúk, én nem akarok zavarni, de… ─ kezdett bele mondandójába a fiú, aki most jött oda hozzánk, ám nem hagytuk neki befejezni, inkább egyszerre rávágtuk:

 ─ KUSSOLJ!

 ─ Az ember jót akar, és ezek meg… Aigoo! Na, majd én! ─ ugrott közénk ez a tag is.

     Akkor már négyen küzdöttünk egymás ellen, a kiskölyök pedig továbbra is külsőszemlélőként nézte a dolgokat izgatottan.

     A földön hemperegtünk, és egymást ütöttük ─ ütögettük ─, miközben egymásra szórtunk különböző szitkokat és káromkodásokat, amiket most én sem jellemeznék. Ez egészen addig tartott, míg nem…

 ─ Elég! Abbahagyni! ─ Tanárok hada sietett oda hozzánk, és választott szét bennünket. Nagy nehezen eleresztettük egymást, és hagytuk, hogy a tanárok sorba állítsanak minket magukkal szembe. A kiskölyköt is beállították a sorba, pedig neki semmi köze nem volt a verekedéshez, de azért örültem neki, mert rám borította az ebédemet. Így álltunk pontosan öten egy tanár úr előtt, aki mellesleg az igazgatóhelyettes is volt. ─ Ez egy iskola! Ha verekedni akarnak, az utcán tegyék! ─ nézett végig rajtunk dühösen, majd újból megszólalt: ─ Mind az ötük figyelmeztetést kap, és kötelező itt maradniuk az órák után egészen öt óráig, egy hónapon keresztül, és segíteni a gondnokot, valamint a takarítókat a munkájukban. Máskülönben ki vannak csapva! Világos?

     Pár pillanatig még mindannyian emésztgettük a szavait, majd egyszerre bőszültünk fel:

 ─ DE HÁT SEMMIT NEM CSINÁLTAM!

⃰

 

    

     ─ Ez az egész a ti hibátok! ─ nézett ránk idegesen az a srác, akinek olyan egyedi arca van. Kezében egy felmosót tartott, és azzal hadonászott az irányunkba. A takarítónők jó voltából ugyanis, mi nekünk kellett felmosnunk az egész első emeletet, az osztálytermekkel együtt.

     A folyosó nagy volt, mi pedig megpróbáltunk úgy elhelyezkedni, hogy a másiktól minél messzebb legyünk. Ebből következett az a probléma is, hogy akarva-akaratlanul ordibálva mondtuk el a másiknak a véleményünket. Szó szerint tőlünk zengett az egész épület.

 ─ Mi? Nem mi kértük, hogy ugorj közénk, és hogy te is elkezdj velünk verekedni! Ha nem lettél volna olyan hülye, akkor kimaradhattál volna! ─ kiabálta felháborodottan a folyosó túlsó végéről Taeyang. Én pont félúton helyezkedtem el kettőjük között, így minden egyes szót kristálytisztán értettem.

 ─ Hé! Mi az, hogy hülye? Én szólni akartam nektek, hogy jönnek a tanárok, és hogy abba kéne hagynotok. De ti lekussoltatok! Így persze, hogy felháborodtam! Szóval az egész a ti hibátok! ─ vágott vissza dühöngve. A srác területe ─ ahogy elnéztem ─ még nem látott egy csepp vizet sem, szóval ő tulajdonképpen csak hadonászott a felmosóval, amúgy semmit nem dolgozott.

 ─ Ó, milyen önzetlen lelke van itt valakinek! ─ tette szívére a kezét érzelgősen Taeyang, de aztán újra felvette a dühös arckifejezését, és rám mutatott felmosójával. Nem nagyon értettem, hogy mi ez a: „Mutogassunk a felmosó rúddal” mánia náluk, de nem is érdekelt annyira. Én továbbra is csak dolgoztam.  ─ Különben is, ha már ott tartunk, hogy ki a hibás, akkor az egyértelműen Ő!

 ─ Pontosan! ─ bólogatott a szemüveges srác is, aki valójában nem szemüveges. Ezt csak én nem értem? A srác nyugodtan üldögélt egy ablak előtt, és azt a rohadt könyvét olvasta. Felmosó eszközei maga mellett hevertek a földön, és konkrétan le se szarta, hogy neki is dolgoznia kéne. Igaz, ezzel nem volt egyedül.

 ─ ÉN? Ti pofáztatok bele a dolgaimba! Úgyhogy, nem az én hibám! ─ tártam szét a karomat, és most már én is elkezdtem hadonászni azzal a bottal a kezemben. Egészen jó érzés volt. ─ Különben is, Te miért nem dolgozol? A büntetés mindannyiunkra vonatkozik ─ néztem a nem szemüveges srácra.

 ─ Egy, te mind kettőnket megsértettél, és ezért estünk neked, szóval elméletileg te vagy a hibás. Kettő, nem fogok más valaki miatt dolgozni, aki ezt az egészet okozta. Egy szóval, én nem gürizek helyetted! ─ nézett fel végül könyvéből a díszszemüveges.

 ─ Ez milyen igaz! Akkor én miért dolgozok? ─ dobta a földre Taeyang a felmosóját. Példáját nagy mormogás kíséretében az egyedi arcú srác is követte. Egyedül maradtam. Illetve…

     Éppen akkor lépett ki az egyik teremből az utolsó megbüntetett egyed; a kiskölyök, aki nekem jött. Egészen gyorsan haladt, ugyanis ez volt a harmadik osztályterem, amiből kijött.

     Kapva-kaptam az alkalmon, és rámutattam:

 ─ Ő a hibás! Ha nem jön nekem és nem borítja rám az ebédemet, akkor nem futottam volna utána, és akkor ez az egész meg sem történt volna! ─ dicsőségesen elvigyorodtam, majd én is a földre dobtam a felmosómat. ─ Szóval, neki kell dolgoznia!

     A kisfiú először megszeppenve nézett végig rajtunk, majd elhúzta a száját, lehajtotta a fejét és bement a következő osztályterembe, kezében a vödörrel és a felmosóval, amit a háta mögött húzott maga után.

     Lehuppantam a földre, ahogy a többiek is tették, és csak csöndben ültem. Egy ideig így voltunk, és csak azt hallgattuk, ahogy az a szegény kölyök egyedül sikálja a padlót és székeket igazgatja, hogy ne legyenek útba. Aztán valaki egy mélyet sóhajtott, majd felállt.

     Az álszemüveges volt az, aki elindult kezében a takarítóeszközökkel abba a terembe, ahol a kölyök volt.

 ─ Te meg mit csinálsz? Az előbb még azt mondtad, hogy nem dolgozol ahelyett, aki a bajt okozta ─ néztem rá meglepődve.

 ─ Az lehet. De az a fiú csak a te bajodat okozta, nem a miénket. Még csak nem is verekedett velünk együtt, szóval ő közöttünk az egyetlen, aki tényleg ok nélkül van itt ─ ment el mellettem komolyan a srác, aztán csatlakozott a kisfiúhoz, hogy segítsen neki.

     A szemem sarkából láttam, ahogy Taeyang és az a másik is feláll, majd ők is bemennek segíteni a kölyöknek. Nagyot sóhajtva be kellett látnom, hogy igaz az, amit a srác mondott, így hát én is felálltam és csatlakoztam a többiekhez, hogy segítsem őket a munkában.

⃰

     Röpke félóra alatt végeztünk is az egész emelettel.Viszont nem akartunk szólni még egyik takarítónőnek sem, ezért inkább beültünk egy osztályterembe, és… nos, igazából csak ültünk, és néztünk ki a fejünkből.

     Én a tanári asztalnál foglaltam helyet; hátsómat a kipárnázott részen pihentettem, míg lábaimat az asztalra fektettem. Így néztem végig a többieken.

     A „nem is vagyok szemüveges” srác az ablak mellett ült, és ─ meglepő módon ─ olvasott. Taeyang feltűnően messze tőlem, a középső padsornak a legvégén foglalt helyet. Fejét a padra hajtotta, és aludt. Legalábbis nekem úgy tűnt. Az „önzetlen” srác ─ Taeyang így nevezte ─ a falnak támasztotta a hátát és egy pénzérmével játszadozott unalmában. A kisfiú pedig hátul az egyik sarokban gubbasztott, és írta a háziját.

     A kis stréber.

     Csendben voltunk, egészen addig, míg nagy csörömpölés kíséretében az egyedi arcú srác kezéből ki nem esett az érem, és az egyenesen a földön nem végezte. A fiú nagyot sóhajtott, de nem hajolt le érte. Inkább otthagyta, és megszólalt:

 ─ Ha már itt vagyunk, legalább ismerkedjünk össze!

 ─ Ugyan minek? ─ horkantott Taeyang egyet. Szóval nem aludt.

 ─ Talán azért, mert büntetésből egy hónapig össze leszünk zárva minden héten, és én megszeretném tudni, hogy kik azok, akikkel ezt letöltöm ─ vonta meg a vállát a pénzérmes srác.

     Be kellett látnom, hogy igaza van, és ahogy elnéztem a többiek is így gondolták; Taeyang felemelte fejét a padról, a kölyök abbahagyta a lecke írást, sőt, még az ízlésficamos is letette szeretett könyvét.

     Az egyedi arcú srác elmosolyodott és vigyorogva ránk nézett:

 ─ Az én nevem Kang Dae Sung. Mondanám azt, hogy örülök a találkozásnak, de az nagyon hülyén venné ki magát ─ húzta el a száját. Elmosolyodtam a kijelentésén, de nem volt időm bemutatkozni, ugyanis Taeyang megelőzött.

 ─ Park Taeyang vagyok, és én se nagyon örülök ennek a találkozásnak.

 ─ Choi Seung Hyun vagyok ─ szólalt meg a nem pápaszemes. Utána egy halk hang is csatlakozott a bemutatkozáshoz.

 ─ Én Lee Seung Hyun vagyok ─ motyogta a kölyök.

 ─ Ne már! Két Seung Hyun? Hogyan fogunk így titeket megkülönböztetni? ─ tárta szét a karját Dae Sung. ─ Nincs valami becenevetek?

 ─ Anya otthon csak Seungri-nak hív ─ gondolkozott el a fiú.

 ─ Helyes, akkor mostantól mi is így hívunk! ─ bólintottam határozottan. ─ Amúgy az én nevem pedig Kwon Ji Yong. És, kölyök ─ mutattam rá ruhámra. ─ Ezért még számolunk!

 ─ Jaj, Kwon, hagyd már! Különben is, te is még ugyanolyan gyerek vagy ─ rázta a fejét rosszallóan Taeyang.

 ─ Kikérem magamnak! Tizennégy vagyok ─ húztam ki magam ültömben, bár ez nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis lábaim még mindig az asztalon voltak.

 ─ És? Én is. Még sem kölyközöm le ─ vont vállat flegmán Taeyang.

 ─ Én tizenhárom vagyok, és én se kölyközöm le ─ mondta Dae Sung, mire Taeyanggal elnevettük magunkat.

 ─ Még jó, hogy nem! Ugyan olyan tejfeles szájú vagy, mint ő ─ fogta hasát a nevetéstől Taeyang.

 ─ Hány éves is vagy? ─ kérdezte az idősebbik Seung Hyun, a fiatalabbiktól, mikor végre elhallgattunk.

 ─ Tizenkettő ─ válaszolta Seungri, mire Seung Hyun elmosolyodott.

 ─ Bocs, de akkor számomra még marad a Kölyök ─ nevette el magát Seung Hyun is, majd mindannyian társultunk hozzá, még Kölyök is.

Napjainkban

     ─ Jó étvágyat! ─ dörzsölte össze tenyerét Daesung, és már hozzá is láthattunk az evéshez. Mind az öten körbe ültük a finomságokkal megrakott asztal, és csak ettünk.

     Ha jól emlékszem, azóta, hogy Taeyangot, T.O.P-t, Deasungot és Seungrit jobban megismertem, soha többet nem ebédeltem egyedül.

  

       

  

     

10. Fejezet

Dea

     Az ágy szélén ültem, és próbáltam feldolgozni a tegnap esti ─ éjszakai ─ történéseket. Már ha tényleg megtörténtek.

     Legalább negyedórája ültem így, tétlenül. Mellőlem Taeyang eltűnt, de abban az egyben biztos voltam, hogy tegnap este mindvégig mellettem maradt. Ezt az egy tényt az is alátámasztotta, hogy az ágylepedő azon a részen ahol ő aludt, szintén gyűrött volt, csakúgy, mint az én részemen. Bár, nem mintha lettek volna „részeink”. Ugyanis úgy aludtam el, hogy ő átölelt engem. És az nagyon jó érzés volt.

     „Átölellek, mert az megnyugtató.” Ezeket a szavakat mondta nekem, magyarázat gyanánt, mikor éjszaka átkarolt. Tudtam, hogy nem magát akarja megnyugtatni ─ ahogy láttam nem is lett volna rá szüksége. Sokkal inkább engem. És sikerült is neki; izmos karjaiban biztonságban éreztem magam, sőt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, amíg mellettem van.

     Régóta nem éreztem már ilyet. Nem anya halála óta. ő nem sokszor ölelt meg engem. Ha nem tudtam elaludni, anya mindig elintézte annyival, hogy a szobámban égve hagyta a villanyt. Pedig nem az „ágy alatti szörnyektől” féltem. Soha nem voltam olyan fantáziadús gyerek, hogy ilyeneket találjak ki magamnak. Egyszerűen csak rossz alvó voltam. Ezért is szerettem annyira apánál lenni. Mert ő mindig átölelt, pont úgy, ahogy az éjszaka ölelt engem Taeyang.

     Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szörnyen szomjas vagyok. Megnyaltam kiszáradt szájamat, majd lassan felálltam az ágyról.

     Kint az ég felhőtlen volt, és a nap pedig vidáman sütötte Szöul utcáit. Ez a látvány kissé feldobott, ám még mindig nem tudtam kitörölni a tegnapi eseményeket a fejemből.

     Az ajtó felé vettem az irány, onnan pedig a konyhába mentem. Töltöttem magamnak egy jó nagy pohár vizet, és pár korttyal lenyeltem. Mindeközben szememmel Taeyangot kereste. De sehol sem láttam őt, vagy hallottam ittléte hangjait. Szóval elment. Biztos dolgozni, igaz, vasárnap volt. „Nem értem ezt a férfit” ismételtem el ugyanazt már vagy ezredszerre magamban.

     Nagyot sóhajtva letettem a poharamat és a fürdő felé vettem az irányt. A nyakamnak a baloldalán egy pont igazán fájt, de nem tudtam, hogy mitől, így első sorban azt szerettem volna megnézni, na meg persze fürödni.

     Mikor odaértem gondolkodás nélkül benyitottam, de a fürdőszoba nem volt üres; Taeyang a mosdókagylónál állt és borotválkozott. Csak egy egyszerű, szürke melegítőnadrág volt rajta és felsőtestét nem fedte semmi, így én kiválóan láthattam izmait, valamint a tarkóján lévő tetoválást.

     Mikor meglátta, hogy bejöttem egyből felém kapta a fejét. Nem tűnt úgy, mint aki meglepődne, vagy kínosan érezné magát, mert én így látom. Szerintem nem is nagyon érdekelte. Engem viszont annál inkább.

     Úgy elvörösödtem, mint egy paradicsom és megpróbáltam mindenhova nézni, csak rá nem. Zavartan beletúrtam a hajamban, majd elkezdtem makogni:

 ─ Ne haragudj! Nem tudtam, hogy bent vagy. ─ Azzal már épp mentem volna kifelé, egyenesen szobám biztonságába ─ ahol dühöngtem volna egy sort főképp azon, hogy hogy lehetek ekkora balfék, meg persze azon, hogy hogy lehet valakinek ilyen jó teste ─, mikor Taeyang utánam szólt:

 ─ Várj! ─ Kelletlenül megfordultam, és Taeyangot néztem, ahogy még egy utolsót húz borotvájával az arcán, aztán letörli a maradék, kósza habokat, majd pedig felém indul.

     Mikor végül odaért hozzám, megállt előttem, és én ezáltal még inkább láthattam kockás hasizmait. Ennek következtében még inkább elvörösödtem, majd még az is rátett egy lapáttal, mikor Taeyang lassan az állam felé nyúlt, de mielőtt még hozzá ért volna meglátta kérdőtekintetemet.

 ─ Csak meg akarok valamit nézni ─ azzal meg sem várta válaszomat, az állam alá nyúlt és finoman megemelte azt. Pár pillanatig nézegette azt a pontot, amit én annyira fájlaltam, majd egy „Kinyírom” halk megjegyzés kíséretében újra a szemembe nézett. ─ Ülj fel a pultra.

 ─ Ho…hogy mit csináljak? ─ dadogtam el, de ő addigra már ott sem volt. A szoba túlsóvégébe sietett, ahol kinyitott egy szekrényt, majd pedig egy kisdobozt vett ki onnan.

 ─ Na, nem jössz? ─ biccentett a fejével a pult irányába. Lesütött szemmel a fülem mögé tűrtem a hajam, majd pedig megindultam a számomra kijelölt helyhez. Mikor odaértem idegesen megálltam a pult előtt, és vártam.

     Ekkor láttam meg, hogy a nyakamnak a baloldala szinte vörös volt a rászáradt vértől, ami egy sebből folyt ki még az éjszaka folyamán. A nagy sokk közepette észre se vettem, hogy az a betörő megvágott a késével. De most már biztos voltam benne, hogy éjszaka tényleg voltak a lakásban. Nem tudtam ezen tovább gondolkodni, ugyanis Taeyang is megékezett a pulthoz, a dobozzal a kezében.

 ─ Mondtam, hogy ülj fel.

 ─ Ó. ─ Meg se tudtam szólalni a döbbenettől, mikor Taeyang letette a dobozt, majd egy könnyű mozdulattal a hónom alá nyúlt és felültett a pultra.

 ─ Így ─ mondta, majd pedig kinyitotta a dobozt, és elkezdett benne kutakodni. Ahogy láttam tele volt kötszerekkel, fertőtlenítőporokkal és gyógyszerekkel. De a figyelmemet még mindig a félmeztelen teste kötötte le. Nagyot nyeltem, majd nagy nehezen megszólaltam:

 ─ Nem akarsz felvenni egy pólót?

 ─ Miért? Nem tetszik? ─ nézett végig magán meglepődve, aztán kíváncsian rám pillantott.

 ─ De! Vagyis… ─ a számra tapasztottam a kezem, de már késő volt. Taeyang mosolyra húzta a száját, majd nevetni kezdett.

 ─ Ha ennyire tetszik, miért akarod, hogy eltakarjam? ─ vigyorgott tovább. Most már égő fejjel pillantottam oldalra, bár tudtam, úgyis látja rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok.

 ─ Egy kicsit zavarban vagyok tőle ─ mondtam végül neki. Pár pillanatig nézett engem, aztán a pólójáért nyúlt és felvette azt.

 ─ Így jobb? ─ Válaszul csak bólintottam, mire ő kivett egy kisüveget a dobozból, amiben fertőtlenítőpor volt.

     Elővett még egy zsebkendőt is, bevizezte, aztán szabad kezével megtámasztotta a nyakamat hátulról, a másikkal pedig a sebem helye felé közelített. Egy kicsit elhajoltam, mire ő rám mosolygott:

 ─ Nyugi, csak lemosom róla a vért.

 ─ Oké ─ halványan biccentettem egyet, mire Taeyang finoman elkezdte letörölni az odaszáradt vért a nyakamról.

 ─ Látom, ma megint hozod a formád ─ szólalt meg végül, mire értetlenül lenéztem rá. Mivel majdnem egy magasak voltunk, ezért most én voltam a magasabb, de csak pár centivel.

 ─ Ezt hogy érted?

 ─ Hát, most csak úgy rám rontottál, kopogás nélkül. Igaz, ez annak a közelében sincs, mint mikor először találkoztunk és letegeztél ─ vonta meg a vállát, de a vigyor még mindig ott volt a képén.

 ─ Bocsásson meg, ahjussi!

 ─ Hé! Mondtam, hogy ne szólíts így! ─ nézett rám szúrós szemekkel Taeyang.

 ─ Akkor mégis hogy szólítsalak? ─ kérdeztem értetlenül. Tudtam, hogy koreában nem nagyon szokás másokat csak a keresztnevükön szólítani; vagy az egészet kimondják vezetéknévvel együtt, vagy valami jelzőt tesznek hozzá.

 ─ Mondjuk hívhatnál oppának ─ jelentette ki Taeyang, mire én felnevettem. De ő nem nevett, ezért abbahagytam és komolyan válaszoltam.

 ─ Taeyang. Szerintem mi még nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy oppának szólítsalak.

 ─ Tényleg? Pedig az éjszaka nagyon szoros kapcsolatba kerültünk egymással, nem gondolod? ─ kacsintott rám, és felém villantott egy kaján vigyort.

 ─ Hé! ─ húzódtam el tőle, miközben ő elnevette magát. Újra.

 ─ Csak vicceltem. Hajolj közelebb, hadd fejezzem be! ─ szólt rám, és én engedelmeskedtem neki, bár cseppet sem tetszett az, amit az előbb mondott.

     Taeyang még gyorsan letörölte a maradék vérfoltokat, aztán elkezdte a sebemet lefertőtleníteni. Miután végzett előkapott a dobozkából egy sebtapaszt.

 ─ Tudom, hogy ezt Te még nem nagyon érzed, mert nem éltél még annyit Koreában ─ itt egy kérdő pillantást vetett felém, meggyőződve arról, hogy igaza van-e. Félig-meddig igaza volt, így bólintottam egyet, és már folytatta is. ─, de nekem nagyon szembetűnő az, ha valakit nem úgy szólítanak meg, ahogy ő azt elvárja. Nem azért haragudtam rád akkor, mert letegeztél, hanem azért, mert nem úgy, ahogy Én azt itt, Koreában, megszoktam. Érted?

 ─ Értem ─ mosolyogtam rá. ─ És ne haragudj azért, Taeyangshi. ─ Végül ezt a jelzőt választottam, mert ez  egy tiszteletteljes megszólítás volt, és ennél jobb az eszembe se juthatott volna.

     Taeyangon látszott, hogy tetszett neki az, ahogy hívtam őt. Hamar letapasztotta a sebemet, majd finoman a megfogott és letett a földre. Igaz, egyedül is letudtam volna szállni, mert hát azért nem voltam hadirokkant, de mire észbe kaptam volna, már a földön álltam.

 ─ Köszönöm! ─ hajoltam meg előtte mélyen. Ő is tudta, hogy mire gondoltam inkább; természetesen az is szép volt tőle, hogy ellátta a sebemet, de én a tegnapi napot köszöntem meg neki. Azt, hogy megmentett és hogy nem hagyott magamra. Taeyang csak rám mosolyogott, és már át is tért egy másik témára:

 ─ Ha akarsz fürödj le, aztán vegyél fel kinti ruhát.

 ─ Miért? ─ ráncoltam a homlokom, mire Taeyang egy nagyot sóhajtott.

 ─ A nőknek miért kell mindig kérdezősködniük? Főleg úgy, hogy a válasz egyértelmű ─ rázta a fejét rosszallóan, azzal kiment az ajtón, és becsukta maga után.

⃰

     Miután lefürödtem gyorsan felvettem magamra egy farmert, egy egyszerű pólót és egy kék sálat, hogy legyen mivel eltakarnom a nyakamat. Mikor végeztem felkaptam a táskámat és a kabátomat, aztán kimentem a szobából.

     Taeyang már kint várt rám, és szinte rá sem ismertem; nem öltönyben volt. Egy szaggatott farmer volt rajta és egy világos kék hosszú ujjú pulcsi. Éppen fekete cipőjét vette, mikor mellé ültem, és én is felvettem a sajátomat.

 ─ És, hova megyünk? ─ kérdeztem végül.

 ─ Le, a lifttel.

 ─ És utána?

 ─ Ki az épületből ─ vonta meg a vállát Taeyang, mire már kezdett nagyon idegesíteni, hogy nem tudom, hova akkor engem elvinni.

 ─ És az után?

 ─ Sétálunk. Ennyivel tartozom neked, főleg, hogy legutóbb mikor egyedül sétáltál eltévedtél, így gondolom nem sokat tudtál nézelődni a városnak ezen a részén. Valamint a tegnapi miatt is kárpótolnom kell téged ─ állt fel, mire én is követtem példáját. ─ Most pedig, indulás!

Taeyang

     Dea és Taeyang hosszú ideje sétáltak már. Nem sokat beszéltek, de sok helyen nem is nagyon tudtak volna; a főutakon az emberek és a kocsik zaja mindent elnyomott. Ezért Taeyang inkább a mellékutak felé terelte a lányt.

     Dea ámulva nézte a hatalmas felhőkarcolókat, míg végül a férfi meg nem kérdezte tőle:

 ─ Ezek csak épületek. Különben is, azt hittem az anyámmal már voltál a városban. Mit vagy tőlük annyira elájulva?

 ─ Tudod, onnan, ahonnan én jövök, ott nagyon nincsen ilyen ─ nézett Taeyangra a lány, ám a szeme megakadt valamin, ami még a felhőkarcolóknál is izgalmasabbnak tűnt.

     Dea hamar egy kirakat elé lépett és belesett az ablakán. Bent edzőcipők, edzőruhák és különféle edzéshez való eszköz foglalt helyet. Dea vágyakozva nézte a kirakatban lévő labdákat, amik közt egy kézilabda is helyet kapott.

     Taeyang lépett mellé, ám ő nem a bolt kirakatát bámulta, hanem Deat, ahogy szemlélte a dolgokat.

 ─ Ennyire szeretsz sportolni?

 ─ Nagyon. Ez nekem egy fajta menedék volt ─ válaszolta Dea, oda se figyelve, hogy mit mond.

 ─ Menedék? ─ ráncolta a homlokát a férfi. Dea egy kicsit idegesen ránézett, majd megrázta a fejét.

 ─ Semmi. Taeyangshi, van valahol a közelben egy étterem, vagy egy egyszerű kajálda? Csak azért, mert már nagyon éhes vagyok ─ váltott témát gyorsan Dea. Taeyang elmosolyodott, és fejével előre bökött.

 ─ Gyere! Mutatok egy jó helyet.

     Nem kellett sokáig menniük; a sarkon befordultak egy kis utcácskába és már ott is voltak egy aprócska étteremnél, ahova még nem tért be olyan sok ember megtölteni a gyomrát. Kiválasztottak egy eldugott kis szegletet az ablaknál, amin keresztül egy hátsó, kicsi kertet lehetett látni, ahol szintén pár asztal állt, ám azok inkább csak a kávézó vendégeknek szolgáltak helyet.

 ─ És mit sportoltál? ─ kérdezte végül Taeyang, mikor már mindketten választottak, és leadták a rendelésüket. Dea egy kicsit furcsállva nézett a férfira, ugyanis ennyit beszélni még soha nem hallotta, amióta csak megismerkedtek. Ráadásul azt, hogy ilyen érdeklődő legyen iránta még álmában sem gondolta volna.

     De Taeyangot tényleg érdekelte a lány, ám egyelőre csak beszéltetni akarta, ugyanis tudat alatt megszerette azt az aranyos akcentusát, ami a lánynak volt.

 ─ Kézilabdáztam ─ mondta végül a lány.

 ─ Kézilabda? Inkább a kosárlabdát néztem volna ki belőled. ─ nézett végig a lányon Taeyang.

 ─ Sokan mondták már. De nekem ez volt a szenvedélyem ─ vont vállat Dea.

 ─ Volt? Nem fogod folytatni?

 ─ Nem hinném ─ rázta a fejét Dea, és látszott rajta, hogy már nagyon témát akar váltani. Így hát meg is tette. ─ Sokszor történt már veled hasonló?

 ─ Mire gondolsz? ─ mosolygott Taeyang kíváncsian.

 ─ Sokszor betörtek már hozzád? Csak azért, mert egész nyugodtan kezelted a helyzetet. Tegnap. ─ Dea nem véletlenül ezt a témát hozta fel; bár akkor, éjszaka nem nagyon volt neki feltűnő, de visszagondolva már szemet szúrt neki, hogy a férfi milyen „laza” volt.

     Taeyang egy kicsit beletúrt festett szőke hajába, aztán nyelt egy nagyot és válaszolt:

 ─ Ez Szöul. Itt mindennapos az ilyesmi. És igen; mivel egy cég vezérigazgatója vagyok, ezért már történt velem hasonló eset. Azért nem szoktam ilyenkor kétségbeesni, mert meg tudom magamat védeni. És másokat is ─ tette hozzá halkan, de tudta, hogy a lány hallotta. ─ De köszönöm, hogy szóltál nekem. Így nem ért meglepetés ─ Taeyang nem akarta kimondani azokat a szavakat, amiket valójában mondani akart. Nem akarta Deat még jobban összezavarni, így inkább csak meghajolt ültében pár pillanat után, hogy köszönetét kifejezze. Dea bólintott egyet, majd rámosolygott a férfira.

 ─ És most mi van velük? ─ komorodott el újra a lány. Taeyang már rég kitalálta a hazugság minden egyes részletét, ám a szavak most valahogy nehezen jöttek a nyelvére.

 ─ A rendőrségen vannak. Min Kyung már mindent elintézett. Hamarosan börtönbe fognak kerülni. Csak idő kérdése, hogy mikor.

 ─ És én? ─ a lány félve mondta ki a kérdést, ám meg kellett tudnia, hogy vele mi lesz. Mert ha ő rendőrségi ügybe keveredett, az bizony nem jó kezdet. Taeyang megnyugtatóan rámosolygott, majd válaszolt:

 ─ Ne félj. A jelentésben nem szerepelsz. Bár Min Kyung említett, mint szemtanút, de reggel én mindent elintéztem.

 ─ Hogy? ─ ráncolta a homlokát Dea. A férfinak eddig még soha nem eset ilyen nehezére az, hogy hazudjon. De most valamiért a torkában egyre nagyobb gombócot kezdett érezni.

 ─ Úgy, ahogy majd azt a két fickót is a börtönbe juttatom. Pénzzel.

 ─ Ezt ennyivel el lehet intézni? ─ Dean látszott, hogy megkönnyebbült, de szemében hitetlenség csillogott.

 ─ A pénz nagy úr, de csak akkor, ha olyan ember kezében van, aki tudja is használni. Én olyan ember vagyok.

       Dea már épp tette volna fel a következő kérdését, ám Taeyang nagy megkönnyebbülésére a megrendelt ételeket kihozták, ők pedig hozzáláttak az evéshez. A lány először csak megkóstolta az ételt, majd hangos hümmögéssel fejezte ki tetszését. Taeyang ezen magában nevetett egy kicsit, majd ő is hozzákezdett. Mindketten csendbe burkolóztak, ám ez nem sokáig maradt így.

 ─ Tudod, én is eléggé illetlen vagyok veled ─ szólalt meg Taeyang. Dea kérdőtekintettel nézett fel rá, ám abban a nézésben volt egy kis egyetértés is. ─ Még meg sem kérdeztem, hogy honnan érkeztél.

 ─ Magyarországról ─ mosolyodott el Dea. Taeyang szeme újból felcsillant, és kíváncsian várta, hogy a lány beszámoljon hazájáról. Dea nem kérette magát; elkezdett neki mindent elmesélni kis országáról, miközben boldogan eszegették ebédjüket.

⃰

     ─ Ha valamit a lakásodon hagytam, majd szólsz? ─ kérdezte Dea abban a kényelmes, fekete Mercedesben ülve, amit éppen Taeyang vezetett. Mivel az ajummáék megérkeztek, ezért Taeyang ─ bár szülei nagyon erősködtek, hogy majd ők elhozzák tőle a lányt ─ úgy döntött, hogy elviszi őt a házhoz.

 ─ Persze ─ bólintott egyet a férfi. Dea meglepődött azon, hogy nem nyögött be valami idétlen poént, de nem is bánta, hogy nem úgy történt. Taeyang elkezdett dobolni a kormányon, mikor pirosat kaptak, aztán Deahez fordult. ─ Ha lehet, a tegnap estét ne nagyon említsd a szüleimnek.

 ─ Hidd el, nem akartam nekik semmit sem mondani ─ nézett a férfi szemébe a lány.

     A lámpa zöld lett, így Taeyangnak el kellett szakadnia Dea tekintetétől és újból az útra koncentrálnia. Az út hátralévő részét néma csendben tették meg.

     Mikor megérkeztek Dea kivette a csomagtartóból táskáját, és már épp köszönt volna el Taeyangtól, mikor egy kéz nyúlt csomagjáért és szó szerint szinte kitépte a lány kezéből azt.

     Taeyang indult meg Dea előtt, kezében az ő táskájával be a házba. Az ajtó nyitva volt, így könnyen bejutottak. Bent az ajumma futott eléjük, és üdvözölte őket. Dea is kedvesen visszaköszönt neki, majd meglepődve nézte, ahogy Taeyang elmormog egy köszönést anyjának, aztán elindul fel a lépcsőn, kezében még mindig az ő csomagjával.

 ─ Jól érezték magukat, ajumma? ─ kérdezte udvariasan Dea.

 ─ Ó, nagyon! És neked jól telt a hétvégéd? ─ érdeklődött a nő fülig érő mosollyal a száján.

     Dea egy fél másodperc alatt lefutatta az agyában, hogy mi történt vele az elmúlt két és fél napban, míg Taeyangnál volt; edzett, sétált, eltévedt, főzött, tévét nézett, betörőkkel „találkozott”, sokkot kapott, Taeyanggal aludt egy ágyban, megsebesült és… Taeyanggal volt. „Ez így összességében nem is olyan rossz arány” gondolta magában a lány, majd hamar válaszolt az ajumma kérdésére:

 ─ Nekem is jól, köszönöm.

 ─ Ennek örülök ─ mondta a nő, majd visszament a konyhába, így Dea végre Taeyang után tudott menni.

     Dea gyorsan felügetett a lépcsőn, aztán egyenesen bement a szobájába. Dea táskája az ágyon hevert, Taeyang pedig a helyiség közepén állt. A lány miután bejött az ajtót gondosan becsukta maga mögött.

 ─ Köszönöm, hogy felhoztad a táskámat.

 ─ Nincs mit ─ vont vállat a férfi. A lány pár pillanatig tétlenül álldogált az ajtó mellett, aztán megindult az erkélyajtó irányába. Hirtelen nagyon meleg lett a szobában.

     Taeyang szemével végig kísérte Dea összes mozdulatát; ahogy elhaladt előtte, maga után húzva azt az isteni, vaníliás illatot, ahogy kinyitotta az erkélyajtót, és ahogy megállt a küszöbén.

     Dea mélyen beszívta a kertváros összes illatát, de aztán lélegzete meg is állt, ahogy egy férfi forró leheletét megérezte a nyakán.

     Taeyang nem ért a lányhoz, pedig ehhez nagy önuralomra volt szüksége. Csak azt nem tudta, hogy miért. Végül megszólalt:

 ─ Ha nem hívtál volna fel, akkor éjszaka sok mindent elveszíthettem volna ─ Taeyang ezt már az ebédlőben elakarta neki mondani, de nem tehette. Most se tehette volna meg. Így mielőtt még bármit mondhatott volna ellépett Dea háta mögül, és kiviharzott a szobából. Mire Dea megfordult Taeyang már sehol sem volt.