24. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, nagyon sokat késtem ezzel a résszel (ahogy az előzőekkel is). Ne haragudjatok! Igyekszem gyorsan írni, de nekem is suli van, sportolok, és így már kevés szabadidőm marad, nem is beszélve a lustaságomról. Viszont írni nagyon szeretek, és még ha ilyen lassan is hozom nektek a fejezeteket, nem érdekel. Tudom, ez önző dolog, hiszen már sokan írtátok nekem, hogy siessek a kövi résszel nem is egyszer, de a legtöbbször egy vagy több hónap késéssel hoztam az új fejezetet. Tényleg ne haragudjatok!

Sajnos én az a fajta ember vagyok, aki nehezen ül le a gép elé írni, de mikor már ott van előtte, szívét-lelkét beleadja az írásba, és arra összpontosít, hogy minél tökéletesebb és jobb legyen a történet. Mert én tényleg szeretek írni.

De nem is húzom tovább az időt:

2016. november 14. van (most már 15.) és ez a nap van/volt a Szöuli maffia első bejegyzésének évfordulója. Igazából nem akartam belőle nagy dolgot csinálni, mert mikor elkezdtem, úgy gondoltam, hogy befejezem a történetet még az egy év lejárta előtt. (Hát ez nem jött össze.) Végül is egy év az 52 hét. Szégyen, hogy én csak 24 fejezetet raktam ki ez alatt az idő alatt, holott úgy terveztem, hogy hetente, de minimum két hetente hozom a részeket. (Tényleg nagyon sajnálom!) 

Nos, ennyit az évfordulóról. Nem épp a legfényesebb.

Viszont annyit elárulhatok nektek ennek alkalmából, hogy hamarosan (nagyon-nagyon hamarosan) befejezem a Szöuli maffiát. És azt is elmondom, hogy vannak terveim a jövőre nézve, mégis nem is olyan messze a jövőben. Egészen közel.

Addig is, köszönöm, hogy elolvassátok, és kommentelitek a történetemet. Nagyon jól esik nekem, és egyszerűen feldobja a napomat. Remélem, nekem is sikerül feldobnom a ti napjaitokat, és hogy ez még sokáig lesz így. 

Dea

     Amint bezáródtak a liftajtói, megkönnyebbülten fújtam ki az addig bent tartott levegőmet. A kabin falának dőlve felnéztem a plafonra, és lehunytam szememet.

     Borzasztó volt az elmúlt egy óra. Végig magamon éreztem Taeyang tekintetét, de én nem mertem még csak egy másodpercre sem rá pillantani. Féltem, és szégyelltem magam. Az ellensége, az apám oldalán álltam. És erre a párbeszédre a végén pedig egyáltalán nem volt semmi szükségem. Egy csalónak éreztem magam.

 ─ Jól vagy, Dea? ─ kérdezte Do Jung Jo. Szemeimet lassan kinyitottam, és grimaszra húztam a számat.

 ─ Persze. Csak fáradt vagyok ─ füllentettem egyet, és azonnal elrugaszkodtam a faltól. ─ És most mi lesz?

 ─ Most? Csendben „haza” megyünk.

 ─ De hát a céghez kéne mennünk ─ ráncoltam homlokomat, ugyanis az „apám” ezt mondta, és az ő szava jelen pillanatban parancs volt számomra. Parancs, amit ha nem teljesítek, bajba kerülhetek.

 ─ Igen. Ezért mondtam, hogy csendben megyünk. Elsomfordálunk ─ nézett rám egy huncut mosoly kíséretében, és kacsintott egyet.

 ─ Jó ─ sóhajtottam fel. Rosszat sejtetem. ─ És utána?

 ─ Azt majd később ─ mondta Jung Jo, ugyanis az ajtók kinyíltak, és megjelent előttünk a földalatti parkoló.

 ─ Gyűlölöm, mikor ilyen vagy ─ morogtam az orrom alatt, miközben Jung Jo és két embere kíséretében kiléptem a liftből. Megjegyzésemre Jung Jo csak felnevetett, majd mikor az autóhoz értünk kitárta előttem annak ajtaját.

 ─ Na, szállj be! Kevés az időnk.

 ─ De mire? ─ kíváncsiskodtam tovább, miközben bepattantam, és átcsúsztam a túloldali ülésre, hogy mostohatestvérem is beférjen, elől pedig a két testőr foglalt azonnal helyet, és a sofőr már indította is be a motort.

 ─ Mondtam már. Azt majd…

 ─ Később! ─ forgattam a szemem.

*

     Jung Jo szó szerint betuszkolt az ajtómon, aztán miután ő is bejött becsukta maga mögött az ajtót.

 ─ Gyorsan pakold össze a holmidat!

 ─ Mi? ─ néztem rá értetlenül, mire egy sóhaj kíséretében a szekrényemhez sietett, és kitárta azt. Aljából a bőröndömet vette elő, amit ─ kicsit sem finoman ─ az ágyamra dobott.

 ─ Mondtam már, kevés az időnk, szóval siess!

 ─  De miért is? ─ álltam továbbra is az ajtó előtt, miközben döbbenten bámultam, ahogy a férfi a ruháimat lerángatja a vállfákról, és kegyelem nélkül belehajítja a bőröndömbe.

 ─ Dea, ne legyél buta liba, mert nem vagy az! ─ pillantott rám rosszallóan egy másodperc erejéig, aztán visszafordult a kiürült szekrényem irányába. Ez azonban cseppet sem zavarta, egyszerűen arrébb lépett és már húzta is ki a fiókokat, amit már nem hagyhattam neki.

 ─ Várj! ─ pattantam oda, s még mielőtt hosszasabban legeltethette volna szemeit fehérneműimen eltakartam azokat. ─ Egy nő fiókja olyan, mint a táskája. Senki nem nyúlhat bele ─ néztem rá komolyan, mire vette a lapot, és feltartott kezekkel hátrébb lépett.

 ─ Rendben. Akkor pakolj te! De a gyorsabbikból!

 ─ Oké, pakolok ─ fordultam vissza a szekrényemhez, és elkezdtem szépen a maradék pólókat és nadrágokat összehajtogatni, majd úgy tettem bele, az amúgy katasztrófa sújtotta, poggyászomba.. ─ De azért közben ismertethetnéd velem, hogy mégis mit forgatsz már megint a fejedben!

 ─ Hogy mit forgatok a fejemben? Dea, én éppen megmentelek téged ─ vágta rá egyszerűen, mire megtorpantam.

     Már majdnem megkérdeztem, hogy ez miért is szükséges, mire leesett. Nyilvánvaló volt, hogy az apámnak nem fog sok időbe telni, míg rájön, hogy valamit, valakik kiszivárogtattak, az pedig már pláne gyerekjáték lesz számára, hogy kitalálja ki is volt az.

 ─ Ó! Akkor inkább pakolok ─ gyorsítottam fel magam, és már én is csakúgy beledobáltam a fontosabbnak tűnő holmiaimat a bőröndbe. ─ És mi a terv?

 ─ A terv? Hát igazából az már rég folyamatban van ─ vakarta meg fekete, rendezett haját.

 ─ Folyamatban van? ─ ráncoltam a szemöldökömet, miközben pár ─ ügyet már sem vetve Jung Jo jelenlétére ─ melltartót dobtam a ruhakupac tetejére.

 ─ Igen. Ami azt illeti, te pontosan tíz perc múlva felfogsz szállni a Magyarországra tartó repülőgépre, ami egy órán belül elindul.

 ─ Mi? ─ hökkentem meg, és nem tudtam, hogy örüljek, vagy féljek-e. Örüljek, hogy végre hazamehetek, vagy féljek, mert volt egy olyan érzésem, hogy az én feladatom itt még nem ért véget.

 ─ Bocsánat, nem fogalmaztam pontosan. A feladatod itt még nem ért véget. ─ köszörülte meg a torkát, majd ujjaival idézőjeleket formált a levegőben. ─ „Fel fogsz szállni a repülőre.”

 ─ Hogy te mekkora egy… ─ sziszegtem a fogaim közt, ám ő félbeszakított.

 ─ Bunkó vagyok? Tudom ─ vigyorodott el. ─ De amúgy nem direkt volt. Azt hittem, veszed a lapot, végül is tíz perc alatt innen kijutni az Incheon reptérre lehetetlen. Ma tényleg nagyon tompa vagy.

 ─ Még egy ilyen beszólás, és te is a bőröndben végzed! ─ azzal, hogy nyomatékosítsam szavaimat végül a laptopomat is a bőröndbe tette, majd egy egyszerű mozdulattal rácsaptam szinte annak tetejét, és összehúzta cipzárjait.

 ─ Bocs ─ húzta el a száját. Mivel hogy befejeztem a pakolást már csak az apróbb és fontosabb dolgaimat kellett összeszednem.

 ─ És akkor hova menjek? ─ jutott hirtelen eszembe.

 ─ Nos, szerintem egy helyre mehetsz csak ─ vonta meg a vállát.

     Egy másodpercig sem kellett azon gondolkodnom, hogy hova akar küldeni. Nyilvánvaló volt. Lehunytam szemeimet, majd Do Jung Jora néztem.

 ─ Szerinted a mai nap után beenged a házába?

 ─ Hát muszáj lesz neki. Ott vannak a dokumentumok, amiket tőled kapott, szóval lesz pár megbeszélni valótok. Légy ott úgy, mint egy… képviselő. Az én képviselőm. Ez a feladatod.

 ─ Ez? Hogy az oldaladra állítsam?

 ─ Nem kell, hogy az oldalamon álljon. Nem várok el tőle semmi ilyesmit. Egyszerűen csak a segítségét kérem. Vagyis nem csak az övét, a társaiét is. Az ellenségünk végül is ugyanaz. Ők ezzel nem veszthetnek ─ magyarázta Jung Jo.

 ─ Nem is tudom Jung Jo ─ ráztam a fejem. ─ Ez nekem…

 ─ Dea. Csak beszélj vele. Volt, és ahogy elnézem, még mindig van olyan a kapcsolatotok, hogy beszéljetek. Csupán ennyit kérek tőled. Aztán… tavaszra tényleg otthon lehetsz! Ez az utolsó, amit meg kell tenned nekem. Ígérem! ─ tette a szívére a kezét, és tudtam, hihetek neki.

     Valamint nem volt más választásom; egy hajóban eveztünk, és ha az egyikünk, akár csak egy pillanatra is, de megállt, a másik már nem lett volna képes egyedül kievezni a partra, ami már nem is volt olyan messze.

*

     Jung Jo hamar bedobta a bőröndöt a kocsi csomagtartójába, és már lépett is oda hozzám, hogy kinyissa előttem az ajtót, nem mintha nem lett volna kezem, ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű mozdulatot elvégezzek.

     Gyorsan beültem hát, ám ő csak nem akarta becsukni az ajtót.

 ─ Mi az? ─ néztem rá kíváncsian.

 ─ Ha lehet, ne nagyon mászkálj az utcán. Bár egyelőre te egy gépen „ülsz” Budapest felé, az apád sem hülye. Amint megtudja, hogy a jegy hamis volt, itt kezd el keresni majd.

 ─ Rendben ─ bólintottam. ─ És veled mi lesz? Te nem félsz, hogy csinál veled valamit?

 ─ Nem ─ rázta a fejét. ─ Túl sok hasznomat veszi, ahhoz, hogy bántson.

 ─ Jó, és az anyád? ─ Félreértés ne essék, nem amiatt a nő miatt aggódtam. ─ Ő általa zsarolhat.

 ─ Nos, az anyám jelenpillanatban Franciaországban van, valami divatbemutatón, és Kim Son Jung tudja, hogy milyen a kapcsolatom vele.

 ─ Miért? Milyen? ─ lepődtem meg.

 ─ Az anyám azóta távol áll tőlem, hogy elhagyta az apámat valaki más miatt. ─ húzta keserű mosolyra a száját, aztán a szemembe nézett. ─ Azt hiszem te vagy az első, akinek ezt nyíltan el tudtam mondani.

     Kijelentésére csak néztem rá, mire ő most már egy teljesen boldog vigyorral nézett szét, és intett embereinek, akik azonnal a kocsiba szálltak, és beindították a motort.

 ─ De hát, erre valók a tesók nem, Dea? Bármit elmondhatsz nekik, ha jó a kapcsolatod velük, még ha nem is igaziak ─ azzal finoman becsukta a kocsiajtót, mire a jármű már el is indult, és elcipelte a döbbentségtől mozdulatlan testemet attól a háztól örökre.

     Legalábbis reménykedtem benne, hogy örökre, bár abban a percben nem éppen erre gondoltam.

*

     Jung Jo emberei valahol Gangnamban tettek ki, ahonnan tovább kellett utaznom taxival. Sejtettem, hogy miért volt így; az autókba épített GPS miatt bárki, bármikor könnyen le tudta nyomozni, hogy ki merre ment, de Do Jung Jo még ezt is megoldotta.

     Ahogy azt is, hogy abban az időben, amikor elhagyom a házat csakis kizárólag az ő legmegbízhatóbb emberei legyenek őrségben, és hogy a kamerákat valaki olyan kezelje, aki egy mozdulattal megtudja zavarni a technika eszközeit.

     Hihetetlen volt, hogy Jung Jo micsoda aprólékossággal megtervezte ezt az egészet, de volt egy olyan sejtésem is, hogy ezt már régóta fontolgatta magában. Azonban ezt az óvatosságot nem hagyhattam csakúgy elveszni.

     Amikor beszálltam Gangnamban a taxiba, egy teljesen másik helyre vitettem magam, valahova Szöul egyik külvárosába. Az út legalább egy óra volt, majd mikor megérkeztem kiszálltam, s újból taxiba ültem, amivel visszavitettem magam Szöul szívébe.

     Lehet, hogy egy kicsit amatőr volt, de legalább valamennyire én is hozzájárulhattam „eltűntetésemhez”, valamint ezáltal az idő is múlt, hiszen egyáltalán nem akartam oda menni.

     Azonban a taxi ─ szintén még egy óra út után ─ megérkezett az ismerős épület elé, és már nem volt visszaút. Lassan kifizettem az utat, majd kivettem a bőröndömet még inkább elcsigázottabban. Szegény sofőr a végén már kissé ingerülten bámult rám a visszapillantóból, hiszen még is csak az ő munkaidejét loptam, de egyáltalán nem érdekelt.

     Végül azon kaptam magam, hogy a járda szélén állok, és komótosan elindulok a bejárat irányába. Bent a portás először megnézett, de mikor udvariasan köszöntem neki, ő végre felismert, és tovább engedett. Hát igen, régen volt már.

     A lift túl gyorsan érkezett meg, és túl gyorsan ért fel a tizennyolcadikra. Valamiért pont abban az időben senki nem akart menni abban az istenverte épületben sehova sem. De ezt is a magam szerencséjének tudtam be.

     Az ajtó előtt még elidőztem pár pillanatig, majd úgy gondoltam nem húzom tovább az időt. Mély levegőt vettem, és bekopogtam.

     Fogalmam sem volt róla, hogy mi következik ez után, de annyira nem is érdekel. Már ott voltam, és bár nem tudtam, hogy mi lesz a reakciója nekem menedék kellett, Jung Jonak segítség, neki pedig…

     Az ajtó kinyílt, ami mögött Taeyang először kissé ideges, aztán egyre inkább döbbent tekintetét láttam meg. Megköszörültem hát a torkomat, és egy kicsit jobban meg szorítottam bőröndöm nyelét, majd megköszörülve torkomat kimondtam az első mondatot, ami eszembe jutott:

 ─ Remélem, hogy most nem akarod rám csapni az ajtód.

Taeyang

     Elképedve néztem Dea alakját az ajtóm előtt, aki pár pillanatig várta a reakciómat, aztán miután a torkomon nem jött ki semmi hang, úgy döntött inkább ő szólal meg újra.

 ─ Beengedsz?

 ─ Öhm… ─ gondolkodtam el, mert még fel kellett dolgoznom, amit mondott. Nem teljesen értettem, hogy miért, de valamiért egy hang sem jött ki a torkomon egészen addig, míg jobban nem próbálkoztam, minek következtében valami recsegő hang hagyta el szájamat. ─ Persze. Gyere.

     Dea kicsit furcsállva nézett rám, aztán már be is slisszolt a lakásomba, ahol viszonylag rend uralkodott, ahhoz képest, hogy több hete kirúgtam a takarítónőmet.

     Dea letette a bőröndjét a sarokba, majd pedig levette a kabátját és a cipőjét is. Akkor a pillanatban tudatosult bennem, hogy egy bőrönddel érkezett.

 ─ Az minek kell? ─ mutattam a guruló poggyászra, ám ő csak legyintett egyet, és a konyha felé vette az irányt. ─ Dea! Minek kell a bőrönd?

 ─ Azt hittem nyilvánvaló ─ válaszolta a válla felett. Hangja majdnem tökéletesen tiszta volt, de egy kis megremegés elárulta, hogy cseppet sem olyan nyugodt, és laza, mint az mutatja. Ezért ─ bár ez egy kicsit fura ─ én valamennyivel megkönnyebbültem, hiszen ezek szerint nem csak én voltam ideges, hanem ő is.

     Dea után siettem, aki már egy poharat vett le magának, amibe vizet tölthetett.

 ─ Igen, sejtem, hogy mire kell az a bőrönd, de nem értem, hogy minek hoztad magaddal ─ mondtam most már jóval határozottabban a pultnak támaszkodó lánynak, aki erre egy kicsit elbizonytalanodott, teste megfeszült. Úgy tűnt kezdeti nyugodtságából egyre inkább csak vesztett.

 ─ Elolvastad, amit küldtem? ─ kérdezte végül, a pohár szélét az ajkánál tartva.

 ─ Igen. De ne kerüld a témát! ─ szóltam rá, mire ő az utolsó csepp vizet is megitta, de a poharat nem tette a pultra.

 ─ Nem kerülöm ─ nyelt egyet. Mintha előbb nem is ivott volna vizet, újból töltött magának egy kicsit a csapból, és azt is inni kezdte. Értetlenül néztem rá, majd pedig kezére, ami, bár nem olyan feltűnően, de egy kicsit remegett. Most már tényleg ideges volt.

 ─ Dea, mi a baj? ─ léptem közelebb, ám a tisztes távolságot megtartottam, bár nagyon nem akartam.

     Meg akartam nyugtatni. Meg akartam ölelni. Vagy csak a kezét megfogni. De nem tehettem. Az az idő már elmúlt, hogy ezt megtehettem volna.

 ─ Azok a dokumentumok nem maguktól sétáltak el ám hozzád ─ mosolyodott el halványan, bár ez cseppet sem volt olyan görbe vonal, amit én elvártam volna tőle. Ez egy feszült mosoly volt. ─ Sok mindenért vagyok itt Taeyang. Nem is tudom, hogy mivel kezdjem ─ nézett le a földre.

     Kezdtem kapizsgálni, hogy miért jött ide, és kezdtem megérteni, hogy miért ilyen ideges. Ez volt az első alkalom azóta, hogy kitettem őt, de most ide kellett jönnie, kényszerből. Az apja üldözte őt. Behunytam szememet, és lefutattam agyamban a lehetőségeket, de akárhogy is próbáltam ellenérveket felállítani az ellen, hogy Dea itt maradjon, már csak az a tudat, hogy ő a lakásomban volt ledöntötte az összes falat pillanatok alatt.

 ─ Maradhatsz ─ bólintottam egyet mélyen sóhajtva, mire Dea felkapta a fejét. Szemében hitetlenség, megkönnyebbülés és hála tükröződött.

 ─ De hogyan…

 ─ Csak maradj. Amíg szeretnél ─ mondtam neki, aztán a hűtőhöz léptem, kivettem belőle egy doboz sört, és már indultam is vissza a nappaliba, a hátam mögött hagyva az egyszerre döbbent és boldog lányt.

     Leültem a kanapémra, és elkezdtem inni a sörömet, miközben bekapcsoltam a TV-t. Pár perccel később Dea ült le mellém, szintén egy doboz sörrel a kezében, mire furcsállva néztem rá.

 ─ Te mit csinálsz?

 ─ Iszom ─ vágta rá, és kinyitotta a fémdobozt.

 ─ De te nem iszol alkoholt - ráztam a fejem, mire ő csak bólintott.

 ─ Igen. Eddig nem ittam.

 ─ Akkor most miért innál? ─ ráncoltam a homlokomat, mire ő csak vállat vont.

     Az italt már emelte is a szája felé, azonban nem hagytam neki, hogy a keserű alkoholból akár csak egy csepp is lecsorduljon a torkán, így gyorsan felpattantam a kanapé végéről, és kikaptam a lány kezéből a sört.

 ─ Hé! ─ nézett fel rám kissé mérgesen.

 ─ Hány éves is vagy? ─ tettem fel a költői kérdést. Pontosan tudtam, hogy hány éves Dea.

 ─ Tizennyolc, ha tudni szeretnéd ─ állt fel ő is a kanapéról, majd a sör után nyúlt, ám én elkaptam előle, és messze eltartottam egyik kezemmel, míg a másikkal Deat toltam egy kicsit távolabb a derekánál fogva.

 ─ Tudod, kit próbálj átverni! Tudom, hogy még csak tizenhét vagy. Még egy hét hátra van a szülinapodig ─ amint ezt kimondtam, meg is bántam. Dea abbahagyta a kapálózást a doboz után, minek következtében kezem meg tudott nyugodni a derekán, és inkább kíváncsian a szembe nézett.

 ─ Te tudod, mikor van a szülinapom?

 ─ Persze ─ nyeltem egy nagyot, aztán kezemet gyorsan elkaptam eddigi helyéről, majd eltávolodtam tőle. Ez már túl közel volt. ─ Inkább hozok neked valami mást. Mondjuk egy narancslevet, mert az én házamban nem végezhetsz illegális dolgokat ─ tereltem tovább a témát, s megfordultam, hogy hozzam is az általam kiválasztott italt, ám Dea halk nevetése megállított. ─ Mi az?

 ─ Illegális dolgokat végeznék? Mondja ezt a maffia vezér? ─ kacagott fel még inkább. Egy darabig csak néztem rá, aztán én is felnevettem. Igaza volt. Ennél nevetségesebbet ritkán hall az ember, de valamiért mégis ironikus volt, hogy megint az alkohol miatt kezdtünk el beszélgetni egymással. Azt hiszem, az egy jó pillanat volt, még akkor is, ha nem szabadott volna megtörténnie.

     Egyszer már véget vetettem ennek az egésznek, holott nem akartam. Másodszorra már biztos nem lettem volna rá képes.

*

     Dea az este elmondta nekem, hogy mi a másik ok, amiért nálam van. Egy kicsit csalódottságot éreztem amiatt, hogy nem csak elbújni akar nálam, hanem még a „puccsban” is részt vesz az apja ellen, és tulajdonképpen alkut kötni jött el hozzám, Do Jung Jo nevében, de csalódottságommal abban a pillanatban nem értem rá foglalkozni.

     Átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttem, ezt Seung Hyun hyungékkal is meg kell beszélnünk, így kötöttünk ki, Dea és én a hatalmas tanácsteremben, ahol tegnap már találkoztunk, de akkor még teljesen más „színekben”.

     T.O.P, Ji Yong, Daesung és Seungri egyszerre ültek tátott szájjal a helyükön, és egy kis kíváncsisággal a szemükben. Figyelmüket egyértelműen Kim Deanek szentelve, csak állt egy helyben, és próbálta leplezni idegességét, egészen ügyesen.

 ─ Tegnap mi már találkoztunk, ha jól emlékszem ─ szólalt meg végül T.O.P, mire Dea egyből bólintott.

 ─ Igen.

 ─ De akkor te még pontosan ott ültél, nem is akárkinek az oldalán ─ mutatott a székre, amin előző nap Dea foglalt helyet.

 ─ Igen.

 ─ És akkor most mit is keresel itt? ─ nézett tovább egyenesen Dea szemébe Seung Hyun, amivel természetesen nagyon összezavarta Deat. De nem segíthettem neki. Most nem.

     Ha Dea azt akarta, hogy ez az egész működjön, akkor először T.O.P-t kellett meggyőznie arról, hogy ő segíteni akar. Onnan a többi gyerekjáték volt.

 ─ Hát én… öhm… ─ tördelte ujjait Dea, azonban túlságosan ideges volt ahhoz, hogy bármit is kinyögjön. T.O.P csak gunyorosan elmosolyodott.

 ─ Gondoltam. Taeyang nem tudom, hogy mit láttál ebben a kislányban, de én nem sokat az biztos. Inkább menjél vissza apuci ölébe te lány, és ezzel megoldhatjuk ezt az egész ügyet ─ legyintett Seung Hyun, majd pedig visszafordult a kivetítő felé.

     Nos, Deanek csak ennyi kellett. Az idegessége azonnal elpárolgott, és helyét újból a régi pimaszság vette át, amit ellenem is használt nem is kevésszer.

 ─ Ki a kislány? ─ lépett két lépéssel közelebb az asztalhoz, aminek a másik végénél T.O.P ült, aki amint meghallotta Dea hangját, felkapta rá a fejét.

 ─ Te ─ vágta rá egyszerűen.

 ─ Én? ─ mutatott magára, aztán habozás nélkül előhúzta a táskájából a borítékot, amiben a dokumentumok voltak, és rácsapta az asztalra. Erre persze már mindenki felkapta a fejét, és várta, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. ─ Na idefigyelj! Ez a kislány most valami olyasmit hozott neked, amitől leesik az állad, és majd nekünk kell összekaparnunk a padlóról. De persze, ha nem érdekelnek, akkor csak szólj, és már szét is tépem őket, de akkor leshetitek, hogy valaha is legyőzitek majd Kim Son Jung-ot.

     A teremben még az előbbinél is nagyobb csend támadt, és mindenki döbbent tekintettel nézett végig azon a lányon, aki párperce még félénken álldogált egy helyben.

     T.O.P elmosolyodott, és így szólt:

 ─ Mi lenne a borítékban?

 ─ Nos, pár dokumentum ─ nyitotta ki Dea a borítékot, és tette a tartalmát az asztalra, majd pedig fölé hajolt. ─ Valamint egy ajánlat, miszerint tiétek lehet egész Szöul, ha segítetek nekünk valakit a pokolra küldeni.