16. Fejezet

Dea

     ─ Üdv, Chun úr! ─ hajoltam meg ültömben a sofőr előtt, aki egyszer már el vitt engem, mikor történetesen eltévedtem Szöul hangos utcáin. Megvártam míg ő is köszön nekem, majd Taeyang felé néztem, aki a másik oldalon helyezkedett el. ─ Szia!

 ─ Szia! ─ pillantott rám egy halvány mosoly kíséretében. Furcsa. Eléggé kimért. Lehet, hogy Min Kyung miatt?

 ─ Mit kerestél az itt? ─ kérdeztem nem törődve Taeyang szokatlan viselkedésével.

 ─ Pár dologot elhoztam a szüleimtől, és eomoni mondta, hogy itt vagy, ezért gondoltam elugrok érted, és haza viszlek ─ fordult el tőlem, és a kirakatokat kezdte el pásztázni, amik mellett elsuhantunk. ─ Miért? Talán baj?

 ─ Jaj, nem! Dehogyis ─ fordítottam el én is a fejem kicsit szomorúan az ablak felé. Most meg mi baja van? Miért ilyen velem? Aish, ez a nap egyre inkább kezd hasonlítani egy rémálomhoz.

     Egy ideig mind a ketten ─ és persze Min Kyung is ─ csendbe burkolózva ültünk a hátsó ülésen, és csak néztünk ki a fejünkből. Fogalmam sem volt, hogy miért, de a hangulat nagyon feszült volt.

     Épp egy mellettünk elszáguldó mentőautó után néztem, ami éppen áthajtott a piroson, ezzel feltartva a forgalmat, mikor Taeyang ismét megszólalt:

 ─ Mi van az apáddal? ─ néztett újból rám Taeyang. Ez a kérdés váratlanul ért; de ha az ember jobban belegondol, joga van tudni, hogy kik ─ voltak ─ a szüleim.

 ─ A szüleim elváltak, mikor még kicsi voltam. Így kerültem vissza, Magyarországra ─ mondtam el az igazat.

 ─ És? Most hol van? ─ Hangneme kissé már faggatóan hangzódott.

 ─ Öhm… Nem tudom. Valahol itt, Koreában ─ vontam vállat, majd beharaptam az ajakamat és az anyósülés háttámláját kezdtem el bámulni. A többit már nem kell tudnia. Igazából nekem sem kellene tudnom.

     Az igazság az, hogy elnézve azt, amit pár év alatt sikerült felépítenie, és egy ilyen hatalmas céget, mint az SK Group létrehoznia, mindezt anélkül, hogy én és anya a közelében lettünk volna, nem volt hozzá semmi jogom, hogy találkozzak vele. Csak felforgatnám az életét. És mellesleg a sajátomat is, amit jelen pillanatban egy és romos, félig felépített házhoz tudnék hasonlítani, amit itt-ott azért díszit egy pár tarka virág.

     Szánalmas vagyok, és gyáva. Tudom.

     Napról napra mást mondok a szándékaimról, hogy majd egyszer újból találkozok apával, vagy nem. És ezzel nem csak Rékát, de magamat is becsapom, aminél talán nincs is rosszabb, de mást nem tehetek. Feledni még nem akarok, sőt, szerintem soha nem is fogok tudni. De mindaddig, míg itt vagyok inkább áltatom magam, és hazugságokkal tömöm tovább nem csak a magam, de környeztem fejét is, minthogy abban a tudatban kelljen leélnem életem egyik legszebb évét, itt Koreában, hogy nekem már nincsenek szüleim…

 ─ Dea? ─ legyezte kezét szemem előtt Taeyang. Gyorsan megráztam fejem, és értetlenül rápillantottam, mire ő rám mosolyogott, és most úgy, igazából. ─ Azt kérdeztem, hogy éhes vagy-e?

 ─ Oh! ─ mosolyogtam vissza rá. Egy kicsit tényleg éhes voltam, de most semmi étvágyam nem volt, így végül megráztam a fejem. ─ Köszi, de most nem vagyok éhes. Inkább ledőlnék otthon egy picit. Egy kicsit fáradt vagyok. 

 ─ Oké ─ mondta, de szemében felcsillant egy kis csalódottság. ─ Akkor siessünk haza.

     Csak bólintottam egyet, majd újból kinéztem az ablakon, és csak arra tudtam vígan gondolni, hogy hamarosan otthon lehetek, bevethetem magam a kényelmes ágyamba, és végre magam mögött hagyhatom ezt a borzalmasra sikeredett napot. Akkor persze még nem tudhattam, hogy a következő héten az életem fenekestül fel fog fordulni…

*

     ─ Kinyitnád az ajtót, Dea? ─ kiáltott fel nekem a konyhából az ahjumma, mikor a kapucsengő megszólalt. Gyorsan letettem a könyvet, amit éppen olvastam, felkaptam a papucsomat, majd felpattanva az ágyról kiviharoztam a szobámból.

     Csak egy valaki jöhetett meg; Taeyang. Legbelül majd’ szétcsattantam az örömtől, de ezt nem mutathattam ki, főképp azért, mert az ahjumma elég érdekesnek vélte volna azt, ha idétlenebbnél idétlenebb vigyorral a képemen nyitok a fiának ajtót.

     Így hát az utolsó lépcsőfoknál lassítottam egy kicsit, majd „nyugodt” léptekkel az előszobába vettem az irányt, majd végül kitártam az ajtót. De nem az állt előttem, mint akire számítottam.

 ─ Segíthetek? ─ kérdeztem udvariasan az előttem álló férfitól. Vérvörös haja nedvesen tapadt a homlokára. Vizes hajtincsei alól egy fekete, kíváncsi szempár nézett ki, amik érdeklődve mértek végig engem, mire egy kicsit elvörösödtem. Egészen magas volt, bár annál az alaknál, akivel tegnap találkoztam abban az épületben, ahova nem szándékoztam többet betenni a lábam, biztos, hogy nem nőtt magasabbra. Miután nem szólalt meg ─ túlságosan el volt foglalva a mellem nézegetésével ─ összébb húztam magamon a pulóveremet, majd újból megszólaltam. ─ Talán eltévedt?

 ─ Ez Park Sang Hun háza? ─ vette le szemeit végül a nőiességemről, és hátrébb lépve egyet kihajolt az eresz alól, hogy megnézze a házszámot. Ahogy elnéztem egyáltalán nem izgatta, hogy éppen a zuhogó eső alá tartja az így is csuromvizes fejét, azzal az idétlenül vörös hajjal.

 ─ De ─ bólintottam végül.

 ─ Ó! Hát akkor jó helyen járok! ─ tárta szét nevetve a karját, majd finoman ─ keze meglehetősen közel volt domborulataimhoz, de én időben elcsúsztam előle ─ arrébb tolt és gyorsan bejött az előszobába.

     Hitetlenkedve fordultam utána, de ő már a kabátját is levette, és felakasztotta a fogasra, a haját pedig egy kicsit megrázta, hogy megszabaduljon az esőcseppektől. Így világosban és közelebbről megnézve a férfi nem is nézett ki olyan rosszul, sőt. De ezzel akkor nem értem rá foglalkozni; csípőre tett kézzel álltam az éppen a cipőjét levevő „vendég” elé.

 ─ Nem zavar, hogy éppen egy idegen házában vagy? ─ kérdeztem immár kevésbé udvarias és tegező hangnemmel illetve a fickót, aki miután  észrevett lassan felnézett rám. Mondanom sem kell, hogy szeme ismét megakadt a mellem tájékán.

 ─ Nem ─ rázta meg a fejét egy kis elgondolkodás után, majd figyelmét újból a cipőjének szentelte.

 ─ Meg áll az ember esze! ─ ráztam a fejem hitetlenkedve, aztán a nyitva maradt ajtó felé mutattam kezemmel. ─ Most azonnal felállsz szépen, fogod a vizes gönceidet, és elhúzod a csíkot másnak a házából, mielőtt még bajod esik!

     A férfi olyan váratlanul, és gyorsan állt fel, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és egyszer csak azt vettem észre, hogy hátrafelé dőlök. Azonban hirtelen erős kezek ragadták meg a derekam, és húztak vissza függőleges helyzetbe.

 ─ A helyedben én meg nem prédikálnék más házában, kislány ─ mondta halkan, szinte már suttogva a férfi, pár centire elválasztva a tőlem. Döbbenetemben csak nyelni tudtam egy hatalmasat. ─ Úgyhogy nyugi, cica! ─ azzal ellépett tőlem, kezei lecsúsztak rólam, és mintha mi sem történt volna belebújt egy papucsba, és meg indult a konyha irányába, olyan természetességgel, mintha mindig is itt élt volna. Pár pillanattal később feleszméltem, és idegesen a férfi után mentem, azonban amint belépett a konyhába elkiáltotta magát. ─ Ahjumma!

     Ahj- ahjumma?  

 ─ Ji Yonggi! ─ pördült meg az asszony, és tárt karokkal bicegett oda ─ a tegnapi baleset miatt ─ a férfihoz, majd megölelte őt, annak ellenére, hogy az idegen eléggé ellenkezett ellene. Vagyis, lehet, hogy még sem annyira idegen. ─ De rég láttalak, te gyerek! ─ Szóval nem idegen. Ez az Dea, csak így tovább.

     Elvörösödött fejjel fordultam meg, és elindultam a lépcső irányába. Ezt persze próbáltam mind feltűnés nélkül csinálni, de ki vagyok én, hogy ez sikerüljön nekem?

 ─ Dea? Ismered a fiatalembert? ─ állított meg szavával az ahjumma. Nagyot sóhajtva megfordultam, és vonakodva bár, de rá néztem a férfira, aki csak vigyorgott, és ─ meg kell hogy lepjelek titeket ─ egyfolytában a mellemet bámulta.

 ─ Igen, ahjumma. Volt szerencsénk találkozni, mikor bejött ─ mosolyogtam végül rá erőltetetten a fickóra.

 ─ Ó, igen. A lány nagyon udvarias volt velem, ahjumma. De sajnos még nem volt időnk egymásnak bemutatkozni ─ húzta el a száját a férfi, miközben enyhe irónia szűrődött ki a hangjából.

 ─ Ó, hát akkor rajta! Dea, mutatkozz be!

     Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd közelebb léptem, és meghajoltam a férfi előtt:

 ─ Kim Dea.

 ─ Kwon Ji Yong ─ hajolt meg vigyorogva a férfi is, aki ezek szerint Ji Yong. ─ Örülök a találkozásnak.

 ─ Hát még én ─ mosolyogtam rá gúnyosan, aztán az ahjummára néztem. ─ Ahjumma, kell valami?

 ─ Igen. Hozz fel, kérlek ásványvizet a pincéből! ─ bólintott egyet az asszony, én pedig engedelmeskedve elindultam a pince irányába.

     Ez a találkozás talán még annál is bénábbra sikeredett, mint mikor Taeyanggal találkoztam pont ugyanitt, ugyanebben az időben először. Ám az valahogy még is egy kellemes emlékké nőtte ki magát mostanra, amire mosolyogva gondoltam vissza.

     Mire kiértem a hátsó ajtón a kicsi kertbe, ahonnan a pincébe lehetett lejutni, már Taeyangon járt az eszem, aki hamarosan meg is fog érkezni. Ennek gondolatára megszaporáztam a lépteimet, és szorosan a fal mellett haladva, hogy minél kevesebb víz érjen, elértem a pinceajtót, majd kitártam azt, és bementem rajta.

     A villanyt felkapcsoltam és lementem a pincébe. Hamar felkaptam három üveg ásványvizes flakont és visszaindultam a lépcsőn. Nagy nehezen le kapcsoltam a lámpát, és már épp nyitottam volna ki a piceajtót, mikor két ismerős hang ütötte meg a fejem.

     Egy darabig hallgatóztam, majd miután rájöttem, hogy kik is azok letettem az üvegeket, és résnyire kinyitva az ajtót lestem ki a tőlem pár méterre beszélgető Taeyangra és Ji Yongra.

 ─ Amúgy bírom a csajt. Egészen normálisnak tűnik ─ mondta Ji Yong elgondolkodva. Aztán egy kacér vigyor kúszott az arcára. ─  És mellesleg nagyon jól néz ki. Főleg a melle.

 ─ Hülye vagy ─ fordult meg Taeyang nevetve, és vissza indult a házba. Szóval ők akkor valami barátok? Bevallom, kissé sértve éreztem magam, hiszen mégis csak az én testrészemről volt szó, ő pedig még véletlenül sem védte volna meg azt.

 ─ De tudod, ártatlan, mint a ma született bárány ─ Taeyang megtorpan és ismét Ji Yong felé fordult, én pedig egy kicsit összébb húztam magam, valamint az ajtót is beljebb hajtottam, hogy még véletlenül se lássanak meg. Ha kiderülne, hogy hallgatóztam, annak nem lenne jó vége. ─ Szóval még tényleg nem fektetted meg.

     Ho- hogy mi? Ezek most komolyan arról beszélnek, hogy mi még nem feküdtünk le?

 ─ Akárhányszor fogod még ezt a témát felhozni, a válaszom továbbra is a nem lesz ─ sóhajtott fel fáradtan Taeyang. Na, várjunk csak. Szóval akkor ők már régebben is beszélgettek erről. Ami azt jelenti az eddig hallottak alapján, hogy ez a Ji Yong gyerek nagyon is jól tudja, hogy ki vagyok, és hogy Teayanggal mi együtt vagyunk.

 ─ Miért? Ennyire kedveled? ─ lepődött meg Ji Yong. ─ Az eddigi csajaid ilyenkor már rég az ágyadban végezték, vagy már szakítottatok is. Most akkor ez hogy van? ─ Pontosan, Taeyang. Ez most akkor hogy van?

     Izgatottan álltam egyik lábamról a másikra, miközben arra figyeltem, hogy egyik flakont se verjem le, de még véletlenül sem. Kíváncsian vártam Taeyang válaszát, aki pár másodperccel később meg is szólalt azon a kellemes hangon, amit annyira szerettem tőle. Amit mondott zene volt füleimnek.

 ─ Ő más. Igazad van, ártatlan. És én nem szeretnék a „megrontója” lenni. Csak ha ő azt majd akarja. Addig pedig megpróbálom beérni azzal, hogy mellettem van.

 ─ Most lebuktál! Tuti, hogy szappanoperákat nézel ─ vigyorgott győzedelmesen Ji Yong.

 ─ Dehogy nézek olyan szarokat ─ Taeyang unottan megfordult és a bejárat felé vette az irányt.

 ─ Akkor honnan van ez a „költőiség” ─ röhögött tovább Ji Yong és közben barátja után sietett

─ És mi ez az érzelgősség? Ez nem illik ám bele a mi szakmánkba ─ nevetett tovább Ji Yong, miközben egyik karjával átölelte Taeyang vállát.

 ─ Nem mindenki lehet olyan őrült állat, mint te ─ nézett rá mosolyogva Taeyang, majd ellökte magától Ji Yongot, az pedig elvesztette egyensúlyát, és a vizes fűre esett rá. Taeyang vigyorogva rázni kezdte a fejét. ─ A bénázás se illik ám a mi szakmánkba.

 ─ Hé! Ez új öltöny volt! ─ nézett végig magán Ji Yong, miután nagy nehezen felállt. Nadrágja a hátsója táján csupa sár volt, vörös haja ismét vizesen lógott a szemébe, arca pedig vörösen égett a dühtől. Taeyangnak leolvadt a képéről a kárörvendő vigyor, és inkább gyorsan kinyitotta az ajtót, majd beszáguldott rajta. Ji Yong ordítva rohant utána. ─ Na gyere csak ide, te gazfickó!

     Nevetve néztem utánuk, ám jelen pillanatban nem ez foglalkoztatott a leginkább. Egy kicsit megkönnyebbülten, aztán beharaptam a számat és azon kezdtem el gondolkozni, amit Taeyang mondott. Szerintem aranyos volt és nagyon tetszett az, hogy várni fog rám. Csak egy dologgal volt gond; „megpróbálom”. Ezt mondta, és meddig próbálja majd? Meddig fog rám várni vajon? Meddig?

*

     Hűvös szél fújt, de az ég tiszta volt. A nap sütött, és szerintem ebben az évben ezt már nem sokszor tehette meg ilyen szép, kék égen. Így hát én is megpróbáltam kiélvezni, így rögtön vállalkoztam arra, hogy elmenjek a boltba pár dologért, mikor az ahjumma észrevette, hogy hűtője kicsit hiányos.

     Felkaptam magamra egy kötött pulcsit, egy átmeneti kabátot, egy bakancsot,  és már indultam is a boltba, ami úgy tíz perc sétára lehetett tőlünk.

     Az utca csendes volt. Alig jártak kocsik így szombat délelőtt; a felnőttek dolgoztak, a jóra való fiatalok, pedig csak a szobáikban ültek és tanultak ─ nem úgy, mint jómagam. (De komolyan. Én ezt nem értem. Csak magolnak és magolnak, de ha megkérdezem tőlük, hogy milyen kontinensen fekszik Nagy-Britannia rávágják, hogy Amerikában. Ez normális? Mert szerintem, így fölösleges tanulni.)

     A madarak sem csicseregtek már, mivel a legtöbb elköltözött melegebb éghajlatra, a maradéknak meg biztos nem volt hozzá kedve. De nem is volt baj. Jó volt egy kis nyugalom. De ez nem tartott sokáig.

     Nem siettem el a dolgokat. Kiválasztottam, amit vennem kellett, aztán jól megnéztem, hogy minden meg van-e, majd az eladópulthoz ballagtam, hogy fizessek. Rajtam, és az eladón kívűl senki sem volt a boltban, így hamar sorra kerültem.

     A nő gyorsan lehúzta az élelmiszereket, majd kedvesen rám nézett, és mondta az árat.

 ─ Köszönöm! ─ mosolyogtam rá, mikor kifizettem a dolgokat, majd szatyorba tettem őket, és a kijárat felé vettem az irányt.

 ─ Én is köszönöm! Legyen szép napod! ─ szólt utánam az eladós nő.

 ─ Önnek is! ─ hajoltam meg még gyorsan a küszöbön, aztán kiléptem az ajtón.

     A bolt előtt egy fekete kocsi parkolt, de nem Taeyanggé; a járműnek egy magas, fekete hajú férfi támaszkodott. Hamar felismertem, még akkor is, ha csak egyszer találkoztunk; arca olyan karakteres volt, hogy azt lehetetlen lett volna elfelejteni. Do Jung Jo állt velem szembe.

 ─ Kim Dea! Micsoda véletlen, hogy pont itt futunk össze! ─ vigyorgott rám, mire én is rá mosolyogtam, és közelebb mentem hozzá.

 ─ Igen. De így legalább van esélyem még egyszer megköszönni azt, amit megtett nekem. ű

 ─ Ó, tényleg! Azért még jössz nekem eggyel! ─ mondta Jung Jo, ami nagyon hasonlított azokra az időkre, mikor még Taeyangnak tartoztam pár szívességgel. Erre a gondolatra el is mosolyodtam, aztán bólintottam egyet.

 ─ Igaz. De nem kértél érte akkor semmit, szóval…

 ─ Az emberek változnak, Dea ─ vágott közbe Jung Jo, majd elgondolkodott. ─ Szóval, mit szólnál egy… ebédhez?

 ─ Hm. Az nem túl sok egy kicsit érte? ─ vakartam meg az állam.

 ─ Akkor egy fagyi? ─ villantott felém egy amolyan „szépfiú” mosolyt, amire nem tudtam nem nevetéssel reagálni.

 ─ Október közepén? ─ kuncogtam, mire ő csak vállat vont. Órámra pillantottam, aztán észbe kaptam. ─ Ne haragudj, de most mennem kell. Majd legközelebb bepótoljuk, oké? ─ mosolyogtam rá.

 ─ Oké ─ bólintott ő is egyet.

 ─ Akkor szia! ─ intettem neki, és már meg is fordultam, hogy haza menjek. A hátam mögül több kocsiajtó csapódást hallottam, mintha többen beszálltak volna egy autóba. Vagy ki onnan.

     Aztán hirtelen egy erős kezet éreztem a derekamon. Már épp felsikoltottam volna, mikor egy másik kéz egy zsebkendőt szorított a számra és az orromra. Az anyag iszonyatos bűzt árasztott, amitől kezdtem egyre kevesebb mindent látni és hallani.

 ─ Én sajnálom ─ súgta a fülembe egy ismerős hang, Jung Jo, aztán kezek ragadtak meg, és tuszkoltak be a kocsiba. Akárhogy vergődtem nem tudtam mit tenni. A látásom elhomályosult, hallani pedig már csak mondat foszlányokat hallottam. Az utolsó, amire emlékeztem a nagy, sötét üresség volt és aztán a síri csend.

      

Taeyang

     Amint beléptem a bejárati ajtón, amit eomoni nyitott ki nekem, Ji Yong vigyorgó képével találtam szembe magam. Ez meg mit keres itt?

     Gyorsan köszöntem, lekaptam magamról a cipőt, majd biccentettem egyet a hátsó ajtó irányába, jelezve Ji Yong-nak, hogy kövessen.

 ─ Hát ti meg hova mentek? ─ kérdezte eomoni, mikor meglátta, h hova tartunk.

 ─ Mindjárt jövünk, ahjumma, csak megbeszélünk pár dolgot az egyik munkánkkal kapcsolatba ─ nézett hátra a válla felett mosolyogva Ji Yong.

 ─ Aigoo! Nektek még vasárnap is csak a munkán jár az eszetek? ─ rázta a fejét rosszallóan az anyám, azzal visszament a konyhába, ahol tovább tett-vett.

     Mikor kiértünk gondosan becsuktam magam után az ajtót, aztán rögtön kérdőre vontam barátomat.

 ─ Mégis mi a francot keresel itt? ─ szegeztem a kérdést Ji Yongnak. Az eresz alatt megálltunk, de még így is éreztem, hogy vállamat víz éri, de az nem nagyon foglalkoztatott. Sokkal inkább az, hogy mit akar itt Ji Yong, bár ha jobban belegondoltam, pontosan tudtam.

 ─ Szerinted? ─ tárta szét a karját. Tudtam.

 ─ Ha Dea után akarsz kémkedni T.O.P parancsára, akkor azt már el is felejtheted, és mehetsz innen el! ─ mutattam az ajtóra, mire ő felnevetett.

 ─ Már értem miért vagy úgy oda ezért a csajért. Pár perccel ezelőtt ő is ugyanezt mondta nekem ─ nevetett tovább, de mikor meglátta komor tekintetemet ő is komolyra vette a szót. ─ Nem T.O.P kért arra, hogy ide jöjjek.

 ─ Akkor magadtól jöttél?

 ─ Igen ─ bólintott határozottan.

 ─ És mégis miért? ─ néztem rá gyanakvóan.

 ─ Talán azért, hogy segítsek neked kideríteni, hogy mit akar, és hogy ki is ő valójában ─ sziszegte kicsit közelebb hajolva hozzám.

 ─ Én tudom, hogy ki ő valójában, és…

 ─ Ugyan Taeyang! Nem tudsz te semmit ─ rázta a fejét hitetlenkedve Ji Yong. ─ Mióta ismered ezt a lányt, hm? Honnét tudod, hogy ki ő valójában, ha még csak egy-két hónapja találkoztál vele? Komolyan mondom, mostanában nem vagy az igazi. Az agyadat elborította egy rózsaszín ködfátyol, ami mögül nem tudsz kilesni. Úgy viselkedsz, mint egy kiskölyök, aki meg akar enni egy csokit, de nem megy neki, ugyanis az édesség a szomszéd bácsié, amit hogy ha ellop, akkor ő húzza a rövidebbet. De a gyerek akármennyire is tudja ezt, mégis megpróbálja ellopni és megenni, és bebizonyítani, hogy már pedig az az övé, és nem a gonosz szomszédé ─ hangja a végére egyre élesebb és hangosabb lett, amire megvolt a jó oka. Dühös volt rám, és okkal.

 ─ És hogy akarsz segíteni?  ─ kérdeztem pár másodperc néma csend után. Be kellett látnom, hogy igaza volt.

 ─ Ahogy csak tudok ─ vont vállat Ji Yong, mire én csak bólintottam egyet, majd megfordultam és a bejárat felé vettem az irányt, ám barátom hangja megállított. ─ Amúgy bírom a csajt. Egészen normálisnak tűnik. És mellesleg nagyon jól néz ki. Főleg a melle.

 ─ Hülye vagy ─ fordultam meg nevetve, mire Ji Yong kacér vigyorával találtam szemben magam. Őrült perverz.

 ─ De tudod, ártatlan, mint a ma született bárány ─ tette hozzá elgondolkodva barátom. ─  Szóval még tényleg nem fektetted meg.

 ─ Akárhányszor fogod még ezt a témát felhozni, a válaszom továbbra is a nem lesz ─ sóhajtottam fel egy nagyot. Igaz, csak reménykedni tudtam benne, hogy az a pillanat hamar el fog jönni, amikor ennek az ellenkezőjét állíthatom majd.

 ─ Miért? Ennyire kedveled? Az eddigi csajaid ilyenkor már rég az ágyadban végezték, vagy már szakítottatok is. Most akkor ez hogy van?

─ Ő más. Igazad van, ártatlan. És én nem szeretnék a „megrontója” lenni. Csak ha ő azt majd akarja. Addig pedig megpróbálom beérni azzal, hogy mellettem van ─ Addig csak kibírom…

 ─ Most lebuktál! Tuti, hogy szappanoperákat nézel ─ vigyorodott el győzedelmesen Ji Yong.

 ─ Dehogy nézek olyan szarokat ─ legyintettem unottan, majd megfordultam, és a bejárat felé vettem az irányt.

 ─ Akkor honnan van ez a „költőiség” ─ röhögött tovább Ji Yong, aztán követni kezdett. ─ És mi ez az érzelgősség? Ez nem illik ám bele a mi szakmánkba ─ nevetett tovább Ji Yong, miközben egyik karjával átölelte a vállam.

 ─ Nem mindenki lehet olyan őrült állat, mint te ─ nézetem rá mosolyogva Ji Yongra, majd egy gondolattól vezérelve ellöktem magamtól Ji Yongot, mire ő pedig elvesztette egyensúlyát. Kezeivel kalimpálva próbált még visszaegyenesedni, de már nem ment neki, és végül a sáros füvön végezte. Vigyorogva rázni kezdetem a fejem. ─ A bénázás se illik ám a mi szakmánkba.

 ─ Hé! Ez új öltöny volt! ─ nézett végig magán Ji Yong, miután nagy nehezen felállt. Mindene sáros volt, de mégsem az kötötte le a figyelmemet. Szemeiben féktelen haragot fedeztem fel, ami az ő esetében soha sem jelent jót.

     Leolvadt a képemről a kárörvendő vigyor, és inkább gyorsan kinyitottam az ajtót, majd beszáguldottam rajta. Ji Yong ordítva pedig kezdett el utánam rohanni.. ─ Na gyere csak ide, te gazfickó!

*

     ─ Már csak ez az egy nap. Aigoo, de hosszú volt ez a hét! ─ dörzsölte meg a szemét Ji Yong fáradtan. Mindketten a kanapémon foglaltunk helyet, és az előttünk lévő öt monitort néztük, amin keresztül láttuk a szüleim, és Dea minden egyes mozdulatát.

     Ezt csináltuk hétfő reggel óta, mióta Ji Yong beállított hozzám kajával megrakott zacskókkal a kezében, majd egy „Engedj már be, ne itt mereszd a segged!” mondattal csakúgy bejött a lakásomba. Azóta konkrétan itt él, és én ez ellen nagyon nem tudok mit tenni, főleg, hogy vasárnap este végül beleegyeztem abba, hogy segítsen nekem. De már nagyon megbántam.

     Félreértés ne essék; jó volt, hogy nem egyedül kellett a nap huszonnégy órájában a monitor előtt ülnöm, hanem volt egy társam is, akivel ezt felváltva tudtam csinálni. Sokkal inkább azzal volt a gond, hogy G-Dragon továbbra is egy perverz volt, így mikor Dea a szobájában vetkőzni kezdett egyből kinagyította azt, és csak azt leste.

 ─ Hé! Most jön a legjobb rész! ─ kiabálta popcornnal teli szájjal, mikor a képernyő elé álltam, hogy eltakarjam szegény Dea csupasz testét.

 ─ Ha csajokat akarsz nézni vetkőzés közben, menj el egy sztriptíz bárba ─ válaszoltam egyszerűen, de bevallom, én is szívesen vettettem volna egy-két pillantást Deare.  

 ─ Oké, oké. Értem én ─ szólt csalódottan. Azóta nem akadtak ilyen gondjaink. Ennél sokkal fontosabbakkal kellett foglalkoznunk, például, hogy bebizonyítsuk, hogy Dea nem áll kapcsolatban az apjával, és ezáltal nem veszélyes ránk nézve.

     A csengő ébresztett fel félálmomból, és ahogy elnéztem Ji Yongot is. Szép, mondhatom. Nagyokat pislogva nézett körül, hogy megbizonyosodjon jó helyen van-e, aztán értetlenkedve rám nézett.

 ─ Mi van? A te lakásod, a te ajtód ─ dőlt vissza gondolom tovább aludni, de még időben vállba vertem ahhoz, hogy teljesen felébredjen.

     Nagyot sóhajtva felálltam, míg ő nyújtózkodni kezdett, majd az ajtóhoz ballagtam, és végül kinyitottam azt.

 ─ Húú, de pocsékul nézel ki ─ húzta el a száját Daesung, mikor meglátott. Mögüle Seungri lépett elő, aki nemes egyszerűséggel besétált a lakásomba. Példáját Daesung, valamint T.O.P is követte, aki eddig hátul a falnak dőlve állt.

     Pár másodperccel később azt vettem észre, hogy egyedül állok egy nyitott ajtónál, is kint már nincs senki. Sokkal inkább bent.

 ─ Gyertek be nyugodtan. Nem zavartok ─ csaptam be az ajtót, miután tulajdonképpen behívtam a semmit.

 ─ Ji Yong! ─ hallottam Daesung hangját, ahogy köszöntötte barátomat. Lassan beballagtam a nappaliba, ahol már Seungri és Daesung is kényelmesen elhelyezkedett a kanapémon, T.O.P pedig a fotelomban foglalt helyet.

 ─ Taeyang, kapunk valamit? ─ érdeklődött Daesung, mire fejemmel a konyha felé böktem.

 ─ Tudod, hol a konyha.

 ─ Aigoo! Micsoda egy vendéglátó vagy te! Na de se baj! Itt egy pizza ─ emelte ki a tartóból az egyik szeletet Daesung, majd jó ízűen elkezdte elfogyasztani. Seungri is egy szeletért nyúlt, aztán ő is elkezdte azt majszolni.

 ─ Hogy haladtok? ─ kérdezte végül T.O.P.

 ─ Ami azt illeti semmi jele annak, hogy a csaj kapcsolatban lenne az apjával ─ vágta rá ásítva Ji Yong.

 ─ Tényleg?

 ─ Aha. Egész héten mást sem csinál a lány, mint tanul, olvas, el megy edzésre, hazajön, majd félórákat beszélget azzal ott ─ bökött rám fejével Ji Yong. Mintha nem lenne nevem.

 ─ Mi van, Taeyang? Dumcsi királynő lettél? ─ röhögte el magát Daesung.

 ─ Az lett, de még mennyire! El sem hiszed milyen borzalmas volt egész héten az ömlengését hallgatnom, miközben majd’ összenyálazta a telefont ─ vihogott Ji Yong is. A végén már mindenki nevetett, engem kivéve; normális esetben én is velük együtt nevettem volna ezen, de most mással voltam elfoglalva.

     A képernyőn Dea-t láttam, ahogy kabátban és egy pénztárcával a kezében távozik. De nem ez volt az érdekes; Min Kyung hívott pár perccel később, amit furcsának találtam, hiszen mindig akkor keresett, mikor már Dea vissza ért a házba, így beszámolva arról, hogy hol volt, és hogy mit csinált.

     Kissé félve vettem fel a telefont, majd hangosítottam ki, a többieket közben csendre intve.

 ─ Mi az Min Kyung? ─ kérdeztem egyszerre idegesen és kíváncsian.

 ─ Uram! ─ hangja nyugtalan volt. ─ Deat elvitték

 ─ Hogy mi? ─ Szívem kihagyott pár ütésnyit, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kezem ökölbe szorul és a fotel háttámlájába csapok egy hatalmasat. ─ Hogyan?

 ─ Dea a boltban volt, aztán kijött és leállt beszélgetni egy férfival. Úgy tűnt, hogy ismerik egymást. Aztán mikor elköszöntek egymástól Deat elkapták, elaltatták, és betették egy kocsiba.

 ─ A PICSÁBA! ─ ordítottam fel. A többiek is már eléggé idegesek voltak. Még T.O.P is feszülten ült a fotelemben, úgy hallgatta Min Kyung mondanivalóját. ─ Kik?

 ─ A férfi, akivel Dea beszélt… Do Jung Jo volt.

     Egy darabig csak álltam csendben. Éreztem, ahogy a düh szétárad a testemben, majd egyenként kezdi minden porcikámat felemészteni.

     De ha Jung Jo volt, és ismerte, akkor az azt jelenti, hogy Dea… Nem az lehetetlen. Nem mutatta annak semmi jelét, hogy kapcsolatban van az apjával.  

 ─ Jung Jo csak egy helyre vihette ─ állt mellém Ji Yon, bár le mertem volna fogadni, hogy ugyanazok a dolgok járnak a fejében, mint nekem. Pont úgy, ahogy a többieknek is.

 ─ Akkor ne habozzunk ─ csikorgattam a fogaimat. ─ Min Kyung, hívj mindenkit!

 ─ Igen, uram! ─ tette le a telefont Min Kyung.

 ─ Az a terved, hogy begyalogolsz Kim „erődjébe” számon kérni őt? ─ állt fel T.O.P. Idegesen rá néztem, ám hangom halk volt, mikor hozzá szóltam.

 ─ Ebbe ne szólj bele Seung Hyun! Ha nem akartok jönni, hát ne gyertek, de eszetek ágába se jusson feltartani.

 ─ Én nem akarlak feltartani. Sőt ─ lépett felém egyet T.O.P. ─ Kíváncsi vagyok, hogy ki ez a Kim Dea valójában, és hogy tényleg van-e valami kapcsolata az apjával. Úgyhogy menjünk, és beszélgessünk el egyet ezzel a Kimmel.