23. Fejezet

Dea

     Furcsa volt az elnök mellett végig haladni az SK Group épületében; míg Kim Son Jung elnök ─ az apám ─ előtt mindenki meghajolt, engem kíváncsi tekintettel pásztáztak az épületben lévő emberek végig, majd a hátam mögött összesúgva kérdezték, „Ez meg kicsoda?”.

     De én nem foglalkoztam velük; az elnök azt mondta, hogy ne tegyem. Csak tovább mentem… mert az elnök azt mondta, hogy azt tegyem. Így hát próbáltam minél nemtörődömebb tekintettel követni az elnököt ─ ami nem igazán jött össze nekem ─, és beszálltam a liftbe, ami egyenesen a legfelső emeletre vitt minket.

     Előttem az apámnak nevezett férfi állt, körülöttem pedig fekete öltönyös fickók hada. Mindenki itt volt, egyedül Do Jung Jo nem. Pedig abban a pillanatban pont rá lett volna szükségem… mert féltem.

     Féltem, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból, de Jung Jo közelsége megnyugtatott. Azt hiszem az utóbbi időben csak benne tudtam igazán megbízni. Igen, ő az elnök embere volt, de attól függetlenül tudtam jól, hogy mikor odajön hozzám beszélgetni, azt önszántából teszi, és nem annak a féregnek a parancsából. Ezt legfőképpen tegnap bizonyította be nekem…

*

     Tíz nap volt hátra a születésnapomig, és persze addig, hogy kiszabaduljak nem csak ebből az undorító házból, de egész Koreából, és az apám szemébe nézve mondhatok ennek a pokolnak végre örökre búcsút.

     A csicsás, és kicsit sem otthonos, rideg szobámban ültem, a baldachinos ágyamon, és legjobb barátnőm által hagyott üzeneteket nézegettem, aki valószínűleg már kevésbé tart engem a barátnőjének.

     Alig válaszoltam a az üzeneteire, a videó hívásait pedig nem is fogadtam. A Mamáékkal sem volt másképp. Őket se kerestem fel, pedig legalább ezer üzenetet hagytak nekem ─ gondolom Réka segítségével ─, amikre most próbáltam valami egyszerű választ kreálni, de valahogy minden egyes szóról, amit leírtam sütött a hazugság, és én nem akartam, hogy tudják, hazudok. Az igazat viszont nem mondhattam el nekik, így több órányi gondolkodás után, végül nem írtam semmit sem mentségül, inkább csak válaszoltam a legutolsó üzenetre, amit nekem küldtek, majd lehajtottam a laptop tetejét, és hanyatt feküdtem az ágyamon.

     Lehunytam szemem, majd kinyitottam, de semmi. Ezt minden nap eljátszottam, ugyanis abban reménykedtem, hogy majd valahol máshol leszek, mire kinyitom a szemem, de ez persze soha nem történt meg.   

     Az ajtómon valaki türelmetlenül kopogni kezdett, de engem ez nem nagyon hatott meg.

 ─ Szabad ─ nyögtem unottan, mire az ajtó kinyílt, és Jung Jo lépett be rajta. Valamiért azonnal jobb lett egy fokkal a kedvem, és még az ágyon is felültem, hogy Jung Jo pimasz mosolyát láthassam. Mostanában nem voltam beszédes kedvemben. Csak ha kérdeztek, akkor feleltem, de Do Jung Jo mindig rávett arra, hogy vele legalább beszélgessek, sőt, néha még egy kis mosolyt is ki tudott belőlem húzni, azzal a gyermeteg jellemével. Azonban most az idegességen kívül semmit sem tudtam kiolvasni az arcából.

     Az ajtót bezárta, majd pedig az ágyam előtt kezdett el járkálni síri csendben. Aggódva tekintettem rá, de mire szóra nyitottam volna a számat ő vágott bele mondandójába.

 ─ Holnap Kim Son Jung behívat magához, és bármit is mond, egyezz bele. Érted? ─ mondta ki egy levegő vétellel az egészet.

 ─ Mi? ─ Eléggé értetlen képet vághattam, mondjuk úgyis éreztem magam. Jung Jo megdörzsölte az orrnyergét, aztán magához húzta a székemet, és leült rá. Könyökeit a térdein támasztotta meg, majd rám nézett, és mélyet sóhajtva így szólt:

 ─ Dea, te már soha nem fogsz haza menni.

     A szívverésem is megállt erre a kijelentésre, a lélegzetem pedig elakadt, és csupán egy perc elteltével kaptam észbe; levegőt kéne vennem. Erőtlenül kaptam levegőért, aztán könnyes szemekkel pillantottam Jung Jo-ra. Az agyam elhitte, amit mondott, hiszen ismertem az apám, tudtam mekkora egy kígyó lett belőle, de a szívem még remélt.

 ─ Tessék? ─ tátogtam.

 ─ Az elnök soha nem fog téged visszaengedni Magyarországra ─ suttogta Jung Jo.

 ─ De miért? ─ Értelmetlen kérdés volt, hisz’ tudtam jól, hogy miért. Túl sokat láttam és hallottam az apám világából. Valamint, mert az apám…

 ─ Úgy tűnik, ő a tulajdonának tekint téged.

 ─ Nem vagyok a tulajdona. Azt teszem, amit akarok. Szabad vagyok ─ fakadtam ki, miközben dühösen és kétségbe esve felálltam az ágyról.

 ─ Azt teszel, amit akarsz? Szabad vagy? Tényleg? Akkor mit keresel itt? ─ állt fel Jung Jo is, de ő nem volt se dühös, se kétségbeesett. Egyszerűen csak aggódás tükröződött a szeméből, mikor rám nézett.

     Kérdésére teljesen lefagytam, és inkább visszahuppantam az ágyra, mert tudtam, hogy amúgy a földön végezném. Tudtam jól, hogy mi vagyok ebben a házban; egy rab. De ez csak most tudatosult bennem igazán.

 ─ Kérlek ─ vett egy mély levegőt Jung Jo. ─, ha holnap magához hív Kim Son Jung, egyezz bele, bármit is kér! Úgy nem fog bajod esni ─ tette hozzá szinte már hangtalanul.

 ─ Miért kéne hozzá bemennem? ─ nyeltem egy nagyot.

 ─ Szerintem sejted, de ha nem… Azt akarja, hogy te is a maffiája tagja legyél.

     Nem. Tényleg így fogom végezni?

 ─ És ha nem megyek? ─ kerestem rögtön a kiutat, de tudtam jól a következő választ.

 ─ Akkor bántani fog ─ mondta Jung Jo.

 ─ Az apám egy szemét alak, tudom. De a lánya vagyok. Miért bántana? ─ erőlködtem tovább, hátha találok valami kiskaput, amin kifuthatok ebből a káoszból, de Jung Jo csak megrázta a fejét.

 ─ Nem tudom, hogy milyen embernek ismerted őt kiskorodban, de már rég nem olyan a jelleme. Ő már nem az az ember, akinek te ismereted. Ő már az az ember, akinek én ismerem. És hidd el, nem akarod megtudni, hogy milyen ő most.

 ─ De… ─ álltam volna elő még valamivel, mikor Jung Jo egyszerűen odalépett hozzám, megragadta a vállam, felrángatott az ágyról, és egyszerűen az arcomba ordított:

 ─ Miért nem tudod azt csinálni, amit kértem tőled? Annyi a dolgod, hogy holnap beleegyezz ebbe az egész hülyeségbe, és akkor nem fogsz meghalni! Csak ennyit kértem tőled!

     Döbbenten álltam, és csak Jung Jo-ra meredtem, aki feldúltan nézett vissza rám.

 ─ Miért féltesz engem ennyire? ─ ráztam a fejem értetlenül. ─ Egyáltalán miért érdekel téged az, hogy mi lesz velem? Te úgyis az apám embere vagy.

     Do Jung Jo erre nem tudott kapásból válaszolni, így hogy egy kis időt nyerhessen magának kezeit levette a vállaimról és távolabb lépett tőlem.

 ─ Mondhatnám azt, hogy azért, mert ebben a házban én is csak egy „rab” vagyok, de azzal hazudnék. ─ kezdett bele Jung Jo. ─  Valamint te sem vagy hülye, Dea, szóval nem fogok kertelni. Húsz éves leszek, és még mindig az apád bábja vagyok. De már nem akarok az lenni. Már nem akarok a piszkos kis ügyeiről tudni. Már nem akarok Kim Son Jung kiskutyája lenni. Én már csak Do Jung Jo akarok lenni. De ehhez segítség kell. A te segítséged.

     Nem kellett idő ahhoz, hogy feldolgozzam, mit is mondott. Kézenfekvő volt, hogy Jung Jo tulajdonképpen egy puccsot tervez… Amibe engem is bele akar rángatni.

 ─ Miért segítenék abban, hogy tönkretedd az apám?

 ─ Mert akkor én is segítek neked haza jutni ─ vágta rá Jung Jo. ─ De amúgy nem hiszem, hogy annyira érdekelne téged Kim Son Jung sorsa. Nem így van?

     Válaszul csak bólintottam; egyszerűen már nem éreztem semmit, amikor kimondtam azt a szót „apa”.

 ─ Megígéred, hogy haza mehetek? ─ néztem a szemébe, és mikor válaszolt, tudtam, megbízhatok benne, még akkor is, ha tulajdonképpen csak felhasznál engem. De nem érdekelt.

 ─ Igen. Ígérem, hogy a tavaszt már otthon fogod tölteni.

 ─ Akkor… ─ nyeltem egy nagyot. ─ Mi a terved?

*

     ─ Ülj le! ─ intett nekem az elnök, amint beértünk az irodájába. Ő azonnal helyet foglalt az üveglapú asztala mögött lévő bőrszékében, míg én az előtte elhelyezkedő székre ültem le. ─ Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat ─ mosolygott rám Kim Son Jung álszenten. Tudta, hogy miért fogadtam el azt, hogy az embere leszek, persze azon kívül, hogy ez is a terv elkerülhetetlen része volt. Valamint az életben maradásom elkerülhetetlen része.

     Azonban cseppet sem voltam nyugodt; idegesen tördeltem a kezemet, és mindenhova néztem, egyedül az apámra nem. Ezt természetesen ő is észrevette.

 ─ Mi a baj? ─ ráncolta a homlokát, de tudta jól, hogy mi volt a bajom, csak éppen ő jól szórakozott.

 ─ Egy kicsit ideges vagyok ─ erőltettem magamra egy mosolyt, miközben tovább tördeltem a kezemet.

 ─ Nem kell aggódnod! Az embereim tökéletesen bevezetnek majd téged ebbe a világba.

 ─ Ennek örülök ─ bólogattam, de azt hittem, hogy ott helyben elsírom magam. ─ És mi lesz a feladatom?

 ─ Arról majd később. Most viszont lenne egy fontos hírem, a számodra ─ villantotta ki fogait az elnök.

 ─ És mi lenne az? ─ kérdeztem, de tudtam, hogy mit fog mondani. Tegnap ugyanis Jung Jo mindenbe beavatott.

 ─ Holnap egy nagyon fontos tárgyalásra megyek, ahol szeretném, ha te is ott lennél. Abból nagyon sokat tanulhatnál, és én is örülnék, ha végre bemutathatnálak pár szakmabeli társamnak.

 ─ Persze. Örömmel elmegyek ─ próbáltam vigyorogni minél meggyőzőbben, de közben már most görcsbe rándult a gyomrom, ugyanis azok a „szakmabeli társak” nem másak voltak, mint Park Taeyang és társai…

*

     Az előtt az iskola előtt álltam, ahova pár hónapja még diákként jártam, most azonban csak a vörös falait bámulhattam a kerítés mögül. Jung Jo pár embere hozott ide, akik állítólag a legmegbízhatóbbak, és Jung Jo legjobb emberei.

     A mostohatestvérem olyan dokumentumokat szerzett meg, amik tönkretehetik az apámat, és engem bízott meg azzal, hogy jutassam el egy bizonyos személyhez, a lehető legbiztonságosabb úton.

     Természetesen az elején fogalmam sem volt, hogy mégis hogyan tudnám eljuttatni neki azokat az iratokat, de aztán eszembe jutott valami, és akkor, az életben először, imádtam azokat a nyomozós filmeket, amiket a nagymamám nézett minden hétköznap délutánonként.

     Már késő délután volt, ilyenkor már csak azok maradtak bent, akiknek különórájuk volt. Szóval az a fiú is bent volt, akivel pár hónappal ezelőtt együtt tanultam, és amit Taeyang orbitálisan félre is értett.

     Erre a gondolatra rögtön el is mosolyodtam, de csak egy pillanatig voltam vidám, ugyanis más dolgok is eszembe jutottak, így inkább megpróbáltam többet isnkább nem gondolni rá, hisz’ holnap úgyis látni fogom.

     Türelmetlenül ácsorogtam a bejárat előtt egy füzetet szorongatva a kezemben, amiben elrejtve a dokumentumok voltak. Pontban ötkor kicsengettek az utolsó különóráról is, aztán a bent maradt, fáradt diákok lassan elkezdtek kiszivárogni. Leghátul pedig egy duci, kerekded fejű fiú kullogott, aki amint meglátta integető mivoltomat nagyra nyílt szemekkel nézett végig rajtam, majd pedig odasietett hozzám.

 ─ Szia, Dea! Hát te? Úgy tudtam, elmentél ─ csodálkozott Hong Jung Hee.

 ─ Ööö… ─ vakartam meg a homlokomat kínosan, miközben azon morfondíroztam, hogy mégis mit mondjak neki, de végül úgy döntöttem, a legegyszerűbbet mondom. ─ Igen, de aztán visszajöttem. Nagyon hosszú történet. Viszont… Visszahoztam a jegyzeteidet, amiket még akkor küldtél nekem, mikor hiányoztam a legutóbb. Bocs, hogy csak most ─ húztam el a számat, aztán átnyújtottam a füzetet, ami cseppet sem volt olyan ártalmatlan, mint amilyennek tűnt.

 ─ Ó, köszi, de nem kellett volna! ─ legyintett egyszerűen Jung Hee, mire én csak megvontam a vállamat. ─ És visszajössz a suliba? ─ mosolygott rám ezzel kivillantva hibátlan fogsorát. Jung Hee olyan aranyos volt, ezért soha nem értettem, hogy miért csúfolják őt annyian, hiszen csak annyi volt a baja, hogy egy kicsit kövér volt, és nem volt tökéletes az arcbőre.

     Kérdése meghökkentett, így csak makogni tudtam rendes válasz helyett.

 ─ Ö… Hát, tudod… Nem tudom, hogy… De… Ahj! ─ nyögtem fel, aztán egy kicsit közelebb léptem Jung Hee-hoz, aki erre megilletődve bámult rám, majd halkan megkérdeztem. ─ Bízhatok benned, Jung Hee?

     Hong Jung Hee hatalmasokat pislogott, aztán bólintott egyet.

 ─ A füzetben fogsz találni egy levelet, és még valamit. Kérlek, csak otthon olvasd el a levelet, azt a másik dolgot pedig rejtsd el. Két napon belül valaki érte fog jönni, de csak akkor add ki neki, ha tudja a nevemet. Rendben?

 ─ Igen…─ nézett rám értetlenül Jung Hee, mire egy kicsit elmosolyodtam.

 ─ Tudom, hogy ez most zavaros neked, de a levélben minden le van írva, ami rád tartozik, de teljes magyarázattal nem szolgálhatok. Sajnálom! Úgy tűnik, én csak a segítségedet tudom kérni.

 ─ Semmi baj, Dea! Megértem. Nekem is vannak titkos dolgaim ─ vigyorodott el Jung Hee is. ─ Ígérem, a leveledet csak otthon fogom elolvasni, és mindent úgy csinálok, ahogy mondtad.

 ─ Tényleg? ─ lett még szélesebb a mosolyom, mire Jung Hee bólogatni kezdett. Erre a nyakába ugrottam, és megöleltem őt. ─ Köszönöm! Jaj, ne haragudj! ─ távolodtam el ledöbbent alakjától egy kicsit.

 ─ Semmi baj ─ rázta a fejét lesokkolva.

 ─ Jung Hee!

 ─ Hm? ─ dünnyögte még mindig elképedve.

 ─ Azt hiszem, te egy jó barát vagy.

 ─ Komolyan? ─ pirult el az arca a fiúnak.

 ─ Igen. Ha egyszer majd találkozunk, valahol… Veled szívesen leülnék beszélgetni. És nem csak a matek háziról ─ tettem hozzá tréfálkozva, mire Jung Hee is és én is felnevettünk. Azt hiszem, akkor az volt az egyetlen, amit érte tehettem, pedig sokkal tartoztam neki.

     Mikor elváltak útjaink abban reménykedtem, hogy egyszer majd ő sem lesz kívülálló, és hogy ─ bár tudtam, hamarosan hazamehetek ─ ha valamikor, valahol majd összefutunk, vele tényleg szívesen leülnék egy csésze kávéra, már felnőtt fejjel elbeszélgetni. Azt hiszem, ez is a barátság lényege.

Taeyang

     ─ Aigoo! Semmi kedvem azzal az alakkal találkozni ─ siránkozott Daesung.

 ─ Pedig muszáj lesz ─ vágta rá unottan T.O.P fel sem nézve a telefonjából. ─ Azt mondta, valamit meg kell beszélnünk, és hogy valakit be akar nekünk mutatni.

 ─ Ahj, de én akkor sem akarok vele találkozni ─ nyögte Daesung.

 ─ Nézd a jó oldalát; legalább ő jön ide, és nem nekünk kell elmenni hozzá ─ vont vállat Ji Yong beszállva egy olyan beszélgetésbe, amit az ember inkább csak tizenévesek szájából szokott hallani.

 ─ Hát én nem is mennék el hozzá. Kiráz tőle a hideg ─ vágta rá Daesung, miközben megborzongott egy kicsit.

 ─ Kiráz tőle a hideg? ─ nézett rá Seungri. Szemei körül mintha nevető ráncok gyűltek volna össze. ─ Ennyire félsz tőle?

 ─ Mi? Nem! Egyszerűen csak… Ő olyan rideg, és számító! ─ magyarázkodott Daesung, de ebből már nem húzhatta ki magát.

 ─ Hát igen, nem lehet mindenki olyan kedves és aranyos maffiavezér, mint egyesek ─ nevettem el magamat a többiekkel együtt.

     De jókedvünk nem sokáig tartott; T.O.P egyik embere sietett be a tárgyalóterembe, hogy közölje, Kim Son Jung már a liftben van.

     Kénytelenek voltunk hát arcunkról letörölni a mosolyt, és a szokásos póker arcot felölteni a helyére. Mikor meghallottuk a liftajtó csengőjét, egyből tudtuk; legfőbb ellenfelünk megérkezett. Mindannyian felálltunk a székünkből, hogy illően köszöntsük Kim Son Jungot és embereit, azonban erre a látványra még legrosszabb rémálmomba sem számítottam volna.

     Kim Son Jung határozott léptekkel masírozott be a terembe, őt Do Jung Jo követte szokásos, fölényes mosolyával a képén, pár embere kíséretében pedig mögötte ott jött Dea.

     Négy barátom egyből rám nézett, de szerintem még ők sem tudtak semmit se leolvasni az arcomról, ugyani én sem tudtam eldönteni, hogy mit érezhetek. Egyszerre voltam dühös és erőtlen, valamint úgy éreztem magam, mint egy kibaszott idióta.

     Némi habozás után köszöntöttük egymást, majd helyet foglaltunk; Kim Son Jung a tárgyalóasztal túl végén ült, mellette jobbra Jung Jo, balra pedig a lánya, Dea… Ami által persze én tökéletesen rá láttam Dea-re, mivelhogy én pont az ellenkező oldalon ültem.

 ─ Ő itt a lányom, Kim Dea! ─ mutatott Kim Son Jung Dea-re, mire mindannyian köszöntöttük őt, és ő is minket. ─ Ezentúl ő is részt vesz az alvilág ügyeiben ─ mosolygott undorítóan az a féreg, mire én legszívesebben kitéptem volna a nyelvét a helyéről.

     „Hogy merte ebbe belerángatni Dea-t?”

     A tárgyalás megkezdődött, de bármennyire is igyekeztem odafigyelni, szemem valamiért mindig Kim Dea-re siklott, aki csak csendben ült és figyelt, néha leírt valamit, majd tovább figyelt.

     Ez így ment egészen a megbeszélés végéig, amiből én egy szóra sem emlékeztem, de nem is nagyon érdekelt. Úgyis csak a szokásos, területi jogokat vitatták meg.

     Már majdnem befejeztük az egész megbeszélést, mikor Dea a táskájához nyúlt, és elkezdett benne kutakodni valami után.

     Kíváncsian figyeltem, hogy mit fog elővenni a táskájából; talán egy hajgumit, amivel összeköti gyönyörű haját? Vagy a telefonját, hogy megnézze mennyi az idő?

     Egyik sem lett; egy papírzsebkendőt halászott ki a táskájából, majd pedig halkan kifújta az orrát, aztán a zsebkendőt a markába zárta.

 ─ Akkor ezt megbeszéltük! ─ dörzsölte össze a tenyerét Kim Son Jung, majd felállt. Példáját mindannyian követtük. ─ Nos, akkor viszlát, fiúk! Legközelebb! ─ mosolygott Son Jung, majd pedig emberei kíséretében kiment a teremből.

     Do Jung Jo és Dea egy kicsit lemaradva követték őket, miközben elmélyülten beszélgettek, de olyannyira, hogy Dea észre sem vette, hogy papírzsebkendőjét nem sikerült beledobnia a szemetesbe. Dea akkor ez érdekelt a legkevésbé.

     Végignéztem társaimon, aztán elhúztam a számat:

 ─ Ne haragudjatok! De ezt muszáj lesz! ─ azzal Dea után siettem, akit még épp a lift előtt értem utol.

 ─ Kim Dea! ─ A lány a neve hallatán azonnal megpördült, és rám nézett azokkal a gyönyörű, fekete szemeivel.

 ─ Mit akarsz? ─ állított meg egy kéz. Do Jung Jo keze.

 ─ Szerintem tudod te azt nagyon jól, hogy mit akarok. Szóval engedj vele beszélni egy kicsit!

     Jung Jo a válla fölött Dea-re pillantott, aki csak bólintott egyet, mire nagyot sóhajtva egy kicsit távolabb ment tőlünk.

     Kim Son Jung már a liftben utazott lefelé, így a folyosón csak mi hárman voltunk, meg még Jung Jo két másik embere.

 ─ Mi az? ─ kérdezte Dea.

 ─ „Mi az?” Te csak ennyit tudsz kérdezni? ─ ráztam a fejem kínosan nevetve. ─ Tudod, nekem vagy ezer kérdésem van feléd, de az nincs köztük, hogy „mi az”.

 ─ Park Taeyang, sietünk! ─ szólt ránk hátulról Jung Jo, mire idegesen ránéztem. Legszívesebben képen töröltem volna, de arra most nem volt időm.

 ─ Csak arra kérlek, hogy a válaszod „igen” vagy „nem” legyen. Oké? ─ masszíroztam meg a tarkómat. Dea csak bólintott egyet, majd pedig ─ ahogy szeméből kiolvastam ─ kíváncsian várta a kérdést. ─ Te egész végig az ő embere voltál?

     Dea lefagyva állt előttem, aztán lassan megnyalta ajkait, és válaszra nyitotta a száját.

 ─ Túl bonyolult kérdés ez ahhoz, hogy ilyen egyszerű választ adjak rá. De ha mindenképpen tudni akarod; nem. Nem voltam az ő embere ─ nézett mélyen a szemembe, és tudtam, hihetek neki.

 ─ Értem ─ bólintottam.

 ─ Gyere Dea, itt a lift! ─ szólt ránk Jung Jo, miközben belépett embereivel a felvonóba. Dea lassan meghátrált, de még mielőtt beszállt volna Jung Jo mellé, rám nézett.

 ─ Taeyang!

 ─ Igen? ─ lestem a mondandóját kíváncsian. Dea nyelt egy nagyot, majd így szólt:

 ─ Véletlenül félredobtam a zsebkendőmet.

     Azzal megfordult, és a liftajtó már be is záródott. Egy másodpercig csak álltam, aztán komótosan, értetlen fejjel visszatántorogtam a tárgyalóba.

     Szemem az ajtóban azonban megakadt egy fehér galacsinon, ami sokkal inkább volt papírlap, mint zsebkendő. Mint Dea zsebkendője.

     Azonnal felkaptam a földről a papírdarabot, és széthajtogattam.

 ─ Mi az Taeyang? ─ hallottam Ji Yong hangját, de már nem tudtam rá figyelni.

     A papír cetlin egy cím és egy név szerepelt. Semmi több. És bár nem ismertem azt a nevet és azt a helyet, mégis úgy éreztem, hogy ki kell derítenem, Dea mit akart nekem ezzel üzenni.

*

     Az előtt a ház előtt álltam, aminek a címe a papírra le volt írva. Semmi különleges nem volt a házban, csupán annyi, hogy azon a környéken volt, ahol eomoniék is laktak. Nagy levegőt vettem, majd lesz ami lesz alapon becsengettem a házba. Aztán még egyszer és még egyszer.

     Sok ideig semmi, és otthagytam volna az egészet, mikor az ajtó kinyílt, és egy duci fiú nézett velem farkas szemet, aki félelmetesen hasonlított valakire. Csak épp nem tudtam, hogy kire.

 ─ Segíthetek? ─ kérdezte a pufók gyerek. Még a hangja is hasonlított valakiére.

     De ki az?

 ─ Igen ─ bólintottam, aztán a cetlire néztem. ─ Ismered Hong Jung Hee-t?

 ─ Igen. Én vagyok. Miért? ─ kérdezte türelmetlenül a kisfickó. Próbált velem szemben minél lazábban viselkedni, de a homlokán gyöngyöződő izzadságcseppek másra utaltak.

     És akkor beugrott; ez az a fiú, akivel együtt tanult Dea, és ─ bár ezt fáj kimondanom ─ de féltékeny voltam rá.

     Magamban hatalmasat nevettem ezen, azonban abban a pillanatban komolynak kellett maradnom. Dea-nek oka kellett, hogy legyen, hogy ideküldjön. Megköszörültem hát a torkomat, és válaszoltam kérdésre:

 ─ Szerintem tudod te azt jól! ─ mosolyodtam el számítóan, mire Jung Hee nyelt egy nagyot.

 ─ Re-rendben. Lehet, hogy tudom ─ nyögte ki. ─ De akkor mondd meg, hogy ki adta nekem azt?

     Fogalmam sem volt, hogy mit jelentett az az „azt”, de egy valamit tudtam.

 ─ Kim Dea. Kim Dea adta neked azt.

 ─ Ó… ─ lepődött meg a fiú. ─ Helyes. Várj itt! ─ azzal rám csukta az ajtót.

     Csak percek elteltével jelent meg újra, de akkor már egy nagy borítékkal a kezében.

 ─ Tessék ─ nyújtotta át a titokzatos csomagot.

 ─ Öhm… Kösz! ─ vettem át, aztán a fiúra vigyorogtam. ─ Viszlát, öcskös!

 ─ Viszlát! ─ hajolt meg Hong Jung Hee is, aztán nézte, ahogy elindulok az autóm irányába.

     Már épp beszálltam volna a kocsiba, mikor még a duci fiú utánam szólt.

 ─ Hé! Ha bántani mered őt, akkor én… akkor… akkor én, kihívlak egy párbajra! Megértetted? ─ nézett rám fenyegetően.

     Egy darabig én is csak bámultam rá, megpróbáltam visszafojtani a nevetést, aztán mikor sikerült, bólintottam egyet.

 ─ Rendben! Helló!

     Azzal beszálltam az autóba, elindultam, azonban annyira nevetnem kellett, hogy pár sarokkal arrébb meg kellett állnom, hogy nevethessek.

*

     Este hat óra volt már, de a csomagot még mindig nem nyitottam ki; el se tudtam képzelni, hogy mi volt benne, így inkább csak szemeztem vele. A csomag a dohányzóasztalon, én pedig a tönkrement ─ Ji Yongnak hála ─ kanapémon foglaltam helyet.

     Kezemben egy sört szorongattam, és azt iszogattam. Megegyeztem magammal, hogy ha kivégzem a sört, kinyitom a csomagot…

     Így hát pontban fél hétkor letettem az üres fémdobozt, és a borítékért nyúltam. Lassan kinyitottam, majd pedig egy másik, kisebb borítékot húztam ki belőle, amin az én nevem szerepelt.

     Gyorsan kibontottam, és elkezdtem elolvasni a a nekem szóló szöveget:

Szia, Taeyang-shi!

     Ha nem te vagy az, akkor valamit nagyon elcsesztem, de ha te vagy az, akkor kérlek, hallgass meg! Nem vagyok az apám embere, mint ahogy azt ma gondolhattad. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek. Ma csupán azért álltam mellette, hogy túléljek… De ez nem tartozik ide.

     A borítékban adócsalásokról, sikkasztásokról, és egyéb érdekes dolgokról vannak érvényes dokumentumok. Ezek az apám dolgairól szóló dokumentumok. Szerintem tudod, hogy miért küldtem ezeket neked. Ha nem hiszel az érvényességükben, hát ellenőrizd le, vagy mit tudom én. Nem értek az ilyen gengszteres dolgokhoz, bocsi.

     A lényeg csupán az, hogy ezt feltudjátok ellene használni. Persze, csak ha akarjátok.

Aláírás

Én

     Döbbenten ültem a kanapémon, miközben a borítékért nyúltam, és elővettem belőle azokat a bizonyos dokumentumokat.

     A papírok tényleg adócsalásokról és sikkasztásokról szóltak, amiknek nem nálam lett volna a helye. Értetlenül néztem a lapokat, amik olyan ártatlannak tűntek, de cseppet sem voltak azok, de aztán… A bejárati ajtón valaki kopogott.

     Az papírokat gyorsan eldobtam, majd a párna alá rejtettem, aztán az ajtóhoz siettem. Bárki is volt az, hamar le akartam rázni. Most jobb dolgom is volt.

     A kilincshez nyúltam, aztán kinyitottam az ajtót. De a küszöb előtt olyasvalaki állt, akire nem számítottam.

 ─ Remélem, hogy most nem akarod rám csapni az ajtód ─ szólalt meg Dea, aki az lakásom bejárata előtt állt egy bőrönddel a kezében.