19. Fejezet

Daesung

2003. július

    

     ─ Akkor készítek nektek ebédet, és már mehettek is a strandra, oké? ─ mosolygott kedvesen Ji Yong anyja ránk.

     Mind az öten Ji Yong-ék nyaralójának hatalmas hátsó kertjében üldögéltünk a zöld pázsiton, és úgy néztük, ahogy barátunk számára kínos, számunkra inkább vicces beszélgetést folytat Kwon asszonnyal.

 ─ Rendben anya. De most már elmennél? ─ szűrte fogai közt Ji Yong. Az ahjumma rá se hederített fiára.

 ─ Fiúk, ti kértek valamit?

 ─ Meg vagyunk, köszönjük asszonyom ─ mosolygott rá Seung Hyun, mire mi is heves bólogatásba kezdtünk egyetértésünket kifejezve.

 ─ És hogy érzitek magatokat?

 ─ Nagyon jól, asszonyom. Köszönjük a meghívást ─ vigyorogtam rá Ji Yong anyjára. Az asszony fiatalos arca még inkább felderült, Ji Yng nagy sajnálatára.

 ─ Jaj, annyira örülök, hogy itt vagytok, fiú! Jiyongie ide még egyszer sem hozta egyetlen egy barátját sem. Most pedig ti itt vagytok, és…

 ─ Rendben anya. Most már magunkra hagynál?─ tette könyörgően össze két kezét Ji Yong, miközben feje színének az árnyalata egyre inkább hasonlított a paradicsoméhoz. Ezt meglátva mindannyian elnevettük magunkat.

 ─ Rendben, értem én! ─ sóhajtott nagyot Kwon asszony, majd mosolyogva megsimogatta fia haját, és visszaindult a házba.

     Amint az ahjumma hallótávolságon kívül esett Taeyang felpattant, és vigyorogva Ji Yong elé ment, aki duzzogva ült a fűben, tőlünk egy kicsit távolabb.

 ─ Na mi van, Jiyongiiiie? ─ nevetett Taeyang, miközben felborzolta Ji Yong  haját. ─ Ne szomorkodj, az én kedvemért! ─ azzal még meg is ölelte volna őt, ha Ji Yong nem löki el magától még időben. Taeyang a földön végezte, majd gurult pár métert a fűben, míg megállt, mi pedig egy pillanatig csak néztük, hogy egyáltalán megmozdul-e. Aztán felemelte fejét, egymásra néztek Ji Yonggal, majd elröhögték magukat. Példájukat mi is követtük, és egészen addig nevettünk együtt, amíg Taeyang visszaballagott hozzánk, és leült mellénk a fűbe, a tölgyfa árnyékába.

 ─ Bírom anyukádat. Aranyos ─ mondta csendesen Seungri. Ritkán szólalt meg, de mikor ezt tette mind rá figyeltünk. Válaszul Ji Yong csak elhúzta a száját:

 ─ Ha te így látod.

 ─ Tényleg, eddig miért nem mutattál be nekik? ─ kérdezte Seung Hyun Ji Yongtól. Ez volt az első alkalom, hogy Ji Yong szüleivel találkoztunk, pedig már nagyjából egy éve jó barátságban voltunk egymással. Ji Yong válaszként csak megvonta a vállát, és mi nem is faggattuk őt tovább. Tudtuk, úgy sem válaszolna.

 ─ Tetszik ez a hely. Többször is elhívhatnál ide minket ─ vigyorgott Taeyang, majd végignézett a tájon; egy hegyoldalon voltunk, egészen fent, ezért nem csak egy-két háztetőt láthattunk, valamint a fák hatalmas lombkoronáit, hanem a tengert is, aminek a partja a hegy lábánál volt.

 ─ Cöh. Ingyen élők! ─ rázta a fejét mosolyogva Ji Yong, aztán Seung Hyunra nézett. ─ Legközelebb Daesunghoz megyünk.

 ─ Ho-Hozzám?

 ─ Igen. A te szüleiddel sem találkoztunk még soha ─ mondta Taeyang, aztán Seung Hyunra nézett. ─ De Seung Hyunhoz is ám!

 ─ Hozzám? ─ kérdezte egyszerre a két névrokon.

 ─ Mindkettőtökhöz elmegyünk majd ─ nevetett Ji Yong.

 ─ Aish! Ez olyan idegesítő! Megbeszéltük, hogy őt ─ mutatott az idősebbik Seung Hyun a fiatalabbra. ─ Seungrinak hívjuk, ha mind az öten együtt vagyunk, de azóta se sikerült ezt megjegyeznetek ─ mérgelődött tovább a legidősebb.

 ─ És ha neked is lenne egy beceneved? És akkor biztos, hogy nem keverednénk bele ─ derült fel Taeyang arca, hosszú gondolkodás után.

 ─ Ez jó ötlet ─ értett egyet az ifjabb Seung Hyun, vagyis Seungri.

     Ezek után néma csend borult ránk, és azon gondolkoztunk, hogy milyen becenév lehetne az idősebb Seung Hyunnnak jó.

 ─ Mit szólnál… ─ szólalt meg hirtelen Ji Yong, de aztán elhúzta a száját. ─ Nem, az nem jó.

 ─ Aigoo! Ez így nem fog menni. Olyan nevet kell választani, ami illik rá, nem pedig egyet kitalálni ─ sóhajtottam fel.

 ─ Igen. Például szerintem Seungrinak nagyon jól áll ez a becenév, mert csak nézettek rá! ─ mutatott Taeyang a megnevezettre, mire mindannyian rá kaptuk a tekintetüket. Seungri erre egy kicsit összébb húzta magát, és félénken végig nézett rajtunk. ─ Olyan ártatlan, és… cuki.

     Erre természetesen mind felnevettünk.

 ─ Hát, Taeyang. Ezt a szót még életemben nem hallottam tőled ─ fogta a hasát a röhögéstől Ji Yong, mire Taeyang rá mosolygott.

 ─ Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogod.

 ─ Megvan! ─ csillant fel Ji Yong szeme. ─ Legyen a beceneved… T.O.P!

     Pár másodpercre elhallgattunk, úgy, hogy még a tücskök ciripelését is jól lehetett hallani. Aztán az érintett személy végül megszólalt:

 ─ Ennek a becenévnek nagyjából annyi értelme van, mint sivatagban cápát keresni.

 ─ Miii? Szerintem igenis jó név. Jó a hangzása ─ bizonygatta Ji Yong tovább az igazát, miközben mi majd’ megfulladtunk a nevetéstől.

 ─ Az lehet, de hogy illik ez rám? ─ röhögött Seung Hyun is.

 ─ Há’ mit tudom én. Csak úgy jött ─ vont vállat Ji Yong.

 ─ Ahogy a G-Dragon becenév is? ─ kérdezte Taeyang, mire mind döbbenten elhallgattunk.

 ─ Milyen becenév? ─ képedtem el.

 ─ Nem hallottátok még? Pedig már pár hónapja kitalált magának egy becenevet.

 ─ Na-na! Azért, az a név igenis jól hangzik ─ mondta Ji Yong, alias G-Dragon.

 ─ A G-Dragon? Honnan jött egyáltalán? ─ kuncogott halkan Seungri.

 ─ Na, figyeljetek! ─ gyürkőzött neki Ji Yong. ─ Ugye, a Yong angolul azt jelenti: dragon, a G pedig a nevem kezdő betűje szintén angolba formázva. És a kettő együtt G-Dragon. Mit szóltok? ─ vigyorgott ránk Ji Yong.

 ─ Azt, hogy ez egy borzalmas név ─ csóválta a fejét mosolyogva Seung Hyun.

 ─ De most miért? Gondoljatok bele; G, mint…

 ─ Fiúk, itt az ebédetek! ─ jött ki a házból fülig érő szájjal Kwon asszony, ezzel félbeszakítva fiát. Mindannyian felpattantunk, és oda siettünk az ahjummához. Egyedül Ji Yong morgolódott még egy kicsit magában, azért, hogy mi kinevettük őt, de aztán ő is utánunk sietett. ─ Na, vigyétek, aztán megenni ám mindent! ─ mosolygott ránk Ji Yong anyja.

 ─ Rendben, anyu ─ vette el anyjától Ji Yong az ételdobozokat, aztán intett nekünk. ─ Gyertek.

 ─ Köszönjük, ahjumma! ─ hajoltunk meg egyszerre a nő előtt, aztán követtük Ji Yongot, aki már a kapunál járt.

     Miután kiértünk a kapun, Ji Yong gondosan becsukta azt, aztán az idősebbik Seung Hyun mellé lépett:

 ─ Szerintem akkor is jó lenne neked az a becenév.

 ─ Szerintem meg nem ─ vágta rá Seung Hyun.

 ─ Hát, minden esetre, én úgy foglak hívni ─ vont vállat Ji Yong.

 ─ Meg ne próbáld!

 ─ De mit, T.O.P? ─ vigyorodott el G-Dragon ─ ahogy ő nevezi magát.

 ─ Te kis… Gyere csak ide! ─ kapott Seung Hyun Ji Yong után, de ő már lefelé száguldott a lejtőn. T.O.P ─ Seung Hyun ─ utána rohant, míg Taeyang, Seungri és én lassan hátul kullogtunk.

*

     Komótosan szálltam ki Seungriék kocsijából. Nem akartam elbúcsúzni az egyik legjobb barátomtól, aki a hátsó ülésen üldögélt a tőle megszokott csendben. Sőt. Igazából még az autóból sem akartam kiszállni, ahol Seungri szülei olyan kedvesen bántak velem. De amit a leginkább nem akartam, bemenni a házba, amit otthonomnak neveztem, de valójában inkább a pokolra hasonlított.

 ─ További szép nyarat, Dae Sung! ─ mosolyogtak rám Seungri szülei.

 ─ Önöknek is! ─ hajoltam meg mosolyogva, de valahogy egy kicsit talán erőltetetnek hatott. Mert az is volt. ─ Köszönöm, hogy elhoztak.

 ─ Ugyan, semmiség. Bármikor eljöhetsz majd hozzánk, ha gondolod ─ nézett rám Seungri anyja.

 ─ Rendben, köszönöm! Szia, Seungri! ─ integettem Seung Hyunnak, mire ő is elmosolyodott, és integetni kezdett nekem, miközben a kocsi lassan elindult, majd pedig eltűnt a házak között.

     Nagyot sóhajtva fordultam a kicsi, egy emeletes ház irányába. Kevés ablaka volt, és azt a keveset is mind sötétítő függöny borította. „Szóval már haza ért.”

     Lomha léptekkel elindultam a bejárat felé. Egy, kettő, három… annyiszor csináltam ezt, de az út valahogy sohasem akart nyolc lépésnél hosszabb lenni. Pedig én már a kilencnek is örültem volna. Egy lépéssel később értem volna be rémálmaim forgatóhelyére.

     A táskámból lassan előhalásztam a kulcsokat, majd alaposan megnézve a kulcsokat, kiválasztottam azt, ami nekem kellett, majd belehelyeztem a zárba, és fordítottam rajta egyet… De ez nem az a kulcs volt, ami a zárba illett. „De kár!”

     Kivettem a kulcsot, és behelyeztem helyette a megfelelőt. Ezt is mindig eljátszottam, de sajnos ez is csak pár másodperecet lopott el életemből.

     Az ajtó zára kattant egyet, és nem volt mit tennem; beléptem a félhomály és cigaretta füst árasztotta keskeny folyosóra. Jobbra a nappali és a konyha volt. Balra pedig a lépcső, amin az emeletre lehetett jutni. Bevallom, én az emeletet sokkal jobban szerettem, mint a földszintet; ott volt a szobám, és oda általában nem jött utánam. Általában.

     Halkan levettem magamról a cipőt, és a rendetlenül ledobott óriási munkabakancsok mellé helyeztem. A bakancsokat is megigazítottam, aztán lassan és hangtalan léptekkel felindultam az emeletre. Azonban…

 ─ Megérkeztél? ─ hallottam a mély, a cigitől rekedtes hangját a nappali árnyékából.

 ─ Igen ─ mondtam halkan.

 ─ És nem is köszönsz?

     Kifújtam eddig visszafojtott levegőmet, majd lassú léptekkel lejöttem a lépcsőről, és bementem a nappaliba.

 ─ Üdv, appa! ─ hajoltam meg az apám előtt, mire ő felhorkantott.

 ─ Mi az? Öt napig vagy távol, és azok az ostoba barátaid minden jó modort kiirtanak belőled? ─ nézett rám az apám. A szokásos helyén ült, a kedvenc fotelében, és azt a hülye baseballt nézte, aminek máig nem értem a lényegét. De nézze csak. Addig legalább békén hagy engem. Nem akartam válaszolni, mert a végén még valami vitába keveredtünk volna, és annak én ittam volna meg a levét. Mélyen felsóhajtott, aztán a konyhába mutatott. ─ Menj, és mosogass el.

 ─ Igen ─ bólintottam. A szokottnál gyorsabb léptekkel elviharoztam a tévé és az apám fotele közti területen be egyenesen a konyhába. Az ajtót gondosan magam után becsuktam, és máris az ablak elé léptem, amit az az ostoba sötétítő takart el. Elhúztam hát a fény útját álló függönyt, majd körül néztem a konyhában.

     Mindenhol mosatlan edények és evőeszközök voltak halomban. A rászáradt, kajamaradékos tányérokon legyek zümmögtek, a tegnapi ebédszerűség felett pedig több száz muslica repkedett. És akkor már a bűzről ne is beszéljünk.

     Gyorsan kitártam az ablakot, mélyen beszívtam a friss, ám forró nyári levegőt, majd neki gyürkőztem. Dühös voltam az apámra; „Még arra sem volt képes, hogy elmosogasson?” De ezt nem mertem neki szóvá tenni. Tudtam, hogy mi lett volna a vége.

     Így hát egyszerűen csak vizet eresztettem a mosogatóba, aztán elkezdtem az apám mocskát feltakarítani.

*

     Arra ébredtem, hogy valaki a lábamnál fogva rángat le az ágyamról. Nagyot nyögtem, ahogy a földre estem, aztán kapálózni kezdtem a lábaimmal, amit két kéz szorított össze. Aztán megéreztem azt a tömény alkohol szagot.

     Az apám rángatott fel a földről, és kevert le nekem egy hatalmas pofont. Majd még egyet. Lépései és mozdulatai bizonytalanok voltak, azonban a keze az arcomon annál erősebben csattant.

     Aztán ellökött magától, aminek a következtében a falnak csapódtam. Fájdalmasan felszisszentettem, de nem volt időm pihenni. Egyszerűen feltápászkodtam, megragadtam az asztalomon heverő telefonomat, és már indultam is volna, azonban valaki az utamat állta.

     Az apám éppen az éjjeliszekrényemen lévő lámpát emelte fel, de olyan erővel, hogy kiszakadt a konnektorból annak zsinórja, majd pedig a tárggyal a kezében tántorogva megindult az irányomba.

     Nem vártam meg, míg a közelembe ér, inkább odaugrottam elé, gyenge, ám hatásos mozdulattal félrelöktem őt az utamból és már szaladtam is ki a szobából, le a lépcsőn, aztán pedig ki az ajtón. De az zárva volt.

     Hamar a kulcsos tálba nyúltam, és sietve kikerestem a megfelelő kulcscsomót, azonban ez nehéz feladat volt, főleg, hogy sötét volt, a hátam mögül pedig öblös és bizonytalan lépések zaja hallatszott, nagy kiabálással kísérve:

 ─ AZONNAL GYERE IDE KANG DAE SUNG! ─ tántorgott le a lépcsőn az apám eléggé ittas állapotban.

     Végre megtaláltam a kulcsot, így gyorsan belehelyeztem a zárba. Kétszer kattant a zár, én pedig már ki is tártam az ajtót, és kirohantam rajta. Az ajtót becsaptam magam után, majd eszeveszett tempóban kirohantam a már csendes utcára, és addig meg sem álltam, amíg a sarkon be nem fordultam.

     Lihegve megálltam a sarkon, de nem hallgatóztam, hogy az apám utána jön-e. Tudtam, nem fogja ezt tenni. Lenéztem a lábamra; mezítláb jöttem ki, de szerencsére most nem pizsamában.

     Nem egyszer fordult már elő, hogy kirohantam az utcára. A legtöbbször nem volt időm cipőt venni, így ez már nem is zavart annyira, ahhoz pedig már hozzá szoktam, hogy ne pizsamában aludjak. Ha volt egy kis szerencsém ─ ami nem történt meg olyan sokszor ─ apám elég ittas állapotban volt ahhoz, hogy még mielőtt jobban megverne ki tudjak menekülni a házból. Sajnos, ez nem mindig volt így.

     Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a telefonomat, és egy számot kezdtem el tárcsázni.

 ─ Daesung, éjfél is elmúlt. Mit akarsz? ─ szólt bele fáradt hangon Seungri. Ha jobban belegondolok, talán vele voltam a legjobb viszonyban, na nem mintha Taeyangékkal nem lettem volna olyan jóban. Egyszerűen csak Seungrival jobban megértettem magam; lehet, hogy azért, mert ő volt az egyetlen, aki fiatalabb volt nálam, de így is csak egy évvel.

 ─ Gyere a sulihoz ─ szóltam bele egyszerűen.

 ─ Mi? De miért? ─ motyogta fáradt hangon Seungri.

 ─ És hozz nekem valami cipőt, vagy papucsot, vagy akármit!

 ─ Minek neked egy… ─ kezdett bele Seungri, azonban én kinyomtam a telefonom.

     Nem tudtam, hogy miért hívtam fel a legjobb barátomat, de nem is nagyon foglalkoztam vele. „Úgysem fog eljönni. Nincs hozzá még elég mersze, hogy kilopóddzon a szülei házából.”

     Ennek ellenére mégis elindultam az iskola irányába. Egy részem reménykedett abban, hogy Seungri visszaaludjon, és ne jöjjön a megbeszélt helyre, azonban egy másik részem azt szerette volna, hogy egyszer csak beforduljon a sarkon, és köszönjön nekem.

     Az aszfalt nem volt hideg; mivel nappal teljesen beszívta magába a napnak a melegét, ezért mostanra kellemesen lehűlt ahhoz, hogy tudjak rajta sétálni, anélkül, hogy égetné a talpam, vagy hogy olyan hideg legyen, mint egyszer télen, mikor szintén kiszöktem cipő nélkül.

     Az iskola közel volt. Mind az öten közel laktunk. Az ő házukat azonban lehetett otthonnak nevezni, míg az enyémet nem. Őket otthon a kedves, néha egy kicsit szigorú, de annál önfeláldozóbb szüleik várták, míg engem a pokol legmélyebb bugyra.

*

     Seungri egy zacskót nyomott az orrom alá; észre se vettem, hogy itt van. Aztán leesett, hogy eljött. „Eljött!”

 ─ Mond csak… Mit keresel te itt kint, az éjszaka közepén, cipő nélkül? ─ nézett le a lábamra Seungri. Ennyit beszélni egyhuzamban ritkán lehetett hallani, szóval még inkább eltátottam a számat. Seungri meglebegtette a zacskót, aztán a kezembe nyomta. ─ Itt van, amit kértél.

 ─ Te… Komolyan kijöttél? ─ néztem rá bambán.

 ─ Úgy tűnik ─ vont vállat egyszerűen, aztán a zacskóra mutatott. ─ Na, vedd már fel!

     Észbe kaptam, majd kihalásztam a zacskóból egy pár egyszerű sportcipőt, és már fel is vettem azt a lábamra.

 ─ Kösz ─ mondtam neki, aztán értetlenül ránéztem. ─ De miért jöttél ki?

 ─ Mondjuk, mert azt mondtad, hogy jöjjek ki? ─ ráncolta a homlokát.

 ─ Ó, szóval, ha azt mondom, hogy ugorj egy kútba, beleugrasz?

 ─ Most meg mi a bajod? Azt mondtad, hogy jöjjek ide, hát idejöttem! ─ tárta szét a kezét Seungri. Ilyennek még életemben nem láttam. Nem volt se dühös, se ideges, egyszerűen csak hisztis… mert felébresztettem.

 ─ Mikor éjjel felébresztenek sokkal beszédesebb vagy ─ nevettem el magam.

 ─ Mi pedig sokkal dühösebbek ─ hallottam egy fáradt, ismerős hangot a hátam mögül. Megpördültem; Taeyang és Ji Yong jött velem szemben, nem sokkal utánuk pedig éppen Seung Hyun fordult be a sarkon.

 ─ Hát ti mit kerestek itt?

 ─ Seungri hívott minket, hogy te felhívtad őt, hogy jöjjön ide, és hozzon neked egy cipőt ─ nézett lábamra Ji Yong, aztán elnevette magát. ─ Hát ez pont a te méreted.

 ─ Jól van. Ez az apám cipője ─ mondta védekezően Seungri. Egy kicsit tényleg nagy volt a lábamra, de nem nagyon izgatott. Egyszerűen csak örültem, hogy a barátaim itt voltak.

     Végül T.O.P ─ tényleg jól hangzik ─ is odaért mellénk. Aztán amint meglátott összehúzta a szemöldökét.

 ─ Mi történt az arcoddal? ─ Erre természetesen a többiek közelebbről megnézték az immár lilafoltos arcomat, amit én gyorsan eltakartam a kezemmel.

 ─ Csak… Elcsúsztam a fürdőben ─ motyogtam.

 ─ Persze. A strandon is ezt mondtad a szétvert hátadra. Na, ne néz már minket hülyének! ─ tette ölbe a kezét Ji Yong.

 ─ Daesung, mondd el, hogy ki bánt! ─ nézett rám komolyan Seung Hyun.

 ─ Nem akarom ─ ráztam a fejem.

     Igazából nagyon is el akartam mondani, hogy az apám két éve, mióta az anyám egyszerűen ott hagyta őt és engem folyamatosan ver, de nem mertem. Ha elmondom, Seungri elmondja a rendőr apukájának, ő pedig letartóztatja az egyetlen rokonomat, az apámat, amit bármennyire is fájt bevallanom, de nem akartam.

*

     Hajnalban érkeztem „haza”, de ennél előbb nem is szerettem volna. Besurrantam a házba, majd fel a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

     Már jó pár órája voltam így ugyanis a reggel hatból dél lett, a délből pedig négy. Aztán csengettek az ajtón.

     Hallottam, ahogy lent az apám lassan megmozdul, és az ajtóhoz battyog, hogy kinyissa azt, majd pedig a zár kattanását, utána pedig azt, ahogy másokkal beszélget. Csupán hangfoszlányokat hallottam, de kíváncsi voltam, hogy ki lehetett az, így hát kinyitottam az ajtót, és halkan a lépcsőhöz osontam.

 ─ Hol van a fia? ─ kérdezte egy ismerős hang.

 ─ Mi köze hozzá? ─ kérdezte az apám undokul.

 ─ Dae Sung! ─ kiáltotta el magát az ismeretlen, de valahogy mégis ismerős férfi nem törődve az apámmal ─ Itt vagy?

 ─ Mégis mit képzel? Ez az én házam! Tűnjenek el!

 ─ Igen? Ez pedig itt egy jelvény, hogy én egy rendőr vagyok, szóval hívja ide a fiát!

     És akkor leesett; ez Lee úr, Seungri apja. Nagyot nyeltem, és lassan lementem a lépcsőn.

 ─ Dae Sung azonnal menj vissza! ─ nézett rám az apám. Szemei véreresek voltak, és még mindig alkoholtól bűzlött.

 ─ Nem ─ vágtam rá, ám ahhoz túl halkan, hogy elég határozottnak tűnjek.

 ─ Hogy micsoda? ─ lendítette volna már az apám a kezét, ha Lee úr nem fogja meg azt. ─ Mégis hogy képzeli…

 ─ Mi történt az arcoddal? ─ Lee úr nem is figyelt az apámra. Csak a mögötte álló másik két rendőr nézett vele farkasszemet.

 ─ Én… ─ pillantottam apámra, aki fenyegető tekintettel kísérte minden egyes mozdulatomat. ─ Megcs…

 ─ Nehogy azt mond, hogy megcsúsztál a kádban! ─ rázta a fejét a rendőr, aztán az apámra nézett. ─ Ő tette veled?

     Lassan az apám felé fordultam, aki már remegett a dühtől, aztán halkan kinyögtem. „Most, vagy soha!”

 ─ Igen.

 ─ Kang Dae Sung, most velünk jössz! ─ nyúlt a kezemért Lee úr, majd az oldalára állított, aztán biccentett társainak, akik egyből az apám mellé pattantak és bilincset tettek a kezére. ─ Önt pedig letartóztatom a gyermek bántalmazásáért.

 ─ Mi? Nincs ellenem semmilyen bizonyítékuk! ─ ordibálta az apám, ahogy a rendőrök kivezették az autóhoz, mi pedig Lee úrral lassan követtük őket.

 ─ Az lehet. De ennek a gyereknek a szava és a kinézete bőven elegendő lesz ahhoz, hogy eltávolítsam az Ön közeléből, és hogy elintézzem, hogy soha többet ne találkozzanak! ─ Azzal beültették az apámat a rendőr kocsiba, miközben a szokásos „Joga van hallgatni…” szöveget sorolták fel neki.

*

     A tárgyaláson láttam utoljára az apámat, ahol eldöntötték, hogy nem élhetek többet együtt vele, és amíg felnőtté nem válok, vagyis nem töltöm be a tizenkilencedik életévemet, a gyámom a Lee család lesz, de valahogy nem tudtam akkor örömöt érezni.

     Szomorú voltam, de nem tudtam, hogy miért, hisz végre megszabadultam tőle… az apámtól. Az utolsó emlékképem róla az, ahogy kiviszik a teremből, és még utoljára hátranéz rám; szeme tele volt megbánással és magánnyal, de ez már nem rám tartozott. Ő már nem volt az apám.

18. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, nagyon sokat késtem, ne haragudjatok! :( 

Én nagyon haragszom magamra, de egyszerűen alig volt időm az elmúlt 1,5 hónapban, és amikor mégis akadt egy tenyérnyi szabadidőm, akkor inkább pihentem (igen, a lustaságom győzött).

De most itt vagyok, visszatértem! :D

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, és hamarosan (tényleg hamarosan, szóval úgy szombat-vasárnap) hozom a kövi részt! :D

Jó olvasást! <3

Taeyang

     Erőtlenül tántorogtam be a bejárati ajtón, majd azt becsapva magam után, oda dülöngéltem a fehér bőrkanapémhoz és szétterültem rajta. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy ezek után valószínűleg vehetek majd egy új ülőgarnitúrát, ugyanis a vért ─ ami nem csak az enyém volt ─ nem lehet éppenséggel olyan könnyen kimosni, egyszerűen csak elfeküdtem a kanapén, és pár perc alatt mély álomba szenderültem.

    

*

     Valaki nagyon be akart jutni a lakásomba, ugyanis igencsak ráfeküdt arra a rohadt csengőre. Egy ideig hagytam, hátha abbahagyja, de nem így történt.

     Nagyot sóhajtva feltápászkodtam a kanapéról, kinyújtóztattam sebes, elernyedt végtagjaimat, majd elindultam bicegve az ajtó felé. Sebességem egy lajhárénak felelt meg, így bőven volt időm felpillantani a faliórára, ami már éjfélt mutatott.

     Az ajtó előtt még egy kicsit elidőztem, egyrészt azért, hogy eldöntsem, tényleg ki akarom-e nyitni azt, másrészt pedig azért, mert a csengőszó befejeződött.

     Végül úgy döntöttem, kinyitom, és ha van ott valaki, akkor elküldöm melegebb éghajlatokra, ha pedig nincs, akkor legfeljebb visszamegyek a lakásba, és bevetem magam az ágyamba. A zár kattant, és az ajtót lassan kitártam.

     Az, aki csengetett már nem volt az ajtó előtt, de még a folyosón tartózkodott. Kecses csípőjének a ringása megállt, ahogy meghallotta, hogy kinyitottam az ajtót, majd csillogó barna haját hátravetve fordult meg. Hibátlan, kedves, ám egy kicsit szomorú mosolyával ezer évig sem tudtam volna betelni, fekete szemein a fény pedig valahogy mindig máshogy játszott, mint a többi emberén.

 ─ Ne haragudj, hogy nem szóltam, de… ─ Dea tökéletes hangja járta körbe a folyosót, majd jutott el végül oda, ahol szinte megdermedve álltam a döbbenettől. „Nem, így nem láthat” de már késő volt. Dea arcáról lefogyott a mosoly, és helyét rémület és aggodalom vette át. ─ JÉZUSOM, TAEYANG! Te meg hogy nézel ki?

─ Dea, menj innen! Nem szabadna így látnod ─ nyögtem ki halkan. Kezemet az ajtón támasztottam, ugyanis az eszem azt súgta, hogy csapjam rá azt, mert neki nem szabadna most itt lennie. De a testem nem engedelmeskedett. Kíváncsi voltam, vajon mit kereshet itt Dea az éjszaka közepén. Hiszen ő olyan… jó. Miért szökött volna ki akkor ilyen későn a szüleim házából, és jött volna el ide? ─ Csak nem… Hiányoztam?

     Dea szeme megtelt könnyel, majd odasietett hozzám és gyengéden átölelt.

 ─ De. Mindennél jobban ─ Egy kicsit meginogtam, ahogy én is átkaroltam őt, de végül egymást ölelve álltunk óráknak tűnő másodpercekig.

     Aztán elengedett, letörölte könnycseppjeit, majd kezembe karolt, és a fürdőszoba felé terelt engem, miközben hátunk mögött az ajtót becsapta és a villanyt feloltotta.

     Mikor beértünk a fürdőbe, lehajtotta a vécéülőke fedelét, és ráültetett. Gyors, magabiztos léptekkel, mint aki már jól ismeri házam minden egyes zugát odament a szekrényhez, és kivette belőle a kötszeres dobozt, majd visszajött hozzám. Pár hónappal ezelőtt én is hasonlóan tettem, mikor ő sérült meg.

     Egy vattacsomót és egy fertőtlenítőt vett a kezébe, egy kicsit benedvesítette vele a vattát, majd a homlokomon lévő egyik sebhez nyomta.

 ─ Áúúú! ─ rántottam el a fejemet, ahogy megéreztem azt az ismerős, csípős érzést, ahogy a fertőtlenítő keveredik a véremmel. „Én azért gyengédebb voltam vele.” ─ Óvatosan!

 ─ Bocsi ─ nézett rám bűnbánóan, gyönyörű szemeivel. És ekkor fedeztem fel abban a fekete szempárban azt a mérhetetlenül nagy bánatot, amit eddig sikeresen rejtegetett előlem.

 ─ Minden rendben, Dea? ─ billentettem egy kicsit oldalra a fejem, hogy jobban a szemébe tudjak nézni, de ő elkapta tekintetét, és a sebre szegezte.

 ─ Te nem férfi vagy? Mit kell itt sziszegned? Ez csak egy kis fertőtlenítő ─ kezdett bele egy másik témába. Halkan sóhajtottam egyet, és úgy gondoltam ráér ezt később is megkérdezni, hiszen akkor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy kibírjam Dea „gyengéd” kezelését.

     Miután kitisztította, és letapasztotta a fejemen lévő sebeket és a zúzódásokat bekente valamilyen krémmel, Dea parancsolóan rám nézett:

 ─ Gombold ki az inged!

 ─ Dea, nem tudom, hogy... ─ húztam el a számat. Tiltakoztam, mert nem akartam, hogy Dea lássa azt, hogyan néz ki most, szinte péppé verve a testem. De Dea félbeszakított.

 ─ Csináld már! ─ ordította el magát, de ezt a hangnemet nem nekem szánta. Szemei ismét könnyben áztak, és düh, gyűlölet és aggódás együttesét tükrözték, amik közül csak az utolsó szólt nekem, a többi valaki másnak. ─ Nem tudom, hogy ki tette ezt veled, de nem is érdekel. Mert ha megtudom, akkor én magam fogom kitekerni a nyakát ─ Egy erőteljes mozdulattal megtörölte könnyáztatta arcát, majd várakozóan tekintett rám.

     Ilyen zaklatottnak még sosem láttam, és ilyeneket még sosem mondott. Ó, Dea, ha tudnád, hogy ki az, aki így elintézett... És akkor tudatosult bennem, hogy miért ilyen feldúlt Dea.

     Lassan felálltam, aztán két kezemmel Dea arcához nyúltam. Bár nagyon erőlködött, már nem tudta visszafojtani azt a bizonyos sósvizet, így az, ahogy végig simítottam puha arcán, mint az özönvíz, úgy eredt meg Dea szeméből.

     Megragadtam hát őt, és magamhoz szorítottam, míg ő zokogva borult a vállamra. Meg akartam őt óvni mindentől, de most így állva, és őt hallgatva rá kellett döbbenem, hogy míg én abban a pár órában, mint egy veszett állat kerestem Dea-t és szétverettem magam, addig neki sokkal nagyobb borzalmakat kellett átélnie, mint nekem...

*

     Amint kiléptem a kocsiból, az órámra pillantottam, aminek a kismutatója vészesen közeledett a tizenkét óra felé. Aztán bevártam az embereimet, valamint társaimat, és már indultunk is az előttünk tornyosuló SK Group épületének bejárata felé.

     Nem kellett senkinek sem szólnunk, hogy adjanak utat a nagyjából harminc főből összeállt csapatunknak. A járókelők ugyanis amint meglátták fekete öltönyünket és kicsit sem barátságos arcunkat, egyből félre ugrottak előlünk.

     Amint beértünk a hatalmas fogadóterembe, mintha megállt volna az élet; mindenki felénk kapta a fejét, és tátott szájjal figyelte, ahogy végigmasírozunk a termen, egyenesen a lift irányába. A recepciós mindeközben észbekapott, és gyorsan tárcsázni kezdett egy számot, bár nem volt nehéz kitalálni, hogy kiét.

     A felvonóhoz vezető úton gondosan körbenéztem; sok embert nem ismertem, és az érzés kölcsönös volt, legalábbis az értetlen és kíváncsi tekinteteket elnézve. Azonban akadtak olyanok is, akiket felismertem, és azok vagy farkasszemet néztek velem, vagy pedig azonnal elhagyták az épületet, amint mi beléptünk oda.

     A számomra ismeretlenek voltak azok az ügyfelek, akik az SK Group-nak csupán azzal az oldalával tárgyaltak vagy kereskedtek, amit a média hirdetett, vagy amit a publikum ismert. Ám azokat, akiket kapásból felismertem nem a legális kereskedelem vagy az unalmas tárgyalások vezették ide. Sokkal inkább Kim Son Jung maffiája.

     A lift ajtaja kinyílt és mi beszálltunk. Egy intésemre tíz emberem le is szakad tőlünk és a váróban maradtak, így már csak húsz embernek kellett bepréselnie magát, az amúgy egészen nagy felvonóba.

 ─ A lányról egy szót se. Nem tudhatják meg, hogy tudunk Kim lányáról. Bár az sem elképzelhetetlen, hogy már tudnak róla ─ szólalt meg halkan T.O.P, miután elindultunk a lifttel.

 ─ Nem vagyunk hülyék, Seung Hyun ─ mondtam idegesen.

 ─ Én nem is Daesungékban kételkedem ─ húzta el a száját T.O.P. ─ Sokkal inkább abban, hogy elborul az agyad, és olyasmit teszel, amit később megbánhatsz.

 ─ Például, hogy szétverem Jung Jo pofáját? Azt soha az életben nem bánnám meg ─ csikorgattam a fogaimat, ahogy Deare és arra a szemétre gondoltam. T.O.P egy kicsit elmosolyodott.

 ─ Szerintem ezt közülünk bárki megtenné. De én nem erre gondoltam ─ forította arcát végül felém, és a szemembe nézett. Mikor Seung Hyun ezt csinálta, tudtam, hogy valami olyasmit készül mondani, ami nem kérés és nem is tanács. Egy parancs, amit, mint főnök, az alárendeltjének, mint idősebb, a fiatalabbnak, vagy mint barát, a barátnak mond. ─ Maradj hátul, és bármi történik, ne hozd fel őt. Ismétlem: NE-HOZD-FEL-ŐT!

     Mire befejezte a mondattagolást a lift ajtaja egy lágy csengőszó kíséretében kitárult, mi pedig megindultunk az előttünk pár méternyire várakozó Do Jung Jo és emberei irányába.

 ─ Choi Seung Hyun és társai! Régen találkoztunk! ─ tárta szét a karját egy műmosoly kíséretében ünnepélyesen Jung Jo. Én, T.O.P parancsát megfogadva a háttérbe vonultam, és onnan néztem az eseményeket; igen, voltak nézeteltéréseink Seung Hyunnal, azonban ha igaza volt azt mindig beláttam. Mint ahogy most is.

 ─ Ne jó pofizz itt Jung Jo! Egy, idősebb vagyok nálad, kettő pedig, az apádhoz jöttünk és nem hozzád ─ szólt vissza éles hangon T.O.P.  Válaszát a fiú nem nagyon vette magára, inkább csak tettetett grimaszt vágott.

 ─ Ó, de kár! Az apám most nincsen itt, szóval velem kell beérnetek. Kérhettetek volna időpontot. Titeket biztos, hogy minden dolga elé helyezett volna. Esetleg szóljak neki, hogy holnap találkozzatok?

 ─ Arra semmi szükség. ─ rázta a fejét T.O.P. ─ Ha nincs itt, akkor mi nekünk sincs itt semmi keresni valónk.

     Meglepve kaptam fejem T.O.P-ra, aki ahogy elnéztem halál komolyan gondolta az egészet.

 ─ Végig masírozol az embereiddel a nyakadban az épületen, és már el is mennél? ─ lepődött meg egy kicsit Jung Jo, de aztán újból el vigyorodott. ─ Csak nem megijedtetek?

 ─ Tőled még egy légy se ijedne meg ─ horkantott fel Ji Yong. ─ Még verekedni is alig tudsz.

 ─ Az én fegyverem itt van ─ kopogtatta meg a fejét, aztán a háta mögé mutatott az embereire. ─ De ő nekik nem.

     Erre a mondatára a mögötte álló összes ember megmozdult, és elindult kis csapatunk felé fenyegető léptekkel. A mi embereink is elkezdtek mozgolódni, ahogy Daesung is, ám T.O.P hamar leintette őket, hogy nyugodjanak meg.

 ─ Nem verekedni jöttünk.

 ─ Mégis betörtetek az épületbe.

 ─ Ezért pedig elnézést kérünk ─ mondta halkan T.O.P. ─ Mi csak beszélgetni akartunk.

     Jung Jo összehúzta a szemeit, majd körbe nézett az emeleten; rengeteg asszisztens, takarító, titkár és egyéb dolgozó nézte a jelenetet, és ezeknek ─ ahogy elnéztem ─ alig a felének volt arról fogalma, hogy mi kik is vagyunk pontosan. És hogy az akinek dolgoznak, ki is valójában.

     Jung Jo elkuncogta magát, majd mosolya lefagyott az arcáról, és komor képpel így szólt:

 ─ Na tünés innen!

     Nem kellett többször mondania; T.O.P egy legyintésére mindenki visszament a lifthez, és beszállt. Egyedül én álltam még ott pár percig, és két dolgon kattogott az agyam; Ez meg mi volt? és Hol van Dea?

     Egy kéz nyúlt a karomért, majd behúzott a liftbe, aminek az ajtaja pont az orrom előtt zárult be. Aztán elindultunk lefelé. A kis helyiségben síri csend honolt.

     T.O.P gyors léptekkel szállt ki a liftből és egyenesen a kijárat felé vette az irányt. Mindenki követte a példáját, egyedül én maradtam le egy kicsit, de hamar erőt vettem magamon, és Seung Hyun után siettem.

     Mikor kiértünk az utcára megragadtam T.O.P öltönyét és úgy rántottam, hogy ─ a nálam mellesleg idősebb és magasabb hyung ─ felém nézzen.

 ─ Ez meg mégis mi volt?

 ─ Hogy ez mi volt? Az volt kérlek szépen, hogy megakadályoztam, hogy szétverjenek minket, és aztán hogy kihívják a rendőrséget birtokháborításért! Ez az volt! ─ emelte meg a hangját T.O.P, de még nem üvöltött.

 ─ És mire volt jó? Ott voltunk öt percet, és semmit nem tudtunk meg se róluk, se Dearől ─ mondtam idegesen, miközben a kezemmel hadonásztam. Seung Hyun egy darabig nézett rám, majd egy hitetlenkedő mosoly kíséretében félre nézett.

 ─ Dea… Már megint, mi? Taeyang, az a lány… ─ itt megállt, és mély levegőt vett. ─ Nem szoktam meggondolatlan lenni, de ma az voltam. Egy lány miatt… megint ─ tette hozzá halkan, de aztán ugyanazzal a hangerővel fojtatta. ─ Miattad. Mert a barátom vagy. Eljöttem veled, mert tudtam, hogy egyedül nem sokra mennél, és szétrúgnák a seggedet. Ezért eljöttem veled. Eljöttünk. És nézd, most hülyét csináltál belőlünk.

 ─ Hülyét? ─ ráncoltam a homlokomat.

 ─ Igen, hülyét. Soha életemben nem éreztem még magam úgy, mint most. Vakon belevetettem magam egy vulkánba, és alig tudtam belőle kikászálódni. És tudod, hogy mi volt az egészben a legrosszabb? ─ nézett rám nyugodtan Seung Hyun, ám éreztem a hangján, hogy dühös és ideges. T.O.P a mögötte álló embereire és Ji Yongékra mutatott, akinek láttam a szemén, hogy ők is bele akarnak szólni, de tudják, annak nem most van itt az ideje. ─ Hogy őket is magammal rántottam. Egy lány miatt.

 ─ Seung Hyun… ─ kezdtem volna bele, de megállított.

 ─ De tudod két fontos dolgot azért megtudtam. Kim gyenge, nem véletlenül tudtunk csak úgy végig menni akadály nélkül az egész épületen. A másik pedig… Ha Kim Son Jung nincs itt, akkor csak a házában lehet. A házban pedig ott van Dea ─ mondta gúnyosan T.O.P, aztán megfordult, és beült a kocsijába. De mielőtt még becsukta volna annak ajtaját, hozzátette. ─ Ha nem haragszol, oda már nem törnék be egy olyan lányért, aki már az övüké. ─ Azzal becsapta az ajtót, és a kocsi már el is indult.

     Példáját Ji Yong, Seungri és Daesung is követte, míg végül egyedül ott maradtam az utca közepén, pár emberemmel a hátam mögött, valamint mérhetetlen mennyiségű haraggal a fejemben.

     Haragudtam, de nem T.O.P-ra, vagy Jung Jo-ra, vagy bárki másra. Magamra. Mert Seung Hyun-nak igaza volt. Megint.

 ─ Min Kyung, a kocsi kulcsot! ─ nyújtottam emberem felé a kezem. Nem néztem a szemébe. Nem akartam, hogy most lásson. Min Kyung engedelmesen odaadta nekem, én pedig már be is pattantam a kocsiba, és elhajtottam vele.

     Egy földalatti parkolóban tettem le a kocsim, majd kiszálltam, és a lifthez mentem, de nem szálltam be. Csak neki támaszkodtam egy autónak, és vártam.

    

*

     Do Jung Jo lépett ki a liftből, mögötte három emberével. Aztán megállt, mikor meglátott engem.

 ─ Egyedül?

 ─ Úgy tűnik ─ vontam vállat.

 ─ Nem jellemző rátok ─ mosolygott Jung Jo. Mögötte emberei lassan felém araszoltak. ─ Mit akarsz most csinálni?  

  ─ Sok minden jár a fejemben ─ gondolkodtam el. ─ De jelen pillanatban semmit sem akarok jobban, mint téged a tengerbe dobni ─ azzal előre léptem, és kezelésbe vettem Jung Jo arcocskáját.

     Egyet jobbról, majd egyet balról, aztán egyet alulról, az állba. Ám csak ennyire volt időm. Kezek fogtak le, és húztak el Jung Jo-tól, aki lassan arcához nyúlt, és megtapogatta a fájó pontokat.

 ─ Aish! Hát ezért hagytalak én titeket elmenni? ─ morogta, majd embereire nézett. ─ Verjetek belé egy kis jó modort!

     Amint kimondta a parancsot, már éreztem is a gyomromban a harmadik kéz jobb horgát, majd az arcomon a bal kéz ütését. Aztán ahogy lábbal a hasamba rúgtak. Éreztem, ahogy kicsúszok a két tartó ember keze közül, és a földre esek, majd ott vernek tovább, és tovább, és tovább, és…

 ─ Jó, oké, elég! ─ hallottam csengő fülemen keresztül Jung Jo hangját. Látásom homályos volt, így csak az aszfaltot láttam, ahol itt-ott parkoló jelzések voltak fehérrel felfestve, és amin kocsik ezrei álltak, némán. ─ Menjünk!

     Hallottam, ahogy ajtók csapódnak, majd motor zúg, és ahogy szétvert testem mellett két kocsi hasít el. Aztán elaludtam…

*

     Dea már nem sírt. Csak öleltem, és nyugtattam. Aztán egy kicsit eltoltam magamtól, majd forró csókot leheltem homlokára. Dea halvány mosollyal az ajkán pillantott fel rám.

     Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem, majd kézen ragadtam, és csak remélni mertem, hogy később nem fogom megbánni azt, amit tenni készülök.

     Kihúztam a fürdőszobából, át a nappalin, el a vendégszoba ─ Dea szobája ─ és a hálószoba mellett. Egyenesen a kijárathoz húztam, aminek kicsaptam az ajtaját, majd Dea-t úgy forgattam, hogy a küszöb túloldalára kerüljön.

 ─ Menj el ─ mondtam halkan.

 ─ Mi? ─ kerekedtek el Dea szemei, majd kínosan elmosolyodott. ─ Most ugye csak viccelsz.

 ─ Nem. Szóval menj el! ─ válaszoltam most már erősebb hangnemben. De ő csak állt, és nézett rám tátott szájjal. Lehunytam szemem, és mikor kinyitottam inkább a folyosón lévő vázára néztem, mint Dea szemébe, mikor rá kiáltottam. ─ Menj már!

     Dea hátrált egy lépést, és láttam rajta, hogy megijedt. Helyes.

     Utoljára a szemébe néztem, aztán elfordítottam az arcomat, és rácsaptam az ajtót.