5. Fejezet

Dea

   Rég ettem már ilyen finom koreai ételeket. Persze Magyarországon is gyakran jártam ázsiai éttermekbe, de az nem volt ugyan olyan.

  Itt minden tökéletes volt. Látszott, hogy az ajumma nagyon jól értette a dolgát; a hozzávalók frissek voltak és zamatosak, a tálalás pedig egyszerűen gyönyörűnek bizonyult. 

    Alig bírtam dicsérni az ételeket és csak úgy tömtem magamba a különböző ínyencségeket. Az étkezésnek az evés része tehát nagyon jó volt. Ám minden pillanatban, amikor csak lenyeltem egy falatot és felnéztem a tányéromból, rá kellett döbbennem, hogy pont velem szemben, a körasztal másik oldalán, egy bizonyos Park Taeyang ült, akivel a megismerkedés nem volt olyan zökkenőmentes, mint azt vártam.

   Jó, persze nagyrészt az én hibám is volt, de akkor is nem kellett volna annyira leoltania, csak azért mert letegeztem. Egyszerűen csak szólhatott volna, hogy "Ne tegezz, mert idősebb vagyok nálad!" vagy esetleg nem is kellett volna mondania, egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgot. 

─ Látom, ízlik a marhahús ─ mosolygott rám Mrs Park, ezzel kizökkentve a gondolkodásomból. Hamar bekaptam egy falat húst, és úgy bólogattam. ─ Nagyon helyes! Egyél csak. De miért csak erről az oldalról veszel? A másikon is vannak még húsok. Teljesen másmilyen az ízük, mint ezeknek ─ mondta az ajumoni, miközben az asztal azon részére mutogatott, ahova én egyáltalán nem akartam nézni. 

─ Köszönöm ajumoni, de odáig úgysem érnék el, és már kezdek tele lenni ─ tettem kezemet a hasamra, mintha tényleg tele lennék, de valójában még volt bennem hely, igaz csak egy kicsi.

─ Ó, hát azon ne múljon! ─ legyintett Mrs Park, majd egy kicsit megbökte fiát. ─ Taeyang adj neki abból, biztos ízleni fog neki.

   Taeyang bólintott egyet, majd pálcikájával az ételért nyúlt, felemelt egy húsdarabot, majd az asztal felett átnyúlva a már félig üres rizses tálamba helyezte.

   Tekintetünk találkozott, mire Ő amolyan "tudokénjófejislennihaakarok" mosolyt villantott rám, aztán vissza is ült a helyére, és tovább fogyasztotta a vacsoráját.   

    A hús tényleg finom volt, de már nem szerettem volna többet enni, mert nem akartam este rosszul lenni. Így gyorsan még befaltam a maradék rizsadagomat, majd letettem a pálcikámat.

─ Már végeztél is? ─ kérdezte Mr Park, miközben épp egy tészta adagot szippantott fel a szájába.

─ Igen. Minden isteni volt ajumma! ─ fordultam Mrs Park felé, és ismételtem el ugyanazt legalább már húszadszorra.

─ Ennek örülök ─ ragyogott fel ─ még jobban ─ az arca.

Hirtelen egy koppanást hallottam magam mellől, mire odakaptam a fejem. Az ahjussi egy poharat tett le mellém, de nem is akármilyent.

─ Megkínálhatlak egy kis sojuval? ─ emelte fel a kezében tartott üveget.

    "Basszus!"

   Anya halála után megfogadtam, hogy én soha nem fogok alkoholhoz nyúlni. Ám azt tudtam, hogy Koreában a soju szinte már egy szent ital, így azt tilos volt visszautasítani, ha megkínáltak vele. (Szóval, ha jobban belegondol az ember az ahjussi tulajdonképpen csak illemből kérdezte meg, hogy tölthet-e)

  Nem tudtam mit válaszolni; ha elfogadom konkrétan vége a "semmi alkohol" című fogadalmamnak, de ha nem, akkor nagy esély van rá, hogy az ahjussit is magamra haragítom, csak úgy, mint fiát.

    Pár másodperc gondolkodás után már épp válaszra nyitottam volna a számat, mikor egy kéz nyúlt a poharam felé, és vette el előlem azt.

─ Én elfogadom, apuji ─ nyújtotta Taeyang a poharát ─ ami egy pillanattal ezelőtt még az enyém volt ─ Mr Park irányába.

─ Aigoo, te fiú! Én a lányt kérdeztem! ─ rázta rosszallóan a fejét az ahjussi, aztán ismét felém fordult─ Na, kérsz? 

─ Jaj, appa! Hagyd már! Nem látod rajta, hogy mennyire meg van szeppenve? Látszik rajta, hogy még soha életében nem ivott alkoholt ─ mondta Taeyang, miközben engem nézett. Biccentettem egyet felé hálám jeleként, mire ő is bólintott egy aprót az irányomba.

─ Hát jó! ─ sóhajtott egy kissé csalódottan az ahjussi, ám miután már volt benne egy kis anyag újra jókedvébe került.

   A vacsora többi része jó hangulatban telt. Miután mindenki végzett én segítettem az ajummának elpakolni, azután pedig még beszélgettünk egymással egy kicsit.

    Este tíz óra lehetett, mikor Taeyang végre úgy döntött, hogy haza megy ─ igaz, kissé ittas állapotban volt már, így el sem tudtam képzelni, hogyan fog hazajutni

   Mr és Mrs Park-kal együtt én is kikísértem Taeyangot. Már nem haragudtam rá. Inkább csak magamra, hogy ilyen felkészületlen voltam. 

Kint már egy fekete kocsi várt rá egy sofőrrel. (Így már megértettem azt, hogy hogyan fog hazajutni részegen.)

   Az ajumma és ahjussi gyorsan megölelgették őt, én pedig ─ immár tisztelet tudóbban ─ meghajoltam előtt. Taeyang csak egy félmosollyal a száján nézett engem, aztán nagy meglepetésemre ő is meghajolt előttem, majd megfordult, beszállt a kocsiba, és már el is tűnt a szinte üres, lámpákkal megvilágított, kertvárosi kisutcáskában.

    Befogadó szüleimmel visszamentünk a házba, hogy aztán álomra hajtsuk fáradt fejeinket.

  ⃰

     Imádom Szöult. Egyszerűen gyönyörű.

     Másfél hete vagyok itt, de ez is csak pár órának tűnt az életemből. Az idő gyorsan telt, hála Mrs Park-nak, aki folyamatosan gondoskodott a programokról számomra.

    Már láttam Szöul nevezettességeit ─ párról még emlékképek is eszembe jutottak ─, az új iskolámat, ahova majd egy évig fogok járni és persze voltam hatalmas áruházakban is, ahol természetesen az ajummával rengeteget vásároltunk.

    Ami azt illeti, a mondás igaznak bizonyult, tényleg a koreai nők tudnak a legízlésesebben és a legdivatosabban öltözködni. Mrs Park-nak is remek ízlése van a ruhákhoz és az emberekhez. Így történhetett az meg, hogy felpróbáltatott velem olyan ruhákat is, amikről én azt gondoltam, hogy soha nem fognak rajtam jól kinézni. Nos, tévedtem.

    Pár nap alatt annyi ruhám lett, hogy többnek bizonyult, mint a hozott cuccaimnak a fele, pedig az se volt kevés, tekintve, hogy két bőrönddel és egy kézipoggyásszal érkeztem.

    Erre mind azért volt szükség, mert az ajumma szerint úgy kellett öltözködnöm, mint egy szöulinak, ha már ide jöttem. És igaza is volt.

     Félre értés ne essék, továbbra is szerettem azokat a ruháimat, amiket otthonról hoztam, és hordtam is őket, csak éppenséggel most már vittem bele egy kis „Szöult” is.

    

⃰

    Miközben kocogtam a környező házakat és kerteket néztem. Itt, a város szélén nagyon kellemes volt lakni, nem csak azért, mert csönd volt, hanem mert kiválóan lehetett futni is.

     Imádtam futni, és pár napja rá is kezdtem, ugyanis az ajumma kifogyott a programokból és valamivel le kellett magamat foglalnom.

    Na, nem mintha bántam volna. Örültem, hogy van egy kis szabadidőm, amit magamra fordíthatok, és szerintem Mrs Park is örült, hogy egy kicsit foglakozhat a házkörüli teendőkkel.

    Békésen kocogtam egy rövidnadrágban és egy ujjatlan, fehér felsőben meg egy baseball sapkában. (Bár már hat óra is elmúlt, a nap még sütött és én nem akartam az egész utat végig hunyorogni.) Fülesem zsinórjai minden lépésemnél egymásnak csapódtak, aztán eltávolodtak egymástól, majd újból „összekülönböztek”.

   Éppen véget ért egy szám, én pedig már alig vártam, hogy jöjjön a következő, mikor hátulról valaki rám dudált.

    Összerezzentem, majd idegesen kitéptem a fülemből a fülhallgatókat és a hang irányába fordultam.

    Egy fekete dzsip parkolt le mellém. Ablakai elvoltak sötétítve, én pedig már felkészültem, arra, hogy elfussak, hátha valami gengszter csapat száll ki a kocsiból és elrabolnak engem. Ám nem ez történt.

     A sötétített ablak lassan leereszkedett, és...

─ Te meg mit keresel itt? ─ kérdeztem meglepődve, valamint egy kicsit megkönnyebbülve a tudattól, hogy nem leszek elrabolva.

─ Ez meg mégis milyen köszönés? Hol a tisztelet? ─ kérdezte Taeyang, miközben a kormányon dobolt. Nagyot sóhajtottam, de igaza volt. Tiszteletlen voltam ismét csak. De hát mégis csak rám ijesztett.

─ Bocsánat ─ hajoltam meg bűnbánóan, de aztán gonosz mosolyra húztam számat. ─ Csak egy kicsit meglepődtem... ahjussi.

─ Ahj... ahjussi? ─ dülledtek ki Taeyang szemei erre a szóra. ─ Hé, inkább tegezz, de az ahjussit ne használd!

─ Oké! ─ vigyorogtam, és ujjaimmal egy „o” betűt formáztam.

    Taeyang végignézett rajtam ─ meglehetősen sokat elidőzött szemeivel a mellem tájékán ─, aztán megszólalt.

─ Nem is tudtam, hogy ilyen sportos vagy.

─ Most már tudod ─ válaszoltam egyszerűen, miközben már szinte nyögtek a lábaim, hogy folytassam a futást.

  Taeyang egy kicsit előrehajolt, majd valamit elkezdett kotorni az anyósülésen. Mikor felegyenesedett az irányomba hajított valamit. Még jó, hogy a reflexeim jók ─ ezt a kézinek köszönhetem a leginkább ─, így eltudtam kapni a felém repülő tárgyat, ami nem más volt, mint egy pénztárca.

     Furcsállva néztem a tárcát, majd értetlenül pillantottam fel tulajdonosára.

─ Vegyél nekem egy karton sört. ─ biccentett felém, majd gyorsan hozzátette. ─ Kérlek.

     Hitetlenkedve elnevettem magam:

─ Bocs, de azt hiszed, hogy a csicskád vagyok?

─ Nem, nem hiszem azt ─ ezen a válaszon azért gondolkodott úgy egy fél percet. ─, de arra gondoltam, ha te már kint vagy, én pedig a kocsiban, megtehetnél nekem annyi szívességet, hogy veszel nekem sört. Úgyis jössz nekem eggyel.

    Jó, igaza volt, mivel a múltkor kihúzott az alól a bizonyos ivás alól, ezért tényleg tartoztam neki egy szívességgel.

    Nagyot sóhajtva beadtam a derekam:

─ Hát jó. De mondd csak, látsz te valahol a közelben egyáltalán egy nyamvadt boltot? ─ tártam szét a kezem.

─ Igen. Például ott egyet, mögötted ─ mutatott a hátam mögé, én pedig úgy elvörösödtem, mint a főtt rák.

    A hátam mögött tényleg volt egy kisbolt ─ mellesleg nagybetűkkel feldíszítve. Oké, ez azért elég gáz volt.

    Hamar beslisszoltam a boltba és magvettem azt a kartonsört ─ hál’ istennek nem kérték el a személyimet, na, nem mintha lett volna nálam ─ és már vittem is ki az én, egyetlen „bestfriend”-emnek.

     Taeyang mosolyogva vette át az italokat és a pénztárcáját, majd kíváncsian rám nézett.

─ Magadnak nem is vettél semmit sem? Mondjuk egy nyalókát. Nem haragudtam volna ám meg ─ mondta. És itt telt be a pohár.

    Alig bírtam kezeimet lefékezni, hogy ne mutassak be neki, az ajkaimra pedig olyan erősen rá haraptam, hogy még véletlenül se csússzon ki rajta semmi féle káromkodás sem.

    Hamar visszadugtam fülembe a fülesemet, és újból futásnak eredtem.

Taeyang

  Miután Dea elrohant Taeyang egyszerűen csak elmosolyodott, aztán tovább hajtott. Elhaladt a lány mellett is, aki mikor észre vette hatalmas, fekete dzsipjét sértődötten a másik irányba fordította fejét, és úgy futott tovább.

   Taeyang felhúzta az ablakot, majd pár perc után leparkolt a szülei háza előtt. Kiszállt a kocsijából, de még mielőtt bement volna hátra fordult, és elkezdett a távolba meredni; Dea még messze járt, ám tökéletes alakját senkiével sem lehetett összetéveszteni.

   Taeyang bekopogott és egy pillanattal később már a házban is volt. Szülei hívták ide. Azt mondták egyetlen fiúknak, hogy fontos dolgot szeretnének vele közölni.

    Taeyangnak fogalma sem volt, hogy mit akartak neki elmondani, de hamar túlakart rajta esni. Volt jobb dolga is. Így mikor anyja felhívta azzal a szándékkal, hogy azonnal látogassa meg őket, ő már indult is, munkáját félbeszakítva.

  Mrs Park megvárta míg fia lecseréli cipőjét egy papucsra, majd miután Taeyang húszadszorra is közölte anyjával, hogy nem éhes beterelte őt az apa dolgozószobájába.

─ Szervusz apuji! ─ hajolt meg Mr Park előtt Taeyang.

─ Üdv, fiam! ─ mosolygott rá az apja, aztán fejével az asztala előtt díszelgő két székre biccentett. ─ Üljetek le.

   Taeyang engedelmeskedett, miközben anyja becsukta maguk mögött az ajtót, majd ő is oda totyogott az üresen maradt székre.

    Pár pillanatig csend volt, de Taeyang hamar megszakította azt:

─ Ne haragudj, appa, de sietek. Miért kellet idejönnöm?  

─ Te ne haragudj azért, hogy iderángattunk. Tudjuk, hogy milyen elfoglalt vagy, de ez most fontos lenne ─ simított végig fia karján Mrs Park bocsánat kérően.

─ És, mi lenne az? ─ vonta fel kérdőn szemöldökét a férfi.

─ A cég most hétvégén ünnepli a megalapításának a hatvanadik évfordulóját, és az igazgatóság szervezett egy utat Ulsanba. Én és anyád hivatalosak vagyunk rá, és attól félek, hogy nem tudjuk visszautasítani. Így arra kérünk téged, hogy három nap erejéig vigyázz Kim Dea-re.

    Taeyang egy ideig csak bámulta a szüleit, majd nagy nehezen megszólalt:

─ A lány már felnőtt. Tud már magára vigyázni. Igazán itt maradhatna három napra.

─ Az a lány nagyon kedves és látszik rajta, hogy becsületes, de sajnos még nem ismerjük őt annyira, hogy egy egész hétvégére a házunkban hagyjuk ─ húzta el a száját az anya.

─ Pontosan. És különben is, az ember nem tudhatja, hogy mikor üt be a mennykő. Hármunkon kívül még senkit sem ismer innen, és ha ─ ne adj, isten ─ felgyújtaná a házunkat akármennyire is felnőtt már, nem tudná, hogy mit kezdjen a helyzettel ─ helyeselt Mr Park.

    Taeyang idegesen festett szőke hajába túrt.

─ Van nekem annál jobb dolgom is, minthogy dadust játsszak ─ mondta végül.

─ Mi ilyet nem is kérünk tőled. Csupán annyi lenne a dolgod, hogy tetőt adsz a feje felé, valamint szemmel tartod őt annyira, hogy semmi féle ostobaságot ne csináljon ─ magyarázta apja. A fiú arra a bizonyos „tetőt adsz a feje felé” mondatrészre kapta fel a fejét.

─ Azt akarod mondani, hogy a lány az én lakásomon fog aludni?

─ Igen ─ helyeselt az anya. ─ De van vendégszobád szóval biztos, hogy nem fog zavarni, ráadásul mindig azt mondod, hogy egész nap dolgozol, így tulajdonképpen szinte nem is fogtok egymással találkozni.

   A szőke férfi felállt, majd a szobában kezdett el járkálni. Nem azzal volt a baja, hogy az a bizonyos Kim Dea ─ aki olyan tiszteletlen volt vele, de Teayang még így is felfedezte benne az illemtudatosságát ─ fog az ő házában lakni három napon keresztül. Sőt ennek igazából titkon még örült is.

   Az idegességének a valódi oka az volt, hogy a lakásán a munkájával kapcsolatos dolgok is voltak, amikre semmi esetre sem akarta, hogy fény derüljön. Pontosan ezért volt az is, hogy eddig még senkit sem ─ kivéve öt maffiatársát, és pár bizalmas emberét ─ engedett fel a lakására. Még az egyéjszakás nőket és a volt barátnőit is mindig szobára vitte, igaz soha sem egy alantas, nevenincs hotelba.

   Ekkor valami megütötte a fejét.

─ Pontosan miért is vállaltátok el ezt a lányt, ha ilyen elfoglaltak vagytok?

─ Hidd el, mi se gondoltuk volna azt, hogy ilyen megtörténhet. Ez egy szerencsétlen fordulat volt ─ szólt az apja.

─ Kérlek, Taeyang vállald el! Jó kislány. Nem fog gondot okozni ─ mosolygott Mrs Prak fiára.

   „Még hogy nem fog gondot okozni. Már most elég gondot okozott azzal, hogy egyáltalán itt van” gondolta magában Taeyang.

    Magában elmormolt vagy száz féle káromkodást, aztán bólintott egyet:

─ Rendben. Mikor indultok?

      

    

      

    

4. Fejezet

Dea

A nap lassan elkezdett felkúszni az égen. Lustán vonszolt maga után egy narancssárga fátyolt, mellyel az egész eget befestette. Minél feljebb ért, annál jobban szikrázott és ragyogott. Ő már felébredt, de én még le sem feküdtem.

Karikás szemekkel álltam erkélyemen, és onnan néztem a gyönyörű eseményt. Tudtam, hogy le kéne feküdnöm, de valami megálljt parancsolt nekem.

A Han-folyó a távolban folydogált, két partján pedig felhőkarcolók álltak rendíthetetlenül. Láttam a hatalmas kivetítőket, és a tengernyi autók forgatagát. Ám itt minden nyugodt volt.

Több mint két órát utaztunk még, miután elindultunk a reptérről, ugyanis kiderült, hogy befogadó szüleim a város másik felében laknak, Kangdong-ku-ban, annak is a legszélén. Itt nem volt más, csak kertvárosi sorházak, amerre csak a szem ellátott. De nem is bántam. Jó volt a nyugodtság.

Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a napnak a sugarai már erősen perzselik bőrömet. Hamar telefonomra pillantottam. Már majdnem  reggel hét óra volt.

Otthagytam az erkélyt, és bementem a vendégszobába, ami mostantól egy évig az én szobámként fog szolgálni.

A szobafalai vajszínűek voltak, a bútorok pedig barnák. Egy ruhásszekrény állt az ajtóval szemben, amellett pedig egy íróasztal. Egy könyvespolc is volt a szobában, pont az ágyam fölött, ami nagyon hívogatónak tűnt számomra. 

Már épp ledőltem volna, mikor észbe kaptam; szinte bűzölögtem, és éreztem, hogy a testem ragad az egy napos mocsoktól. Így azért nem szívesen feküdtem le, így gyorsan előkotortam a bőröndömből a törülközőmet, majd saját fürdőszobám felé vettem az irányt.

  ⃰

─ Mit csinálsz Dea? ─ guggolt le mellém ajumma. Fekete bogár szemeit rám szegezte, kezével pedig a parkettán támaszkodott. 

─ Rajzolok ─ vigyorogtam rá, majd vissza is tértem a színes ceruzáim és az összefirkált papírlapom társaságához.

─ És kinek készíted?

─ Apának ─ válaszoltam fel sem nézve a "mesterművemből".

─ Nagyon szép lesz, kicsi Dea! ─ simogatta meg a fejemet ajumma.

─ Köszönöm! 

Ajumma még utoljára rám mosolygott, majd felpattant, és már el is indult a konyhába, engem otthagyva a kis asztalnál. 

─ Kész! ─ szegtem fel a fejemet büszkén. Rápillantottam a színes ábrára, ami egy kutyát, egy gólyát és egy medvét tartalmazott. Kifejezetten jól sikerült.

Hamar felugrottam, ám ennek az lett a következménye, hogy az asztalon lévő összes ceruza a földre hullott. 

Gyorsan felkapkodtam őket a földről és már futottam is apa dolgozószobája felé. Végig rohantam a folyosón, majd mikor az ajtó elé értem lefékeztem. Kezem már nyúlt a kilincs felé, mikor:

─ Hahahaha! ─ egy finom női hang. 

Meghökkenve álltam az ajtó előtt. Tudtam, apa nem szereti, ha aközben zavarják, hogy valaki bent van nála, mert az munkát jelentett. Így inkább csak álltam, és jó kislány módjára vártam, miközben a ruhámat gyűrögettem. Természetesen furdalt a kíváncsiság, és mikor már a harmadik nevetés hullám hangzott fel, úgy döntettem, az ügy biztos nem lehet fontosabb, mint az Én képem, így berontottam a szobába.

─ Apa! Apa! Nézd, mit rajz... ─ a szavam is elállt. 

Apa ölében egy nő ült. A nőnek a blúza a földön hevert, apa inge pedig szét volt gombolva. Arca a nő nyakán járt, ám mikor meglátott rögtön kiegyenesedett, miközben bele csípett a ─ már szinte elélvezett ─ nőbe, hogy társaságuk akadt.

Az asszony gyorsan felpattant, felvette a földről a blúzát és magára vette.

─ Mit csinálsz itt, kincsem? ─ jött oda hozzám kissé idegesen apa, mialatt az ingét gombolgatta. Leguggolt elém és úgy nézett bele értetlen szemeimbe. Nyugtalanul beletúrt a hajába, majd lepillantott a kezemben tartott lapra. ─ Ezt nekem készítetted? ─ nyúlt érte.

─ Ühüm ─ bólintottam lassan. 

─ Nagyon szép! ─ mosolygott rám, ám még mindig láttam a szemében, hogy ideges.

─ Te biztos csak Dea lehetsz! ─ lépett apa mellé a nő.

Kíváncsi tekintettel néztem fel rá, ám nem tudtam őt hova tenni. Ugyanis a nőnek nem volt arca...

 ⃰

Zihálva ébredtem. 

"Már megint mi volt ez az álom? Minden olyan valóságosnak tűnt. Még az az arctalan nő is."  

─ Aish! Kit érdekel? Csak egy álom volt! ─ töröltem meg szemeimet. 

Valaki kopogott az ajtómon, majd egy ismerős nő dugta be a fejét szobámba.

─ Dea, gyere, kész a vacsora! ─ szólt Park Sea Jin, az egyik befogadószülőm. 

─ Rendben, ajumoni. Pár perc és ott vagyok ─ mosolyogtam rá, miközben egy kicsit meghajoltam.

─ Oké ─ formált mutató- és hüvelykujjával egy "o" betűt, majd vidáman kiment a szobámból. 

Gyorsan kipattantam az ágyból, megfésültem, majd összekötöttem a hajam és átcseréltem a hatalmas "alvópólómat" egy farmerre és egy kockás ingre. Végül is ez volt az első alkalom, hogy Ők és Én együtt ettünk, ezért számított a megjelenés. Legalábbis szerintem.

Megállapítottam, hogy minden rendben van és elindultam. 

A ház nem volt túl nagy, de minden elfért benne, ami csak kellett. És legalább nem tévedtem el. Le ballagtam a lépcsőn, miközben egyre izgatottabb lettem. 

Útközben nem kérdezősködtek olyan sokat, gondolom látták rajtam, hogy fáradt voltam, így biztos voltam abban, hogy azt most fogják bepótolni.

Gyorsan megtaláltam az étkezőt ─ am mellesleg a nappaliban volt. Bent már meg volt terítve a hagyományos módon.

Az asztalon volt minden; kimcsi ─ természetesen ─, szójaszósz, rizs, leves, zöldségek, tészta, marhahús, ragu és egyéb finomságok. Nem is tudtam, hogy hova nézzek. 

─ Tetszik? ─ lépett oda mellém Park Sang Hun. Kezében egy könyvet tartott, orrán egy olvasószemüveg pihent.

─ Igen, ahjussi. Rég láttam ilyen szépen megterített asztalt ─ mosolyogtam rá. És ez igaz volt. 

Otthon gyakran eljártam keleti éttermekbe, de ott mindig csak egy-egy ételt kértem, így nem nagyon élvezhettem az esztétikai megterítés csodáit. Ám itt minden tökéletes volt.

Röviden a koreai megterítésről

Az elrendezésnél figyelembe veszik a színeket, az összetevőeket és az ételek hőmérsékletét is. A másodlagos ételek mindig az asztal közepére kerülnek, és aköré rakják a további ételeket, mint például a kimcsit és a rizst.

─ Te aztán gyors vagy ─ lépett be a szobába mosolyogva ajumoni. ─ Sajnos, ez másokról nem mondható el. ─ pillantott mérgelődve a karján lévő karórára. 

─ Talán várunk még valakit, ajumoni? ─ kérdeztem, de még mielőtt bármit válaszolhatott volna nekem az ajumma megszólalt a kapucsengő.

─ Áhá! Ez csak ő lehet! Na most ellátom a baját! ─ viharzott ki az előszobába, miközben az ujját rázogatta. 

─ Ahjussi, ki jött meg? ─ érdeklődtem. 

─ A fiam. Nagy ritkán itt szokott vacsorázni vasárnaponként, de sajnos nagyon elfoglalt ─ húzta el a száját ahjussi, de aztán rögtön fel is derült az arca, mikor meglátta az ajtó küszöbén a  fiát. Odasietett hozzá, majd pedig boldogan megölelte. 

─ Appa, összeroppantsz! ─ szólt komoran a férfi.

─ Aiggo! Hiányoztál ám, te gyerek! Többször is meglátogathatnád a szüleidet ─ engedte el fiát az ahjussi, miközben "durcásan" összefonta karját a mellén. 

Így most már jobban megnézhettem a férfit; egy szürke öltönyt viselt, ami mellesleg nagyon jól állt rajta. Festett szőke haja oldalt le volt borotválva,  füléből pedig karika fülbevalók lógtak. Nos, ha azok a karika fülbevalók nem lettek volna ott, azt mondanám, hogy jól nézett ki. 

Kár, hogy a modora borzalmas volt.

─ És Te ki vagy? ─ tette zsebre kezét hanyagul, miközben fekete szemeit rám szegezte. Meglepődve néztem rá, majd pedig körbe tekintettem a szobában, de senki nem volt ott. Minden bizonnyal az ajumma és ahjussi kimentek a konyhába. 

Nagyon törtem a fejem, hogy mégis hogyan mutatkozzak be neki. Biztos, hogy több volt mint húsz, de még sosem találkoztunk. Most akkor magázzam, vagy egyszerűen csak letegezzem? A francba! Nem tudom.

─ Szia! A nevem Kim Dea. Egy ösztöndíj programmal jöttem Koreába, és a szüleid az elszállásolóim. Örülök a találkozásnak! ─ hajoltam meg előtte. Miután kiegyenesedtem vártam egy kicsit, hátha ő is bemutatkozik nekem, de semmi sem történt. Csak állt, és engem nézett. Aztán... félmosolyra húzta a száját, beletúrt a hajába, majd pedig megszólalt:

─ Tudod, egészen jó a koreaid, de a modorod borzalmas ─ ni csak, ki beszél. ─ Nem tudod, hogy hogyan kell megszólítani itt, Koreában, a nálad idősebbeket? Azt ajánlom, ezt gyorsan tanuld meg, különben még bajod származhat belőle. ─ azzal már ment is volna ki, a konyhába, de még gyorsan visszafordult, és egy kicsit meghajolt előttem. ─ A nevem Park Taeyang. Örülök a találkozásnak!

Ezzel a mondattal hagyott ott a szobában, nekem pedig kedvem lett volna egy jó nagyot belerúgni valamibe, hogy lecsillapítsam a dühömet. 

Röviden a koreai megszólításokról

Ajumma: általában a 30 év fölötti nőket szokták így szólítani a fiatalabbak. Használhatják barátoknál, családnál, de még idegeneknél is. Hivatalosabb megfelelője az ajumoni.

Ahjussi: az ajumma férfi megfelelője. 

Appa: az apa koreai megfelelője.

3. Fejezet

Valamilyen értelmetlen oknál fogva sajnos letörlődött az egész 3-dik fejezetem, ezért (mivel voltam olyan "okos" és nem mentettem le más helyre) most az egészet újra kellet írnom, így előfordulhat néhány szöveges eltérés az előző változattól, ám a tartalma ugyan az. Remélem, hogy ilyen többet nem fog velem előfordulni. Ennek elkerülése érdekében, most már két helyre is elmentem a dolgaimat. 
Jó olvasást! :)

Dea

─ Apa! ─ rohantam egy magas, sötétbarna hajú alak felé. Az alak nevetve széttárta kajait, és úgy várt. Engem. Mikor odaértem hamar felkapott és a levegőben megpörgetett.
─ Hát itt van az én gyönyörű kislányom! Hiányoztam?
─ Nagyon! ─ nyomtam egy cuppanós puszit apa arcára, mire ő még hangosabban felnevetett. ─ Már alig várom, hogy Koreába menjünk ─ vigyorogtam rá.
─ Hohó! Még meg sem érkeztem! mutatott körbe apa a reptéren. ─ Igen, a reptéren voltunk, de ezt eddig észre se vettem.  
Anya jelent meg mellettem. Csak úgy hirtelen. A semmiből. Ég kék szemével rám pillantott, majd így szólt:
─ Apád bizonyára arra célzott, hogy a legközelebbi géppel már indultok is ─ tekintett szúrós szemekkel apára. Egy ideig szemeztek egymással én pedig köztük álltam. A levegő szinte vibrált körülöttük. De szó szerint. 
Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem minden ég. Forróság volt. De én dideregtem Éreztem a hőt a testemen, ám majd megfagytam. 
Hirtelen apa kezét éreztem a vállamon. Lassan újból felmelegedtem, de ekkor egy másik kéz landolt testemen. Az hideg volt. És idegen.
Minden összezavarodott. Egyik felem reszketett, a másik lázban égett...
─ Gyere, Dea! Indul a repülő. kapott karjába apa. Minden újból a régi volt, csak egy valami hiányzott...
 ─ Anya. Anya! Anya! ─ sehol sem láttam anyát. "Hol van? Hová tűnt?" zakatoltak fejemben a kérdések. 
─ Shhh! Anya elment, kincsem! ─ nyugtatott apa, miközben apró fejemet simogatta.
─ Nem, még nem búcsúztam el tőle! Anya! Anya! ─ újból égni kezdett mindenem. De én csak tovább ordítottam. 
Aztán minden elsötétült...

  ⃰

─ Kisasszony! Hölgyem! Jól van? ─ egy kéz rázogatott. Lassan kinyitottam a szememet, és a szomszédomra pillantottam, aki engem ébresztgetett. Kedves, idős bácsi volt, de angolul beszélt hozzám.  ─ Jól érzi magát?

─ I-igen ─ bólogattam, bár magam sem voltam biztos abban, amit állítottam. Éreztem, hogy teljesen megizzattam.  
─ Menjen ki, és mosakodjon meg! Higgye el jót fog tenni.

Bólintottam egyet, mire ő rögtön felpattant, és kiengedett az ablak melletti ülésből. Halványan rá mosolyogtam, majd egy kicsit émelyegve a mosdó felé vettem az irányt.
Amint beértem rögtön magamra zártam az ajtót és... TACCS. Igen. Pontosan az landolt a vécében, amit gondoltok, ezért ezt inkább nem részletezném.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd a mosdókagylóra támaszkodva megmostam az izzadt és egyéb dolgoktól koszos arcomat.
─ Hülye szendvics ─ motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy Mama mit rakott bele, de nagyon megviselte a gyomromat. És az az álom... még borzalmasabb volt. Vajon miért álmodhattam azt. 

─ Aish! Ez csak egy álom! ─ szóltam hangosan, bár igazából rajtam kívül senki sem tartózkodott a helyiségben.

     Soha életemben nem beszéltem még magamhoz ─ legalábbis hangosan nem. Ami azt illeti, ha az ember magához beszél gondolatban, az nem baj, mert mások úgysem hallják. De ha valaki már hangosan gondolkodik, az nem csak azért rossz, mert mások hallják, hogy az illetőnek min kattog éppen az agya.

     Az emberek ilyen helyzetekben szeretnek egy öt versszakos nyelvtörőnek a kimondásával megegyező betegség nevével illetni a másikat, vagy éppen egyszerűen csak rámondják azt a „nem komplett” jelzőt. Pedig az is megeshet, hogy „vétkes” személy csupán csak szeret hangosan elmélkedni.

     Hál’ istennek én nem tartozom az utóbbi csoportba, inkább megmaradok a klasszikus, „befogom a szám és úgy gondolkodom” módszernél, és ezt gyakran is szoktam csinálni, igaz általában hülyeségekről, mint ahogy most is.

     „Ki gondolkodik azon, hogy mások hogyan gondolkodnak?” Egyértelműen csak én lehetek az a személy, akinek ilyen baromságokon jár az agya. De nem bántam. Főleg azért, mert elvonta figyelmemet az álomról, na meg a vécében úszkáló, tegnap esti vacsorámról.

     Gyorsan lehúztam a toalett tartalmát, megmosakodtam, megigazítottam a ruhám és a hajamat és vissza is mentem a helyemre.

     Az idős úr szívélyesen vissza engedett a helyemre, melyet én egy halvány mosollyal köszöntem meg.

─ Máris jobban néz ki, kisasszony! ─ vigyorgott rám az úr.

─ Köszönöm ─ válaszoltam.

─ Honnan származik? ─ tette fel a kérdést a férfi. Gondolom nem tudta hová tenni az angol akcentusomat, a magas ─ százhetven centi ─ termetemet és a kissé ázsiai archoz hasonlító képemet.

─ Magyarország. Ön pedig bizonyára brit.

─ Ez így van! ─ húzta ki magát ─ a kelleténél lehet, hogy kicsit jobban ─ az angol úr. ─ De mondja csak, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal hölgy, mint maga már Koreába utazik?

─ Megnyertem egy ösztöndíjprogramot, így gondoltam; miért ne? ─ szóltam őszintén.

     Igen, engem is, ahogy minden gyereket, arra tanítottak, hogy idegenekkel ne álljak szóba. De hát mégis mit árthatott volna nekem ez a bácsi? Különben is, jó volt valakivel beszélgetni. Így legalább, ha nem is teljesen, de valamennyire feloldódtam.

     Így nem kellett egyfolytában anyán járnia az agyamnak. Nagyon szerettem anyát, ő mindig kedves volt hozzám. Ám mikor apa végleg kilépett az életünkből teljesen megváltozott.

     Miután apa eltűnt megkérdeztem anyutól, hogy hol van, mire ő csak ennyit válaszolt: „Biztos talált valami nőcit, akivel hetyeghet.” Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelenthet, most már annál inkább.

     De én soha nem tudtam volna elképzelni apáról ─ pedig most már világos számomra, hogy biztos van családja ─ így tovább lovagoltam a témán, míg végül anya egy „Jaj, menj már a szobádba játszani!” mondattal véget vetett az egésznek, majd bele kortyolt a poharába, ami tömény alkoholtól bűzlött, aztán pedig szippantott egyet abból a rühes cigarettájából.

Végül hozzászoktam a gondolathoz, hogy az „apa” szó tiltott a házban, anya pedig a szenvedélyeinek kielégítésére szokott hozzá. Az alkohol és dohány fogyasztása tizenegy éves koromra már az egeket verte. Végül ez okozta a vesztét is.

     Fájó emlékeimnek borotvaéles táncából a bácsi hangja zökkentett ki:

─ Milyen talpraesett egy lány.

─ Köszönöm ─ mosolyogtam rá, miközben úgy tettem, mintha fáradt lennék és megdörgöltem a szememet, de valójában egy könnycseppet morzsoltam el, ami éppen vándorútra akart térni a szememtől lefelé, az orcámon.

⃰

     Az egész utat végig beszéltem az idős, angol úrral. Nagyon kellemes társaságnak bizonyult, ám amint kinéztem az ablakon ez a bizonyos társaság eltörpült amellett a látvány mellett, ami elém tárult.

     A távolban Incheon fényei szikráztak az éjszakában, míg a tenger vizéről visszatükröződött a hold és a csillagok fénye. De rég láttam már ezeket a fényeket. Pontosan kilenc éve.

     Egy női hang szólalt meg a bemondóból; megkérte az utasokat, hogy foglaljunk helyet és kössük be öveinket, mert pár perc múlva leszállunk. Ezt még más nyelveken is elmondta, de azok már nem nagyon izgattak.

     Izgatottan kötöttem be az övemet, majd újra kipillantottam az ablakon és egy furcsa érzés szánkózott végig a hátamon. Hamarosan otthon leszek.

     Mielőtt még leszállhattam volna a gépről elbúcsúztam az angol bácsitól, aki nagylelkűen felajánlotta nekem, hogy ha majd egyszer Londonban járok, nyugodtam benézhetek hozzá ─ igaz, még a nevét sem tudtam. Így hát csak nagyokat bólogattam, aztán elváltak útjaink.

     Miután leszálltam a gépről rögtön fel is szálltam egy buszra, ami elvileg ahhoz a terminálhoz vitt, ahol a vendéglátóimnak kellett várnia rám.

     A buszon gyorsan megnéztem az üzeneteimet, amikből rengeteg volt, hála Rékának, aki rosszabbnak bizonyult, mint Mama. (Higgyétek el, huszonegy írott üzenet után ti is így gondoltátok volna.)

     Hamar válaszoltam neki, hogy biztonságban megérkeztem, mire ő a következőt írta: Na végre! Már nem tudtam elképzelni, hogy hol a szarban vagy. Már azt tervezgettem, hogy utánad megyek repülővel.” Erre a kijelentésére felnevettem, igaz egy kicsit hangosan, mire a többi utas kómás és rosszalló tekintettel pillantott felém.

     Szerencsémre gyorsan megérkeztünk, így sietve ─ jó nagy adag izgulással fűszerezve ─ leszálltam, és elindultam a terminál felé.

     Ott magamhoz vettem a csomagjaimat, aztán bementem a váróba. Egyszerűen hatalmas volt; üvegfalak vettek körbe, amik színtisztára voltak pucolva. Nem volt zsúfoltság, sőt. A hely kellemes volt és tágas.

     A bejáratnál, a korlátok mögött emberek hada sorakozott fel. Valakik csak egymagukban ─ vagy családjaik társaságában ─ várták vendégeiket, szeretteiket. De engem nem ők érdekeltek.

     Én inkább azokat az embereket fürkésztem, akik hatalmas táblákat lebegtettek kezeikben, amikre nevek voltak felírva, hol jelekkel, hol betűkkel. Reméltem, hogy vendéglátóim az utóbbi opciót választják, mert ─ bár a beszéd ment ─ a jelek leírásával és felismerésével még gondban voltam.

     Kim Dea. Kim Dea. Kim... Megvan!

     Amint megtaláltam az adott táblát ─ hál’ istennek betűvel írták ─ odasiettem a már idősebb koreai párhoz. Udvariasan meghajoltam előttük, és már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor ők kezdtek el hozzám beszélni. Angolul.

     (Az asszony valamit beszélt hozzám fülig érő szájakkal, de azt inkább nem fordítom le nektek, mert a végén még valami orbitális baromságot írok ide.)

     Mosolyogva végig hallgattam, majd mikor befejezte én szólaltam meg. Koreaiul.

─ Üdvözlöm Önöket! A nevem Kim Dea, maguk pedig minden bizonnyal Mr és Mrs Park. Nagyon örvendek a találkozásnak ─ hajoltam meg előttük ismét csak.

     A férfi és a nő egymásra pillantottak, majd a férfi rám mosolygott és mosolyogva megszólalt.

─ Mi is úgy szintén örülünk! ─ hajoltak meg ők is egy kicsit. ─ Az én nevem Park Sang Hun, ő pedig itt a feleségem, Park Sea Jin. Ne haragudj, de nem voltunk benne biztosak, hogy beszélsz koreaiul, ezért üdvözöltünk angolul.

─ Ugyan semmi baj ─ legyintettem egyet.

     Mrs Park rám pillantott, majd így szólt:

─ Látom már fáradt vagy. Gyere, elviszünk az új otthonodba.

     Boldogan bólintottam rá az ajánlatra, mire Mr. Park felkapta a csomagjaimat, és úgy indultunk ki az Incheoni reptérről.

⃰

Taeyang

     Üresek voltak az utcák. Egy fekete autó gurult végig az aszfalton az éjszakában.

─ Hangosítsátok fel! ─ mordult rá a hátul ülő, negyvenes éveiben járó férfi az elől ülő két emberére.

     Az egyik engedelmesen felhangosította a rádiót, míg másik megállt az egyik utcalámpa előtt.

Gond nélkül áthajthatott volna a piroson, de minek a siettek volna? Pedig jobban tették volna.

     A semmiből négy kocsi jelent meg és vette körbe az autót. A két elől ülő személynek esélye sem volt gondolkodnia; a jobb oldali kocsinak a lehúzott ablakából egy fegyveres kéz nyúlt ki, majd két pontos célzás kíséretében szétloccsantotta az agyukat.

     Ekkor mind a négy kocsiból kiszállt az összes ember, köztük Taeyang és G-Dragon is, és a hátsó ülésről kirángatták az öltönyös férfit, majd az útszélére ráncigálták.

─ Hát te mit keresel itt? ─ kérdezte Teayang, miközben egy félmosolyt küldött barátja irányába.

─ Unatkoztam, és gondoltam megnézem, hogy te mit csinálsz ─ vont vállat Ji Yong, aztán ráförmedt az útszélén rimánkodó férfira, hogy fogja be.

─ És hogy állsz? ─ kérdezte Taeyang.

─ Már befejeztem ─ mondta flegmán G-Dragon.

─ Mi? Ji Yong, te lerendeztél tíz embert kevesebb, mint egy nap alatt? ─ Taeyangnak még a szája is tátva maradt. Mindannyian kaptak egy listát tíz-tíz emberről, akiket meg kellett látogatniuk, és egy kicsit elkellett velük „beszélgetniük”.

─ Ja. És mellesleg nyolcat rá is vettem, hogy csatlakozzon a Maffiához. De kettőt nem tudtam, mert ebédidő volt, én meg rohadt éhes voltam, ezért inkább gyorsan lerendeztem őket.

─ De ugye nem volt baj? ─ ráncolta homlokát Taeyang.

─ Dehogyis! Hamar beültünk egy büfébe, aztán bekaptunk pár falatot. Igaz fiúk? ─ fordult embereihez Ji Yong, akik a férfit állták körül ─ na, nem mintha megtudott volna szökni. Emberei vigyorogva bólogattak, miközben kitört belőlük a beszélhetnék, és azt kezdéketék el mesélni Taeyang embereinek, hogy mit ettek abban a bizonyos büfében.

─ A maffiacsaládokra értettem ─ sóhajtott Taeyang, mire hangjára mindenki abbahagyta a beszélgetést.

     Ji Yong egy kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét, jelezve, hogy nem volt semmi féle gond sem.

─ És te? Hogy haladsz? ─ tette fel a kérdést GD.

─ Hatból három ─ húzta el a száját barátja.

─ Mennyi? ─ kacagott fel Ji Yong. ─ Azt meg hogy csináltad?

─ Ismersz. Eléggé türelmetlen vagyok ─ vont vállat Taeyang.

─ Na de ennyire? ─ rázta a fejét GD, miközben átölelte társa vállát és úgy baktattak közelebb az életérét könyörgő férfihoz. ─ Van egy ajánlatom a számodra. Én ezt megcsinálom helyetted, te pedig mehetsz a dolgodra. Na?

─ És ebben neked mi lenne a jó? ─ mondta elgondolkodva Taeyang.

─ Tartoznál nekem egy szívességgel ─ válaszolt Ji Yong.

     Taeyang barátjával szembe fordult, aztán ─ ritka alkalmak egyikeként ─ elmosolyodott és elfogadta G-Dragon kinyújtott kezét, majd megrázta azt.

─ Rendben.

─ Ez az! Nem fogod megbánni Tae! ─ vigyorgott Ji Yong, aztán összecsapta tenyerét és a remegő férfi felé fordult.

─ Szóval. Hogy akarod? Intézzük el gyorsan és fájdalom mentesen, vagy lassan és...

─ Beállok a maffiába! ─ ordította a férfi, miközben félelmében már be is csinált. Jól tudta ki állt előtte, és hallotta, valamint látta is az előbbi párbeszédet, ezért inkább a gyors utat választotta, és csatlakozott a Maffiához. Inkább ez, mint hogy Kwon Ji Yong megkínozza.

─ Ne már! ─ rúgott idegesen egyik embere  lábába Ji Yong, aki ezt szó nélkül tűrte. Taeyang egy kicsit elnevette magát, de amint emberei ránéztek ő már újra felvette a komoly ábrázatát. ─ Egy kicsit hagyhattál volna játszani, bazdmeg! Most azonnal visszavonod azt, amit mondtál, és azt mondod: „Nem fogok beállni közétek!” ─ idegeskedett GD, ám mikor a férfi nem akart neki engedelmeskedni előkapta a kését, és már épp lesújtott volna áldozatára, mikor egy kéz megállította.

─ Hagyd! Már válaszolt ─ rázta a fejét Taeyang. Egy kicsit együtt érzett Ji Yong-gal; egy olyan őrültnek, mint amilyen barátja is volt, kellettek az ilyesfajta „játékok”. ─ Gyere, inkább menjünk haza.

─ Jó ötlet ─ bólogatott csalódottan Ji Yong, majd mind a ketten kocsisaikhoz sétáltak kíséreteikkel és beszálltak, ám még mielőtt elindultak volna Taeyang megadott a ─ még mindig az útszélénél gubbasztó ─ férfinak egy címet és egy időpontot és már el is száguldottak a férfit otthagyva az úton.

   

2. Fejezet

Dea

         

A kocsiablakából néztem, ahogy a táj elhalad mellettünk. Illetve mi robogtunk el a táj mellett a nagyszüleim régi Opelében, de ez nézet kérdése volt.

Még csak a teljes sötétségbe borult fákat és a szürke, füves mezőket, na meg a lassan forgó szélkerekek alakját lehetett látni. Hajnali négy óra volt, így az országúton még senki sem vezettet, rajtunk kívül.

Nagyiék még nem akartak feltérni az autópályára, mondván, ott nem olyan biztonságos. Én nem hibáztatom őket. Az ő korukban már én sem mernék az ezerrel száguldozó autók közt menni, de akkor is, mi időre mentünk. Ráadásul így sokkal előbb felkelett kelnem. Na, nem mintha aludtam volna bármennyit is. Egyszerűen ahhoz túl stresszes állapotban voltam.
Így, miközben a mellettem hangosan szuszogó, szőke barátnőm, Réka mélyen aludt, én csak ültem az ágyon, és néztem ki a fejemből.

─ Vigyázz az őzre! ─ kiáltott fel a nagymamám, ezzel szegény Rékát felébresztve, aki hátul ült velem, engem kizökkentve a gondolkodásból és persze a nagyapámat halálra rémisztve.

─ Ne rikoltozz már itt nekem! Különben is, már rég a túloldalon van ─ mérgelődött Papa. És igaza volt.

Az előbb én is láttam azt, ahogy az őz szeme megcsillan az autólámpájának a fényében, de hamar észbe kapott a szegény pára, és eliszkolt az útról.

─ És mi lett volna akkor, ha elütöd? ─ erősködött tovább Mama. Nem szerette azt, ha egy párbeszédet nem ő fejezhetett be.

─ Akkor meg lett volna a mai vacsoránk ─ vonta meg a vállát, majd hamar hátra fordult és rám kacsintott. Gyorsan visszamosolyogtam rá, de már alig vártam, hogy ismét csak az utat nézze, mert ez azért eléggé veszélyes egy póz volt. Szerencsére még időben visszafordult, így én ki tudtam fújni a benn tartott levegőmet.

A nagyszüleim tovább veszekedtek, mi pedig rajtuk kuncogtunk ott, hátul. Olyanok voltak, mint két gyerek, és mire észrevehették volna már nem is az őzről volt szó, hanem valami kulcsról vitáztak.

Pár perc után abbahagyták, és újból csend uralkodott a kocsiban. Eléggé nyomasztó volt, ám Réka hamar megtörte:

─ És mi lesz a kézivel?

─ Nem tudom ─ vontam meg flegmán a vállamat.

─ Mi az, hogy nem tudod? ─ nézett hátra rám Mama kérdő tekintettel.

─ Hát az, hogy nem tudom.

─ Na de kincsem! Eddig a kézilabda jelentett neked mindent! Biztos lesz majd a suliban egy csapat. Folytasd! ─ mosolygott rám a nagyi, miközben Papa helyeslően bólogatott, Réka pedig... nos, ő neki már csak a jelenléte is bíztatott.

Igaza volt Mamának. Anya halála után semmire sem tudtam koncentrálni, az életem fenekestül felfordult. Egy nagy káosz volt bennem, amit nagy nehezen Réka segítségével rendbe tudtam tenni. És a kézilabda segítségével.

Egyszerűen imádtam mindent, ami csak kézi volt. A wax tömény illatát, a ragacs fogását, ami ha egyszer a pólódra került többé már nem tudtad róla leszedni. A labdapattogtatás hangját és persze magát azt az érzést, mikor a kicsi gömb kirepül a kezedből, be egyenesen a hálóba, ezzel pontot szerezve az egész csapatnak. Az a világ leggyönyörűbb érzése.

Ám mindezek ellenére nem szerettem volna elhamarkodott döntést hozni. Igaz, imádtam kézizni, de tudtam, rengeteg teendőm lesz Koreában. Iskolába járás, beilleszkedés, tanulás. És persze apa megtalálása.

─ Még átgondolom ─ feleltem halkan, majd az ablak felé fordultam, és ismét csak a tájat kezdtem el nézni. Mama lemondóan visszafordult, majd benyomta a rádiót. Réka rosszallóan elhúzta a száját, ─ ezt mindig akkor csinálta, mikor valakit ki akart oktatni, de tudta, hogy annak nem most van itt az ideje ─ aztán ő is elkezdett az ablakon kifele bámulni.

Papa úgy döntött, hogy most már ideje lesz az autópályán haladni, így az első adandó alkalomkor felhajtottunk rá, és ott folytattuk tovább utunkat, Budapestre, a reptérre.

⃰

─ Tessék, itt vannak a szendvicsek, meg egy kis üveg víz! ─ nyújtott át nekem Mama egy zacskót kissé durcás fejjel. Azért volt ilyen morcos, mert nem engedtem neki, hogy a tegnapi „rántott hús rizzsel” vacsorát elcsomagolja nekem. De most komolyan. Hogy tudna bárki is a repülőn, a fapados osztályon ilyeneket enni?

─ Köszönöm! ─ mosolyogtam tényleg hálásan, ő pedig visszamosolygott rám. Ezek szerint minden el lett felejtve.

─ Vigyázz magadra kislányom! ─ nyomott két puszit az arcomra Papa, aztán pedig megölelt. Valaki kínosan érzi magát, ha mások idegen helyen ölelgetik. Ez rólam nem mondható el. Mindig örültem annak, ha valaki megölelt. Az olyan megnyugtató volt. és persze most, hogy a reptéren állunk ez egy kifelejthetetlen mozdulat volt, hiszen bő egy évig nem is fogjuk egymást látni.

─ Hogyan fogok én így veled beszélni? ─ ölelt meg Mama könnyes szemekkel.

─ Mama, ezt már megbeszéltük. Ott a gép, rajta van a Skype. Bár mikor amikor beszélni akartok velem csak felhívtok videó hívásban, és én már ott is leszek. Tudod, ez már a huszonegyedik század ─ vigyorogtam.

─ Jó, de mi azt nem tudjuk kezelni ─ akadékoskodott tovább a nagymamám.

─ Majd akkor én átmegyek Önökhöz, és segítek ─ mosolygott kedvesen Réka, mire Mama kedvesen megsimogatta a karját.

─ Köszönöm, drágám!

─ Ó, semmiség.
Mama még egyszer megölelt, aztán hagyta, hogy Rékától is elköszönjek.

─ Hiányozni fogsz, te ütődött! ─ zártuk össze egymás körül a karunkat.

─ Te is nekem! ─ szorított még jobban magához Réka. ─ Mindenről beszámolót akarok.

─ Mindenről? ─ húztam össze szemöldökömet, ő pedig halkan felnevetett mellettem.

─ Tudod, suli, pasi ügyek ─ suttogta halakna a fülembe, hogy nagyiék meg ne hallják, de én éreztem a hangján, hogy sír. ─ És persze ha bármi hír van az apukádról, arról azonnal tudni akarok.

─ Úgy lesz ─ toltam el magamtól, és azt vettem észre, hogy én is könnyezek.

Nem az utazástól féltem. Régen rengetegszer utaztam repülővel Koreába, mikor még apa tartotta velünk a kapcsolatot. Inkább csak attól az egy évtől féltem, amit a nagyszüleim és Réka közelsége nélkül kellett leélnem, De hát, én választottam ezt az utat. És ha egyszer valamibe belekezd az ember, azt illik is befejezni.

Egy darabig még Mama oktatott arról, hogy egyek sokat, mert ha lesoványodom, akkor nagyon dühös lesz ─ ne akarjátok megtudni, hogy az milyen ─, hogy télen öltözzek fel melegen, és hogy rendszeresen egyek gyümölcsöt. Meg zöldséget. Meg húst. Na, szóval a mondanivalójának a kilencven százaléka a kajáról szólt.

Papa rám parancsolt, hogy aztán nehogy valami koreai fiúval jöjjek haza, de én megnyugtattam, hogy ilyen nem fog előfordulni. Rékát ─ még egyszer ─ megöleltem, aztán már hallottam is a hangos bemondóban a járatom indulásának jelzését.

Újból megöletem mindenkit, immáron harmadszor, majd megfordultam, és a kézipoggyászom kíséretében elindultam az egyik terminál irányába, ami egyenesen a géphez vitt. Elvették a jegyem és az útlevelem, majd miután átvizsgálták már mehettem is.    

Még utoljára hátranéztem. Mama sírva integette utánam, míg Papa mellette állt, és nyugtatóan átkarolta. Réka pedig vigyorogva nézett rám, ám láttam a szemében, hogy szomorú. Ám mennem kellett.
Intettem nekik egyet, aztán elindultam életem egyik legnagyobb utzására...

Taeyang


Fekete lakk cipők topogtak végig a vörös szőnyeges folyosón.  A fehér falakat képek díszítették, fényt pedig az egyik oldalon lévő üvegfal biztosított. Innen, a huszonharmadik emeletről gyönyörű kilátás nyílt Szöul hatalmas városára, melyben most is zajlott az élet. Ám ez a folyosón menetelő 
Taeyangot egyáltalán nem érdekelte. 
Embereit pedig nem érdekelhette a kilátás, ha főnöküket sem izgatta fel. Csak követték Taeyangot egyenesen a folyosó végéig, ahol egy kétszárnyas ajtó állta útjukat. 
Ám ezen az akadályon hamar túl jutottak; két ─ meglepő módon ─ fekete öltönyös, izmos férfi előre lépett, és kitárta az ajtót Taeyang előtt.
Bent már vártak rá; T.O.P a hosszú asztal légvégebe ült (vagyis az asztalfőn), Daesung tőle jobbra foglalt helyet, és úgy vigyorgott Taeyangra. Seungri pedig egy ülést kihagyva Daesung oldalán ült, miközben egy narancsot hámozott késével, aminek a héja végül az asztalon kötött ki. Egy kicsit felpillantott, biccentett társa irányába, majd visszatért gyümölcse hámozásához.
Taeyang végül T.O.P bal oldalán foglalt helyet.
T.O.P keresztbe tett lábakkal ült a bőrhuzatos széken, miközben telefonját nyomkodta. Ő volt a legidősebb, és egyedül csak ő tarthatta az Elnökkel a kapcsolatot, ezért érthető volt, hogy - ha nem is közös megállapodás alapján ─ ő lett a Szöuli maffia vezére.
─ Valami nem tetszik, Taeyang? ─ kérdezte T.O.P, mikor észre vette Taeyang unott tekintetét. A férfinak most pont nem volt kedve ehhez az egész megbeszéléshez. Legalábbis T.O.P azt mondta neki, hogy most az lesz.
─ Csak azt szeretném megtudni, hogy minek kellett idejönnünk vasárnap. Nem ért volna rá hétfőn?
─ Nem. ─  rázta meg a fejét T.O.P ─ Ez most sürgős.
─ Akkor miért nem kezdjük? ─ tárta szét a karját Daesung. Neki sem volt kedve itt lenni, így inkább bekapcsolódott a beszédbe. Seungri továbbra is narancsát pucolta, és egy szót sem szólt.
─ Ji Yong még nincs itt ─ jelentette ki T.O.P egyszerűen. 
Csak ennyi kellett; G-Dragon lépett be az ajtón. Vörös haja tökéletesen be volt állítva, fekete bőrdzsekijén pedig egy porszem sem látszódott. Tökéletes volt a megjelenése, igaz rajta kívül mindenki öltönyt viselt, míg ő az utcai divatot követte.
Mielőtt még vidáman megszólalhatott volna, T.O.P közbe vágott:
─ Késtél. Megint.
─ Héé! Tehetek én róla, hogy Szöulban lehetetlen közlekedni? Ha ti azt tudnátok, hogy mekkora forgalom van odakint! ─ vette le bőrdzsekijét, majd a pólóját kezdte el úgy rázogatni, mintha a fáradságtól megizzadt volna és meleg lenne.
─ Tudjuk GD. Tudod, mi is Szöulban élünk ─ nézett rá Taeyang komor tekintettel. 
Ji Yong elhúzta a száját, majd morcosan leült Taeyang mellé. Seungri abbahagyta a ─ amúgy már kész ─ narancspucolást, és T.O.P felé fordult, aki letette telefonját, könyökével megtámaszkodott az asztalon, ujjait pedig összefűzte és úgy kezdett el beszélni:
─ Szóval, új parancs érkezett Kínából, az Elnöktől; úgy tűnik, hogy kell egy kicsit szitálnunk. ─ (szitálás: ők így nevezték azt, mikor a maffiacsaládok elsokasodtak és egy kicsit meg kellett őket ritkítani. A nagyok fenn maradtak, a kicsik kihullottak.) 
─ Szitálni? ─ vonta fel szemöldökét furcsállva Taeyang. ─ De hisz' kevesebb, mint négy éve, már végeztünk egy nagytakarítást.
─ Igen, de ez most más lesz. Négy évvel ezelőtt megengedtük, hogy eltűnjenek innen, és máshol telepedjenek le, de most nem. Vagy mellénk állnak, vagy pedig meghalnak. És nem lesz köztes út.
─ Ennyire elszaporodott volna a fajtánk? ─ rázta rosszallóan a fejét Seungri. Nem szerette a maffia életet, ugyanis úgy kényszerítették bele. Ám nagyon értette a dolgát, ha arra volt szükség. 
─ Úgy tűnik kemény hónapok elé nézünk ─ bólogatott nagyokat Deasung, miközben Seungri  meghámozott narancsát ette.
─ Te a narancsomat eszed? ─ kérdezte Seungri, bár nem nagyon izgatta a dolog. Deasung elmosolyodott, majd a felét átnyújtotta társának, a maradékot hamar bekapta.
─ Teát ne hozassak mellé? ─ kérdezte T.O.P haragos tekintettel. Hamar abbahagyták az evést, és ismét a "vezérre" néztek. ─ A lényeg az, hogy minél több családot próbáljunk meg bekebelezni. Mint azt tudjátok, pár hónapja volt az az incidens a rendőrökkel, ami miatt eléggé sok emberünk a börtönben végezte. 
─ Szóval akkor toborzunk? ─ kérdezte Ji Yong. Láthatóan neki tetszett az ötlet, bár biztos, hogy nem a békésebb rész.
─ Mondhatjuk ─ bólintott helyeslően T.O.P. ─ De van még egy fontos dolog. 
─ Mi? ─ ráncolta homlokát Taeyang.
─ Egy család ki fog maradni a listáról. Ahhoz jelen pillanatban túl gyengék vagyunk, hogy szembe szálljunk velük, így a toborzást a lehető leggyorsabban és észrevétlenebbül kell elvégeznünk. 
─ És ki az a család? ─ kérdezték szinte egyszerre a többiek, bár mind tudták a választ. 
─ A Kangnam-ku-i Kim maffiacsalád...