20. Fejezet

Dea

     Az esős októberből fagyos november lett, abból pedig zord december. Közeledett a keresztények második legnagyobb, valamint a világ talán legismertebb ünnepe. A karácsony. Mégsem tudott felvillanyozni.

     Igazából soha nem szerettem ezt az ünnepet; mert ez a család ünnepe. De hát milyen család az, ahol csak az egyik szülő van jelen, aztán az is eltűnik. Meghal. Most sem voltak mások az érzéseim a karácsony iránt. Ez a karácsony egyedül abban különbözött az elmúlt évekétől, hogy most még magányosabban éreztem magam egy olyan országban, ahol két idős emberen, a mostoha testvéremen, az apámon és egy bizonyos férfin kívül senkit sem ismertem. Igaz, már abban sem voltam biztos, hogy az utóbbit igen.

     Az elmúlt két hónap alatt annyi minden történt velem, hogy a legutóbb ─ mikor Taeyang először megcsókolt a Szöul tornyon ─ felfordult életemben a szálak most még inkább összekuszálódtak. De így volt ez rendjén. Végülis ahhoz, hogy rendet tegyünk, először káosznak kell lennie...

*

     ─ Menj el ─ mondta halkan Taeyang.

 ─ Mi? ─ nyletem egy nagyot, és tudtam, hogy valamilyen őrült, meglepett fejet vághatok. ─ Most ugye csak viccelsz.

 ─ Nem ─ vágta rá Taeyang. ─  Szóval menj el!

     Én csak álltam, és néztem rá értetlenül.

     Taeyang lehunyta a szemét, majd miután kinyitotta inkább elnézett mellettem, minthogy a szemembe nézett. Aztán rám kiáltott:

 ─ Menj már!

     Ijedtemben hátráltam egy lépést. Nem a magas hangnem ijesztett meg, hanem az, hogy így még soha nem láttam Taeyangot. Így még soha nem beszélt velem. Mintha egy másik ember állt volna előttem.

     Taeyang még a szembe nézett, aztán elfordította az arcát, és rám csapta az ajtót.

     Pár másodpercig álltam, és azon tanakodtam, hogy „Ez meg mi volt?”. Aztán rájöttem, hogy mi történt, és éreztem, hogy megerednek a könnyeim.

     Dühösen az ajtóhoz léptem, és az ajtón kezdtem el dörömbölni.

 ─ Taeyang, engedj be! Mi a baj? Mi történt? ─ ordibáltam torkom szakadtából. Nem igazán érdekelt, hogy az egész házat felébresztem. ─ Hallod? Beszéljük meg!

     Csend. Csak az én szipogásom visszhangzott a folyosón. Már nem dörömböltem az ajtón, és már nem kiabáltam, mint egy őrült. Egyszerűen csak az ajtónak támaszkodva lecsúsztam, és erőtlenül a földre huppantam, majd pedig kezembe temettem arcomat, és zokogni kezdtem. Pár óra alatt már másodszorra.

*

     ─ Dea, ebéd! ─ kiáltott fel nekem az ahjumma, de hangjában már semmi remény nem volt; egy hete csinálta ezt, de sohasem mentem le enni. Alig ettem, csak akkor mozdultam ki a szobámból, mikor szükséges volt. Azt a pár falatot pedig, amit leküzdöttem a torkomon az ahjummának köszönhettem, aki annak ellenére, hogy semmit nem tudott arról, hogy mi történt velem, minden nap hozott fel nekem ennivalót. Sőt, még orvoshoz is el akart vinni, azt azonban nem engedtem neki. Így inkább csak kivett az iskolából, és hagyta, hogy a szobámban szenvedjek, míg ő az okokat próbálta kideríteni. Nem sok sikerrel.

     Csak ültem az ágyamon, és néztem ki a fejemből. Próbáltam kideríteni, hogy mi történhetett, de ez pár nap elteltével, a kétszázadik nem fogadott hívásom és üzenetem után már lehetetlennek tűnt. Taeyang nem válaszolt egy üzenetemre se, és egyszer sem vette fel a telefont. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha egy halottal próbálnék beszélni, de aztán úgy csütörtök körül már egyáltalán nem érdekelt, hogy él-e, vagy meghalt.

     Az elején kétségbeestem és az okot kerestem arra, hogy miért tett ki a házából se szó se beszéd. Nem, véletlenül sem próbálom azt állítani, hogy szakított velem, mert ha az ember jobban belegondol, és a dolgok mögé néz, rájön, mi nem is jártunk. Soha nem kérdezte, hogy leszek-e a barátnője, egyszerűen csak megcsókolt egy torony tetején, és ezzel magához láncolt.  

     Kétségbeesésem közepette én akartam jóvá tenni azt a hibát, amit nem is ismertem, de eszeveszetten kerestem magamban. Aztán miután nem találtam meg, őrülten hívogattam őt, hátha ő megmondja, hogy mi a baja. Minden egyes kicsengésnél más ötlet merült fel bennem; „Halálos beteg, és azzal akar megvédeni, hogy ellök magától?” vagy „Családja van? Esetleg talált magának valaki mást?” de még olyan kérdés is megfogalmazódott bennem minden sípszó után, hogy „Lehet, hogy ő... a férfiakat szereti?”. És miután már csak a hangposta maradt mindig ugyanazt mondtam: „Nem tudom, hogy mi bajod, de hívj vissza... kérlek!”

     Egyszer sem hívott vissza, és a bolond ötleteim közül igazából egyiket se tartottam valószínűnek. Ha beteg lett volna, arról tudtam volna; egy egész hétvégét töltöttem nála, észrevettem volna, ha bogyókat szed. A család és barátnő kizárva, hiszen... lássuk be, szörnyű a természete. Az utolsó pedig... határozottan lehetetlen.

     Így hát így maradtam, kétségek és kérdések közt, aztán csütörtökön végre tisztulni kezdett előttem a kép. Eszembe jutott az a bizonyos párbeszéd, amikor azzal a Kwon Ji Yong-gal beszélt. Rólam.

     „... ─ Miért? Ennyire kedveled? Az eddigi csajaid ilyenkor már rég az ágyadban végezték, vagy már szakítottatok is. Most akkor ez hogy van?

 ─ Ő más. Igazad van, ártatlan. És én nem szeretnék a „megrontója” lenni. Csak ha ő azt majd akarja. Addig pedig megpróbálom beérni azzal, hogy mellettem van....”

 ─ Hát, Taeyang, ez nem jött össze neked ─ suttogtam magam elé, miután rájöttem, hogy miért tett ki. Mert olyan ártatlan voltam.

     Hát igen. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Végülis mit képzeltem én? Hogy majd boldogan élek egy nálam kilenc évvel idősebb férfival, aki mellesleg a vendéglátóim fia és már javában éli a nagybetűs életet? Igen. Ha én is már meg lennék huszonkettő, vagy több, akkor az a kilenc év mit sem számítana, azonban így... Naiv voltam és olyan álmokat szőttem, amik soha nem fognak már valóra válni. Igen, álmokat. Ugyanis az apámról is volt egy álmom.

     Azt szerettem volna, hogy miután egymásra találunk, együtt élünk tovább itt, Koreában, de csak azt sikerült elérnem, hogy soha többet nem láthatom, és hogy visszaküld Magyarországra, ami akkor még borzasztónak tűnt, most már inkább egy mentőcsónakhoz hasonított.

     A csütörtökből péntek lett, majd a péntekből szombat, és már el is érkezett a vasárnap. A vasárnap pedig egyet jelentett a Park családnak; közös vacsora.

     Nagyot sóhajtva felálltam az ágyról, és az asztalomhoz ballagtam, ahonnan felkaptam a telefonom, és kikerestem egy számot, majd tárcsázni kezdtem. Pár kicsengés után felvették.

 ─ Igen? ─ kérdezte egy ismerős hang, Do Jung Jo.

 ─ Az apám ott van? ─ hangom rekedt volt és élettelen, de nem nagyon érdekelt.

 ─ Sajnálom, Dea, de most épp...

 ─ Csak add oda neki a telefont, jó? ─ Válaszul csak halk motoszkálást hallottam, majd pár pillanattal később az apám légzését, de nem hagytam neki, hogy megszólaljon. ─ Haza akarok menni.

 ─ Hm. Rendben. Mikor? ─ szólalt meg végül az apám.

 ─ Most.

 ─ Intézkedem ─ azzal letette a telefont. Nem is vártam tőle többet, de amiért felhívtam, azt megkaptam.

     Nem akartam itt maradni, és megvárni az estét. Egyáltalán nem akartam már ebben a házban lenni, sőt. Már Koreában sem akartam lenni. Csak otthon, a saját ágyamban, miközben Mama sütijét eszem, és Papa által főzött kakaót szürcsölöm, mellettem pedig Réka ül, és valamilyen idétlenségről csacsog. Csak ezt akartam már, semmi mást. Vagy már ez is túl nagy álom?

     Könnycsatornáim már kiapadtak, így nem kellett amiatt aggódnom, hogy pakolás közben a nagy homályban valami olyasmit teszek be a bőröndömbe, ami nem is az enyém. Egyszerűen csak bepakoltam mindent a táskáimba, és már útra készen is álltam, egy dolgot kivéve.

     Ismét a telefonomért nyúltam, majd gondolkodás nélkül bepötyögtem egy üzenetet, és már küldtem is Taeyangnak.

     Mintha egy kicsit könnyebbnek éreztem volna magam, azonban pár perccel később csak még inkább fájt az egész.

 ─ De legalább elmondtad neki ─ nyugtattam magam, eléggé sikertelenül. Így hát egyszerűen csak leguggoltam a földre, és vártam, hogy az apám azt mondja: Mehetsz haza!

     Odalent csengettek, majd pedig az ahjumma hangját hallottam, ahogy azt kiáltja: Jövök! Felpillantottam az órára, de még csak hat óra volt, szóval nem lehetett Taeyang. De akkor ki? Az apám nem lehetett, mert alig egy órája hívtam őt, ilyen gyorsan pedig hogy intézhette volna el... Ó, persze. A pénz.

     Feltápászkodtam a földről, majd pedig az ajtóhoz mentem. Ahogy kiléptem a folyosóra már is elcsíptem a párbeszédet, ami az ahjussi és az „ismeretlen” vendég között zajlott.

 ─ Do Jung Jo! Mit keres itt? ─ hallottam az ahjussi hangját. Jung Jo.

 ─ Most nem Önhöz jöttem Park úr. Kim Dea-t keresem ─ Nem érdekelt, hogy apám hogyan intézte el ilyen gyorsan a repülőjegyet, meg a többit, de még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, lesprintelem egészen a lépcsőfordulóig, majd gyorsan meghajoltam Jung Jo előtt, aki amint meglátott egy kicsit elmosolyodott. ─ Elkészültél?

 ─ Igen ─ suttogtam halkan. ─ Hozom a cuccaimat.

 ─ Hagyd! Majd ők hozzák ─ rázta a fejét Jung Jo, aztán háta mögül elő lépett két szürke öltönyös férfi, és bármi engedélykérés nélkül a szobám felé vették az irányt.

     Park úr és Park asszony értetlenül néztek rám, és Jung Jo-ra, aztán végül az ahjumma szólalt meg.

 ─ Elnézést, de mi folyik itt? ─ kérdezte, miközben én csendben elhaladtam előtte, és felvettem a cipőmet. ─ Do Jung Jo?

 ─ Ahjumma! Ahjussi! ─ tápászkodtam fel, aztán mélyen meghajoltam a volt vendéglátóim előtt. Mikor felegyenesedtem őszinte mosoly jelent meg az arcomon. ─ Köszönök mindent! Nagyon örülök, hogy megismerhettem önöket, azonban most mennem kell.

     Hagytam, hogy Jung Jo felsegítse rám a kabátomat, aztán követtem azt a két férfit, aki a csomagjaimat vitte, ezzel hátat fordítva a döbbent ahjummáéknak.

 ─ De... Dea, hova mész? ─ nyögte ki végül az ahjussi. Kérdésére a választ Jung Jo mondta meg, aki éppen a kocsiajtaját nyitotta ki nekem.

 ─ Haza. Dea haza megy.

Taeyang

     A hajamba túrtam, és úgy huppantam le a földre, miközben az elmúlt egy perc történésein elmélkedtem. Kizártam Dea-t a lakásomból... És az életemből is.

     Gyűlöltem magam, de nem tehettem mást. Igaza volt T.O.P-nak és a többieknek; Dea már Kim-nél volt, és ez ellen nem tehettem semmit sem. Csak ezt.

     Végig hallgattam, ahogy Dea könyörög, hogy engedjem őt vissza, és ahogy azt kérdi, hogy „mi történt”. Meghallgattam, ahogy abbahagyja az ordibálást, és egyszerűen csak letelepszik a folyosó hideg kövére, és zokogni kezd. Aztán azt is hallottam, ahogy két óra múltán szipogva feláll, egy kicsit még habozik, aztán a lépteinek távoli zaja, majd a lift ajtajának csukódása jelzi számomra azt, hogy vége.

*

    

     ─ Mik azok a karikák a szemed körül? ─ kérdezte Daesung, ahogy beléptem a tárgyaló terembe. Mindenki rám szegezte tekintetét, egyedül T.O.P nézte továbbra is az asztallapot.

 ─ És miért vagy tele véraláfutásokkal? ─ nyíltak tágra Ji Yong szemei, ahogy leültem vele szembe az asztalhoz. Válaszképp egyszerűen csak megvontam a vállam, mire G-Dragon elhúzta a száját. ─ Aish! Most meg játszod a sértődött kismalacot, vagy mi? Na, ki vert össze?

 ─ Nem mindegy? Az ő dolga? ─ szólalt meg végül T.O.P is. Ahogy ránéztem szemében csak dühöt láttam, ami nagy valószínűséggel ellenem volt. Nagyot sóhajtva lehunytam szemeimet, majd végül megszólaltam.

 ─ Ne haragudjatok! Igazatok volt. Nem láttam a fától az erdőt, és ezért a magam feje után mentem anélkül, hogy meghallgattalak volna benneteket. Sajnálom, hogy olyasmibe rángattalak bele titeket, ami nem tartozik rátok. Nem volt baráthoz méltó viselkedés.

     Síri csend, aztán végül Ji Yong szólalt meg:

 ─ Te szedsz valamit? Mi ez az érzelgősség? Mindannyian tudjuk, hogy nekünk volt igazunk, szóval nem kell bocsánatot kérned. A tegnapelőtti esetet, pedig ami azt illeti, én még élveztem is egy kicsit. Jó volt látni azoknak a dolgozóknak az ijedt és értetlen képüket, ahogy végig sétál...

 ─ Elég ─ szólt rá Seung Hyun, aztán rám nézett. ─ Mi van a lánnyal?

     Erre nem tudtam válaszolni; Dea tegnap este óta hívogatott folyamatosan, szóval lehet, hogy ő még reménykedik a reménytelenben? Miután a kérdésre nem jött válasz, T.O.P csak bólintott egyet:

 ─ Értem. Akkor vége.

 ─ Nem félsz, hogy majd elmond rólunk valamit? ─ kérdezte Daesung.

 ─ Azt hiszi, hogy egy cég vezérigazgatója vagyok, és közületek pedig egyedül Ji Yong-gal találkozott. Ha az apja bármit is kérdez tőle, csak azt tudja majd mondani: „A lakásán van egy zárt ajtó, ahova egyszer sem mentem be.” Szóval nincs félni valónk ─ ejtettem ki a keserű szavakat, amik úgy marták a torkomat.

 ─ És miből gondolod, hogy ezek után még az apjához menne? ─ szólalt meg Seungri először mióta ott voltam. Szokás szerint mindenki csendben várta a többi mondandóját. ─ Attól, hogy egyfolytában ugrattunk és ezt a kapcsolatot elleneztük, láttuk rajtad, hogy hogyan érzel a lány iránt. A lány se érezhetett másképp, szóval én a helyében biztos, amilyen gyorsan csak lehet, itt hagynám ezt az országot, és visszamennék oda, ahonnan jöttem. Nem?

 ─ De. Lehet ─ suttogtam magam elé. A teremre ismét némaság szállt.

 ─ Na! Váltsunk témát! ─ csapta össze a tenyerét T.O.P. Mindenkinek kipattantak szemei, aztán munkához láttunk. Egyszer még sikerült elkapnom Seung hyun tekintetét, amiben már nem düh volt. Inkább csak egy kis bűnbánat.

*

     A kanapémon terültem szét, miközben a telefonomat szorongattam, ahonnan a hangpostáimat hallgattam vissza. Egytől egyig Dea-től jöttek. Ahogy az üzenetei is. És mindegyikben nagyrészt ugyanaz állt. Mégis, ahogy teltek a napok Dea kellemes és gyönyörű hangja egyre színtelenebbé, az SMS-ei pedig egyre reménytelenebbé váltak. Végül pedig már egyáltalán nem voltak se üzenetek, se hívások.

     Unottan görgettem fel a legelső üzenethez, majd egy kis habozás után, már vagy húszadszorra, megnyitottam.

     „Nem tudom, hogy mi bajod van, vagy hogy mi történt, de kérlek beszéljük meg! Velem van bajod, vagy valami mással? Kérlek, mondd el és hívj vissza, ha megkapod az üzenetet!”

     Miután ismét elolvastam visszamentem az üzenetekhez, és megkerestem az utolsót, amit még csütörtökön küldött:

     „Hívj vissza”

     Ez volt számomra az utolsó mondanivalója, amit hangpostára is bemondott. Mindezt három napja küldte. Azóta semmit sem hallottam felőle, és csak arra vártam, hogy mikor csörren meg újra a telefon. Persze, ahhoz már nem lett volna erőm, hogy felvegyem, vagy éppen válaszoljak a reménytelen üzeneteire. Csak jó lett volna, ha az önkínzásom során ő is tudatja velem, hogy még ő sem rendezte a gondolatait. És hogy egy ideig még nem is fog ez menni neki.  Karórámon megnéztem az időt, de még csak hat óra volt. Túl korai még a vacsorához. Igen, szándékomban állt elmenni abba a házba, hol ott tudtam, hogy Dea is ott lesz. De látni akartam. Tudni akartam, hogy jól van-e. Csak ezt akartam. Semmi mást.

     Hirtelen megrezzent a telefonom; üzenetem érkezett.

     Habozás nélkül megnyitottam az SMS-t, ami Dea-től érkezett:

     „Nem hiszem, hogy tartanál attól, hogy én is itt vagyok, és ezért nem jönnél vacsorázni, de biztosíthatlak, többet nem találkozunk, szóval, ha aggódnál is afelől, hogy véletlenül összefutunk vagy itt, vagy a városban, vagy egész Koreában, ne tedd! Egyszerűen csak továbbra is légy az a bunkó ahjussi, akibe beleszeretett egy illetlen lány. Viszlát, Taeyang-shi!”

     Még párszor át kellett olvasnom a sorokat, hogy értelmezni tudjam a szavakat, aztán...

     Idegesen felpattantam a kanapémról, majd a kocsi kulcsért nyúltam, miközben az ajtó felé siettem. Ahogy kiértem a folyosóra a liftek felé vettem az irányt, azonban mind foglalt volt, így csak egy lehetőség maradt számomra; a lépcsőházba mentem be, és ott szaladtam le az alagsorba , amilyen gyorsan csak tudtam.

     Nem nagyon érdekelt, hogy teljesen megizzadtam mire leértem, és hogy ügyesen fent hagytam az öltönyömet, egyszerűen csak beszálltam a kocsiba, és már hajtottam is a szüleim háza felé.

     „Nem hiszem, hogy tartanál attól, hogy én is itt vagyok...” az üzenetnek ez a része zsongott leginkább a fejemben.

     Ennyire seggfejnek néz? Erre természetesen meg volt az oka, de lennie kell még itt másnak is. Hacsak... „Szóval még tényleg nem fektetted meg.”

 ─ A francba, Ji Yong! ─ csaptam rá a kormányra dühömben. Dea most akkor azt hiszi, hogy azért tettem ki őt mert... nem feküdt le velem?

     Igaz, még mindig jobb, mintha semmit sem hinne, de ezt... nem hagyhatom, hogy ezt gondolja rólam.

*

     ─ Apuji! ─ törtem be az ajtón. Az ajtó előtt a döbbent tekintetű szüleimet találtam. Kezdtem sejteni, hogy mi történhetett. ─ Ho-hol van Dea?

 ─ Fiam, még te is őt keresed? ─ ráncolta a homlokát az anyám, akit bizonyára megbántottam azzal, hogy még csak nem is köszöntem nekik, azonban szemében továbbra is értetlenség úszott.

 ─ Eomoni! Hol van Kim Dea?

 ─ Do Jung Jo vitte magával. Azt mondta, hogy haza megy.

 ─ Mi? ─ döbbentem le én is. ─ A-Az nem lehet... Sajnálom eomoni! Majd jövök ─ nyeltem egy nagyot, aztán hátat fordítva szüleimnek visszarohantam a kocsimhoz, és már be is indítottam a motort, hogy minél gyorsabban a reptérre érhessek.

     De az is még legalább másfél óra.

*

     Alig bírtam utat törni magamnak a reptéren a sok ember között. Végül odajutottam egy pulthoz.

 ─ A Magyarországra tartó gép már felszállt? ─ kérdeztem lihegve a megilletődött hölgytől. A nő még kettőt pislogott, aztán észbe kapott, és  elkezdett valamit bepötyögni valamit a gépébe. A másodpercek óráknak tűntek, de végül választ kaptam.

 ─ A budapesti gép... két perce szállt fel. A következő már csak holnap megy. Akar rá jegyet foglalni? ─ mosolyogott a nő, de én csak megráztam a fejemet.

     Lassan elballagtam a pulttól, és egy üres széket kerestem magamnak a váróban, ahova leülhettem. Aztán a kezembe temettem az arcomat, és hagytam, hogy megeredjenek a könnyeim. Mert sírni nem szégyen, ha van miért. Vagy valakiért.