22. Fejezet

Taeyang

     ─ Aigoo! Mi ez a nagy kupi? ─ tátotta a száját Ji Yong, miközben átlépkedte az eldobált ruhadarabokat és a különböző tálcákat, meg gyorskajás dobozokat, amik a nappali padlóján hevertek. Végre odaért a kanapéhoz, amin én terültem szét, és nem foglalkozva vele csak a plafont néztem. ─ Ember, még nálam sincsen ekkora rendetlenség. Pedig nálam mindig az van.

     Ji Yong egy darabig várt, hátha válaszolok, de miután még csak pislogni sem voltam hajlandó, folytatta az egyoldalú beszélgetést, miközben leült a dohányzóasztalra.

 ─ Két hete vagy bezárkózva ide. Nem gondolod, hogy most már ideje lenne kijönnöd? Értem én, hogy nőügy, meg minden, de ez azért már túlzás. Komolyan mondom, egy kicseszett szappanoperában érzem magam! ─ Ji Yong látva, hogy még mindig nem reagálok, egyszerűen megvakarta fejét, aztán csípőre tett kézzel felállt. ─ Aish, ez a fickó! Szerintem melletted még egy apokalipszis is történhetne, azt se vennéd észre!

     Ji Yong azzal kitrappolt a nappaliból egyenesen a fürdőszoba irányába. Egy darabig még a plafont bámultam, aztán nagyot sóhajtva behunytam végül a szemem. De nem lett jobb a helyzetem; amióta ő elment, egyszerűen nem tudtam semmit se csinálni. Az agyam úgy érzetem leblokkolt, és amikor koncentrálni próbáltam valamiért mindig annak a lánynak az arca ugrott be. Úgy éreztem magam, mint valami nyomorult félkegyelmű, aki egy gödörben ragadt, és nem bír onnan kikászálódni. Igaza volt Ji Yongnak; egy kicseszett szappanopera az egész, ahol valamiért én vagyok a tehetetlen és nyámnyila alak.

     Lépések zaja, Ji Yong visszatért a kanapéhoz. Már épp nyitottam volna ki a szemem, de aztán…

 ─ Mi a franc? ─ pattantam fel azonnal, amint a jéghideg vizet megéreztem az egész felsőtestemen. Vizes pólómat végigtapogatva néztem dühösen Ji Yong vigyorgó arcába. ─ Ez meg mire volt jó, he?

 ─ Mire? Hát, hogy felemeld végre onnan a segged, arra.

 ─ De fel is rázhattál volna, vagy csak elkezdhettél volna ordibálni! Arra biztos, hogy felkeltem volna ─ vágtam Ji Yonghoz dühösen a szavakat.

 ─ Nem hiszem ─ rázta a fejét Ji Yong továbbra is egy hatalmas vigyorral a képén. ─ Különben is, ez elegánsabbnak és egyszerűbbnek tűnt.

 ─ Elegánsabbnak? ─ tátottam el a számat, majd a bőrkanapémra mutattam. ─ Mi abban az elegáns, hogy tönkre teszed a méreg drága, márkás kanapémat?

 ─ Ha annyira márkás, és drága volt, akkor nem kellene ellenállóbbak lennie? Különben is, ha tönkremegy, akkor vegyél egy másikat. Van rá pénzed ─ vonta meg a vállát Ji Yong, aztán lehajolt, hogy felkapkodja az elszórt dolgaimat.

 ─ Most meg mit csinálsz? ─ bámultam értetlenül a barátomra, aki a ruháimat és a kajás dobozaimat takarította el az útból.

 ─ Azt, amit neked kellett volna már régen. Rendet teszek.

 ─ Mióta vagy ilyen házias? ─ mosolyodtam el halványan hetek óta először.

 ─ Semmióta. De most muszáj segítenem neked, ugyanis vendégeid lesznek ─ ballagott a konyhához Ji Yong, hogy kidobja a sörös dobozokat. ─ Ezeket mind egyedül ittad meg? Aish! Te aztán nagyon magad alatt lehetsz.

 ─ V-Várj! Vendégeim lesznek? Kik?

 ─ Most komolyan. Szerinted csak engem érdekel a képed, miután már be sem jársz hozzánk? Tudom, hogy a mi „munkánk” eléggé kötetlen idejű, de az, hogy itt fekszel egész nap, mint valami szánalmas bolond, már egy kicsit sok ─ oktatott ki Ji Yong, majd folytatta a takarítást.

 ─ Nem gondolod, hogy egy kicsit sok időt töltesz az anyámmal? Kezdesz olyan buzgó lenni, mint ő. Már csak a kötény hiányzik ─ töltöttem magamnak egy pohár vizet a csapból.

     Mire Ji Yong kidobta az utolsó rámenes dobozt is, kopogtak az ajtón.

 ─ Na, nem nyitod ki? ─ dobta le magát a ─ még mindig vizes ─ kanapémra Ji Yong, bár ez látszólag nem zavarta őt. Szem forgatva elindultam az ajtó irányába, de aztán valami eszembe jutott.

 ─ Hogy jutottál be?

 ─ Egy csoda eszközzel, amit úgy hívnak, hogy „kulcs”. Jó mi? ─ válaszolt gúnyosan Ji Yong.

 ─ De honnan volt a kulcs? ─ néztem vissza rá az ajtóból.

 ─ Azt soha nem fogod megtudni ─ vigyorgott rám.

     Fejet rázva nyitottam ajtót, aminek a túloldalán egy hatalmas mosolyú Daesung, egy csendes Seungri és egy komoly T.O.P állt.

 ─ Jó tudni, hogy még élsz ─ motyogta Seung Hyun, aztán elment mellettem, be egyenesen a lakásomba. Seungriék követték, majd pedig én is. Mindannyian helyet foglaltunk a nappalimban, és vártunk, hogy végre megszólaljon valaki. Vagyis, hogy T.O.P megszólaljon. Soha nem mondtuk ki nyíltan, de talán azért, mert Seung Hyun volt köztünk a legidősebb, őt tiszteltük a legjobban, és ezért az ő szavára hallgattunk a leginkább.

     T.O.P rám nézett, aztán nagyot sóhajtva megszólalt:

 ─ Nem akartam ezt elmondani, de úgy tűnik muszáj lesz, ha azt akarjuk, hogy észhez térj végre. Nem ment el.

 ─ Mi? ─ néztem rá értetlenül, bár valójában sejtettem, hogy mit akar mondani.

 ─ Kim Dea nem ment el Dél-Koreából. Jelenleg Kim Son Jung házában van.

 ─ Hogyan? Ezt honnan tudod ─ nyeltem egy nagyot.

 ─ Míg te itt a földig ittad magad bánatodban, addig én megkérdeztem a reptéren, hogy volt-e az elmúlt pár napban egy Kim Dea nevű utasok. Miután kiderült, hogy nem, jobban utána néztem a dolgoknak, és megtudtam, hogy hol van most az a lány ─ vont vállat egyszerűen Seung Hyun.

 ─ Miért mondtad ezt el nekem? ─ néztem rá értetlenül. ─ El is titkolhattad volna, és akkor soha nem derült volna ki.

 ─ Az lehet ─ vont vállat T.O.P. ─ De úgy gondoltuk, hogy tudnod kell róla.

 ─ Remek. Akkor ezek szerint mindvégig nektek volt igazatok ─ álltam fel, és kezdem el dühösen járkálni a szobában.

 ─ Miben? ─ ráncolta a homlokát Daesung.

 ─ Tudjátok ti azt jól. Hogy Kim Dea mindvégig az apja kémje volt. Vagy mit tudom én mije. De már nem is érdekel ─ túrtam a hajamba, miközben felborítottam egy utamban lévő hatalmas vázát, ami nagy csörömpölés közepette esett a földre, majd pedig tört szét.

 ─ Dehogynem érdekel ─ vágta rá a reakciómat látván Ji Yong.

 ─ Jó, akkor érdekel, így jó? ─ üvöltöttem Ji Yongra. ─ De már kurvára mindegy, mert az életem így is egy rohadt nagy romhalmaz! ─ tártam szét a kezem, miközben keserűen felnevettem. Barátaim szemében látszott, hogy nem tetszik nekik önpusztító viselkedésem, de még tűrték egy darabig. ─ Tudjátok, hogy mi a legszarabb az egészben? Az, hogy igazából teljesen mindegy, hogy ő kinek a lánya, mert ha tényleg csak egy átlagos cserediák lenne, akkor sem lehetne olyan a kapcsolatunk. Mert míg ő egy normális ember, addig én egy rohadt gengszter vagyok, pár tizenéves kamasznak a hibájából.

 ─ Most már hagyd abba! Mindannyian szenvedtünk emiatt ─ emelte meg egy kicsit a hangját Seung Hyun, de jelen pillanatban nem nagyon érdekelt.

 ─ Látjátok, pont ezen van a hangsúly! Ti csak szenvedtetek, míg én most is szenvedek ─ túrtam bele a hajamba. ─ Tudjátok, hogy milyen érzés volt haza menni egy hamis diplomával a kezemben? Tudjátok, hogy milyen érzés hazudni a szüleimnek minden egyes vasárnap, akik még ebben a percben is azt hiszik, hogy egy cégnek az igazgatója vagyok? Tudjátok, hogy milyen érzés nem együtt lenni valakivel, azért, mert ő a riválisod lánya? Hát persze, hogy nem!

 ─ Ha ennyire zavar, miért nem szakítottál meg a családoddal minden kapcsolatot, hm? ─ kelt ki magából Daesung is.

 ─ Ó, ezt mondja az, akinek a legegyszerűbb volt az egész! Neked nem volt kivel megszakítanod a kapcsolatot, mert elvettek az apádtól. Csak a nevelőszüleidnek kellett azt beadnod, hogy meghaltál, Seungrival együtt.

 ─ Seungrit hagyd ki ebből! Ő volt az, aki a legtöbb sebet kapta miattunk. Még szép, hogy nem akarta a szüleit is belerángatni ─ kiabált rám T.O.P is idegesen.

 ─ És megszólalt a gazdag család egyetlen örököse, aki inkább földönfutóvá tette az egész családot, minthogy azok bármit is megtudjanak a kisfiuk dolgairól.

 ─ Azért tettem, hogy megvédjem őket az Elnök embereitől ─ szűrte a fogai közt Seung Hyun.

 ─ Hát persze!

 ─ Most már tényleg hagyd abba, Park! ─ nézett rám ingerülten Ji Yong. Nem beszélt különösebben hangosan, mégis kénytelen voltam ráfigyelni. ─ Most játszod itt a mártírt, és azt hiszed, hogy csak te neked voltak és vannak problémáid. De ez nem igaz. Mi is ugyanúgy…

 ─ Én játszom a mártírt? ─ szakítottam félbe, aztán idegesen felnevettem. ─ És annak idején ki tette ezt, hm? Ki miatt kerültünk bele ebbe az egész szarságba? Ki okozta a bajt, mint általában? Akkor is miattad kerültünk szarba, mikor először találkoztunk! ─ ordítottam, majd pedig olyan dolgokat ejtettem ki a számon, amiket azon nyomban megbántam. ─ Bár soha ne verekedtünk volna össze. Bár a seggünkön maradtunk volna, és akkor most nem lennénk itt. De tudjátok mit? Én még azzal is megelégedtem volna, ha ennek ─ böktem fejemmel Ji Yong felé. ─ a szülei nem halnak meg.

     Ji Yong erre felpattant helyéről, és mire észbe kaphattam volna az ökle csattant az arcomon. A földre terültem, de Ji Yong tovább ütött-vágott, aztán megragadt a galléromnál fogva, és felrángatott a földről. Éreztem, hogy orrom vére megeredt és az ajkaim felszakadtak.

 ─ Szerinted én kértem azt, hogy haljanak meg? Szerinted én repestem az örömtől, hogy ők eltűntek az életemből? ─ ordított rám Ji Yong, miközben szemében könnycseppek csillogtak.

     Akkor láttam életemben először sírni Ji Yongot. Mert akkor nem sírt…

Seungri

2006. augusztus 21.

      Azt hiszem, erre a napra mindig is emlékezni fogunk. Nem csak én, de a hyung-aim is. Több dolog miatt is.

     Először is, aznap nagy esőzés volt, egész Szöulban és a környékén. A meredekebb utcákon patakokban folyt a víz lefelé, a háztetőkön csak úgy doboltok a kövér vízcseppek, és a szürke eget gyakran villám metszette ketté, majd pedig egy hatalmas dörgéssel jelezte, hogy hamarosan visszatér. Az volt a nyár legnagyobb vihara, az emberek számára. Nekünk mást is jelentett.

     Ji Yong mellett álltunk, és fegyelmezetten köszöntöttük az oltár előtt tiszteletüket tevő rokonokat és ismerősöket, férfiakat és nőket. Többen odajöttek Ji Yong egészsége felől érdeklődni, de kiszáradt ajkain keresztül egy szót sem tudott kinyögni, üveges,  élettelen szemi pedig a földet pásztázták, így mi válaszoltunk barátunk helyett, aki szüleit gyászolta.

     Előző nap érkezett a hír, hogy Ji Yong szülei autóbalesetben elhunytak. Ji Yong azóta egy szót sem szólt. Mi intéztünk el helyette mindent; a temetést, és a lakomát is. Nagyrészt T.O.P szülei működtek közre pénzügyileg, de Taeyangék és mi is hozzá tettünk, amit csak tudtunk. Nem vártuk, hogy Ji Yong megköszönje; a barátunk volt.

     Ji Yongnak nem volt testvére  ─ ahogy egyikünknek sem ötünk közül ─, így szülei teljes vagyona a fiukra szállt. Persze mindannyian tudtuk, hogy ez érdekli őt a legkevésbé, azonban muszáj volt végig hallgatni a család ügyvédjének a beszámolóját. Miután az ügyvéd befejezte Ji Yong még egy meghajlásra se méltatta, így mi vettük át helyette a papírokat, és köszöntünk el tőle.

     Mire mindenki tiszteletét tette a halottak és a hozzátartozója előtt, késő délután lett. Lassan eltűntek az emberek az ebédlőből, csak a szüleink maradtak ott. Mi is bementünk hát enni, Ji Yong testét pedig magunk után húztuk, majd leültettük egy párnára. Kezébe nyomtuk az evőpálcikákat, és elé tettünk mindent. Azonban hozzá se nyúlt.

 ─ Jaj, ne már Ji Yong! ─ nyögte Daesung. ─ Enned kell valamit, hacsak egy kicsit is!

     Semmi válasz, csak egy szempilla rezzenés.

 ─ Hagyjátok fiúk! ─ ült le mellénk T.O.P anyja, Choi asszony. ─ Ilyenkor nekem sem lenne kedvem enni.

 ─ Nem süket. Hallja. Úgyhogy kérlek, ne bíztasd a koplalásra, anya! ─ mondta halkan Seung Hyun hyung, mire anyja csak elhúzta a száját, majd bólintott.

 ─ Szerintem ti se szeretnétek, ha ma este egyedül maradna. Ji Yong aludjon ma nálunk. Aztán meglátjuk, hogyan tovább.

 ─ Én is pont ezt akartam mondani, ahjumma ─ bólogatott Taeyang.

 ─ Rendben. Akkor ezt megbeszéltük, fiúk ─ mosolygott Choi asszony, aztán otthagyott minket.

     Egy darabig csendben ettünk, de aztán Daesung beszélgetésbe kezdett. Pont ahogy mindig; valamiért az első szó mindig az övé volt.

 ─ Mikor kell visszamenned az egyetemre, hyung? ─ kérdezte T.O.P-tól.

 ─ Még van időm ─ vont vállat Seung Hyun hyung, aki már a húsz felé közeledett.

     Taeyang, T.O.P és Ji Yong már leérettségiztek. Már csak mi voltunk hátra Daesung hyunggal. Neki már csak egy év volt hátra, nekem még kettő.

     Rossz volt belegondolni, hogy hamarosan teljesen egyedül maradok abban a sivár iskolában, és bár tudtam, hogy ez nagyon önző, és abban a pillanatban illetlen is, de nem tudtam a számat csukva tartani.

 ─ Hamarosan mindenki elmegy, és csak én maradok. Ez nagyon rossz.

 ─ Dehogyis! Seungri, hidd el! Ha bármi van, csak szólnod kell ─ vágta rá azonnal Taeyang. Én csak bólintottam egy aprót; nem akartam erről pont ezen a helyen beszélni, és játszani a mártírt.

     De a félelmem megmaradt; hogy egyszer majd egyedül maradok. Bár az is valószínűnek látszott, hogy hamarosan ez a banda teljesen feloszlik, és szétszéled. Már azóta nem volt ez a régi, hogy T.O.P leérettségizett, és egyetemre ment. S bár a kapcsolat fent maradt, a régi szép időket és összetartást semmi sem tudta volna visszahozni.

     Mindannyian sejtettük, hogy a szétszéledés hamarosan megkezdődik, csak éppenséggel nem mertük kimondani. De Ji Yong szüleinek a halála pontot tett a dolgok végére.

     „Ó, Istenem! Bár ne történne ez meg!”

     Ezt mondogattam magamban folyamatosan, de most már csak azt kívánom „bár ne tettem volna!”.

*

     Daesung hyunggal az oldalamon szeltük át Szöul utcáit a sötétben. T.O.P hívott minket, hogy azonnal menjünk az iskola elé, mert Ji Yong kiszökött a házból.

     T.O.P és Taeyang már az iskola kerítése előtt ácsorogtak, mire odaértünk hozzájuk.

 ─ Hol van? ─ kérdezte rögtön Daesung.

 ─ Szerinted itt lennénk, ha tudnánk? ─ kérdezte idegesen Taeyang, de aztán elhúzta száját. ─ Bocs.

 ─ Van ötletetek merre mehetett? ─ tárta szét a karját Seung Hyun hyung, mire én a táskámba túrtam.

 ─ Nincs ─ rázta a fejét Daesung.

 ─ Nekem sincs, de… ─ kaptam elő egy vastag, téglalap alakú kütyüt a cuccaim közül ─ Ez talán segíthet.

 ─ Az meg mi a szar? ─ ráncolta a homlokát Taeyang.

 ─ Ez egy rendőr-kütyü. Be lehet vele mérni a chipeket, vagy a mobiltelefonokat ─ vigyorogtam rájuk, mire az ő arcuk is felderült.

 ─ Apád nem fog dühös lenni, ha észreveszi, hogy nincs nála? ─ nevetett T.O.P is.

 ─ Csak nem fog majd az éjszaka közepén azért felkelni, hogy ezt ellenőrizze ─ vontam vállat, aztán elkezdtem bemérni Ji Yong telefonját.

 ─ Ejnye, Seungri! Még a végén gengszter reszel ─ röhögött Taeyang. Akkor persze még egyikünk se gondolta, hogy ez valaha is beteljesülhet.

*

     ─ Ugye onnan leszállsz? ─ kérdezte T.O.P, miközben oda ballagtunk mind a négyen Ji Yonghoz, aki Szöul egyik külvárosának az egyik nyugis hídjának a korlátján ült, és bámult a sötétbe.

 ─ Ne félj. Nem áll szándékomban leugrani ─ motyogta Ji Yong. Két napja ez volt az első, amit mondott. ─ Most már nem.

     Azzal megfordult, és lepattant a korlátról.

 ─ Miért? Eddig akartál? ─ nézett rá kicsit aggódon Taeyang.

 ─ Igazából azt reméltem, hogy majd utánam jöttök, és megtaláltok… ─ sóhajtott Ji Yong, aztán elvigyorodott. ─ És így is történt, szóval nem kell leugranom, mert nem vagyok egyedül.

 ─ Te teljesen hülye vagy ─ rázta a fejét Daesung, és mi is elképedve bámultunk barátunkra, aki pár óra leforgása alatt mintha megőrült volna. Jó persze eddig sem volt normális, de ez a viselkedés másmilyen volt.

 ─ Van kedvetek sétálni? ─ tette fel mosolyogva a kérdést, és a választ meg sem várva elindult egy random irányba.

 ─ Inkább aludni lenne. Szóval irány haza! ─ vette keményebbre a szót T.O.P. S bár tudta, hogy belül Ji Yong még nagyon is nem tisztázta a helyzetet magával, mégis ezt a viselkedést nem tudta mire vélni.

 ─ Jaj, ugyan srácok! Ez jó buli! ─ nevetett fel Ji Yong.

 ─ Ji Yong. Állj le! Gyere, menjünk haza! ─ fogtam meg a karját, de ő egyszerűen kirántotta kezét, és ugyanazzal a mozdulattal át is karolta a vállamat. Szájából enyhe alkohol szag áradt.

 ─ Seungri, te vagy köztünk a legfiatalabb. Nem érzel késztetést arra, hogy valami rosszat csinálj? Az ilyen alakok ─ bökött T.O.P felé. ─, mint például az egyetemisták, már nem akarnak a magunk fajta bajkeverőkkel lógni, és ez érthető is. De mi legalább tartsunk össze, Seungri.

 ─ Én nem akarok semmi rosszat se csinálni, hyung ─ vágtam rá azonnal, mire Ji Yong ellökött magától.

 ─ Hát persze! Mit is vártam egy rendőr fiától? Mindegy ─ rázta meg a fejét, aztán megtorpant, és végre abbahagyta a loholást. Felénk fordult, és így szólt. ─ Ha nincs kedvetek még csak sétálni sem, hát ne gyertek, és menjetek haza. Majd én is megyek.

     Azzal sarkon fordult és tovább ment. Pár másodpercig tétlenül néztük távolodó alakját, aztán egymásra néztünk, majd pedig szem forgatva utána indultunk.

*

     Hajnali három óra volt, és mi még mindig talpon voltunk, kitéve Ji Yong szeszélyeinek, aki percenként váltotta az útirányt, így már biztosak voltunk abban, hogy teljesen eltévedtünk. Ebben akkor lettünk igazán biztosak, mikor egy kihalt raktárépület előtt ácsorogtunk Szöul legszélén, a Han-folyó partján.

 ─ Nézzünk be ─ dörzsölte össze két kezét Ji Yong.

 ─ Nézzen a seggem! Most már eleget hülyéskedtél, induljunk ─ intett T.O.P nekünk, és mi mentünk is volna, egyedül Ji Yong akadékoskodott.

 ─ Csak nem félsz, hyung?

     Seung Hyun megtorpant, majd dühösen megpördült. T.O.P-nak egy gyenge pontja volt; nem bírta, ha sértegetik. Persze melyik ember bírja? De ő más volt. Neki annyi is elég volt, ha leszólják a szemüvegét, és máris dühbe gurult.

 ─ Rendben. Bemegyünk, de után húzunk haza, a picsába! ─ sziszegte Seung Hyun, miközben kikerülte az önelégülten vigyorgó Ji Yongot, és az ajtóhoz sietett. Daesung, Taeyang és én csak azután követtük őt, hogy a raktár hatalmas és nyikorgó ajtaját elhúzta, és T.O.P meg Ji Yong belépett rajta. Az ajtó nem volt lelakatolva, ezért már itt meg kellett volna állnunk.

 ─ Wow! Ez hatalmas ─ röhögött Ji Yong, miközben körbenézett a raktárban. ─ Mekkora bulikat lehetne itt csapni?

     Sok ablak volt a falakon, így egészen jól lehetett látni azt a rengeteg dobozt, ami a helyiségben volt felhalmozva. A dobozok előtt itt-ott székek hevertek vagy a lábukon, vagy pedig felborítva. De nem ez ragadta meg a figyelmemet.

     Az egyik félig betört ablakon keresztül a fény pont egy székre esett, ami bár fából készült, mégis sok helyen az alap színétől eltérő, sötét foltok éktelenkedtek. Egy kicsit közelebb araszoltam, majd pedig a telefonom kijelzőjével megvilágítottam a foltokat, amiknek a színe így már sokkal inkább hasonlított a vöröshöz, mint a feketéhez. A széken rászáradt vérfoltok éktelenkedtek.

     Azonnal hátra hőköltem, és elkezdtem cibálni a mellettem álló Daesungnak a kezét.

 ─ Mi van már? ─ kérdezte kicsit ingerülten, miután félbeszakítottam tevékenységét, az az, hogy körbe tudjon nézni az izgalmas és „csodálatos” raktárban.

 ─ Hyung, n-nézd! ─ mutattam a székre, mire unottan oda fordult. Egy darabig hunyorítva figyelte az ülőalkalmatosságot , aztán ő is felismerte a vérfoltokat.

 ─ Srácok, tűnjünk innen! ─ pördült azonnal a többiek felé.

 ─ Mi az, te is beszartál? ─ nevetett Ji Yong de még a mondatot is alig fejezte be, kintről kocsikerék csikorgása, motor zúgása, majd pedig ajtók csapódása hallatszott. Valaki leparkolt a raktár elé. Vagy valakik.

     Egymásra néztünk, majd pedig azonnal a raktár végébe futottunk, ahol egy hatalmas doboz kupac tornyosult. Mire én is beértem a dobozok takarásába, a raktár rozsdás ajtaját eltolták, és legalább tíz férfi lépett be rajta.

 ─ Tae Min, te hagytad ezt nyitva? ─ kérdezte szigorúan egy fekete öltönyös alak a sor legvégén kullogótól, aki azonnal összehúzta magát.

 ─ Lehet, uram. Sajnálom ─ kezdett el hajlongani, de a férfi csak legyintett.

 ─ Aish, újoncok! Mindegy. Inkább kapcsold fel a lámpát!

     A férfi szót fogadva a parancsnak azonnal az ajtó mellé lépett, ahol kinyitott egy falra rögzített dobozt, majd pedig felkapcsolta a neonlámpákat.

     Némelyik már ki volt égve, de még így is elég világos lett a koszos és dohos raktárban. Akkor vettem csak észre, hogy két ember egy harmadikat cipel oda egy székhez, és kötöz hozzá. A ─ ezek szerint rab ─ férfinak az arca tele volt véraláfutásokkal, az orra vérzett, ingén pedig vörös foltok ütöttek át itt-ott.

 ─ Mi folyik itt? ─ suttogta Taeyang, de T.O.P csendre intette.

     A fekete öltönyös férfiak a szék köré gyűltek, míg az idősödő úr ─ aki a vezetőnek tűnt ─ helyet foglalt egy másik széken.

 ─ Szóval, Lee Shik. Azt hitted, hogy majd csakúgy meglóghatsz a pénzemmel? Komolyan azt hitted, hogy elfuthatsz előlem?

 ─ N-ne haragudj, kérlek! Cha Joon Pyo, kérlek! Az egész egy félreértés ─ mentegetőzött Lee Shik, de ez sem a főnököt ─ Cha Joon Pyo-t ─ se az embereit, se pedig minket nem érdekelt. Igaz, míg azok a feketeöltönyösök azon voltak, hogy… akkor még nem is tudtam, hogy mit akarnak csinálni, addig mi csak ki szerettünk volna a raktárból jutni. De sajnos csak egy be- és kijárat volt. És az előtt ott trónoltak a kicsit sem szimpatikus férfiak.

 ─ Hát persze, hogy az ─ mosolygott ravaszul a főnök. ─ Biztos az is félreértés volt, hogy az anyád megszült téged. Na, nyögd ki, hogy hol van a pénzem, és akkor megkapod a gyors halált. Sőt, lehet, hogy egy tisztes temetést is kaphatsz.

 ─ Ne-nem tudom ─ dadogta Lee Shik.

 ─ Ó, nem tudod? ─ biggyesztette le a száját, túljátszva a szerepét a főnök. ─ Hogy hogy?

 ─ Úgyhogy én nem loptam el a pénzed! ─ sírta a fogvatartott.

 ─ Hát hogyne. Én pedig a télapó vagyok ─ forgatta a szemeit Joon Pyo, aztán intett az embereinek, akik azonnal odaugrottak a székhez, és megragadták a férfit. ─ Mindegy. Nem baj, ha nem beszélsz. Nélküled is meg tudom találni azt, ami az enyém. Csak tudod, megspórolhattad volna nekünk azt az időt, amíg felmelegítjük számodra a cementet. Aish! Mindig is fárasztó egy figura voltál! Tae Min! Hozd ide az edényt, ti pedig gyújtsatok tüzet.

 ─ MI? NEM! ─ kiabálta Lee Shik azonban száját az egyik férfi hamar betömte nyakkendőjével.

 ─ Shh, Lee Shik! ─ sétált oda hozzá lassan a főnök, majd megveregette a vállát. ─ Inkább nyeld a nyálad, amíg még tudod.

     Ezek után még beszélt hozzá egy kicsit, de az már egyikünket sem érdekelte. Ugyanis Tae Min felénk tartott. És hogy miért?

     Ji Yong a háta mögé pillantott, és meglátta azt a bizonyos vasfazekat, ami már jobb időket is megélt. Rémülten ránk nézett, mi pedig ő rá.

     Kétségbeesve pillantottunk körbe menekülési útvonalért, de teljes csapdába estünk. T.O.P már elő is kapta a telefonját, hogy üzenjen az szüleinek, azonban… Egy lépés, még egy és még egy és…

 ─ HÉ! Ti meg kik vagytok? ─ pillantott ránk Tae Min ostobán, de már egyáltalán nem foglalkoztunk vele; Taeyang pattant fel elsőnek, és lökte félre az útból, mi pedig követtük őt.

     Mind az öten sprintelni kezdtünk a kijárat felé, miközben Tae Min hátulról üldözött minket, előttünk pedig mindenki… nos először meglepődtek, de aztán kapcsoltak, és azonnal az ajtó elé futottak ─ ők is ─, hogy még véletlenül se juthassunk ki.

     Az erőviszonyok nyilvánvalóak voltak, mégis mikor már csak négy méterre volt a kijárat, előtte pedig a feketeöltönyös férfiak várták ránk tárt karokkal, egy értelmű volt, hogy a legelöl haladó Taeyang mit fog tenni.

     Öten tíz ellen. Az egész még nem is lett volna olyan lehetetlen. A baj csak ott kezdődött, hogy azok a férfiak nem csak feketeöltönyösök, hanem feketeövesek is voltak, így semmi perc alatt a földnek vagy pedig a falnak nyomtak minket, aztán pedig mind az ötünk fejére akkorát ütöttek, hogy a világ elsötétült előttünk.

*

     Valami nagyot csattant az arcomon; valószínűleg egy tenyér. Egyből kipattantak a szemeim. Mellettem sorban ültek megkötözött kézzel barátaim, akiket szintén épp most pofoztak fel eszméletlenségükből.

     Egy kicsit távolabb tőlünk ott volt Lee Shik is, ő azonban csak csendben sírdogált, miközben egy ismerős fazék felé pislogott, ami egy kicsi, fadoboz darabokból összetákolt tűz felett lógott egy láncon. Már csak az volt a kérdés, hogy mi volt az edényben.

     A főnök még mindig ugyanott ült, azonban most Lee Shik helyett ránk nézett.

 ─ Nem hinném, hogy kémek vagytok. Ahhoz túl ügyetlenek és fiatalok lennétek. De sajnos ez nem változtat azon a tényen, hogy itt vagytok ─ kezdett bele mondandójába a főnök, mikor már mind eszméletünknél voltunk. ─ Nos, mit kerestetek itt?

     Csend. Mindannyian arra vártunk, hogy valaki megszólaljon. De egyikünknek sem volt hozzá ereje. Mert féltünk.

     Aztán végül T.O.P, mint a legidősebb, nyitotta ki a száját.

 ─ Csak erre jártunk ─ motyogta.

 ─ Igen, igen, azt sejtettem. De miért jöttetek be? ─ bólogatott a vezér. Körülötte emberei álltak, azonban ők inkább a fazékkal és a benne lévő dologgal foglalkoztak. Cseppet sem érdekeltük őket. Mintha tudnák, hogy mi lesz a vége.

     Seung Hyun hyung már épp nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, mikor…

 ─ Miattam. Én akartam bejönni ─ nézett bele a szemébe Cha Joon Pyo-nak, mire a főnök elmosolyodott.

 ─ Ez igen! Milyen őszinte egy kölyök. Ez tetszik. Látod, Lee Shik? ─ fordult a rab felé. ─ Ő kiáll a társaiért, és bevallja az igazat. Nem úgy, mint egyesek, akik hátba támadnak, és még hazudnak is neked.

     Lee Shik erre csak még inkább elsírta magát, és nem válaszolt. A főnök undorodva végignézett rajta, aztán visszafordult hozzánk.

 ─ Aish, fiúk! ─ rázta a fejét Cha úr. ─ Tudjátok, az a gond, hogy rosszkor voltatok, rossz helyen, és sok mindent hallottatok és látattatok. Nyilván kapizsgáljátok, hogy mik vagyunk mi, biztos nem vagytok annyira hülyék. Most mondjátok meg, mit tegyek veletek?

 ─ Miért? Vannak lehetőségek? ─ szólalt meg Taeyang is. Próbálta elrejteni, de hangjából kiérződött a remegés.

 ─ Hát épp ez az, hogy nem túl sok ─ tárta szét a karját a férfi. ─ Pontosan kettő.

 ─ És mi lenne az? ─ nyelt egy nagyot T.O.P.

 ─ Hát az egyik lehetőség nyilvánvalóan… a halál ─ mondta nemes egyszerűséggel. ─ Természetesen gyors lenne, mert hát nem követettek el semmi rosszat. A másik lehetőség a besorolás.

 ─ M-mi? ─ tátogta szinte már némán Seung Hyun. Most már csak neki volt bátorsága megszólalni. Homlokán kövér izzadságcseppek gurultak végig.

 ─ Besorolás, az az be kell állnotok a maffiába. Csak így élhetitek túl! ─ nézegette a körmeit a főnök.

     Mind az öten egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mire gondol a másik; minden jobb a halálnál. Legalábbis mi azt hittük.

 ─ És mivel járna… ha besorolnánk.

 ─ Hm. Az előnyeit, vagy a hátrányait mondjam? ─ vakarta meg az állát a főnök. ─ Talán mindkettőt. Nos, az előnye az, ha jól dolgozol, feljebb kerülsz a szamárlétrán, és mindig egyre többet kereshetsz. Valójában ebből a szempontból olyan, mint egy cégnél, vagy bárhol máshol dolgozni… Gazdagok lehettek, idővel természetesen. De azt ki kell várni, ugyebár ─ nézett újból Lee Shikre, de aztán visszatért hozzánk. ─ A hátrányai nyilvánvalóak. Ha az életet választjátok, és beléptek ebbe a szakmába, akkor számolnotok kell a családotokkal is. A teremben lévő emberek nagy része már rég megszakította a családjával az összes kapcsolatot, csakhogy azok ne legyenek veszélyben. Képzeljétek, valakik még a nevüket és az anyakönyvi kivonatukat is megváltoztatták, csakhogy az ellenségeik ne bánthassák szeretteiket. Akik pedig nem tették azt, azok… nos ők is meg vannak, de az ő életük sokkal keményebb. Azt hiszem ez a lényege ennek az egésznek. Hogy döntötök? ─ mosolyogott őrült módon Cha úr.

     Döbbenten néztünk hol egymásra, hol pedig a férfira. Döntenünk kellett élet és halál között. Az persze nem volt kérdés, hogy melyiket válasszuk; túl fiatalok, és meggondolatlanok voltunk, és akkor még nem gondolkodtunk. Egyedül kimondani volt nehéz a dolgokat.

 ─ Miért ajánlja ezt fel nekünk? ─ tette fel végül a kérdést T.O.P. Még mindig csak ő mert beszélni.

 ─ Az egyik ok az, mert tetszek nekem. Ahogy ki akartatok jutni innen; az a küzdeni akarás. Ez tetszik bennetek. Még hasznos lehetne. A másik ok pedig az, hogy nem szeretek gyerekeket gyilkolni. Ennyi ─ vont vállat, aztán a fazékra nézett. ─ Döntsetek gyorsan, mert még mással is dolgom van, és hamarosan elkészül a főztöm.

     Az edényben már valami igencsak fortyogott, de ez egyáltalán nem izgatott minket. Immár sokadjára egymásra néztünk, de ez most más volt, mint az előzőek.  

„Mehet?”

„Mehet!”

     Ezt együtt döntöttük el; naivak voltunk. Azt hittük, hogy csak igent kell mondanunk, és később elbújhatunk, mondjuk az apám segítségével. Istenem, de ostobák voltunk!

 ─ Benne vagyunk ─ jelentette ki Seung Hyun, mire mindannyian bólintottunk egy nagyot.

 ─ Igen. Beleegyezünk! ─ tettük hozzá szinte egyszerre.

 ─ Helyes! ─ pattant fel a helyéről a főnök, aztán összedörzsölte a tenyerét. ─ Tae Min, készen van?

 ─ Igen, uram! ─ bólintott a férfi, miután belekukkantott a fazékba.

 ─ Remek! Nos, hát akkor, pecsételjük meg a dolgot ─ vigyorgott Cha Joon Pyo, majd pedig végig siklott tekintete ötünkön.

     A többiek még időben kapcsoltak, azonban az én szemem már nem volt olyan gyors, hogy időben lesüssem őket; furcsa teremtés az ember. Vannak barátai és ellenségei. Mégis, mikor érzik, hogy valami rossz fog következni, akkor azt kéri az égtől, vagy Istentől: „Csak ne én!” Bárki lehet ott mellette, akár barát vagy ellenség, a végén, ha nem őt választják ki, akkor egyszerre sír és nevet. De ha őt, akkor csak szitkozódni tud magában.

     Nekem nem volt időm azt kívánni, hogy „Csak ne én!”.

 ─ Te! ─ mutatott rám, aztán intett embereinek. ─ Oldozzátok el!

     Az emberek azonnal ott teremtek mellettem, és levették csuklómról a kötelet. Nekem nem volt bátorságom felállni, így kénytelenek voltak az idegen férfiak a karomnál fogva főnökükhöz vezetni.

 ─ Mi a neved? ─ ragadta meg a vállam Cha úr, mire csak tátogni tudtam. ─ Hogy mondod? Beszélj egy kicsit hangosabban!

 ─ Seung Hyun ─ esett ki belőlem a nevem halkan, mire a főnök elmosolyodott.

 ─ Nézd, Seung Hyun. Igazán egyszerű feladatot lesz ─ fejemet a fazék felé fordította, és rámutatott. Nem tudtam nem észrevenni azt a két férfit, akik éppen Lee Shik-et fogták le, és tartottak a szájához egy vasból készült tölcsért. ─ Csupán annak az edénynek a tartalmát kell azzal a szeméttel megetetned. Nem nehéz feladat, menni fog!

     Azzal megtolt a fazék irányába, mire én lassan odacsoszogtam hozzá. Az edény előtt még Tae Min megállított, és a kezembe nyomott két rongydarabot, aztán végre megláthattam, mi van a fazékban.

     Valami szürke, sűrű anyag volt az edényben; cement.

     Hátrahőköltem, aztán a hátam mögé néztem Cha úrra, de szemeim megakadtak megkötözött kezű barátaimon, akiknek torkához kést szorítottak. A főnök látva rémült tekintetemet csak legyintett egyet.

 ─ Ne aggódj! Csak biztosítékként kell, hátha visszatáncolnál. Ne ijedj meg Seung Hyun, a mi világunkban ezek minden naposak. Viszont most csináld, mert még a végén megköt a cement, és kezdhetjük elölről az egészet.

     Nagyot nyeltem, aztán megint barátaimra néztem, akiknek szeméből akkor először ─ mióta ismertem őket ─ nem tudtam kiolvasni semmit sem.

     „Meg kell tenned!” ez a hang járta végig elmém. „Életben kell maradniuk.”

     Megfordultam, aztán remegő kezekkel a fazékért nyúltam. Hiába volt a rongy, még azokon keresztül is égette a bőrömet a vas forrósága.

     Lassan odamentem a székhez, majd pedig habozás nélkül a hátra vetett fejű Lee Shik szájába öntöttem a forró cementet a tölcséren keresztül.

     A férfi pupillái kitágultak, ahogy megérezte a cementet, ami valószínűleg még le sem ért a torkán, és már elkezdett megkötni.

     Lee Shik szemébe nézve vagy milliószor elismételtem magamban, azt a szót, „sajnálom”.

     De hát mit sajnáltam én? Azt, hogy elveszem valakinek az életét, csakhogy mi tovább élhessünk? Ez igen önző dolog volt.

     Hogy megbántam-e amit tettem? Akkor sajnálkoztam, de így visszagondolva már nem nagyon érint meg a dolog. Nem bántam meg azt, amit tettem, igaz rám erőszakolták az egészet, de én tettem meg végül azt, amit. Azon a napon egy dologban hibáztam, és átkozom magam a mai napig. Miért keltem fel?

Napjainkban

     Daesung, T.O.P és én pár pillanatig néztük, ahogy Ji Yong veri a földön heverő Taeyangot, és közben üvöltözik.

 ─ Szerinted én kértem azt, hogy haljanak meg? Szerinted én repestem az örömtől, hogy ők eltűntek az életemből? ─ ordította Ji Yong, majd pedig tovább püfölte egyik legjobb barátját.

     Erre már mind a hárman felálltunk, és lerángattuk Ji Yongot Taeyangról.

 ─ Eresszetek! Hadd verjem szét a képét! ─ kiabálta Ji Yong, ám T.O.P és én lefogtuk őt, míg Daesung felsegítette a véres képű Taeyangot.

 ─ Már megtetted! ─ szólt rá dühösen T.O.P, aztán leültette őt. ─ Szóval nyugodj le!

 ─ De hát… ─ állt fel újra Ji Yong, azoban én visszalöktem őt a helyéről. Addig bírtam.

 ─ Most már elég legyen! Ti komolyan versenyt akartok abból űzni, hogy ki kapta a legtöbb pofont? Nem vagytok normálisak! ─ ráztam a fejem hitetlenkedve, miközben mindenki csak rám figyelt. Ez jellemző volt; mivel ritkán beszéltem, engem mindig csendben végighallgattak, de nem csak ez volt az ok. Legbelül ők is tudták, hogy az életüket nagy részben nekem köszönhetik. Nagyot nyeltem, aztán kiöntöttem magamból az elmúlt napok, hónapok, évek keserűségét. ─ Mind hoztunk áldozatot, és szenvedtünk. A magunk módján. A döntéseink alapján. Ahogy ti is, akkor én is döntést hoztam. Azt, amit tettem, miattatok tettem! Ezt tudjátok ti is jól. Én ezt a mai napig nem hoztam fel előttetek, mert nem láttam értelmét. Csak ez kerekedett volna ki belőle, mint ami most. De a mai napig nem is bántam ezt a döntésemet. Szóval kérlek, tegyetek róla, hogy ez ne változzon! Mert ha igen… Nos, egyikünk sem tudja, hogy mi lesz akkor.

     Azzal megragadtam a kabátomat, és kiviharoztam Taeyang lakásából. Hátam mögött néma csendet hagytam.

21. Fejezet

Dea

     ─ Nem erre van a reptér ─ ráncoltam a homlokomat, amint az autó lefordult a főútról, és teljesen más irányt vett. Do Jung Jo nyugodtan bámult kifelé az ablakon, és nem válaszolt. Tudva, hogy úgysem kapok választ tőle, nagyot sóhajtva elfordultam tőle, és én is az ablak előtt elsuhanó tájat kezdtem pásztázni.

     Éltem annyit ─ nem csak ezt a pár hónapot beleértve, hanem gyerekkoromat is ─ Szöulban, hogy tudjam, merre járunk; Kangnam-ku-ban kocsikáztunk, ami nem csak a város legelitebb részét foglalta magába, hanem teljesen más irányban is volt, mint az Incheon reptérre vezető út.

 ─ Azt mondtad, hogy haza megyek ─ mondtam halkan. Már tudtam, hogy hova tartunk, de én egyáltalán nem akartam odamenni. Csak végre haza.

 ─ Tudom, de hazudtam ─ bólintott egy aprót Jung Jo, aztán felém fordult és a szemembe nézett. ─ Sajnálom.

     Egy pillanatig még én is fekete íriszeibe bámultam, aztán felhorkantottam:

 ─ Milyen vicces. Ugyanezt mondtad akkor is, amikor elraboltál, és arra a helyre vittél, ahova most is tartunk ─ A végszóra az autó megállt, aztán egy kapu nyílt ki előtte. A kocsi behajtott egy kavicsos bekötő útra, majd végig suhant az egy sorban felállított, cseresznyevirág-fák mellett, amik most szinte csupaszon és félelmetes sötétségbe burkolózva kísérték végig rövid utunkat. Az út végül a hatalmas háznak a bejárata előtt ért véget. ─ Mondd csak. Tényleg ennyire naiv lennék? És ennyire… szánalmas?

     Ez a kérdés nagyrészt inkább magamhoz, mint Jung Jo-hoz szólt, aki már épp nyitotta ki a kocsiajtaját. Egy pillanatig mozdulatlan maradt és eltöprengett, aztán egyszerűen kiszállt, és már ott is volt az én ajtómnál.

 ─ Szállj ki! ─ nyitotta ki az ajtót.

     Komótosan kiszálltam, végül is már nem volt hova sietnem, szóval lassúra vettem a tempót. Lomhán követtem Jung Jo-t fel, a lámpákkal szegélyezett lépcsőn, egészen az ajtóig, amit a férfi már ki is tárt előttem.

     Ahogy beléptem ugyanaz a kép tárult elém, mint egy héttel ezelőtt; egy hall értékesnek tűnő ─ valószínűleg azok is voltak ─ tárgyakkal, hatalmas csillárral, és egy márványlépcsővel. És ez a fényűzés mind az apám műve volt, aki állítólag jól mozgott az illegális területeken.

 ─ Jössz? ─ nézett rám kérdőn Jung Jo, aki már az apám irodája előtt állt, kezével a kilincsen. Unottan bólintottam, aztán hagytam, hogy Jung Jo kinyissa az ajtót előttem, aztán bementem a dolgozószobába, amiről akarva-akaratlanul Taeyang tiltott szobája jutott eszembe, amibe még véletlenül se tehettem be a lábam.

     Végül egy ismerős hang űzte el ezeket az emlékeket:

 ─ Milyen volt az út?

 ─ Csodás. Bár egy kicsit meglepődtem, mikor húsz óra helyett nagyjából egy órát kellett csak utaznom „haza”, de köszi, hogy így megrövidítetted az utam ─ válaszoltam gúnyosan, aztán ledobtam magam a kanapéra; egyáltalán nem érdekelt, hogy mit akar mondani az apám. Már láttam, hogy túl nagy kérés az, hogy haza menjek. Csakhogy én már annyival is beértem volna, ha a reptéren lehetek, de nem… Azzal a személlyel kellett egy légtérben tartózkodnom, akivel soha többé nem akartam találkozni. Legalábbis az egyik olyan személlyel.

 ─ Most meg miért duzzogsz? ─ foglalt velem szemben helyet az apám semleges arccal.

 ─ Duzzogni? Van hozzá jogom? Bocs, de úgy tűnik, ezt az országot még a szabad akaratomból sem hagyhatom el. Ezek után, mégis hogy merjek duzzogni? ─ próbáltam meg én is pont ugyanolyan semleges arccal visszabámulni az apámra, ahogy ő tette velem. És sikerült.

     Kim Son Jung egy darabig csak nézett engem, aztán felnevetett:

 ─ Nem hiába vagy az én lányom. Ugyanolyan nagy szád van, mint nekem ─ nevetett tovább. Jung Jo-nak, aki eddig az apám háta mögött állt, neki támaszkodva a falnak, valamiért nem volt kedve nevetni.

 ─ Biológiailag ─ tettem hozzá halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy az apám meghallja, és leolvadjon a szájáról a mosoly.

 ─ Hogy mondod?

 ─ Kilenc, sőt, nem is… Már tíz éve kiléptél az életemből. Szóval te csak biológiailag vagy az apám. Minden más szempontból csak pár halovány emlékfoszlányokból összeállt és elmosódott ember. Ez vagy te számomra, semmi több.  

     Az apám összehúzta szemeit, kezét ökölbe szorította, ajkait összepréselte; Nagyszerű, sikerült felidegesítened, Dea. Ez az…

 ─ Nos, mit keresek itt? És különben is; nem azt mondtad, hogy többet nem találkozunk? ─ sóhajtottam egy nagyot, miután az apám vagy nem akart, vagy nem volt képes hozzáfűzni bármit is az előbbi mondandómhoz.

 ─ Azért vagy itt, mert… ─ kezdett bele még mindig idegesen az apám, azonban félbeszakítottam.

 ─ Ó, tényleg! Fogjuk rövidre, mert már mennék haza ─ villantottam felé egy gunyoros vigyort, amit ─ mondanom sem kell ─ nem igen díjazott az apám. Sokkal inkább Jung Jo, aki most már szórakozottan figyelte a jelenetet.

 ─ Szóval ─ vett egy mély levegőt. ─ Vissza akarsz menni? Magyarországra?

 ─ Szerinted miért hívtalak volna fel téged? ─ ráncoltam a homlokom értetlenül.

 ─ Változott a terv ─ mondta ki egyszerűen az apám, bármiféle rávezetés nélkül. Szóval már elege van belőlem. ─ Nem mész vissza Magyarországra. Még nem.

 ─ Ó, szóval akkor most már egy terv része is vagyok? ─ nevettem fel hitetlenkedve. ─ Mesélj még! Olyan jó itt ülni, és azt hallgatni, ahogy próbálsz egyszerre apaként és gengszterként beszélni velem.

 ─ Gengszterként? ─ vonta fel a szemöldökét az apám, aztán megrázta a fejét. ─ Nem. Én nem vagyok gengszter. Én vagyok az a személy, akinél a szálak összefutnak. De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned. Csupán egy Szöul szívében lévő háznak a tizennyolcadik emeletén lévő lakásába, ahol a dolgozószoba zárt ajtaja mögött olyan titkok lapulnak, amit te nem is sejtenél.

 ─ Most meg miről beszélsz? ─ nyeltem egy nagyot. Ez a leírás félelmetesen hasonlított egy bizonyos lakásra.

 ─ Ezt már legutóbb is mondtam; kérdezd a barátodat ─ vágta rá.

     Egy darabig csak nagyokat pislogtam, aztán komoran így szóltam:

 ─ Úgy tűnik, te tényleg mindent tudsz. Egy dolgot kivéve ─ erre ismét ráfagyott az apám arcára az a győzedelmes vigyor. ─ Taeyang már nem a barátom, és nem áll szándékomban megkérdezni tőle bármit is. Szóval neked kell elmondani… Áh! Nem. Tudod mit? Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van az ajtó mögött, vagy hogy mire céloztál azzal a „gengszteres” dumával ─ pattantam fel, és az ajtó felé vettem az irányt. ─ Egyszerűen csak hagyj békén, és hadd menjek már HAZA!

     Azzal már épp mentem volna ki az ajtón, mikor az apám felemelt hangja megállított:

 ─ Mondtam már: nem mész vissza Magyarországra! Itt maradsz, és hagyod, hogy mint szülő gondoskodjak rólad.

     Szavai szinte arcon ütöttek; hogy micsoda? Mi történt vele? Eddig vissza akart küldeni oda, ahonnan jöttem. Most meg maga mellett akar tartani, és úgy viselkedni, mintha nem történtek volna meg az elmúlt, hosszú évek, és ez az egy hét? Ez nekem zavaros.

─ Mi? ─ fordultam meg ledöbbenve. Alig tudtam kipréselni lemerevedett ajkaim közül ezt az egy szót.

 ─ Jól hallottad ─ morogta az apám, aztán fejével Jung Jo felé biccentett. ─ Jung Jo megmutatja a szobád.

 ─ Szóval ─ torkom elszorult, légzésem szapora lett. Mi történik itt? ─ nekem ebbe nincs beleszólásom? Ezt te már csakúgy eldöntötted?

 ─ Igen.

 ─ És meddig kell maradnom? Amíg eleged nem lesz belőlem, és ki nem teszel az utcára, mint egy elhasznált kabátot? ─ kérdeztem fojtott hangon. A sírás kerülgetett.

 ─ Február tizenöt. Addig itt élsz ─ nézett egyenesen a szemembe.

 ─ Az a szülinapom ─ tátogtam szinte már némán, és inkább magamnak.

 ─ Igen. Utána azt teszel majd, amit akarsz; végülis felnőtté válsz. Ha akarsz, elmész, ha akarsz, maradsz. De addig a napig itt élsz, az én házamban ─ jelentette ki az apám nemet nem tűrő hangon. ─ Most pedig menj, késő van, és ahogy elnézem hosszú nap áll a hátad mögött.

     Lehunytam szemem, majd kinyitottam; Nem, ez nem valami tréfának szánt rossz álom. Ez a valóság.

     Már nem tudtam mit tenni; ismét belesétáltam apám kelepcéjébe. Így hát egyszerűen csak Jung Jo után mentem, aki már a lépcsőnél tartott. Az apámtól nem köszöntem el, de nem is akartam. Már a reptéren sem akartam lenni. Csak bedőlni egy ágyba, és aludni, aztán pedig felébredni, hátha ez az egy hét napfelkeltére kitörlődik, és kiderül, az egész csak valamilyen illúzió volt.

     Ám erre nem sok esélyt láttam. De azért még kapaszkodtam ebbe a gondolatba, ugyanis jelen pillanatban inkább lettem volna egy skizofrén őrült, mintsem hogy egy naiv, szánalmas és magatehetetlen lány, akivel bárki bármit megtehetett, mert ő olyan gyönge volt.

*

     A szoba ugyanaz volt, ahol legutóbb felébredtem, azon a bizonyos napon, mikor Jung Jo elrabolt. Továbbra is gyönyörű aranyozott tárgyakkal és klasszikus szekrényekkel voltam körülvéve, minek következtében egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy királynak a palotájában lennék. Azonban közel sem éreztem azt, hogy ennek a palotának én lennék a hercegnője. Én itt csak egy egyszerű vendég voltam, akinek két hónapon keresztül kell majd a palotában élnie, ha akarja, ha nem.

     Akármilyen szép is volt a szoba, és akármilyen puha és kényelmes is volt az ágy, egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam, és azon tűnődtem, hogy mit akar tőlem az apám, és hogy mi köze ennek az egésznek Taeyanghoz.

     „Igen, tudok a barátodról. De én a helyedben vigyáznék vele.”

     „De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned. Csupán egy Szöul szívében lévő háznak a tizennyolcadik emeletén lévő lakásába, ahol a dolgozószoba zárt ajtaja mögött olyan titkok lapulnak, amit te nem is sejtenél.”

     Apám ezeket mondta, és világosan az értésemre adta, hogy tud róla. De ez egy dolog volt, hogy apám tudott az egészről, végül is, ha figyeltetett egész idő alatt, akkor ez elkerülhetetlen lett volna. Azonban az, hogy ilyeneket mondott róla csak összezavart, és olyan kérdéseket vetett fel bennem, amiket még kimondani sem akartam, nemhogy rákérdezni.

      Miután úgy döntöttem, hogy elég már a forgolódásból, Taeyangból és az apámból, kipattantam az ágyból, majd pedig az egyik polcról levettem egy unalmasnak tűnő könyvet, a lámpát feloltottam, és elkezdtem olvasni.

     Úgy gondoltam, ha valami olyasmit olvasok, ami kicsit sem érdekes, majd elalszok, azonban nem így történt; a könyv közelről sem volt olyan unalmas, mint azt elsőre hittem. Sőt. Épp ellenkezőleg.

     Mikor az órák már hajnali négy órát mutattak, és a szemeim karikásak lettek, a fejem pedig fájni kezdett a sok olvasásától, döntöttem úgy, hogy megválok a könyvtől egy kis időre, csak addig, amíg reggel nem lesz, és ameddig egy kicsit kipihenem magam.

     Visszafeküdtem az ágyba, és vártam, mikor teríti szememre az éji lepke fekete szárnyait. Csak vártam és vártam, aztán egy idő után azt vettem észre, hogy ismét csak forgolódok. Ám most nem az elmúlt hetek eseményein járt az agyam. Sokkal inkább azon a nyamvadt könyvön, ami annyira izgalmas volt, hogy megadva magam a vágynak, ismét kibújtam a takaró alól, és újból bújni kezdtem a csodálatos, és izgalmas regényt.

*

     Nagyon hideg volt odakint, azonban ez cseppet sem tántorított vissza attól, hogy kimozduljak a házból, ami már szinte fojtogató volt számomra az előkelőségével, és a benne élő emberekkel.

     Már hat nap eltelt azóta, hogy itt kellett élnem, azonban apámmal csupán egyszer találkoztam; ittlétemnek az elő napján, vacsoránál mutatta be nekem ugyanis új feleségét ─ akivel amúgy már lassan tíz éve házasok voltak, szóval csak nekem volt új ─ és ennyi. Azóta nem láttam. Jung Joval már egy kicsivel többet találkoztam, de ő is nagyon sokat volt távol, na, nem mintha annyira zavart volna. Bár még mindig szívesebben lettem volna vele, minthogy a ház asszonyának a képét nézzem, miközben az ebédemet próbálom elfogyasztani.

     Do Young Soo amúgy egy igazán kedves hölgy volt, szóval ebből a szempontból semmi baj nem volt vele. Ahogy abból a szempontból sem, hogy az apám második felesége volt; végül is ez a válás lényege, nem? Hogy az emberek tovább tegyék magukat a dolgokon, és új életet kezdjenek azzal, akivel jól érzik magukat. Apám ezt megbírta tenni, ahogy anyám is. Csak éppenséggel mindegyik más formációban...

     Szóval semmi gondom nem volt a nővel, egyedül az zavart, ahogy rám nézett. Igen, kedves volt, és megpróbált velem minél többet beszélni, de a szeméből nem tudta kitörölni azt a lenézést és kárörvendést, amit nyilván nem nekem, hanem anyámnak szánt volna, azonban csak én voltam, ott, hogy közölhesse velem fölényesen; most már én vagyok itt, szóval vagy húzódj meg csendben, vagy tűnés innen. Ez volt az, amit mondott nekem a tekintetével minden egyes alkalommal, amikor fekete szemébe néztem. Az elején egy kicsit megrémített vele, de egy idő után elkezdtem unni a dolgot, így próbáltam nem törődni a dologgal, és minél inkább elkerülni őt. Persze ez nehezen ment, ha a házban napközben csak mi ketten, egy-két szolgáló, valamint az a két őr tartózkodott, akik a nap huszonnégy órájában vagy felváltva, vagy pedig egyszerre felügyelték minden egyes mozdulatomat.

     Természetesen a két, fekete öltönyös férfi most is a hátam mögött baktatott, miközben én a cseresznyevirág-fasor mellett sétáltam, amik leveleiktől megfosztva, csupaszon álltak helyükön, várva a tavaszt, ami még nagyon messze volt.

 ─ Figyeljetek! ─ pördültem meg, mire a mögöttem haladók megtorpantak, és fapofával néztek rám. ─ Nem kell itt lennetek. Nyugodtan menjetek vissza a házba, nem fogok se elszökni, se eltévedni, ne aggódjatok. És az apám se fogja megtudni, szóval menjetek.

     A két férfi csak állt, és nézett rám. Egy ideig mosolyogva bámultam rájuk, hátha végre azt csinálják, amit mondok, és egyedül lehetek egy kicsit, azonban ők továbbra is csak álltak, és szótlanul bámultak rám.

     Nagyot sóhajtottam, és már azon voltam, hogy visszamegyek a házba, fel a szobámba, ahova legalább nem jönnek utánam ─ igaz, helyette az ajtó előtt strázsálnak ─, mikor egy kocsi hajtott be a kapun, majd megállt mellettünk. A hátsó ülés egyik ablaka lehúzódott, aztán Jung Jo dugta ki rajta a fejét.

 ─ Mit csinálsz idekint? ─ kérdezte mosolyogva. Ezt azért bírtam Jung Jo-ban, hogy velem mindig kedves volt ─ kivéve mikor éppen elrabolt ─, és nem úgy, ahogy az anyja. Ebben a házban talán ő volt az egyetlen, akivel volt is kedvem néha napján beszélgetni.

 ─ Sétálok ─ válaszoltam egyszerűen, ugyanis a dolog egyértelmű volt, majd a két testőrre böktem. ─ Valamint ezt a két fickót próbálom elküldeni magam mellől legalább csak öt percre.

 ─ Az nem fog menni ─ rázta nevetve a fejét a férfi, aztán gyorsan kinyitotta az ajtót, és kipattant a kocsiból. A két férfire nézett, majd az ablakon kibámuló sofőrre. ─ Elmehetnek!

     Azzal a két férfi beszállt a kocsiba, és a jármű már ott sem volt.

 ─ Ez most komoly? ─ tátottam a számat. ─ Ennyi?

 ─ Neked nem tették volna meg ─ vont vállat Jung Jo.

 ─ Csak nem a...

 ─ De. Mivel ők az apád emberei, ezért csak rá, vagy pedig rám hallgatnak. Ha térden állva könyörögsz nekik, akkor sem fognak téged egyedül hagyni, csak ha az Elnök úr, vagy én azt nem mondjuk, különben még pórul járhatnak.

 ─ Akkor sem értem, hogy minek ez a nagy felhajtás ─ tártam szét a karom. Jung Jo közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogta.

 ─ Bár nem látszik, de bárki, bármikor rád támadhat. Szóval én a helyedben örülnék annak, hogy vannak testőreim. ─ Lassan eltávolodott tőlem, aztán megindult a ház irányába.

     Ezeket hallva csak néztem rá, majd pedig felnevettem.

 ─ Már nem azért, de ha eddig nem támadt rám egyetlen egy láncfűrészes gyilkos sem valamelyik utcasarkon, akkor miért pont most tenné meg azon a területen, amit még a Japán császárnak az otthonánál is jobban őriznek.

 ─ Óvatosan! Az ellenség nem csak a kerítésen kívül lehet ─ mondta komoran Jung Jo, mire abbahagytam a nevetést. A férfi körül nézett, aztán a ház felé biccentett, ami bár egészen távol volt, de még lehetett látni. ─ Hideg van. Menjünk.

     Egy darabig csendben ballagtunk egymás mellett, de aztán valami kíváncsivá tett.

 ─ Miért nem azt mondod, hogy „apa”?

 ─ Hogy?

 ─ Nem azt mondtad, hogy „apa”, hanem azt, hogy az „apád”, meg hogy az „Elnök úr”, mintha te nem lennél a fia. Miért?

 ─ Mert nem is vagyok a fia. Legalábbis biológiailag nem.

 ─ Igen, azt tudom, de attól még együtt éltek tíz éve. ─ Jung Jo itt egy kicsit elgondolkozott.

 ─ Igen, de én... Az anyámat és engem ez az ember befogadott. Míg az anyámat feleségül vette, s együtt élt vele, addig engem felnevelt, hol ott akár megtehette volna azt is, hogy nem foglalkozik velem, vagy el is dobhatott volna. De nem. Ő felnevelt, tanítatott és etetett. A hozzátartozójaként bánt velem, igaz, „fiamnak” közvetlenül soha nem szólított, csak a publikum előtt, így én se szólíthatom őt „apámnak”. Szóval ő nekem most már vagy „Elnök úr”, vagy pedig „Kim Son Jung”. Ennyi ─ magyarázta Jung Jo. Arcáról talán egy kis bánatot tudtam leolvasni, ám egy kedves mosollyal, amit nekem címzett, gyorsan elrejtette azt. ─ Kíváncsi vagy még valamire?

 ─ Igen.

 ─ Mi lenne az?

 ─ Ha az apám tényleg illegális dolgokban is részt vesz, akkor ezek szerint te is?

 ─ Igen ─ bólogatott olyan jókedvűen, mintha csak azt közölte volna velem, hogy szeret enni. ─ Sőt. Én vagyok Kim Son Jung jobb keze, így a legtöbb ügyet, ami mászkálással és intézkedéssel jár, mindig én intézem. Még valami?

     Úgy tűnt nagyon élvezi, hogy magáról beszélhet, de már nem nagyon volt mit kérdeznem, így már épp meg akartam rázni a fejem, mikor valami az eszembe jutott.

 ─ Ismered Park Taeyang-ot?

     Jung Jo megtorpant, és kérdőn rám nézett.

 ─ Ezt meg mégis miből gondolod?

 ─ Ó... Mikor legutóbb itt voltam ─ itt egy kicsit rásandítottam, azonban semmi reakció nem volt észrevehető rajta, ezért folytattam. ─ meghallottam, ahogy egy bizonyos Park-ot szidtál, és az arcod is szét volt verve. Ahogy Taeyang-é is. Talán verekedtetek?

     Jung Jo bólintott egy aprót, aztán mélyet sóhajtva újból megindult.

 ─ Igen, verekedtünk, és már nagyon régóta ismerjük egymást ─ gondolkozott el Jung Jo. ─ Mivel az apád titkárja az ő apja, ezért mikor valamilyen összejövetel volt, mindig együtt játszottunk. Gimis korunkban pedig sokat beszélgettünk egymással, bár akkor már mindkettőnknek meg volt a saját baráti köre. De aztán... Minden megváltozott.

 ─ Megváltozott? Talán összevesztetek? ─ ráncoltam a homlokomat, miközben a házra pillantottam, amihez vészesen közeledtünk.

 ─ Nem. Csak míg én erre, addig ő a másik oldalra került.

 ─ Oldalra? ─ értetlenkedtem, de aztán leesett.

     Eszembe jutott mindaz, amin este gondolkodtam, valamint az elmúlt hónapok eseményei; a tolvajok, hogy Taeyang milyen jól kezelte a helyzetet, a fekete autók, és fekete öltönyök sokasága, a zárt ajtó mögötti szoba, ami apám szerint több titkot rejt, mint az eltudnám képzelni. És aztán ott volt az a mondat, amit az a Kwon Ji Yong mondott; „Ez nem illik ám bele a mi szakmánkba.” A „szakmánkba”. Taeyang elvileg valamilyen cégvezető, mégis, még vasárnap is ugrik, ha kell, holott azon a napon semmilyen cégnél nem dolgoznak az emberek. Sokszor éjnek évadján ér haza, de van olyan is, hogy egész nap nem kell bemennie dolgozni... „Én nem vagyok gengszter. Én vagyok az a személy, akinél a szálak összefutnak. De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned...” Az apám egy maffiafőnök, és az oldalán ott van Jung Jo, aki ha kell, verekszik Taeyang-gal, mert nem egy csapatban játszanak...

     A kép már teljesen összeállt, és amitől féltem beigazolódott. Mégis, nem akartam rákérdezni, nem akartam tudni róla, ám kicsúszott a számon:

 ─ Park Taeyang is fogalakozik... illegális dolgokkal?

     Már a bejárat előtt álltunk, Jung Jo keze pedig a kilincsen nyugodt, mikor a férfi válaszolt kérdésemre. Arcán már nem volt semmilyen vigyornak a jele.

 ─ Choi Seung Hyun, Kang Dae Sung, Lee Seung Hyun, Kwon Ji Yong és... Park Taeyang. Ők öten a vezetői annak a maffia-klánnak, ami Kim Son Jung legerősebb ellenfelének számít itt, Szöulban.

     Úgy éreztem, mintha kifutna a lábam alól a föld; még össze is estem volna, ha Jung Jo nem kapott volna el. Éreztem ahogy karjaiba vesz, aztán gyorsan becipel az előszobában lévő kanapéhoz, és lefektet rá.

 ─ Dea, minden rendben? ─ kérdezte. Bá közel volt hozzám, hangja mégis olyan volt, mintha távolról szólna.

     Ez lehetetlen. Mi ez az egész?

     Én csak azért jöttem ide, mert megnyertem egy ösztöndíj pályázatot, s bár reménykedtem benne, legbelül mindig tudtam, hogy soha nem fogok ismét találkozni az apámmal. Most mégis úgy éreztem minden romokban hever előttem.

     Minden csodálatosan kezdődött; volt egy család, akiknél élhettem, és azoknak volt egy kifejezetten bunkó fiuk, akibe meg... beleszerettem. Aztán iskolába is mentem, ahol sok jó emberrel ismerkedhettem meg, akikkel valószínűleg ─ ahogy a dolgok állnak ─ soha nem fogok újból találkozni. Éltem a saját kisvilágomat, és lassan elfelejtettem, azt az ábrándot, hogy majd egyszer megint találkozhatok az apámmal. Most mégis az ő kanapéján feküdtem, az ő házában, és tudtam, hogy ki és miféle ő. Sejtettem, hogy miket művelhet a maga kis világában, de ez már egyáltalán nem hatott meg. Csak az a gondolat kattogott a fejemben, hogy Taeyang is ugyanezt tette. Csak ő az apám ellenségeként.

     Én pedig Kim Son Jung lánya vagyok.

     És pontosan ezért tett ki engem az életéből. Az nyilván való, hogy tudott arról, hogy kinek a gyereke vagyok. A kérdés csupán az volt, hogy mi volt az ok, hogy ezt tette?

      Choi Seung Hyun, Kang Dae Sung, Lee Seung Hyun, Kwon Ji Yong, Park Taeyang.

     Jung Jo szerint ők öten a vezetők. És valószínűleg ők is tudtak rólam... és arról, hogy mi volt köztünk Taeyanggal. De ha ez így volt, akkor vagy azért tette azt, amit, mert rájött, általam nem tud közelebb jutni Kim Son Jung-hoz, vagy pedig azért, mert félt attól, hogy esetleg besúgó vagyok... vagy pedig egyszerűen csak engem féltett. Magától.