12. Fejezet

Dea

     Az után a bizonyos hétvége után csak egy dolog tudott a fejemben járni; Ez meg mi volt?

     Hallottam már azt a mondást, hogy az emberek változnak, dehogy ilyen gyorsan? Taeyang az egyik nap még legszívesebben elküldene engem melegebb éghajlatokra ─ mondjuk ez kölcsönös volt ─, a másik pillanatban meg már Supermant játszva ment meg a betörők karmaiból. Arról meg már nem is beszélve, hogy az eset után miket megtett azért, hogy én jobban érezzem magam. Most akkor velem van a baj, vagy Taeyangot szállta meg valami?

     Kint álltam az erkélyemen és a lemenő napot néztem, ahogy utolsó fénysugarait még megcsillantja a háztetőkön, majd szétterülve a horizonton eltűnik a láthatárról. Helyét a színtiszta mélykékség vette át, amit a hold próbált meg fénnyel megtölteni. Csillagok nem voltak az égen. Illetve voltak, csak nem látszódtak. Itt Szöulban ez volt a megszokott, ugyanis a város fényei elnyomták azokat a kis, fehér jeleket, amik a vándoroknak mutattak utat.

     Ugyanígy álltam akkor is, amikor Taeyang a szobámban volt. „Ha nem hívtál volna fel, akkor éjszaka sok mindent elveszíthettem volna” ezt mondta, és ezzel a mondatával sikerült teljesen összezavarnia. Még hozzá annyira, hogy az elmúlt egy hét alatt csak is ezen rágódtam. Az ajumma még meg is kérdezte tőlem, hogy mi történt, mikor észrevette, hogy csak a testem van ott vacsoránál, az eszem pedig teljesen máshol jár. Hogy hol jártam akkor, arra már nem emlékszem. Lehet, hogy egy másik galaxisban, vagy egy távoli országban, de talán csak egy másik házban, Szöul szívében.

     Gondolataimból a számítógépem ébresztett fel. Egy kicsit megráztam a fejem, aztán odasiettem az íróasztalmohoz és egyből fogadtam Réka videó hívását.

 ─ Szia! ─ köszöntött egyből barátnőm, fülig érő szájakkal.

 ─ Szia! ─ mosolyogtam vissza rá. Rég beszéltünk már így egymással, így rögtön elkezdtünk beszámolni arról, hogy mi történt velünk. Mivel engem az érdekelt, hogy mi történt otthon, ezért egyből elkezdtem Rékát faggatni az eseményekről. Ő pedig lelkesen is elkezdett beszámolót tartani.

     Türelmesen végig hallgattam a sztorijait, és együtt nevettünk a kínosnál kínosabb eseményeken. Aztán:

 ─ És veled mi történt? Most mond, mert tuti, hogy megint nem fogunk tudni beszélni legalább két hétig.

 ─ Semmi különös. Szöul továbbra is csodálatos város, és az ajummáék is nagyon kedvesek velem ─ vontam egyszerűen vállat. Itt csak az volt a gond, hogy Rékát nem abból a fából faragták, hogy az ilyen kamu dolgokat bevegye.

 ─ Na mi történt? ─ vigyorodott el izgatottan. ─ Csak nem egy pasi?

 ─ Nem! ─ ráztam egyből a fejem, de aztán rájöttem, hogy ez nem igaz, és legjobb barátnőmnek nem szerettem volna hazudni. ─ Vagyis de. De nem úgy, ahogy azt te gondolod.

 ─ Hm. Ez érdekesen hangzik! ─ vakarta meg elgondolkodva az állát Réka. ─ Mindent hallani akarok!

 ─ Oké ─ sóhajtottam egy nagyot, és már bele is vágtam. Mindent elmondtam neki, kivéve azt az estét, amikor betörtek Taeyang lakásába. Ez végülis nem volt hazugság, csak egy-két dolog kihagyása a történetből. Egy-két fontos dolog kihagyása. Erre az után jöttem rá, hogy meggondolatlanul áttértem az utolsó együtt töltött napomra Taeyanggal, ami mind közül a legfurcsábbra sikeredett. Nem csak akkor, hanem most is, mikor Rékának összehordtam minden ostobaságot, hogy valahogy össze tudjam kötni a történteket anélkül, hogy a verekedős részt bele raknám.

     A végére azért össze tudtam hozni egy épkézláb sztorit, aminek a befejezése után Réka egyből áradozni kezdett arról, hogy „Ez a Taeyang biztos szerelmes beléd!” Na persze, én meg a húsvéti nyúl vagyok.

 ─ Tetszik ez a Taeyang. Szerinted van facebookja? ─ ráncolta a homlokát barátnőm, majd kérdő tekintetemre megvonta a vállát. ─ Mi van? Csak le akarom csekkolni a profilját.

 ─ Fogalmam sincs Réka, de nem is nagyon érdekel ─ ráztam a fejem.

 ─ Együtt laktál három napon keresztül egy majdnem idegen férfival, és nem nézted meg a facebookját? Ez alap! Mi van akkor, hogy ha sorozatgyilkos? ─ dülledtek ki Réka szemei. Egyből felnevettem azon amit mondott, és egy pillanat múlva már együtt röhögtünk a témán.

 ─ Szerintem, ha sorozatgyilkos, akkor az áldozatai holttestét nem a facebookon fogja posztolni.

 ─ Ez igaz ─ bólogatott nevetve Réka. ─ És, izgulsz?

 ─ Egy kicsit ─ húztam el a számat. Tudtam, hogy miért kérdezte ezt. Holnap hétfő, és első napom lesz egy koreai iskolában, pontosan egy felső középiskolában.

 ─ Szurkolok neked. Lélekben veled leszek! ─ mosolyogott rám bíztatóan, és tényleg sikerült megnyugtatnia, még úgyis, hogy több ezer kilométer választott el minket egymástól. Aztán áttért egy másik témára. ─ Mi van az apukáddal? Sikerült előrébb jutnod?

 ─ Nem ─ húztam el szomorúan a számat. ─ De mindegy. Úgyis hülyeség volt az egész. Ha érdekelte volna apát, hogy mi van velem, már biztos felkeresett volna. Különben is, ha beállítanék az Sk Groupba, az irodájába, egy „Üdv, apa” feliratú táblával a kezemben csak kínos helyzetbe hoznám, nem csak a publikum, de a… családja előtt is.

 ─ A családja? Újra megnősült? ─ kerekedtek el Réka szemei.

 ─ Ühüm ─ bólintottam egyet. Legjobb barátnőm nagyot sóhajtva rázta a fejét:

 ─ Jaj, te lány. De ettől még nem szabad feladnod! Ne félj! Ketten megoldjuk. És szerintem, ne hagyd abba azt, amit a leginkább csinálni akartál volna Koreába. Igazad van. Ha apukádat érdekelte volna, hogy mi van veled, már rég megkeresett volna. De ez nem jelenti azt, hogy neked fel kellene adnod. Sőt. Ez eggyel több ok arra, hogy megkeresd őt ─ mondta Réka kedvesen, és be vallom, nagyon meghatódtam azon, amit mondott. Az ilyen helyzetekben mindig olyan magabiztosnak és komolynak érzetem az én bolondos barátnőmet. Sajnos ezek a pillanatok mindig gyorsan elszálltak. ─ Hisz’ ismered a mondást! Ha Mohamed nem megy a hegyhez, a hegy megy Mohamedhez.

 ─ Az fordítva van nem? ─ nevettem el magam.

 ─ Nem mindegy? A lényeg ugyanaz ─ vont vállat vigyorogva Réka.    

     Beszélgetésünket egy ismerős hang szakította meg:

 ─ Vacsora! ─ kiálltott fel nekem a konyhából az ajumma.

 ─ Megyek, ajumma! ─ szóltam neki vissza, majd ismét a gépre ─ Rékára ─ összpontosítottam. ─ Most mennem kell, de nagyon örültem annak, hogy beszéltünk. És köszönöm, hogy támogatsz!

 ─ Jaj, Dea! Ez csak természetes! Na, akkor szia! ─ mosolygott rám Réka, aztán gyorsan én is elköszöntem tőle, és már el is indultam a lépcsőn lefelé, egyenesen a nappaliba, ahol már meg volt terítve.

     Helyet foglaltam az ajusshi mellett, és vártam. Pár perccel később az ajumma is megérkezett kezében pár tányérkával, amiket elénk helyezett, majd ő is leült.

 ─ Nos, akkor jó étvágyat! ─ mosolyodott el az ajumma és már hozzá is látott a vacsorához. Az ajusshi is elkezdte betömni az ínycsiklandozó falatokat a szájába. Egyedül én nem ettem. Valami hiányzott.

 ─ Te miért nem eszel? ─ kérdezte végül Park úr.

 ─ Ajusshi, Taeyang ma hogy hogy nincs itt? ─ Vasárnap volt. És minden vasárnap ─ legalábbis amióta itt vagyok ─ a szülők, és egyetlen gyerekük ilyenkor mindig együtt vacsorázott.

 ─ Azt mondta fontos elintézni valói vannak. Miért kérded? ─ szólalt meg az ajumma.

 ─ Áh, semmi ─ legyintettem, és én is neki gyürkőztem az ételnek. Valamiért az a vasárnapi este nagyon unalmasan telt.

⃰

     Elkezdődött az iskola. Milyen gyerekes szöveg. Inkább azt mondanám, hogy a tanulás ideje köszöntött rám és újdonsült barátaimra.

     Magával a középiskolával, ahol ezt az egy évet el fogom tölteni, mint diák, semmi bajom nem volt. Sőt kifejezetten tetszett; tiszta és rendezett volt. És a padjaiban ülő diákok pedig kedvesnek és segítőkésznek bizonyultak.

     Már rögtön az első napon mindenki segíteni akart nekem a beilleszkedésben, ami ─ nekik hála ─ egészen gyorsan ment. Megmutatták, hogy mi hol van, ebédkor maguk mellé ültettek, szünetekben pedig beszélgettek velem; egyszer én kérdeztem őket, utána pedig ők kérdezősködtek arról a helyről, ahonnan érkeztem. A legtöbben nem tudták, hogy merre van Magyarország, de azért volt, aki eltalálta, hogy Európán helyezkedik el. (A többi tippet inkább nem sorolnám fel.) Persze ezek után sokan feltették azt a kérdést, hogy „Bár koreai neved van, még sem nézel ki pont úgy, mint egy koreai. Ez hogy lehet?” Ilyenkor mindig el kellett magyaráznom, hogy félvér vagyok. De azért örültem neki, hogy nem ellenszenvesek velem, és hogy egyáltalán beszélnek velem. Ez tényleg rendes volt tőlük.

     Sajnos a tanulás már keményebb dió volt számomra. Már rögtön az első nap rá kellett jönnöm, hogy fel kell kötnöm a gatyám, ha jó jegyeket akarok kapni. Sokan tanácsolták nekem azt, hogy járjak el egy tanárhoz, aki jobban megtaníthatna engem olvasni és írni, de én nem nagyon hallgattam rájuk. Tudom, hogy csak jót akartak, de nem szerettem volna olyan robot életet, mint amilyen az övék.

     Most komolyan, a legtöbb osztálytársam napja ebben a sorrendben telt; felkel, bedob valami reggelit, eljön suliba, ebédel, közben pedig a barátaival beszélget, délután három körül végez az iskolában, külön tanárokhoz megy, este kilencre hazaér, megvacsorázik, majd éjfélekig tanul, aztán lefekszik aludni. Nos, én ezt nem akartam.

     Így inkább úgy döntöttem, hogy megpróbálom a legjobbat kihozni magamból, de azért nem fogom túlzásba vinni. Szóval így teltek a napjaim az első héten.

     Szokatlanul gyorsan péntek lett, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már az iskola kapuin lépek ki, és éppen a parkoló mellett haladok el, hazafelé. De aztán egy füttyszó megállított. Zavartan néztem körül, míg nem:

 ─ Hát Te mit keresel itt? ─ néztem döbbenten Taeyangra, aki a kocsijának ─ ezt a példányt még nem láttam ─ támaszkodott neki szokásos öltönyében. Taeyang arcáról lefagyott a mosoly, és döbbenet vette át a helyét.

 ─ Nem hiszem el! Ezt a múltkor már megbeszéltük.

 ─ Ne haragudj, Taeyangshi, csak meglepődtem ─ léptem egy kicsit közelebb hozzá, hogy mások tovább tudjanak menni mögöttem a járdán. Figyelmemet sajnos nem tudta nem elkerülni a kíváncsi pillantások özöne a hátamon. ─ Szóval, miért vagy itt?

 ─ Csak ezt akartam visszaadni neked ─ nyújtotta ki kezét, majd szétnyitotta a markát, amiben a fülhallgatóm volt. Taeyang arcán újból mosoly húzódott.

 ─ A fülhallgatóm! Már nem tudtam elképzelni, hogy hová tettem ─ derült fel az arcom. Valójában sejtettem, hogy Taeyangnál hagytam, csak éppen semmi kedvem ─ vagy merszem ─ nem volt Taeyangot felhívni.

     Már épp nyúltam volna a holmimért, mikor a kéz összecsukódott, és Taeyang a zsebeibe rejtette azt.

 ─ Na! Mi az? ─ néztem rá kérdőn. Taeyang elvigyorodott, aztán rám kacsintott.

 ─ Mindennek ára van.

 ─ Igen. Például az a füles nagyon drága volt, szóval kérem vissza! ─ léptem még közelebb, így már csak alig egy lépés választott el minket egymástól.

 ─ Nos, akkor eggyel több ok arra, hogy „kifizesd” az árát ─ vonta meg a vállát, miközben közelebb hajolt hozzám. Hitetlenkedve, és kissé zavartan nézem félre, de Taeyang valahogy mindig elkapta a tekintetemet.

 ─ És mi lenne az az ár? ─ tettem fel végül a kérdést. Taeyang elégedetten ellépett a kocsijától, és már nyitotta is az ajtót, hogy aztán beszálljon.

 ─ Szállj be, elviszlek valahová ─ biccentett fejével a túloldal irányába. Körbenéztem, és a környékről minden diák engem bámult, ki-ki a maga módján.

 ─ Dehogyis! ─ ráztam meg végül határozottan a fejem.

 ─ Hát, akkor nem kapod vissza a fülhallgatódat, és vehetsz magadnak egy újat ─ vágta rá egyből, és már az ajtóért nyúlt, hogy becsukja azt.

 ─ Aish! Rendben. Vegyél fel a következő sarkon! ─ léptem el a kocsitól, és meg se várva a válaszát elindultam a járdán. Utamat kíváncsi tekintetek kísérték.

Taeyang

    ─ Ez pontosan mire is volt jó? ─ kérdeztem végül, mikor Dea beszállt mellém a kocsiba azon a bizonyos „következő utcasarkon”.

 ─ Ha nem tűnt volna fel, mindenki minket nézett ─ vágta hozzám, majd durcásan elkezdett kinézni az ablakon. Nevetve kanyarodtam vissza az útra és hajtottam el a kertvárosi házak mellett.

 ─ Más lányok örülnek annak, hogy ha nézik őket.

 ─ De én nem vagyok „más lányok”. ─ mondta egyből Dea.

 ─ Ez igaz ─ helyeseltem.

 ─ És, hova viszel? ─ nézett rám végül továbbra is mérgesen.

 ─ Be. Szöul szívébe.

 ─ Akkor előtte menjünk az ajummáék házához!

 ─ Minek? ─ hökkentem meg. Dea szem forgatva válaszolt.

 ─ Talán azért, mert ez van rajtam ─ rángatta meg az egyenruháját.

 ─ Rendben ─ sóhajtottam egy nagyot, aztán halkan hozzátettem. ─ Nők.

     Befordultam az eomoniék házának utcájába, majd megálltam az épület előtt. Dea rögtön kipattant, és besiette a házba átöltözni.

     Meglepően gyors volt; pár perc alatt megfordult, és már jött is ki az ajtón. Gyorsan visszaült mellém és határozottan bólintott egyet.

 ─ Mehetünk.

 ─ Milyen gyors voltál ─ néztem rá elismerően.    

 ─ Csak azért, mert minél előbb szeretnék végezni ─ vont vállat, aztán rám vigyorgott.

 ─ Hidd el, nem fogsz előbb végezni ─ vigyorogtam vissza rá kicsit gúnyosan, aztán beindítottam az autót.

⃰

     Péntek délután. Ezt a napszakot gyűlölöm a legjobban; sok az ember, sok a jármű. Míg a városszéléről bejutottunk Szöul „központjába” legalább egy óra telt el, ha nem több. Ráadásul az elején direkt lassan mentem, hogy a mellettem ülő lányt idegesítsem.

     Mindezek ellenére muszáj volt Deavel találkoznom; egyrészt azért, mert legutóbb nem volt időm arra, hogy megmutassam neki azt, amit a legjobban szerettem volna. Másrészt pedig azért, mert ─ magam sem tudom, hogy miért ─ de mikor végeztem utam nem hazafelé vezetett, hanem egy kertvárosi utcácskába, onnan pedig egy iskolához.

 ─ Mikor érünk oda? ─ kérdezte Dea egyre türelmetlenebbül, és mellesleg már vagy húszadszorra.

 ─ Hamarosan ─ mosolyodtam el.

 ─ Az előbb is ezt mondtad.

 ─ Akkor nem sokára ─ mondtam végül elgondolkozva. Dea nagyot sóhajtott és újból kibámult az ablakon. ─ Nem vagy éhes?

 ─ Egy kicsit ─ vallotta be. Egyből keresni kezdtem egy üres helyet, és miután megtaláltam lecsaptam rá a kocsival.

 ─ Szállj ki! Innen sétálva megyünk tovább.

     Dea engedelmeskedve kiszállt, és türelmesen megvárt engem. Végül együtt indultunk el egymás oldalán szemeinkkel egy kajáldát keresve.

 ─ Tényleg nem mondod el, hogy hova megyünk? ─ nézett rám reménykedve.

 ─ Nem. Az meglepetés.

 ─ Nem szeretem a meglepetéseket ─ biggyesztette le az ajkait. Nem tudtam nem elnevetni magam az arcán, ami egyáltalán nem illet az ő stílusához.

 ─ Ezt ne csináld! Nem áll jól neked.

 ─ Igazad van ─ mosolyodott el ő is. ─ De ettől függetlenül még nem szeretem a meglepetéseket.

 ─ Majd most megszereted ─ kacsintottam rá, mire ő egy kicsit elpirulva elfordította a fejét. Így még szebb vagy!

 ─ Nézd! Ott egy hamburgeres ─ mutatott előre.

 ─ Hamburgert akarsz enni? ─ követtem tekintettemmel az irányt, amit mutatott.

 ─ Ühüm ─ bólogatott hevesen. Éhes szemei láttán elmosolyodtam, és kézen ragadtam:

 ─ Gyere ─ húztam magam után. Határozott mozdulatokkal utat törtem magamnak az emberek közt, és csak előre figyeltem. Dea kezét szorongatva álltam meg a hamburgeres bódé előtt, aztán hátra se nézve kérdeztem Deatől: ─ Milyet akarsz enni? ─ miután semmilyen válasz nem érkezett kérdőn néztem a hátam mögé. ─ Dea?

     Dea meglepődve nézett hol rám, hol pedig a kezére, amit az én kezem tartott fogva. Hirtelen észbe kaptam, és gyorsan elengedtem puha kézfejét.

 ─ Szóval, milyent kérsz? ─ köszörültem meg a torkom. Dea pár pillanat múlva már válaszolt is kérdésemre, ám arcán még mindig ott úszott a döbbenet és a vörös pír.

⃰

     Lassan alkonyodott, és én pont erre vártam. Egy ideig még sétáltunk a városban, és megmutattam Deanek még pár dolgot. Már egyáltalán nem érdekelte őt az idő, sem az, hogy hova megyünk. Egyszerűen csak követett engem.

     A Szöul torony hatalmas erkélyén álltunk; Dea hosszú kérlelés után megengedte, hogy a nyakkendőmmel bekössem a szemét, hogy semmit se láthasson abból, amit mutatni szerettem volna neki. Így most ő bekötött szemekkel állt a korlátnál és úgy dünnyögte folyamatosan azt a kérdést, hogy „Mikor vehetem le?”

     ─ Mindjárt ─ válaszoltam neki nyugodtan. Csak a megfelelő pillanatra vártam, ami el is érkezett. Dea fejéhez nyúltam, és finoman kicsomóztam a nyakkendőmet, ezzel engedve neki, hogy ő is láthassa azt, amit én, majd mosolyogva hozzátettem: ─ Meglepetés.

     A nap vörösen izzott még a távolban, ám felette már az éjszaka mélysége töltötte meg az eget. Szöul városában a fények egyszerre villantak fel, ezzel aranytengerré változtatva az alattunk elterülő földet. A távolban, a Han folyó vizén ezernyi fény csillant meg, a víz felett pedig a hold világa versenyzett Szöul fényözönével.

 ─ Ez… gyönyörű ─ szólalt meg végül Dea elvarázsolt arccal.

 ─ Tetszik? ─ kerestem szemeimmel a tekintetét, de ő csak csendben bólintott. Aztán pár pillanat múlva ő fordította felém a fejét, és megkérdezte:

 ─ Miért hoztál ide?

 ─ Hogy? ─ néztem rá kérdőn, aztán körbe mutattam. ─ Azért, hogy ezt lásd.

 ─ Rendben. De igazából miért hoztál ide? ─ fürkészte az arcomat.

     Idegesen beletúrtam a hajamba és mindenhova néztem, csak éppen Deare nem. De nem tudtam elkerülni az elkerülhetetlent; Dea elkapta a tekintetemet, és egyenesen a szemembe nézett.

 ─ Aish! Ezért ─ Egy határozott mozdulattal közelebb léptem hozzá, közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam. Nem érdekelt, hogy mit szól hozzá, csak csókoltam őt. Aztán két finom kezet éreztem meg a hátamon, mire elmosolyodtam, és még forróban kezdtem el csókolni Deat. Az én Deamet.