14. Fejezet

Dea

      A szeptember lassan október havába váltott át. Szöul esőáztatta utcái továbbra is tömve voltak emberekkel, kik a kezükben esernyőket szorongatva igyekeztek a dolgukra. Az idő sem volt olyan nyárias már; az ég egyfolytában borongós, és akármerre járok, ott bús félhomály uralkodik. Egyedül a földön szokott pár kósza, tarka, elszáradt levél sodródni, színt hozva a szürke hétköznapokba. Igaz, ezen a pénteken még az a pár színes levél sem segített rajtam. Ez volt életem egyik legunalmasabb napja. Legalábbis annak indult.

     Kint esett az eső; nem zuhogott, vagy csepegett, de még hideg szél sem süvített végig a házak között. Egyszerűen csak esett, komor és fekete felhőket húzva az égre. Az én fejem pedig megtelt fáradtsággal, és az álmosság lett úrrá rajtam.

     A szobámban ültem, az íróasztalomnál. A helyiséget csak az asztali kislámpám fénye világította meg, amúgy meg a kintről beszűrődő szürkeség volt az úr itt bent. A laptopom előtt gubbasztottam, bár semmit nem csináltam rajta.

     Próbáltam filmeket nézni, de ahhoz semmi kedvem nem volt. Aztán olvasni, de rájöttem, hogy ahhoz meg túl fáradt vagyok. A tanulás pedig szóba sem jöhetett péntek délután.

     Így hát csak ültem ott, és néztem ki a fejemből. Az eső kopogását hallgattam, ahogy a cseppek a háztetőre érkeznek, valamint telefonom folyamatos búgását. Megnéztem, hogy ki keres, de valójában tökéletesen tudtam, hogy ki az; Taeyang.

     Csak ma már vagy hússzor hívott, az előző napokról pedig ne is beszéljünk, valamint a telefonom kijelzőjén több mint ötven olvasatlan üzenet díszelgett. Természetesen mind Taeyangtól érkezett, de nem állt szándékomban egyikre sem válaszolni. Ahhoz túlságosan is magára haragított engem hétfőn, mikor kiderült, hogy a tudtom nélkül felírt engem az iskolai kézilabdacsapatba. Jó, tudom, ez borzalmasan gyerekesen hangzik, de na. Az ember nem írja csak úgy fel más nevét egy jelentkezési lapra, az ő tudta nélkül.

       Így hát elhatároztam, hogy nem válaszolok semmilyen üzenetére és hívására, még akkor sem, ha Teayangnak fogalma sincs, hogy miért vagyok ilyen vele. Egyszerűen figyelmen kívül hagyom őt. Ez persze nem nagyon jött nekem össze úgy, ahogy én azt elterveztem.

     Bármikor, ha hívott fel s alá járkáltam a szobámban, és ismeretlen dallamokat dúdolgattam, csakhogy kizárjam telefonom ideges csöngését a fejemből. Kezeimen az ujjakat egyesével végig tördeltem, csak azért, hogy még véletlenül se nyomhassam meg a fogadás gombot.

     Most is ugyanezt tettem, és fogcsikorgatva vártam azt a pillanatot, amikor végre elhallgat a készülék. Miután ez bekövetkezett nagyot sóhajtva hátra dőltem a széken, és a plafont kezdtem el pásztázni; Végre nyugalom!

     Ám ez az „idilli” pillanat cseppet sem tartott sokáig. Csengőszó keltett fel a helyemről, és vett rá, hogy leballagjak a földszintre, hogy megnézzem, mégis ki érkezett, igaz, biztos voltam benne, hogy az ajumma az, aki nem rég elment boltba, vagy az ahjussi, aki a munkából szokott ilyen tájt hazaérni.

     Nagyot ásítottam, aztán kinyitottam az ajtót, felkészülve a köszönésre. De helyette inkább csak lefagytam, mikor megláttam, hogy ki áll az ajtóban.

 ─ Elárulnád, hogy miért nem veszed fel a telefont? ─ nézett rám Taeyang egyszerre kíváncsian és dühösen. „Na, nem! Ilyen hamar nem fogom neki kibökni, hogy mi a bajom, hadd találgasson.”

 ─ Az ajummáék nincsenek itthon. Gyere vissza később, ha találkozni akarsz velük ─ vettettem felé egy gúnyos mosolyt, és már épp készültem rácsapni az ajtót, mikor kezével egyszerűen megtámasztotta azt, és egy gyors mozdulattal beugrott a házba.

     Csurom víz volt, igaz a kocsi és a ház közötti út, amit meg kellett tennie nagyon rövid volt. Szőke hajtincsei nedvesen az arcára tapadtak, az öltönye pedig már nem volt rajta, csak a nyakkendője, ami lazán himbálózott a nyakán, meg az inge, ami annyira átázott, hogy izmai itt-ott kitűntek alóla.

 ─ Nem hozzájuk jöttem ─ csukta be ─ csapta be ─ maga mögött az ajtót idegesen Taeyang, mire kicsit hátrébb léptem, de a mozgásomat ő is követte lassan, kimérten, a tekintetét pedig le nem vette rólam. ─ Ezt te is jól tudod.

 ─ Ha gondolod ─ nyeltem végül egy nagyot, és egyenesen a szemébe néztem. ─, itt is megvárhatod őket. ─ Többet nem mondtam neki, egyszerűen csak megfordultam, és visszaakartam szökni a szobámba. Természetesen ez a tervem nem járt sikerrel.

     Taeyang karon ragadott és újból maga felé fordított. Erősen megfogta a vállaimat, hogy még véletlenül se tudjak „elszökni”.

 ─ Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, és mondd el végre, hogy mi a bajod! ─ Hangját egy kicsit felemelte, de nem volt ijesztő. Inkább csak mérges, de nem rám, hanem magára. Azért mert nem tudta, hogy miért viselkedek így.   

     Egy kicsit megmozgattam a vállaim, hátha letudom szedni magamról Taeyang kezeit, de ő továbbra is erősen markolta azokat. Így végül válaszolnom kellett:

 ─ Mégis mikor akartad velem közölni, hogy a tudtom nélkül felírtál engem az iskolai kézi csapatba? ─ néztem rá dühösen, de most így, kimondva már még nevetségesebben hangzott ez az egész dolog.

     Taeyang csak nagyokat pislogott, aztán nevető ráncok kúsztak a szeme köré, majd pedig elnevette magát.

 ─ Dea, te most komolyan ezért haragszol rám? Mert felírtalak egy ostoba papírra?

 ─ Ez nem vicces ─ morogtam, miközben újra fészkelődni kezdtem a karjai alatt. Végül sikerült kiszabadulnom szorításából, és távolabb léptem tőle. ─ Taeyang, kedvellek téged. De ettől még nem kell azt hinned, hogy beleszólhatsz az életembe!

 ─ Dea, én csak segíteni akartam ─ hagyta abba a nevetést Taeyang, és közelebb lépett hozzám, de a tisztes távolságot azért megtartotta.

 ─ Miben? ─ tettem keresztbe a kezem sértődötten a mellem előtt.

 ─ Láttam, hogy mennyire szereted azt a sportot. Akárhányszor elhaladtunk egy sportüzlet mellett, egyből a cipőket és a labdákat kezdted el nézegetni, megfeledkezve arról, hogy hol is vagy. Ez a szenvedélyed, amit kár lenne veszni hagyni ─ jött egyre közelebb Taeyang.

 ─ De én nem kértem a segítséged ─ állítottam az igazam, egyre inkább, igaz, hangom egyre elhalóbb lett. Aztán nagyot sóhajtottam, és neki veselkedtem. ─ Igazad van. Tényleg szeretek kézizni, de csak a régi csapatommal. Miután anya meghalt, ők egyfajta menedéket jelentettek a számomra, és vigaszt. Ha… ha újra kéziznék, az csak felkavarná bennem a régi emlékeket, amikbe már beletörődtem, és mélyen elraktároztam magamban. Érted? ─ néztem fel végül rá.

     Taeyang már közvetlenül előttem állt. Leheletét éreztem a homlokomon, mikor megszólalt:

 ─ Ne haragudj. Nem tudtam ─ mosolygott rám szelíden. Tudtam, hogy kire érti; anyára.

 ─ Te ne haragudj ─ ráztam meg a fejem, miközben elmorzsoltam egy könnycseppet. ─ Tudom, hogy nagyon gyerekes volt ez az egész ─ nevettem el magam egy kicsit, mire ő is elmosolyodott.

     ─ Ahogy viselkedtél, az volt gyerekes, nem a történtek ─ nyúlt az arcomhoz Taeyang és elkezdte azt simogatni.

 ─ Így gondolod? ─ néztem mélyen a szemébe. Taeyang határozottan bólintott, aztán megcsókolt. Szorosan magához ölelt, egyik kezét a hátamra helyezte, másikkal a nyakamat támasztott.

     Én örömmel visszacsókoltam őt, miközben testem az ő testéhez tapadt. Éreztem, ahogy az én pólóm is átnedvesedik, de nem érdekelt. Csak Taeyang karjaiban akartam lenni.

 ─ Mit szólnál ─ szakadt el tőlem egy kicsit Taeyang, hogy szóhoz jusson. ─, ha ma nálam aludnál?

 ─ Taeyang, én… ─ kezdtem bele félénken és meglepődve.

 ─ Semmi olyasmi nem lenne. Amíg nem akarod, addig nem erőltetem. Csak azt szeretném, ha egy kicsit együtt lennénk ─ mosolygott rám, aztán nyomatékosítva mondandóját egy puszit nyomott az ajkaimra. Egy kis gondolkozás után elmosolyodtam, és én is megpusziltam őt.

 ─ Várj itt.

*

     Taeyang ugyanúgy ölelt át, mint azon az estén, amikor betörtek hozzá. Egyedül az volt a különbség, hogy most az ő ágyában feküdtünk.

     Már régen besötétedett, és most Szöul fényei világították meg egyedül a szobát. Most már egyáltalán nem voltam álmos, sőt; kifejezetten éber voltam. És ez Taeyanggal sem volt másképp.

     Hallottam nyugtalan légzését, és halk sóhajait, ahogy próbál elaludni, de az nem sikerül neki, ugyanis valami nagyon elvonja a figyelmét. Ez a „valami” pedig én voltam.

 ─ Te sem tudsz aludni? ─ szólaltam meg végül.

 ─ Ahogy te sem ─ hangján hallottam, hogy ő mennyire örül ennek a ténynek. Hamar megfordultam, hogy láthassam az arcát, és így feküdtünk tovább. Orrunk hegye szinte összeért, ahogy egymást figyeltük. Taeyang idegesen beszívta a levegőt, majd nagyot sóhajtva ismét megszólalt: ─ Ne haragudj.

 ─ Mié… ─ Taeyang nem hagyta, hogy befejezzem. Egy egyszerű mozdulattal fölém gördült és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik karján megtámaszkodott a fejem mellett, míg a másikkal a pólóm alá nyúlt, és elkezdte vele testemet felfedezni.

     Válaszként hevesen visszacsókoltam őt, de ez nem tartott sokáig számomra, ugyanis ajkai a nyakamra csúsztak és ott lehelt csókokat rám tovább. Keze a derekamon csúszkált oda-vissza, ám a mellem közelébe még nem vezette ujjait Taeyang.

     Aztán Taeyang otthagyta a nyakamat, és ajakival újra a számat tapasztotta be. Elégedett sóhajt hallattam, mire Taeyang is elmosolyodott és még forróbban csókolt engem.

     Hirtelen azt vettem észre, hogy Taeyang kezei már egyáltalán nem a derekamon foglalnak helyet. Sokkal inkább a csípőm alsó részénél matatnak.

     Szemeim egy csapásra kipattantak; rájöttem, hogy mibe is kezdenénk bele most, mi ketten. Igen, egy kicsit megijedtem. De a félelem emberi dolog.

     Egy kicsit elhúzódtam Taeyangtól, s hogy nyomatékosítsam szándékomat kezemet finoman mellkasára helyeztem és egy csöppet eltoltam magamtól. Taeyang villámsebességgel nyitotta ki eddig csukva tartott szemeit, és egy gyors mozdulattal lepördült rólam.

     Mindketten felültünk az ágyban, és csak magunk elé meredtünk. Végül Taeyang szakította meg a néma csendet:

 ─ Sajnálom. Tudom, hogy megígértem, hogy nem nyúlok hozzád  Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém ─ túrt bele idegesen a hajába, aztán rám nézett. ─ Én... egyszerűen csak... azt hiszem, hogy én, már nem csak kedvellek téged. Dea, beléd szerettem.

     Döbbenten néztem rá. Egy ideig némán bámultunk egymásra, aztán mikor végre felfogtam, hogy mit is mondott, rámosolyogtam:

 ─ Én is szeretlek, Taeyang. ─ Azért, hogy ezt bizonyítsam is neki közelebb csúsztam hozzá, és egy puszit nyomtam a szájára.

     Taeyang elvigyorodott, aztán hanyatt dőlt az ágyon, magával húzva engem is, amit egyáltalán nem bántam. Fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig karjával gyengéden átölelt engem. Így szenderedtünk álomba mi ketten.

*

     ─ Na, jó volt a barátnődnél, Dea? ─ kiáltott ki a konyhából ajumma, mikor megérkeztem. Az ajummáék úgy tudták, hogy én tegnap este az egyik barátnőmnél aludtam, de ez egyáltalán nem így volt. Taeyang hozott haza, de egy sarokkal arrébb állt meg, hogy Park asszony még véletlenül se vegyen minket észre.

 ─ Nagyon jó volt, ajumma ─ kiáltottam vissza neki, majd miután lecseréltem a cipőmet papucsra a lépcső felé vettem az irányt.

 ─ Annak örülök ─ mondta az ajumma, aztán gyorsan hozzátette, mikor meghallott, hogy a lépcsőn készülök felmenni. ─ Vigyázz a lépcsőn, mert most mostam fel, és csúszik!

 ─ Rendben, ajumma!

     Óvatosan felballagtam a szobámba, majd mikor végre beértem nevetve terültem szét az ágyamon.

     Csodálatos érzés volt újra és újra átgondolni a tegnap este történteket; Taeyang szerelmes belém. És én is belé. Ha Rékának ezt elmondom...

     Pufff.

     Ijedten kaptam fel a fejem a hangra, majd pár másodperc mozdulatlanság után felpattantam az ágyamról, és kiszaladtam a szobámból, egészen a lépcsőig. És ott...

 ─ Ajumma! ─ Az ajumma a lépcső alján feküdt kitekeredve, és nyögdécselve. Rögtön lerohantam hozzá, és megpróbáltam neki segíteni felállni. ─ Mi történt ajumma? ─ kérdeztem, mikor végre sikerült őt két lábra állítanom, bár valójában tökéletesen tudtam, hogy miért terült szét a földön.

     Az ajumma megtapogatta a hátát, és nyöszörögve válaszolt nekem:

 ─ Vén csontjaim... Felakartam menni a lépcsőn, de megcsúsztam, és elestem.

 ─ Ó! Ajumma, jobban kéne vigyáznia! Na, jöjjön. Bemegyünk a nappaliba, és szépen leülünk ─ Kezét átvetettem a vállamon, és elkezdtem besegíteni a sántikáló asszonyt a szobába. Miután beértünk szépen lefektettem őt a kanapéra és felpolcoltam a fájó lábát, és befutottam a konyhába jégért, meg egy konyharuháért. Aztán gyorsan visszamentem és feltűrtem a nadrágját, hogy megnézzem mi a helyzet a lábával, és nem volt valami szép látvány; a lába egy hatalmas körbe teljesen elzöldült, és itt-ott sötétkék foltok éktelenkedtek.

     Elhúztam a számat, és az ajummára néztem:

 ─ Ajumma, lehet, hogy ezzel kórházba kéne mennie! Hívjam Taeyangot?

 ─ Köszönöm, Dea! De hidd el, volt ennél már rosszabb is ─ rázta kedvesen mosolyogva a fejét az ajumma.

 ─ Hát jó ─ sóhajtottam egy nagyot csalódottan. Pedig ezt meg kéne nézetni, ráadásul akkor még Taeyangot is láthatnám. ─ Viszont ma semmiképp sem mehet sehova sem ajumma! ─ néztem rá parancsolóan és aggódóan.

 ─ Tudom ─ bólintott egyet az asszony, aztán kissé ijedten pillantott rám. ─ De akkor hogyan viszem el az ebédjét Sang Hunank?

 ─ Annyi baj legyen, ajumma ─ mosolyogtam rá. ─ Majd én elviszem, csak mondja meg nekem a címet.

 ─ Ó, köszönöm ─ nézett rám hálásan Park asszony. ─ Akkor hoznál egy papírt és egy tollat? Felírom neked a címet.

 ─ Már hozom is ─ bólintottam egyet vigyorogva, és elindultam az említett tárgyakért.

*

     Az ételhordókkal a kezemben ültem a taxiban. Miután az ajumma megadta a címet, ahol az ahjussi dolgozik, rögtön elindultam, ugyanis már igencsak ebédidő volt. Hamar a taxisofőr kezébe nyomtam a cédulát, amin a cím volt, és már indultam is.

     Rengeteg kocsi volt az utakon, így nagyon lassan tudtunk csak haladni, de végül csak oda értünk.

 ─ Megérkeztünk ─ nézett rám a visszapillantóból a sofőr.

 ─ Köszönöm ─ mosolyogtam rá, majd gyorsan kifizettem amivel tartoztam, és már ki is szálltam a kocsiból.

     Jókedvűen indultam meg a hatalmas felhőkarcoló bejárata felé, de mikor beléptem az épületbe arcomra fagyott a vigyor. A szemközti falon lévő, óriási logóval találtam szembe magam, amire ez volt írva: SK Group.

     De hát... az apám ennek a cégnek a vezérigazgatója. És itt dolgozik.

Taeyang

    A telefonom halk csörgése ébresztett fel. De nem akartam felkelni. Főleg, hogy Dea feküdt mellettem, és ölelt engem szorosan.

     Az én Deam nagyon mélyen aludt, és olyan szorosan átölelt, mintha csak egy plüssmaci lennék. De egyáltalán nem zavart. Az viszont már sokkal inkább, hogy az az átkozott telefon még mindig nem hallgatott el.

     Hamar egy puszit nyomtam Dea homlokára, majd finoman lefejtettem magamról a kezeit. Nagyot sóhajtva kikászálódtam az ágyamból, felkaptam a telefonom, és halkan kiosontam a szobából.

 ─ Igen? ─ hangom rekedt volt, mikor beleszóltam a telefonba.

 ─ Taeyang, hol a faszban vagy? ─ A túloldalról Ji Yong elmondhatatlanul udvarias hangja csendült fel. Gyorsan felnéztem a faliórára, ami már tíz órát mutatott. Basszus!

 ─ Bocs, Ji Yong, de elaludtam ─ ásítottam bele a telefonba.

 ─ Elaludtál? Nem szokásod ─ lepődött meg barátom. Aztán hangja kívácsiba váltott át. ─ Hacsak... Te lefeküdtél valakivel?

 ─ Mi? Nem! ─ Ez igaz volt. Végül is nem feküdtem le Deavel. Még.

 ─ Hóhó! Előbb kell ahhoz felkelned, hogy engem átverj! Szóval ki volt a szerencsés?

 ─ Nem mindegy neked? Úgyse ismered? ─ válaszoltam neki. Hadd higgye amit akar. Ji Yong nagyot sóhajtott, aztán újból a tárgyra tért.

 ─ Mindegy. Ettől függetlenül igyekezz, mert már csak rád várunk! Seungri érdekes dolgokat talált azokon a dokumentumokon, amiket még Lee Chin Hwa említett nekünk.

 ─ Oké ─ mondtam unottan, és meg sem várva mit mond kinyomtam a telefont.

     Álmosan megdörgöltem a szememet, aztán már épp fordultam volna meg, mikor valaki átölelt hátulról. Egyből elmosolyodtam és a vállam fölül hátra néztem Deare.

 ─ Jó reggelt, Kicsim!

 ─ Jó reggelt! ─ mosolygott rám.

     Megfordultam, kezeimet a derekára csúsztattam és gyorsan egy csókot nyomtam a szájára.

 ─ De, sajnálom, de behívtak dolgozni. Még haza tudlak vinni, de reggelire nem hiszem, hogy már lenne időnk ─ húztam el a számat.

 ─ Nem baj, úgy sem vagyok éhes ─ legyintett egyet vigyorogva. ─ Akkor gyorsan felöltözök, jó?

 ─ Persze ─ nyögtem ki lassan. Nem akartam menni. Egész életemben így tudtam volna maradni, őt átkarolva.

     Dea hamar egy puszit nyomott az arcomra, és visszament a szobába, hogy átöltözzön, engem otthagyva a nappali közepén.

*

     ─ Ez gyors volt ─ szólalt meg ironikusan Daesung, mikor beléptem a tárgyalóterembe. Mindenki unottan ült a székeiben, és azt nézte, ahogy én is helyet foglalok az egyik, T.O.P melletti ülésben.

 ─ Sajnálom, dolgom volt.

 ─ Ja, tényleg mi van azzal a csajjal, akivel lefeküdtél? ─ vigyorgott rám Ji Yong, mire mindenki érdeklődve fordult felém. Hát igen, ez már felkelti az érdeklődésüket.

 ─ Milyen lánnyal? Csak nem azzal a „Csaklánnyal”? ─ kérdezte kíváncsian T.O.P.

 ─ Először is, nem feküdtem le vele ─ néztem fáradtan G-Dragonra, aztán T.O.P-ra pillantottam, és bólintottam egyet. ─ De vele voltam az este.

 ─ Meg kell ismernem azt a lányt. Kíváncsi vagyok rá ─ mosolyodott el halványan T.O.P.

 ─ Várj! ─ emelte fel a kezét Ji Yong, aztán értetlenkedve nézett rám. ─ Azt akarod mondani, hogy egész éjjel egy lánnyal voltál, és nem is feküdtél le vele?

 ─ Hihetetlen, de nem ─ ráztam a fejem hitetlenkedve, de közben csak vigyorogtam.

 ─ Aigoo! Milyen férfi vagy te? ─ nevetett fel a reakciómon Daesung.

 ─ Még mindig férfiasabb, mint te, Küklopsz ─ szólalt meg Seungri Deasung függönyszerű hajára célozva, ami most is szinte eltakarta a szemeit.

 ─ Hé! ─ háborodott fel Daesung, azonban ő is velünk együtt nevetett.

 ─ Na, most már térjünk a tárgyra! ─ hagyta abba a nevetést T.O.P és bólintott Seungrinak, hogy kezdheti.

     Mindannyian elcsendesedtünk, és kíváncsian vártuk azokat a bizonyos dokumentumokat, amiket Seungrinak sikerült leszednie Chin Hwa gépéről, ami igencsak erősen le volt védve.

 ─ Szóval, ─ kezdett bele Seungri. ─ a dokumentumok alapján kiderült, hogy Kim Son Jungnak volt egy első házassága is. De a nő, akit elvett nem koreai származású volt. Pár év házasság után elváltak, és a nő visszament gyerekével az országába, ahonnan származott. ─ magyarázta Seungri, miközben a kivetítőn folyamatosan mutogatta a régi képeket a fiatal házaspárról. Fogalamam sem volt, hogy miért, de a nő vonásai, ahogy mosolygott, a szemei nagyon ismerősek voltak számomra.  

 ─ Várj! Akkor nekik volt egy közös gyerekük? ─ ráncolta a homlokát Daesung.

 ─ Igen ─ bólintott Seungri. ─ Egy lányuk volt.

 ─ És az a lány még életben van? ─ kérdezte T.O.P.

 ─ A dokumentumok alapján az anya Magyarországra ment vissza lányával, de még egy kis ideig tartották a kapcsolatot az apával, és a lány folyamatosan visszajött Koreába pár hétre Kim Son Junghoz. Aztán Kim megszakította a kapcsolatot a régi családjával, és újra házasodott. Ezek után kezdett el maffiaként is ténykedni. Az anya meghalt, de a lány életben van, legalábbis, mikor ezek e feljegyzések készültek még életben volt.

 ─ Mi a lány neve? ─ csúszott ki a számon a kérdés. Magyarország? Ez biztos csak egy véletlen lehet.

     Seungri elgondolkodva pillantott a gépére, aztán megjelenített egy képet, amin egy ismerős lány sétált éppen az utcán fülhallgatóval a fülében és egy hátizsákkal a hátátn.  Egy pillanatra még a szívverésem is megállt. Ez lehetetlen.

 ─ Ő itt Kim Son Jung lánya, úgy három évvel ezelőtt. A neve Kim Dea.

 ─ Az lehetetlen ─ motyogtam magam elé, mire mindenki felém fordult.

 ─ Mi van Taeyang? Hullasápadt lettél? ─ röhögte le magát Ji Yong. A többiek is érdeklődve néztek engem, de nem tudtam megszólalni. Ez képtelenség.

     ─ Azt hiszem ─ nyögtem ki végül, majd T.O.P-ra néztem. ─, hogy már nem kell megismerkedned azzal a „Csaklánnyal”, Seung Hyun.