11. Fejezet

Sziasztok! 

Bocsánat a rengeteg késésért! Okom az nagyon nem volt rá, max a lustaságom, meg a lassúságom. És az, hogy most egy kicsit átvariáltam a dolgokat.

Először is; úgy gondoltam, hogy Taeyang részét ezentúl E/1-be írom, ugyanis már kérdezték tőlem annak okát, hogy miért E/3-ba írom, valamint a barátaimmal is megbeszéltem a dolgokat, és be kellett látnom, hogy ha E/1-be írom, az könnyebb is, és sokkal jobban átjönnek az érzések. De úgy gondolom, hogy a változtatás még időben van. Tudom, egy kicsit zavaró lesz az elején az E/3-as részek után, de azért remélem, hogy tetszeni fog nektek.

Másodszor pedig; mivel a történet nagyjából egy évet fog felöleni főszereplőnk életéből, ezért lesznek benne átvezető részek, amiket mellékszálakkal fogok kitölteni. Ezeket a mellékszálakat pedig a többi BIGBANG tag szempontjából megírt (E/1-es) történetek fogják adni.

Remélem, hogy tetszenek nektek majd ezek az ötletek, és hogy továbbra is olvasni fogjátok a Szöuli maffia történetét, ugyanis a dolkog még csak most kezdenek el beindulni.

Jó olvasást! 

Taeyang

     A város zajaitól távol, a Han folyó partján álltam én és T.O.P. Mindketten csendben meredtünk Szöul hatalmas felhőkarcolói irányába, és elmerültünk a fények csodálatos kavalkádjában, amik a sötét égboltról tükröződtek vissza.

 ─ Szóval ─ szólaltam meg végül. ─,Te tudtad?

 ─ Igen. Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe hoztalak, de valahogy meg kellett találnom az összes kémet ─ bólintott rá T.O.P.

 ─ Aish! A francba! ─ dobbantottam egyet lábammal, majd idegességemben járkálni kezdtem a folyó mellett. T.O.P meglepődve nézett rám.

 ─ Ennyire megvisel? ─ vonta fel a szemöldökét. Mérgesen hajamba túrtam, aztán gyorsan megpördültem és fenyegetően galléron ragadtam Seung Hyunt.

 ─ Te idióta! Belekevertél valakit, akinek semmi köze nem volt hozzá!

 ─ Kit? ─ kérdezte T.O.P, miközben lefejtette magáról kezeimet. Egy ideig még szorongattam, de végül elengedtem a zakóját, és elmondtam neki az igazat.

 ─ Volt nálam egy… lány.

 ─ Egy lány? Csak nem…

 ─ Dehogyis! Én nem Ji Yong vagyok ─ nézetem rá szúrós szemmel T.O.P-ra. 

    Különben is, Deavel soha nem lehetne olyan a kapcsolatunk. Még akkor is, ha az alatt a három nap alatt olyan mély nyomokat hagyott bennem.

 ─ Akkor meg mit keresett nálad? ─ zökkentett ki gondolkodásomból T.O.P.  

 ─ Hosszú. Különben is, nem mindegy? Az a lényeg, hogy ha nem érek oda időben, nagyobb baja is eshetett volna. Pár „fontos” irat miatt. Miattad ─ járkáltam nyugtalanul fel-alá, míg T.O.P beszélt hozzá:

 ─ Ha tudtam volna, nem tettem volna meg. Ezt te is tudod ─ lépett végül T.O.P elém, ezzel elállva az utamat, majd kezét vállamra helyezte. Pár pillanatig csak álltam, aztán egyetértően bólintottam. Túl régóta ismertük már egymást ahhoz, hogy tudjam, Seung Hyun nem hazudik.

 ─ Legalább az a lány jól van?

 ─ Igen, azt hiszem ─ mondtam. Seung Hyun bólintott egyet, majd ellépett tőlem, és a kivilágított raktárépület felé bökött fejével.

 ─ Ideje lenne visszatérnünk a páciensekhez.

 ─ Igaz ─ helyeselteltem, aztán együtt elindutunk a raktár irányába, ahol már bent várt minket az a két „betörő”, akik valójában kémek voltak. Kim kémei.

 ─ És milyen a lány? ─ nézett rám T.O.P, fél mosollyal az arcán.

 ─ Csak egy lány ─ vonamt vállat egyszerűen, de valójában nem így gondoltam, és ezt T.O.P is észrevette, így gyorsan hozzátettem. ─ Mégis, még soha nem találkoztam egy ilyen „csak” lánnyal.

G-Dragon

2002.

     A nap néha-néha, ha éppen nem takarta el egy felhő, unottan besütött az ablakon, és megvilágította az osztálytermet. És a padokat.

     Az én padomra is rá esett a fénye, ám nem erre ébredtem fel. Sokkal inkább arra, hogy valami hirtelen elállta a fény útját, sötétségbe burkolva engem.

 ─ Kwon Ji Yong! Mégis mit csinálsz? ─ állt meg előttem csípőre tett kézzel a tanárnő. Szemeim kipattantak, és ijedtemben majdnem hátra estem a székemmel. Természetesen nem attól ijedtem meg, hogy a tanárnő rajta kapott, hogy órán aludtam. Inkább attól, hogy ─ szó szerint ─ bele nyomta a bibircsókos, ráncos képét az én arcomba. 

     Szinte kapkodtam a levegőért, majd mikor megnyugodtam végre válaszolni tudtam ezen túli rémálmaim szereplőjének, a tanárnőnek.

 ─ Tanárnő, én csak ellenőriztem, hogy… ─ Mit ellenőriztem? Mit ellenőriztem? ─ Hogy milyen a pad lejtése.

 ─ A pad lejtése? ─ emelte fel őszülő, az oroszlán sörényére emlékeztető, bozontos szemöldökét a tanárnő.

 ─ Igen, Tanárnő. Tudja, ha a fejem elbillenik az egyik irányba, akkor a pad arra lejt, és akkor… Akkor az asztalos, valószínűleg rossz munkát végzett ─ dadogtam össze-vissza, de annak azért örültem, hogy osztálytársaimat megnevetettem. A tanárnő idegesen körbe nézett, mire az osztályban újból csend támadt, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de én nem hagytam neki. ─ De ennek a padnak, vizsgálataim szerint, semmi baja, Tanárnő. Ezért, már épp felakartam tenni a kérdést, hogy hol készítették ezeket a remekműveket, mert magamnak is szeretnék egyet otthonra ─ A teremben ismét csak kitört a nevetés, én pedig körbe vigyorogtam, tudatva sorstársaimmal, hogy lesz ennél még jobb is. Már épp a következő tréfába kezdtem volna bele, mikor egy kéz csattant az asztalomon. Mindenki elhallgatott, az én arcomról pedig lefagyott a vigyor, amikor tekintetem találkozott a tanárnőjével.

 ─ Nem ez az első eset, hogy gond van veled, Kwon Ji Yong. De ígérem, hogy az utolsó! Most pedig fel az igazgatóiba! ─ mutatott kezével az ajtó irányába.

     Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, és már el is indultam régi, jó barátom, az igazgató irodájába.

⃰

     Azért kössük ki, hogy most az egyszer nem én voltam a hibás! Ha az a hülyegyerek nem jön nekem, akkor most semmi gond nem lenne. Na, de kezdjük az elejéről.

     Miután megjártam az igazgatóit, egy figyelmeztetéssel visszamehettem az osztályba, amin tanárnő igen csak meglepődött. Persze azt nem tudhatta, hogy az apám kifejezetten jóban van az igazgatóval, ezért ─ annak keretében, hogy ő támogatja az iskolát ─ megegyeztek egymással, hogy ha bármi baromságot csinálok, az iskola igazgatója csak megbüntet, de semmi több. Szerencsére nem kaptam semmiféle büntetést. Legalábbis akkor így gondoltam.

     Ősz eleje volt, így az ebédszünetét mindenki kint töltötte, a napsütötte, kerti padokon. Én persze egyből egy üres padot kerestem szemeimmel, amit gyorsan meg is találtam. Mint a szélvész, úgy csaptam le rá, és már ettem is az ebédemet.

   Akkoriban még nem voltam annyira társasági ember. Természetesen szerettem hülyéskedni az osztálytársaim előtt, de valahogy sosem barátkoztam meg úgy igazán egyikkel sem. És persze kit érdekel mások dumálása, miközben te az isteni, marhahúsos ebédedet akarod megenni. Egyedül sokkal jobb, csendesebb… igaz, magányosabb. De ez még nem jelenti azt, hogy nem élvezhetném az ebédemet!

      A marhahús nagyon finom volt, de rizshez, meg a leveshez hozzá sem nyúltam. Azok pocsékak voltak. Hihetetlen, de manapság már a rizst is el lehet rontani!

     Amint végeztem már álltam is fel, és visszaindultam az ebédlőbe, hogy letegyem a tálcámat. Útközben nézegettem az asztaloknál tanyázó fiú és lány csoportokat, valamint azokat az padokat, amik a fák árnyékában álltak. A legtöbbjük üres volt, vagy pedig csak egy-egy ember ült rajta. Aztán…

 ─ Mi a…? ─ Egy kissrác jött nekem teljes erőből, aki alig lehetett több tíznél, igaz, ezt csak arcáról tudtam megállapítani, ugyanis csak pár centivel volt nálam alacsonyabb. A gyerek szó szerint belém rohant, de ahogy elnéztem rám sem bagózott, pedig az egész megmaradt ebédem az ingemen kötött ki.

     Idegességemben tálcámat a földhöz csaptam, és a kiskölyök után iramodtam. Egészen gyorsan futott, de végül utolértem. Megragadtam az egyenruháját és visszahúztam.

 ─ Hé, te kis taknyos! Nézd mit csináltál! ─ mutogattam neki az ingemet, miközben ő ijedten nézegetett körül fekete szemeivel. Csak éppen hogy nem én rám. ─ HÉ! Legalább annyi legyen benned, hogy rám nézel, miközben hozzád beszélek, ha már bocsánatot sem vagy hajlandó kérni!

 ─ Bo-bocsánat ─ dadogta el halkan a fiú, ám rá kellett, döbbennem, hogy ez nekem nem elég.

 ─ Nem hallottam. Mit mondtál? ─ A fiú már épp válaszolt volna, mikor mellőlünk, egy bokorból egy hang szólalt meg.

 ─ Már bocsánatot kért, most már elmennétek? Így is alig lehet találni ebben az átkozott iskolában egy olyan helyet, ahol nyugodtan lehet olvasni ─ nézett rám mérgesen egy srác; szemüvege az orrán pihent, és úgy olvasott.

 ─ Ne szólj bele, Pápaszem! ─ vágtam rá, és már fordultam is vissza a kiskölyökhöz.

 ─ Nem is vagyok szemüveges! ─ állt fel a srác dühösen. Egy kicsit magasabb volt nálam, ezért arra következtettem, hogy idősebb is. Sajnos kijelentésén nem tudtam nem elröhögni magam.

 ─ De hát ott a szemüveg a képeden!

 ─ Ez csak dísz, te barom! ─ akadt ki, de ezzel nem volt egyedül. Én is felkaptam a vizet a „barom” szó hallatán.

 ─ Én barom? Ezt inkább magadra mond, mert neked van ilyen elcseszettül rossz divatérzéked!

 ─ Hogy micsoda? ─ A reflexeim nem voltak éppen a legjobbak, így nem tudtam azt kikerülni, hogy a srác ne essen nekem.

     Mindketten egymást püföltük, a kiskölyökkel már nem is foglalkoztam, de a szemem sarkából még azért láttam, hogy ott van. Aztán egy harmadik hang is megszólalt. Csodás.

 ─ Ji Yong, már megint balhézol? ─ támaszkodott egy fának az osztálytársam, akit kifejezetten utáltam, Taeyang.

     A srác és én egy pillanatra megálltunk, és felnéztünk rá. Én idegességemben csak egy dolgot tudtam Taeyanghoz vágni, ami legelőször eszembe jutott:

 ─ Pofa be, Tepsiképű!   

 ─ Hogy mi? Meg akarsz halni?─ Taeyangnak se kellett több, egyből közénk ugrott, és csatlakozott a mi „kis” balhénkhoz.

     Ott ütöttük, vágtuk, karmoltuk egymást, ahol csak értük a másikat. Nehéz dolog volt egyszerre két ellenféllel küzdeni, de valahogy megoldottam.

     Ezt az egészet nem neveztem volna verekedésnek, inkább csak egy egyszerű összekülönbözésnek, ugyanis még az orrom vére sem eredt meg, igaz, karmolás nyomaim azért már akadtak.

     Nagy „viadalunk” hevében szinte meg sem hallottuk azt a fiút, aki odajött mellénk; őt is ismertem, bár csak látásból, és egyszer sem beszéltem vele. Igazából csak onnan jegyeztem meg a képét, hogy az arca nagyon egyedi volt; kerekded fej, kicsi, fekete szemek, vastag száj.  

 ─ Ööö… Fiúk, én nem akarok zavarni, de… ─ kezdett bele mondandójába a fiú, aki most jött oda hozzánk, ám nem hagytuk neki befejezni, inkább egyszerre rávágtuk:

 ─ KUSSOLJ!

 ─ Az ember jót akar, és ezek meg… Aigoo! Na, majd én! ─ ugrott közénk ez a tag is.

     Akkor már négyen küzdöttünk egymás ellen, a kiskölyök pedig továbbra is külsőszemlélőként nézte a dolgokat izgatottan.

     A földön hemperegtünk, és egymást ütöttük ─ ütögettük ─, miközben egymásra szórtunk különböző szitkokat és káromkodásokat, amiket most én sem jellemeznék. Ez egészen addig tartott, míg nem…

 ─ Elég! Abbahagyni! ─ Tanárok hada sietett oda hozzánk, és választott szét bennünket. Nagy nehezen eleresztettük egymást, és hagytuk, hogy a tanárok sorba állítsanak minket magukkal szembe. A kiskölyköt is beállították a sorba, pedig neki semmi köze nem volt a verekedéshez, de azért örültem neki, mert rám borította az ebédemet. Így álltunk pontosan öten egy tanár úr előtt, aki mellesleg az igazgatóhelyettes is volt. ─ Ez egy iskola! Ha verekedni akarnak, az utcán tegyék! ─ nézett végig rajtunk dühösen, majd újból megszólalt: ─ Mind az ötük figyelmeztetést kap, és kötelező itt maradniuk az órák után egészen öt óráig, egy hónapon keresztül, és segíteni a gondnokot, valamint a takarítókat a munkájukban. Máskülönben ki vannak csapva! Világos?

     Pár pillanatig még mindannyian emésztgettük a szavait, majd egyszerre bőszültünk fel:

 ─ DE HÁT SEMMIT NEM CSINÁLTAM!

⃰

 

    

     ─ Ez az egész a ti hibátok! ─ nézett ránk idegesen az a srác, akinek olyan egyedi arca van. Kezében egy felmosót tartott, és azzal hadonászott az irányunkba. A takarítónők jó voltából ugyanis, mi nekünk kellett felmosnunk az egész első emeletet, az osztálytermekkel együtt.

     A folyosó nagy volt, mi pedig megpróbáltunk úgy elhelyezkedni, hogy a másiktól minél messzebb legyünk. Ebből következett az a probléma is, hogy akarva-akaratlanul ordibálva mondtuk el a másiknak a véleményünket. Szó szerint tőlünk zengett az egész épület.

 ─ Mi? Nem mi kértük, hogy ugorj közénk, és hogy te is elkezdj velünk verekedni! Ha nem lettél volna olyan hülye, akkor kimaradhattál volna! ─ kiabálta felháborodottan a folyosó túlsó végéről Taeyang. Én pont félúton helyezkedtem el kettőjük között, így minden egyes szót kristálytisztán értettem.

 ─ Hé! Mi az, hogy hülye? Én szólni akartam nektek, hogy jönnek a tanárok, és hogy abba kéne hagynotok. De ti lekussoltatok! Így persze, hogy felháborodtam! Szóval az egész a ti hibátok! ─ vágott vissza dühöngve. A srác területe ─ ahogy elnéztem ─ még nem látott egy csepp vizet sem, szóval ő tulajdonképpen csak hadonászott a felmosóval, amúgy semmit nem dolgozott.

 ─ Ó, milyen önzetlen lelke van itt valakinek! ─ tette szívére a kezét érzelgősen Taeyang, de aztán újra felvette a dühös arckifejezését, és rám mutatott felmosójával. Nem nagyon értettem, hogy mi ez a: „Mutogassunk a felmosó rúddal” mánia náluk, de nem is érdekelt annyira. Én továbbra is csak dolgoztam.  ─ Különben is, ha már ott tartunk, hogy ki a hibás, akkor az egyértelműen Ő!

 ─ Pontosan! ─ bólogatott a szemüveges srác is, aki valójában nem szemüveges. Ezt csak én nem értem? A srác nyugodtan üldögélt egy ablak előtt, és azt a rohadt könyvét olvasta. Felmosó eszközei maga mellett hevertek a földön, és konkrétan le se szarta, hogy neki is dolgoznia kéne. Igaz, ezzel nem volt egyedül.

 ─ ÉN? Ti pofáztatok bele a dolgaimba! Úgyhogy, nem az én hibám! ─ tártam szét a karomat, és most már én is elkezdtem hadonászni azzal a bottal a kezemben. Egészen jó érzés volt. ─ Különben is, Te miért nem dolgozol? A büntetés mindannyiunkra vonatkozik ─ néztem a nem szemüveges srácra.

 ─ Egy, te mind kettőnket megsértettél, és ezért estünk neked, szóval elméletileg te vagy a hibás. Kettő, nem fogok más valaki miatt dolgozni, aki ezt az egészet okozta. Egy szóval, én nem gürizek helyetted! ─ nézett fel végül könyvéből a díszszemüveges.

 ─ Ez milyen igaz! Akkor én miért dolgozok? ─ dobta a földre Taeyang a felmosóját. Példáját nagy mormogás kíséretében az egyedi arcú srác is követte. Egyedül maradtam. Illetve…

     Éppen akkor lépett ki az egyik teremből az utolsó megbüntetett egyed; a kiskölyök, aki nekem jött. Egészen gyorsan haladt, ugyanis ez volt a harmadik osztályterem, amiből kijött.

     Kapva-kaptam az alkalmon, és rámutattam:

 ─ Ő a hibás! Ha nem jön nekem és nem borítja rám az ebédemet, akkor nem futottam volna utána, és akkor ez az egész meg sem történt volna! ─ dicsőségesen elvigyorodtam, majd én is a földre dobtam a felmosómat. ─ Szóval, neki kell dolgoznia!

     A kisfiú először megszeppenve nézett végig rajtunk, majd elhúzta a száját, lehajtotta a fejét és bement a következő osztályterembe, kezében a vödörrel és a felmosóval, amit a háta mögött húzott maga után.

     Lehuppantam a földre, ahogy a többiek is tették, és csak csöndben ültem. Egy ideig így voltunk, és csak azt hallgattuk, ahogy az a szegény kölyök egyedül sikálja a padlót és székeket igazgatja, hogy ne legyenek útba. Aztán valaki egy mélyet sóhajtott, majd felállt.

     Az álszemüveges volt az, aki elindult kezében a takarítóeszközökkel abba a terembe, ahol a kölyök volt.

 ─ Te meg mit csinálsz? Az előbb még azt mondtad, hogy nem dolgozol ahelyett, aki a bajt okozta ─ néztem rá meglepődve.

 ─ Az lehet. De az a fiú csak a te bajodat okozta, nem a miénket. Még csak nem is verekedett velünk együtt, szóval ő közöttünk az egyetlen, aki tényleg ok nélkül van itt ─ ment el mellettem komolyan a srác, aztán csatlakozott a kisfiúhoz, hogy segítsen neki.

     A szemem sarkából láttam, ahogy Taeyang és az a másik is feláll, majd ők is bemennek segíteni a kölyöknek. Nagyot sóhajtva be kellett látnom, hogy igaz az, amit a srác mondott, így hát én is felálltam és csatlakoztam a többiekhez, hogy segítsem őket a munkában.

⃰

     Röpke félóra alatt végeztünk is az egész emelettel.Viszont nem akartunk szólni még egyik takarítónőnek sem, ezért inkább beültünk egy osztályterembe, és… nos, igazából csak ültünk, és néztünk ki a fejünkből.

     Én a tanári asztalnál foglaltam helyet; hátsómat a kipárnázott részen pihentettem, míg lábaimat az asztalra fektettem. Így néztem végig a többieken.

     A „nem is vagyok szemüveges” srác az ablak mellett ült, és ─ meglepő módon ─ olvasott. Taeyang feltűnően messze tőlem, a középső padsornak a legvégén foglalt helyet. Fejét a padra hajtotta, és aludt. Legalábbis nekem úgy tűnt. Az „önzetlen” srác ─ Taeyang így nevezte ─ a falnak támasztotta a hátát és egy pénzérmével játszadozott unalmában. A kisfiú pedig hátul az egyik sarokban gubbasztott, és írta a háziját.

     A kis stréber.

     Csendben voltunk, egészen addig, míg nagy csörömpölés kíséretében az egyedi arcú srác kezéből ki nem esett az érem, és az egyenesen a földön nem végezte. A fiú nagyot sóhajtott, de nem hajolt le érte. Inkább otthagyta, és megszólalt:

 ─ Ha már itt vagyunk, legalább ismerkedjünk össze!

 ─ Ugyan minek? ─ horkantott Taeyang egyet. Szóval nem aludt.

 ─ Talán azért, mert büntetésből egy hónapig össze leszünk zárva minden héten, és én megszeretném tudni, hogy kik azok, akikkel ezt letöltöm ─ vonta meg a vállát a pénzérmes srác.

     Be kellett látnom, hogy igaza van, és ahogy elnéztem a többiek is így gondolták; Taeyang felemelte fejét a padról, a kölyök abbahagyta a lecke írást, sőt, még az ízlésficamos is letette szeretett könyvét.

     Az egyedi arcú srác elmosolyodott és vigyorogva ránk nézett:

 ─ Az én nevem Kang Dae Sung. Mondanám azt, hogy örülök a találkozásnak, de az nagyon hülyén venné ki magát ─ húzta el a száját. Elmosolyodtam a kijelentésén, de nem volt időm bemutatkozni, ugyanis Taeyang megelőzött.

 ─ Park Taeyang vagyok, és én se nagyon örülök ennek a találkozásnak.

 ─ Choi Seung Hyun vagyok ─ szólalt meg a nem pápaszemes. Utána egy halk hang is csatlakozott a bemutatkozáshoz.

 ─ Én Lee Seung Hyun vagyok ─ motyogta a kölyök.

 ─ Ne már! Két Seung Hyun? Hogyan fogunk így titeket megkülönböztetni? ─ tárta szét a karját Dae Sung. ─ Nincs valami becenevetek?

 ─ Anya otthon csak Seungri-nak hív ─ gondolkozott el a fiú.

 ─ Helyes, akkor mostantól mi is így hívunk! ─ bólintottam határozottan. ─ Amúgy az én nevem pedig Kwon Ji Yong. És, kölyök ─ mutattam rá ruhámra. ─ Ezért még számolunk!

 ─ Jaj, Kwon, hagyd már! Különben is, te is még ugyanolyan gyerek vagy ─ rázta a fejét rosszallóan Taeyang.

 ─ Kikérem magamnak! Tizennégy vagyok ─ húztam ki magam ültömben, bár ez nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis lábaim még mindig az asztalon voltak.

 ─ És? Én is. Még sem kölyközöm le ─ vont vállat flegmán Taeyang.

 ─ Én tizenhárom vagyok, és én se kölyközöm le ─ mondta Dae Sung, mire Taeyanggal elnevettük magunkat.

 ─ Még jó, hogy nem! Ugyan olyan tejfeles szájú vagy, mint ő ─ fogta hasát a nevetéstől Taeyang.

 ─ Hány éves is vagy? ─ kérdezte az idősebbik Seung Hyun, a fiatalabbiktól, mikor végre elhallgattunk.

 ─ Tizenkettő ─ válaszolta Seungri, mire Seung Hyun elmosolyodott.

 ─ Bocs, de akkor számomra még marad a Kölyök ─ nevette el magát Seung Hyun is, majd mindannyian társultunk hozzá, még Kölyök is.

Napjainkban

     ─ Jó étvágyat! ─ dörzsölte össze tenyerét Daesung, és már hozzá is láthattunk az evéshez. Mind az öten körbe ültük a finomságokkal megrakott asztal, és csak ettünk.

     Ha jól emlékszem, azóta, hogy Taeyangot, T.O.P-t, Deasungot és Seungrit jobban megismertem, soha többet nem ebédeltem egyedül.