13. Fejezet

Taeyang

    „Nem tehetek róla. Nem ezt az életet képzeltem el magamnak, mikor gyerekként a játszótéren játszottam számtalan barátommal. Soha nem gondoltam volna, hogy végül egy vasketrecben ragadok véres kezekkel. Nem akartam ezt az életet, de a sors így hozta. A tetteim következményei hozták így. De ha már itt vagyok, mindent megteszek, hogy kiszabaduljak, és hogy újból tiszta életet élhessek. Már ha ez lehetséges még egyáltalán…”

     ─ Aish! Elképesztő, hogy ilyen emberek is léteznek! ─ rázta rosszallóan a fejét Ji Yong. Az éjszakában álltunk egy ismerős ház előtt. Az egyik olyan kisebb maffia vezér lakhelye volt ez, aki bátorkodott megszegni a mi feltételeinket annak, hogy Szöulban maradhasson. Válaszul csak felhorkantottam, aztán felnéztem az égre.

     A csillagok százával ragyogtak ott fenn, messze valahol az űrben. Én is szívesebben lettem volna most az űrben, mint itt.

 ─ Aigoo! ─ sóhajtott fel végül Ji Yong, és ő is felnézett az égre. ─ Fáj ezt kimondanom, de ez az éjszaka túl szép most a gyilkoláshoz. Te nem így gondolod, hyung?

 ─ Szerintem minden nap túl szép ahhoz, hogy gyilkoljunk ─ mosolyodtam el keserűen, aztán lekaptam tekintetem az égről. „Ilyen balfaszságot még életemben nem mondtam! Mi van velem?” Gyorsan a hátam mögé pillantottam Ji Yong és az én embereimre. ─ Tapsra vártok? Gyerünk! Még ma haza akarok jutni.

 ─ Igenis! ─ válaszolták szinte kórusban, aztán mindenki megindult a kapu irányába.

     Két emberem könnyedén átmászott a kerítésen, majd nem sokkal később három halk puffanás hallatszódott egymás után. Ji Yonggal elég volt egymásra néznünk, és tudtuk, mindkettőnk ugyanarra gondol. „Szóval Lee Chin Hwa sejtette, hogy jövünk, ha kétajtós szekrényeket állítatott az ajtaja elé.”

     Ám nem sokra ment vele; a kapu kinyílt, és mögötte a beküldött embereim álltak önelégült vigyorral a képükön.

 ─ Szép munka ─ ütögettem meg az egyik vállát, miközben elhaladtam mellettük, oldalamon Ji Yonggal, mögöttem pedig az embereink hadával. Min Kyung előzött meg, majd a bejárati ajtó elé állt, előkapta a fegyverét, célzott és kilőtte a zárat. Bentről meglepett, rekedt női sikoly hallatszott.

     Sokszor hallottam már ilyet azoktól, akiket álmukban ért utol a halál. A Szöuli maffia halála. Az én halálom.

⃰

     A régi raktár épületben voltunk; nem csak én és Ji Yong. Seungri, Deasung és T.O.P is érdeklődve figyelték a kikötözött Lee Chin Hwa-t, aki éppen az életéért könyörgött.

 ─ Nem tudtam mit tenni! Esküszöm! ─ rimánkodott szinte már bőgve a férfi. Kétségbeesett, sós könnycseppjei az arcára száradt vérével vegyültek össze, majd vöröses csíkot húzva maguk után folytak le az állán és a nyakán a negyvenes éveiben járó férfinak.  Nálunk ez volt a szokás; akit kémkedésen, vagy éppen ─ mint most is ─ szószegésen kapunk, azokat mind idehozzuk, és egy kicsit megleckéztetjük őket, mielőtt véget vetnénk életüknek. Ötünk közül talán Ji Yong élvezi ezeket a legjobban, Seungri pedig a legkevésbé, személyes okok miatt.

     Én egyik oldalhoz sem tartozom; néha, mikor csak felejteni akarok, élvezem mások szenvedését és nem érdekelnek a következmények, de vannak olyan napok, amikor hányni tudnék ezektől a kínzásoktól. És magamtól.

     Daesung idegesen a foglyunk elé csörtetett egy közepes méretű kalapáccsal a kezében, majd szabad kezével torkon ragadta a férfit.

 ─ „Nem tudtál mit tenni”? Ugyan, kérlek! Mi meg adtuk neked az esélyt, hogy életben maradhass, te meg magasról szartál rá. Miattad tizenhat kiváló emberem halt meg, mert te köptél Kim-nek ─ dühöngött Daesung. Ritkán láttam így, s bár általában mindig a nevetése által volt hangos, most sokkal inkább csak a színtiszta mérge, és lenézése zengett végig a raktárban. De olyannyira, hogy még Seungri és én is kiválóan hallottuk minden egyes szavát, pedig mi az épület túlsó végében helyezkedtünk el karba tett kézzel és unott pofával, és onnan néztük az eseményeket. ─ Még egy féreg is értékesebb nálad ─ húzta el Daesung fintorogva a száját.

 ─ Esküszöm, hogy tényleg nem tehettem mást. A családomat fenyegette! El kellett hát mondanom, hogy mikor szállítjátok a fegyvereket ─ Chin Hwa a végére egyre fojtottabb hangon beszélt, köszönhetően Daesung szorításának, ami bár erős volt, de pont annyira gyenge is, hogy az illető még tudjon levegőt kapni, de azért fájjon neki.

 ─ Akkor, lehet hogy nekünk is a családodat kellett volna fenyegetnünk? ─ kérdezte T.O.P, először megszólalva, amióta csak itt voltunk. Szokásos helyén ült, keresztbetett lábakkal, és egyenes testtartással. Ujján egy hatalmas zöld gyűrű csillogott, szemén pedig egy fekete keretes szemüveg díszelgett. Ez a kinézet jellemző volt rá. „Tipikus Seung Hyun.”

 ─ Nem ─ rázta a férfi hevesen a fejét.

 ─ Nem? Pedig még nálunk vannak. Egy két vágás itt, egy két vágás ott… Hidd el, máris szebbek lennének ─ mosolygott gúnyosan Ji Yong, és egy kicsit közelebb lépett áldozatához.

 ─ Ne! A családomat hagyjátok ki ebből! ─ rémült meg Chin Hwa. Azt persze nem tudhatta, hogy mi nem szívesen folyamodunk ilyen módszerekhez. Még Ji Yong se, pedig ő egy vadállat.

 ─ És ugyan miért tennénk? Te se tartottad be a feltételeket. Akkor mi miért legyünk „kegyesek”? ─ vonta fel G-Dragon kérdőn a szemöldökét, és szinte belehajolt Chin Hwa képébe.

 ─ Mert tudok valamit Kim Son Jung-ról ─ nyögte ki végül a férfi. Ennek hallatán Daesung elengedte a nyakát, Ji Yong pedig visszahátrált. Mi ketten pedig lassan előre ballagtunk. A dolgok kezdtek egyre érdekesebbé válni.

 ─ És mi volna az? ─ tette fel a kérdést T.O.P. A férfi levegő után kapkodott, aztán nyelt egy nagyot, majd rekedtes hangon válaszolt.

 ─ A gépemen van egy dokumentum róla. Az embereim szerezték még régebben, és azóta őrizgetem.

 ─ Mit akartál azzal a dokumentummal csinálni? ─ ráncolta a homlokát Seungri.

 ─ Én is voltam fiatal ─ horkantott fel Chin Hwa. Ám a kétségbeesés szeméből még mindig nem tűnt el. ─ Régen én voltam Son Jung legerősebb ellenfele. Akkor gyűjtöttem róla adatokat, de bármennyit is kutattam, kerestem, nem találtam meg azt, akit kellett volna, és mire észbe kaptam, már Kim-é volt a hatalom, én pedig egy senki lettem. Egy pitiáner bűnöző.

 ─ Micsoda megható történet ─ bólogatott Ji Yong, aztán elvigyorodott. ─ De azért köszönjük, hogy megosztottad velünk. Azok az információk, amik a gépeden vannak biztos, hogy jól fognak nekünk majd jönni. Valamint azt is köszönjük, hogy meghosszabbítottad az esténknek azt a részét, amit szabadon tölthetünk! Gyerünk! ─ biccentett embereinek, akik azon nyomban felnyalábolták a hátrakötött kezű férfit, aki riadtan nézett körbe.

 ─ Várjatok! Várjatok! De hisz’ az előbb mondtam nektek infor…

 ─ Igen, és mi azt meg is megköszöntük ─ vont vállat T.O.P, aztán felállt a székéről. ─ De tudod a bizalmunkat csak egyszer lehet eljátszani. Utána már lehetetlen visszakapni azt.

     Azzal mind az öten megfordultunk, és a kijárat felé vettük az irányt, ám a férfi szava megállított minket:

 ─ Tudjátok, hogy miért nem fogjátok soha sem legyőzni Kim-et? ─ ordította utánunk. Szinte egyszerre fordultunk meg. Mindannyiunkat érdekelt az, amit mondani akart. Chin Hwa utoljára az életében győzedelmes mosolyra húzta a száját:

 ─ Együtt uraljátok szinte egész Szöul fekete piaci állományait, valamint a legtöbb bűnöző tanya is a ti kezetek alatt van. De Gangnam-kut soha nem fogjátok tudni megszerezni.

 ─ És ugyan miért nem? ─ emeltem fel kérdőn a szemöldököm, miközben majd’ megölt a kíváncsiság.

 ─ Azért, ─ folytatta. ─ mert ismeri a gyengeségeteket. Tudja, hogy együtt erősek vagytok, de külön-külön már csak pár senki, akik gyengék, akár a reggeli harmat. Ezért szét fog titeket szedni, és végül egyenként fog veletek végezni. Tehettek ellene bármit, de Kim Son Jung-ot nem tudjátok legyőzni. Ő nektek ahhoz még túl nagy falat. Még azoknak az információknak a segítségével is, amiket tőlem kaptatok. Legyen bármekkora „maffiaseregetek”, ő legyőzhetetlen ─ nézett végig rajtunk Lee Chin Hwa győzedelmesen, és egyben utoljára. Embereink elvitték őt onnan, és utána már csak egy halk puffanást lehetett hallani, ami véget vetett bűnös életének.

     Mi még egy ideig ott álltunk a kapuban azon elmélkedve, amit Chin Hwa mondott. Félre értés ne essék, nem ijedtünk meg. Egyszerűen csak rádöbbentünk arra, hogy igaza volt; mi csak együtt vagyunk erősek, veszélyesek. Egyenként már kevésbé mondható ez el rólunk.

*

     Kim Dea. Ezt a nevet írtam fel a tornaterem ajtaja melletti falon csüngő papírra, aztán zsebre tettem a tollamat, és tovább álltam. Felbaktattam az első emeletre, és ott kóvályogtam, míg meg nem találtam azt, amit kerestem.

     Megálltam egy beüvegezett fakeret előtt, és elmélyülten kezdtem el nézni a régi tablóképünket; Ji Yong tőle nem megszokott komolysággal bámul előre, egyenesen a kamerába, én pedig egy halvány mosolyt próbálok erőltetni az arcomra, kisebb-nagyobb sikerrel. Ha jól emlékszem, aznap a fotós csak kettőnk miatt akadt ki, mert mi olyan „feszültek” voltunk. Pedig ez nem volt igaz. Egyszerűen csak nem szerettük, ha fotóztak minket.

     Halványan elmosolyodtam ezen a poros emlékén, ami kilenc éve történt, aztán tovább álltam. Régi iskolám, immáron ütött-kopott csendes folyosóin haladtam végig, felidézve magamban régi történeteket, amikor egy ismerős helyre értem.

     Nagyon régen jártam itt, de mégis könnyen kiigazodtam. Illetve, ha úgy vesszük, múlt héten már voltam az iskola közelében, pontosabban a parkolójában. De akkor Deare vártam, és eszem ágában sem volt betenni ide a lábam. Most azonban megtettem.

     Ma ismét el akartam valamerre vinni Deat, de túl korán érkeztem. Így hát úgy gondoltam, amíg várok, teszek egy kört az épületben.

     Elmélyülten keringtem a csendbe burkolózott folyosókon, ahol néha hallani lehetett az osztálytermekből kiszűrődő tanárok hangjait. Aztán megszólalt a csengő; nem szerettem volna ilyen sokat bent maradni. Sőt. Még a kicsengetés előtt kiszerettem volna menni az iskolából, hogy Deavel még véletlenül se találkozzak. A múltkor nagyon zavarba hoztam ott, a parkolóban, mi lett volna akkor, ha az iskolán belül is összefutunk?

     Megszaporáztam a lépteim, és a kijárat felé vettem az irányt, miközben a termekből kiözönlöttek a diákok. Mindenhonnan hangos beszéd, és nevetés áradt felém. Mivel sokaknak ez volt az utolsó órájuk, ezért ők is ugyanabba az irányba igyekeztek, mint én. De nekem sietnem kellett, ha nem akartam ide bent szembe találni magamat Deavel.

     Határozottan utat csináltam magamnak, hogy minél előbb kijuthassak innen, minek az lett a következménye, hogy mindenki, akinek csak neki mentem meghökkenve és átkozódva fordult az irányomba.

     Mit sem törődve a kis tejfelesszájúakkal lekocogtam a lépcsőn, és egy éles kanyart véve lefordultam a kijárat irányába. Azonban hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Megtorpantam, és egy kicsit visszahátráltam egészen addig a sarokig, ahol a két folyosó egymásnak ért. Kilestem mögüle, és megláttam Dea hátát, valamint egy éppen vele beszélgető fiút.

 ─ Neked a kedd megfelelne? ─ kérdezte a srác, aki mellesleg bűn ronda volt a ragyás képével, valamint a kissé duci testével. (Igen, még így férfi szemmel is.)

 ─ Igen, az tökéletes lenne. És hol?

 ─ Hát nálatok, vagy nálam, de ha szeretnéd itt is maradhatunk ─ vonta meg a vállát a fiú, akinek a képe egyre csak kezdett idegesíteni.

 ─ Szerintem gyere hozzánk. Az ajumma majd biztos csinál nekünk valami nassolni valót, és akkor… ─ Nem bírtam tovább hallgatni Dea válaszát, inkább dühösen a falba csaptam, majd kiviharoztam az iskolából, egészen a sarokig, ahol letettem a kocsimat.

     Szinte feltéptem a kocsiajtaját, idegesen beültem, aztán magamra csaptam azt. Türelmetlenül kezdtem el a kormányon dobolni, miközben Deat vártam. „Kim Dea, van egy kis megbeszélni valónk.”

Dea

     Kint hétágra sütött a nap. A bárányfelhők gondtalanul úsztak a kora őszi égen, míg a fák lombjait gyenge, ám hűvös szél mozgatta. Friss levegő áramlott be a nyitott ablakokon keresztül az osztályterembe, ezzel ébren tartva mindenkit. Majdnem mindenkit.

     Az én gondolataim valahol messze jártak, míg mások kitartóan figyelték a tanár úr óráját. Hogy pontos legyek arról elmélkedtem, hogy mikor csengetnek ki. Számomra általában minden óra hamar véget ér, ez azonban kínkeservesen lassan telt. Lehet azért, mert délutánra találkozót beszéltem meg Taeyanggal?

     Nagyon izgatott lettem a gondolatra, így az arcomra akarva-akaratlanul egy vigyor ült ki, amire a tanár fel is figyelt.

 ─ Dea. A matematikán mosolyogsz ennyire? ─ kérdezte a tanár úr, szemöldökét a magasba emelve. Hamar letöröltem a képemről az idétlen vigyort és köhintettem egyet.

 ─ Elnézést, tanár úr!

 ─ Oh, semmi baj, de azért legközelebb szóljon, hogy ha valami vicceset talál az anyagban. Hadd nevessünk együtt ─ vetett felém egy gúnyos mosolyt, aztán folytatta az órát.

     Pár perccel később kicsengettek, és mindenki egyszerre pattant fel a helyéről, majd indult ki az iskolából. Én is gyorsan összeszedtem a cuccaimat, és az ajtó irányába siettem.

 ─ Dea! Várj! ─ kiáltott utánam egy ismerős hang. Hong Jung Hee sietett felém, aki az egyik osztálytársam volt. Kissé duci volt, és a szemei bármennyire is gyönyörű feketék voltak, arcát ragyák borították, amik elcsúfították az amúgy szerintem cuki, kicsit pufók arcát. Mindezek ellenére a fiú kedves volt, és én jóban is voltam vele.

 ─ Jung Hee, ne haragudj, de most sietek ─ sóhajtottam, mikor mindketten kiértünk az ajtón.

 ─ Dea, ez most fontos. Ígérem, gyors leszek. Hidd el, egy perc az egész ─ mosolyott rám a válaszomra várva. Egyből rábólintottam, mert tudtam, hogy addig le nem száll rólam, amíg el nem mondja, amit akar. ─ Szóval, Moon tanár úr megkért, hogy segítsek neked az olvasásban és az írásban tanulni, mert még mindig nehezen megy neked. Ezért azt akartam megkérdezni, hogy te mikor érnél rá.

 ─ Ó! Értem. Nem tudom. Te mikor érsz rá?

 ─ Neked a kedd megfelelne? ─ kérdezte egy kis gondolkozás után Jung Hee.

 ─ Igen, az tökéletes lenne ─ vágtam rá egyből, gondolkodás nélkül. Már túl akartam esni ezen a dolgon. ─ És hol? 

 ─ Hát nálatok, vagy nálam, de ha szeretnéd itt is maradhatunk ─ vonta meg a vállát az osztálytársam. Isten őrizz, hogy én itt maradjak tanítás után. Félre értés ne essék, nem az épülettel van gondom, mert az csodás, hanem azzal a borzalommal, ami benne folyik. Méghozzá a koreai oktatási rendszer. Egyből rávágtam a választ:

 ─ Szerintem gyere hozzánk. Az ajumma majd biztos csinál nekünk valami nassolni valót, és akkor biztos, hogy élvezni fogjuk a tanulást ─ Jó, fogalamam sincs, hogy ezt hogy hoztam össze, de már tényleg menni akartam.

 ─ Oké, akkor ezt megbeszéltük. Kedden, nálatok. Szia! ─ intett nekem Jung Hee, és elindult a másik irányba. Gondolom neki még különórája volt, de hogy őszinte legyek egyáltalán nem érdekelt.

     Egyből megindultam a WC irányába, ahol gyorsan utcai ruhára cseréltem egyenruhámat és már vettem is az irányt kijárat felé. Mikor ki értem gyors léptekkel megindultam annak a saroknak az irányába, ahol múlt héten is felvett Taeyang.

     Amint lefordultam egyből megláttam Taeyang hatalmas, fekete dzsipjét, amit kifejezetten utáltam. De az számított, hogy ki ül benne.

 ─ Szia! ─ köszöntem neki, ahogy beültem mellé a kocsiba.

 ─ Szia ─ dünnyögte maga elé komoran, még csak rám se nézve   .

 ─ Valami baj van? ─ kérdeztem aggódóan, miközben szememmel az ő tekintetét kerstem.

 ─ Ki volt az a srác? ─ nézett Taeyang végül rám. Szemében düh és kíváncsiság vegyült össze. Értetlenül ráztam a fejem.

 ─ Milyen srác?

 ─ Az, akivel beszéltél arról, hogy majd kedden egy jót találkoztok ─ mondta nekem idegesen Taeyang.

 ─ Csak az egyik osztálytársam, de… Várjunk csak, te mit kerestél az iskolában? ─ kaptam észbe hirtelen és tettem fel a kérdést.

 ─ Most nem lényeg ─ legyintett határozottan. ─ Szóval, ki volt? ─ tekintete már-már kezdett egy…

 ─ Te féltékeny vagy? ─ kérdeztem, és nem tudtam magam nem elnevetni. Taeyang meghökkenve elkapta a fejét, majd idegesen megrázta azt:

 ─ Dehogyis! ─ Ezt állította, azonban én láttam rajta, hogy csak hazudik.

 ─ Dehogynem ─ nevettem tovább, aztán finoman arcához nyúltam, és magam felé fordítottam a fejét. Abbahagytam a nevetést, és rámosolyogtam. ─ Csak segít nekem a tanulásban, és az időpontot beszéltük meg, hogy mikor korrepetálhat engem.

     Taeyang egy picit még emésztgette amit mondtam, aztán arcvonásai meglágyultak, majd elnevette magát.

 ─ Komolyan?

 ─ Igen ─ nevettem fel én is újból.    

 ─ Ne haragudj ─ Taeyang abbahagyta a nevetést, és kissé bűnbánóan nézett rám.

 ─ Semmi baj ─ mosolyogtam rá, mire Taeyang egy kicsit közelebb hajolt hozzám és hosszasan megcsókolt. Én pedig viszonoztam. Csupán pár másod percig voltunk így, de azt hiszem még eltudtam volna viselni Taeyang csókját az ajkaimon egy darabig.

*

     ─ Tudod, akikkel eddig randiztam, mindig valami szórakozóhelyre akartak elráncigálni. Veled meg egyfolytában csak kajálni járok ─ nézett körül az étteremben Taeyang, ám közben szeme környékén megjelentek a nevető ráncok. ─ Most akkor velük volt a baj, vagy te tényleg ennyire szeretsz enni?

 ─ Szeretek enni ─ kuncogtam fel. ─ Meg amúgy is éhes voltam már.

 ─ Éhes? Talán eomoni nem adott neked rendesen tízórait? ─ kérdezte Taeyang nevetve.

 ─ Dehogynem. Mindig sok ételt ad, de sajnos nagyon szeretek enni, így mindig hamar elfogy.

 ─ Omo! Nézzenek oda! Nem félsz, hogy elhízol? ─ lepődött meg Taeyang, ám még mindig vigyorgott.

     Időközben kihozták a rendelésünket, és szépen elhelyezték előttünk.

 ─ Nem. Mivel mellette folyamatosan edzek, ezért nincs mitől tartanom ─ vágtam rá egyből. ─ És különben is. Engem arra neveltek, hogy egyek rendesen, nem úgy, mint itt Koreában, hogy sokan önszántukból koplalnak. Szerintem ez borzalmas.

 ─ Igen ─ bólogatott egyetértően Taeyang, aztán hirtelen felnézett tányérjáról, és rám kacsintott. ─ És különben is szeretem, ha egy lányon van mit fogni.

     Kissé hangosan elnevettem magam, mire többen is felénk fordultak, így hamar elfojtottam érzelmi megnyilvánulásomnak a hullámát, és az evésre összpontosítottam.

     Így ettünk egy darabig csendben, aztán végül már nem tudta a figyelmemet elkerülni, hogy valakik igencsak figyelnek, és a szomszédos asztalnál pusmognak. Óvatosan a három egyetemista korú lány felé fordítottam a fejem, akik igencsak Taeyang felé mutogattak.

 ─ Taeyang. Nem zavar, hogy téged néznek? ─ kérdeztem suttogva a velem szembe ülőtől. Taeyang egy kicsit a lányok irányába fordította a fejét, akik ennek következtében majdnem elaléltak.

 ─ Nem ─ rázta meg végül a fejét, és folytatta az evést.

     „Nem? Engem viszont nagyon is zavar!”

     Nagyot fújtatva előkaptam táskámból egy papírzsebkendőt, majd erőteljesen belefújtam az orromat. De a helyett, hogy összehajtottam volna a lányok felé fordultam, és eléjük tártam orrom váladékát.

 ─ Szerintetek ez zöld? ─ tettem fel a kérdést. Taeyang erre nevetésben tört ki, a három lány pedig egyszerre mondta ki a „Fúj” szót. Ezek után a három grácia fogta kávés pohárját, és tányérjaikat, és átvándoroltak egy másik asztalhoz.

     „Siker!”

 ─ Ez meg mire volt jó? ─ nevetett tovább Taeyang.

 ─ Hát, téged néztek. És ez zavart ─ válaszoltam neki egyértelműen.

 ─ Szóval féltékeny voltál? ─ vigyorgott rám, mire szerintem egy kicsit elpirultam.

 ─ Dehogyis ─ húztam ki magam. ─ Inkább csak megvédtem az érdekeimet.

 ─ Az érdekeidet? Szóval én az érdeked vagyok? ─ nézett rám szenvtelenül. Köpni-nyelni nem tudtam; fogalmam sem volt, hogy mit válaszoljak, így inkább köhintettem egyet és a tányérjára böktem fejemmel.

 ─ Egyél ─ hatottam le én is fejem tányérom irányába. Arcom egésze most már vörösen égett.

     Taeyang halk kuncogását hallottam, aztán egy árnyék vetült fölém. Lassan felnéztem, és csupán csak pár centire voltak elválasztva egymástól ajkaink.

 ─ Tudod, szeretem azokat a lányokat, akiken van mit fogni. De azok a kedvenceim, akik megvédik az érdekeiket ─ mosolyogott le rám, aztán finoman megcsókolt.

     Nem érdekelt, hogy mindenki minket nézett az étteremből, a lányoktól pedig elégtelen sóhajokat hallottam, egyszerűen csak visszacsókoltam a férfit, aki rabul ejtette a számat. Nem érdekelt, hogy ennek a kapcsolatnak mi lesz a következménye. Csak egy szó kattogott a fejemben; Taeyang.