9. Fejezet

Sziasztok! 

Először is ne haragudjatok a késés miatt, meg volt rá az okom. Bocsánat!

Másodszor pedig; ebbe a részbe megpróbáltam egy kis akciót is belevinni, de nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerült. Építő jellegű kritikákat szívesen elfogadok, és ha legközelebb ─ mert lesz legközelebb is hasonló jelenet ─ ilyet teszek bele, akkor megpróbálom azokat a hibákat kijavítani. Előre is köszönöm!

Jó olvasást!

Dea

    Kint esett, és a hatalmas üvegfalakon keresztül bejutó Szöul fényei félelmetes árnyékokat vetettek a falra. Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, ám nem erre a hangra ébredtem fel.

   Igazából fogalmam se volt, hogy mire keltem fel; nem volt szokásom, hogy csak úgy felébredjek az éjszaka közepén, ugyanis elég mélyen tudtam aludni. Pár pillanatig csendben ültem az ágyamon, aztán… Kintről motoszkálást hallottam.

     De talán még annak sem lehetett volna nevezni, inkább csak halk nesznek. Ráadásul az eső zaja is elnyomta azt a pár hangfoszlány, így azok még halkabbnak tűntek. De én hallottam őket.

     Biztos Taeyang az.

   Ezt ennyivel le is tudtam volna, és már dőltem volna is a hihetetlenül puha párnámra, mikor észrevettem valamit. Az ajtó alatti kis résen nem szűrődött be semmilyen fény sem. Már pedig Taeyang miért tapogatózna sötétben a saját lakásában, mikor már feltalálták a villanyt.

     Erre még inkább hegyeztem a fülem. A neszek ugyanolyan halkak voltak, sőt, néha már nem is hallottam őket. Nem az eső miatt, hanem azért, mert megszűntek. És ez rémisztett meg a leginkább.

    Kimenni nem mertem, de egy helyben sem tudtam maradni, így csak egy megoldás maradt; telefonomért nyúltam és tárcsáztam Taeyang számát. Nem érdekelt, hogy ha hülyének néz, mert hangokat hallok, vagy hogy bejelenti, hogy ő volt az, aki az éjszaka közepén felvert az álmomból. Egyszerűen az érdekelt, hogy Ő hol van. Mert ha nem itt, akkor nyakig ültem benne. (Mármint a barnában, tudjátok.)

    Két kicsöngés után fel is vette. Nem vártam meg, míg beleszól, ahhoz már nem volt idegzetem, így olyan halkan, amennyire csak tudtam megszólaltam. 

 ─ Itthon vagy már? ─ kérdeztem suttogva.

 ─ Nem, de már mondtam neked, hogy későn megyek haza. Talán engem vársz? ─ Taeyang hangja fáradt volt, ám mikor a kérdést felette egyből élénkebb lett a hangszíne. Egyszerűen nem értettem őt; néha egy igazi seggfej volt, néha meg elkapta a „jófejűségi” roham. De nem ezzel kell most foglalkoznod, Dea!

     Amint meghallottam Taeyang válaszát egyből a torkomba ugrott a gyomrom, a szívem pedig egyre gyorsabb ütemet kezdett verni. Alig bírtam megszólalni, ám nagy nehezen megtettem:

 ─ Taeyang, azt hiszem, hogy van valaki a lakásodban. ─ Csend. Csak ennyit hallottam, na meg a szívem őrült dobogását, ahogy ki akar törni a mellkasomból. Aztán…

 ─ Min Kyung, siess! ─ Hallottam a vonal túloldaláról. Taeyang hangja komoly volt, és már nem volt benn semmi fáradságnak vagy kíváncsiságnak a nyoma. Ám felfedeztem benne egy kis nyugtalanságot és aggódást egyaránt.

     A háttérben kocsi motorjának a búgása hallatszódott, ahogy a vezető százhússzal ─ vagy többel ─ repeszt.

 ─ Biztos vagy ebben? ─ szólt bele újból a telefonba Taeyang. Nagyot nyeltem. Nem. Egyáltalán nem voltam benne biztos, de inkább rángassam ide, mint hogy később aztán megbánjam.

 ─ Igen ─ suttogtam bele a telefonba végül.

 ─ Basszus! ─ Taeyang idegesen mondott valamit Min Kyungnak ─ már a hallottak alapján azt feltételeztem, hogy az ő volt ─, majd újból megszólalt. Hangját megpróbálta lenyugtatni, amikor velem beszélt, valószínűleg azért, hogy ezzel engem is lenyugtasson. ─ Oké. Nyúlj az éjjeliszekrényed alá, ott van egy bemélyedés. Meg van?

 ─ Uhum ─ hümmögtem, és kitapogattam a helyet. Valami hideg volt az, és sejtettem is, hogy mi.

 ─ Remek, ott van egy tőr. Azt vedd ki ─ Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy mit keres az éjjeliszekrény aljára felszerelve egy tőr, de annak nem most volt itt az ideje. Sőt. Egyelőre istenítettem Taeyangot, hogy felszerelt oda egy fegyvert, aminek köszönhetően nagyobb biztonságban érezhettem magam. ─ Ha meg van, bújj el! Az ágy alá, a szekrénybe, valahova. Siess!

   Engedelmeskedve felpattantam az ágyról és a szekrényhez siettem, minél inkább arra összpontosítva, hogy hangtalanul tegyem azt. Az ágy alá nem tudtam volna bebújni, és nem is akartam; akárki is jött volna be a szobába, ott keresett volna először. És mondjuk a szekrényben, de máshova nem tudtam menni. (A helyzet kicsit emlékeztettet az Elrabolvára. Vagy valami hasonló volt a címe annak a filmnek.)

 ─ Elbújtál már? ─ kérdezte feszülten. A kezdetleges pániktól csak bólogatni tudtam, de aztán rájöttem, hogy Ő azt nem láthatja, ezért halkan kinyögtem egy igent. Taeyang nagyot sóhajtott. ─ Figyelj! Előbb-utóbb be fognak menni a szobába, és ha látják, hogy ott van valaki, akkor keresni kezdenek majd. A lényeg az, hogy maradj végig ott, ahova bújtál, de ha megtalálnak… ─ hangja kissé elhalt, de gyorsan köhintett egyet, majd folytatta. ─  Ha megtalálnak, Te csak szúrj a késsel egyenesen előre, aztán fuss el! Megértetted?

 ─ Igen ─ suttogtam a könnyeimmel küszködve. Most nem sírhattam. Azzal csak rosszabb lett volna a helyzet.

 ─ Rendben. Pár perc és ott vagyunk! Addig bírd ki ─ Már épp le akarta tenni, de én nem engedtem neki.

 ─ Ne tedd le! Kérlek! ─ hangom kétségbeesetté és fojtottá vált.

   Taeyang nem tette le, de nem is beszélt többet hozzám. Én csak hallgattam az Ő nyugtalan, de egyben ─ számomra ─ megnyugtató légzését. Egy idő után behunytam a szemem, és elkezdtem a ritmusra a fejemet ide-oda döntögetni. Olyan volt, mint mikor egy anya átöleli csemetéjét, fejét a mellkasára fekteti, és a gyerek úgy hallgatja anyja szívverését, lélegzetvételét.

     Ki. Be. Ki. Be. Ki…

     Halk nesz, és a szobám ajtaja kinyílt.

     Szemeim egyből kipattantak. Homlokomon az izzadság patakokban kezdett el lefelé folyni az arcomon. Légzésem ritmusa megötszöröződött. Szívem pedig minden egyes dobbanással egyre gyorsabb ütemet vert.

    Csendes léptek és lassú lélegzetvételek hangjai. Istenem! Miért velem történik ez?

   A vonal túloldaláról hallottam, ahogy Taeyang halkan, ám idegesen odaszól Min Kyungnak, hogy gyorsítson; azaz tudja, hogy a betörő bent van a szobámban.

  Nem hittem, hogy hallotta volna azt, ahogy bejött, de a szapora légzésem, ami kezdett hasonlítani egy kutya lihegésére a nyári melegben, mindent elárult számára. De ha Ő meghallotta, akkor az is, aki a lakásban volt.

   A számra tettem a kezem, és megpróbáltam lassabban lélegezni. Izzadt kezemben a tőrt szorongattam, szememmel a két szekrényajtó közti rést pásztáztam, hogy az onnan beáradó, minimális fényt, mikor takarja el egy árnyék. Egy idegen árnyéka. Nem kellett sokáig várnom.

   A kisfénycsóva eltűnt, ahogy valaki megállt a szekrény előtt. Rémülten beszívtam a levegőt és benntartottam. Aztán a szekrényajtó kitárult. Egy magas, teljesen feketébe öltözött férfi állt előttem.

   Egy pillanatig még lélegzet visszafojtva álltam, aztán úgy, ahogy Taeyang mondta, magam elé szúrtam a kést. A férfi azonban kezével hárított, ─ minek következtében kiesett a kezemből a kés ─ így én csak egy apró karcolást tudtam ejteni az alkarján. Ám ennyi elég volt ahhoz, hogy a betörő figyelmét eltereljem. Ő felszisszentett, majd lenézett a karjára, én pedig kiugrottam a szekrényből, és futva a nyitott szobaajtóm felé vettem az irányt. A telefont egyszerűen ledobtam a padlóra.

   Ahogy kisprinteltem a szobából egyből a bejárati ajtóhoz rohantam. Illetve rohantam volna, ha nem rángatnak vissza erős kezek.

 ─ Hova, hova? Itt akarsz hagyni minket? ─ kérdezte egy rekedtes hang a hátam mögül. A szemem sarkából láttam, hogy a szobámból ekkor lép ki a véres karú férfi. Szóval ketten voltak.

     Ki kell innen jutnom!

     Elkezdtem fészkelődni karjai közt, ám ő egyre csak erősebben fogott engem. A végén már csak erőtlenül vergődtem, és magyar káromkodásokkal fejeztem ki érzéseimet.

 ─ Nocsak! Még csak nem is koreai ─ mondta a vérző karú ember, miközben közelebb lépett. Aztán társára nézett. ─ Akkor meg van, amiért jöttünk?

 ─ Igen. Induljunk! ─ válaszolta fogva tartóm, azzal elkezdett magával rángatni a bejárat irányába. Végső elkeseredettségem ─ na, meg persze azért is, mert ezzel időt nyerhettem Taeyangnak ─  közepette megszólaltam. Koreaiul. 

 ─ Hamarosan itt lesznek a rendőrök, és mind a ketten mehettek a sittre!

     A két betörő egymásra nézett, majd felkacagtak.

 ─ Ide soha nem jöhetnek rendőrök ─ mondta végül az egyikük még mindig nevetve. Még egy ideig röhögcséltek, aztán…

     ─ DEA! ─ A bejárati ajtó kicsapódott, és Taeyang állt meg benne, mögötte még két másik ember. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ám ezzel csak azt értem el, hogy hagytam, hogy a pánik lassan feltörjön, és úrrá legyen rajtam.

Taeyang

     ─ DEA! ─ Taeyang először szólította a lányt a nevén, de ezzel most egyikük sem törődött. Háta mögött két emberével beviharzott a lakásba, majd pár méterre megálltak a betörők előtt.

     Mindkét férfi előrántotta a tőrét; egyik maga elé helyezte és úgy tartotta, míg a másik Dea nyakához szorította azt. A lány elhúzta száját, ahogy a hideg vas finom bőréhez ért, és vörös vére pedig kicsordult a fegyver okozta karcolásból.

     ─ Kim küldött titeket? ─ kérdezte végül Taeyang. Hangja nyugodt volt, ám félelem keltő.  Mögötte Min Kyung és Do Jin állt, készülve a verekedésre; Taeyang ugyanis megtiltotta nekik, hogy használják fegyvereiket Dea közelében. 

 ─ Lehet. De most engedj ki minket, vagy a lány bánja meg! ─ szorította kését még jobban Dea nyakához a férfi, minek következtében egyre több vér csurgott ki a lány sebéből. A másik eközben lassú léptekkel közeledett Taeyang és emberei irányába.

     Taeyang a feketeruhás férfira pillantott, majd kicsit bólintott Min Kyung irányába, jelezve neki, hogy a fickó az övé lesz. Bizalmasa erre csak mormogott egyet. Aztán Taeyang szeme visszasiklott Deare és fogva tartójára.

     A lány szó szerint remegett a férfi karjai között, szemeibe könnycseppek gyűltek, de még nem sírta el magát. Szóval még nem esett teljesen pánikba. A lány le se vette szemeit Taaeyangról, és a férfi is ugyanígy tett. Pár pillanatig egymást nézték, aztán Taeyangnak eszébe jutott valami.

 ─ Ne félj, Dea! Ha ennek vége megint megnézhetünk egy filmet. ─ Elég béna szöveg volt, de ahhoz pont elég, hogy a lánynak eszébe jusson mindaz, amit tegnap este a férfi mondott neki, és hogy a betörőket teljesen összezavarja vele.

 ─ Most meg mi a faszról besz… ─ kezdett bele a fogva tartó, ám Dea nem habozott; lábával jó erősen rátaposott a férfi lábfejére, minek következtében az fájdalmas pillantást vetett testrésze irányába. Dea ekkor könyökével egy hatalmas ütést mért a fogva tartója gyomorszájába.

   A betörő felnyögött, és ─ bár csak egy pillanatra ─ fogása elgyengült. A lány ezt kihasználva kicsusszant karjai közül, és elkezdett Taeyang irányába futni.

   A másik idegen döbbenten fordult a menekülő lány irányába, és már ő is megindult volna a lány után, ám Min Kyung elé lépett, és arcon bokszolta őt. A férfi megtántorodott, kezéből a kés kiesett, aztán már ütött is volna vissza, de még védekezni sem volt ideje felemelni a kezét, mikor Do Jin társa mellé lépett és a következő ütést mérte rá, majd a földre teperte, és ott folytatta az ütlegelést.

  Deanek már csak pár lépés kellett, ám egy kéz visszarántotta; illetve rántotta volna. Taeyang hamar a lány mellé lépett, egy kicsit oldalra lökte, majd ellenfele gyomorszájába célzott egy jobbhorgot. A betörő kissé meghátrált, de gyorsan újerőre kapott, aztán elkezdett késével hadonászni maga előtt. Taeyang a férfi minden támadó mozdulatát kikerülte, majd egy laza ütéssel kiütötte a fegyvert a férfi kezéből.

  A férfi döbbenten nézte, ahogy a kése fordul párat a levegőben, aztán egy hangos csattanással a földre hull. Szeme társára tévedt, aki eszméletlenül és véresen hevert a padlón, fölötte pedig két másik ember állt, akik most feléje közeledtek.

    Taeyang a betörő figyelmetlenségét kihasználva ökölbe szorította a kezét, majd egy erős ütést mért a férfi fejére. A betörő a fejéhez kapott, pár pillanatig dülöngélt, aztán a földre rogyott és elájult.

   Taeyang megtörölte izzadt homlokát; nem a csak a „verekedésben” fáradt el annyira, hanem abban is, hogy amint kiszállt kocsijából futásnak eredt, és emberei kíséretével felrohant a lépcsőn ─ a lift lassú lett volna. De még nem pihenhetett.

     Megpördült, és szemével Deat kereste. A lány a földön ült, lábát kezeivel átkarolta, és… és zokogott. Taeyang egy kicsit közelebb lépett, de aztán megállt. Tétlenül álldogált a lány felett, mert fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne. Még soha nem vigasztalt meg nőt. Régebben, mikor még nem unta azt, hogy minden héten más csaja volt, egyszerűen otthagyta őket, hadd bőgjenek. De ez most más volt; Dea nem miatta sírt, hanem azért, mert sokkos állapotban volt. Azért, mert ilyet ─ feltételezése szerint ─ még életében nem látott. Legalábbis élőben biztos nem.  

    Taeyang nyelt egy nagyot, majd még közelebb ment a lányhoz, és leguggolt mellé. Az akció itt meg is állt; a férfi nem tudta, hogy mit mondhatna. Azt, hogy „Semmi baj”? Itt pont, hogy baj volt. Esetleg az, hogy „Minden rendben”? Ez már félig meddig igaz volt, de nem teljesen; Dea látta az egészet az elejétől a végéig, fölösleges lett volna ilyet mondani, mert az ő szemszögéből ez nincs rendben. Ez nem normális.

    Taeyang csak ott guggolt, és hallgatta, ahogy Dea sír. Aztán úgy döntött, hogy inkább meg sem szólal. Azt tette, ami ösztön volt; nem Taeyang, hanem emberi ösztön. Egy kicsit közelebb hajolt a lányhoz, kitárta karjait, és átölelte.

    Dea elengedte a lábait, ám nem ölelte vissza Taeyangot, csak hozzábújt. Mélyen beszívta az illatát, és tovább sírt. Taeyang végül leült a földre, lábait egy kicsit szétette, majd ─ bármiféle erőlködés nélkül ─ háttal fordította magának a lányt és úgy húzta be lábai közé Deat, és így ölelte őt tovább. Dea fejét mellkasának döntötte, aztán pár percig még könnyezett. Eközben Taeyang előkapta zsebéből a zsebkendőjét, és elkezdte vele letörölni a vért lány nyakáról. Aztán a sírása abbamaradt, de a lány még mindig nyugtalan volt.

   Taeyang még a hátán keresztül is érezte, hogy a lány szíve őrült tempóban ver. Még mindig sokk hatása alatt volt. Ekkor Taeyang lassan felállt, és kezébe vette Deat.

 ─ Do Jin ─ fordult emberei irányába Taeyang, akik mindeddig az iratokat vették vissza a két feketeruhás férfitól és a „nyomokat” tüntették el. ─ főzz teát! Min Kyung, te pedig gondoskodj arról, hogy ezek ketten rendőrségre kerüljenek!

    Taeyang ezzel a mondattal indult meg a vendégszoba irányába, ám előtte még gyorsan oda biccentett egyet bizalmasának, jelezve neki, hogy vigyék a betörőket a raktárba, és ne pedig a rendőrősre ─ igaz, ez egyiküknek sem állt volna szándékában.

  Taeyang lábával becsapta maga után az ajtót, odament a már megvetett ágyhoz, és óvatosan lefektette rá a lányt. Betakarta, majd kiegyenesedett és úgy állt előtte.

  Dea szemei nyitva voltak, könnycseppjei már felszáradtak. Ám mikor kettejük tekintete találkozott Taeyang csak félelmet látott a lány szemében. Dea nem Taeyangtól félt, hanem az elmúlt nagyjából félóra történéseitől.

 ─ Mindjárt visszajövök ─ szólalt meg végül halkan a férfi, és már indult is volna ki, hogy megbeszéljen pár dolgot embereivel ─ na meg persze, hogy teát hozzon a lánynak ─, mikor egy kéz csuklója után nyúlt, és megállította. Taeyang megfordult és Dea könyörgő tekintetével nézett szembe.

     Ne menj, kérlek!

  Taeyang tökéletesen kitudta olvasni a lány szeméből a mondanivalót, ami nagyon emlékeztette őt arra, amikor még telefonon beszéltek egymással, és a lány ott is könyörgött neki, hogy ne tegye le. Hogy ne hagyja egyedül

     A férfi egy kisebb habozás után végül leült az ágyszélére, és onnan nézte tovább a lányt.

   Dea nem engedte el Taeyang csuklóját, egyszerűen csak tovább fogta, hogy a férfi még véletlenül se tudjon elszökni mellőle. Már nem mintha Taeyang ott akarta volna őt hagyni.

    Az ajtó halkan kinyílt, mire Dea ijedten felkapta a fejét, de miután meglátta, hogy ki az visszahelyezte a párnára.

   Do Jin sietett be, kezén egy tálcával, rajta meg egy bögre, gőzölgő teával. Letette az éjjeliszekrényre, majd Taeyang felé fordult.

 ─ Köszönöm. Menjetek nyugodtan el, de az ajtót zárjátok be magatok után! ─ mondta Taeyang. Do Jin meghajolt előtte, és kiment a szobából. Nem sokkal később a bejárati ajtónak a csapódása, majd a zár halk kattanása hallatszott. Taeyang és Dea kettesben maradtak.

     Taeyang leemelte a tálcáról a bögrét, és Deanek nyújtotta.

 ─ Ezt idd meg! ─ A lány felült, Taeyang csuklóját pedig elengedte, és hálásan elvette tőle a bögrét. Bár a tea forró volt, a lány hamar megitta, és visszatette a helyére a poharat. A férfi egyből felkapta a fejét. ─ Hozzak még?

 ─ Ne, köszönöm ─ Dea most először szólalt meg, mióta Taeyang itt volt, ezért a férfi szeme felcsillant.

 ─ Jobban vagy?

 ─ Kicsit ─ billentette oldalra a fejét a lány. Dea nem feküdt vissza, inkább ülve maradt, és nem csinált semmit. Csak Taeyangot nézte. Ő pedig őt.

 ─ Nem fekszel le? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Nem hiszem, hogy tudnék aludni ─ rázta a fejét Dea.

     Taeyang egy ideig csak ült tovább az ágyszélén, de aztán felpattant.

 ─ Már pedig aludnod kell! ─ azzal levetette a cipőjét, visszaült az ágyra, aztán átmászott a másik oldalra.

   Dea a meglepődéstől meg sem tudott szólalni, mikor Taeyang fogta magát, ő is az ágytakaró alá bújt, és úgy feküdt mellette az ágyon.

 ─ Na, mire vársz? Feküdj le, és aludj! ─ mondta Teayang.

 ─ Te meg mit csinálsz? ─ jutott szóhoz végül a lány.

 ─ Aludni próbálnék ─ vonta meg egyszerűen a vállát a férfi, majd felnyúlt, és valahogy visszanyomta Deat az ágyba. ─ És te is aludni fogsz.

 ─ Jól van, jól van! ─ adta meg magát a lány, majd az oldalára feküdt, háttal Taeyangnak. A férfi mormogott valami „Én is így gondoltam” félét, és egy mozdulattal közelebb férkőzött a lányhoz, és bal karjával átölelte őt.

 ─ És most mit csinálsz? ─ kérdezte döbbenten a lány.

 ─ Átölellek, mert az megnyugtató.

 ─ Jó, de…

 ─ Dea! Szörnyen hosszú napom volt, ahogy neked is. Hidd el, az már nem oszt, nem szoroz, ha egy ágyban alszunk. Most pedig aludj!

   Dea sóhajtott egy nagyot, aztán hallgatva Taeyangra ellazult, és megpróbált elaludni. Taeyang ölelése tényleg megnyugtató volt, és hamar el is aludt tőle.

    Taeyang még sokáig nem tudott álomba szenderülni. Nem a mai nap eseményei miatt ─ az ilyenekhez már rég hozzá szokott ─, hanem attól a finom, vaníliás illattól, amit Dean érzett, ahogy átölelte őt.