7. Fejezet

Dea

     Taeyang lakása eszméletlen volt. Egy luxuslakás, szó szerint; minden modern volt és tiszta. A ház egyáltalán nem volt zsúfolt, de üresnek sem lehetett volna nevezni. Pont annyi tárgy helyezkedett el benne, mint amennyire szükség volt.

     És mikor megláttam a szobám, egyszerűen elállt a lélegzetem. Az ágyam a hatalmas üvegfal előtt állt, ahonnan látni lehette Szöulnak ezen részét, ahol felhőkarcolók sokasága nyújtozkodott az ég felé.           

 ─ Mit is mondtál? Mit dolgozol? ─ néztem Taeyangra.

 ─ Nem mondtam ─ vetette oda unottan, majd letette az ajtó mellé a táskámat és a kijárat felé indult. ─ A dolgozószobámba nem léphetsz be, mert a munkámmal kapcsolatos fontos iratok is vannak ott. Na, nem mintha betudnál menni, ugyanis be van zárva.

 ─ Akkor meg mit kell ennyire aggódnod? ─ vontam vállat szinte már flegmán.. Taeyang hamar megpördült és felvont szemöldökkel pillantott rám. ─ Rendben. Ígérem, hogy még a közelébe sem megyek a Te szeretett szobádnak.

 ─ Helyes ─ bólintott egyet, és már ment is volna ki a lakásból, ám a küszöbön megtorpant. ─ Ha lehet, ne gyújtsd fel a házat, és ha el is mész valamerre jegyezd meg az utat, mert én nem fogok utánad kajtatni, ha eltévedsz.

 ─ Ezt valahonnan sejtettem ─ motyogtam igazából magamnak, de Taeyang füle olyan volt akár egy denevéré. Újból kérdő pillantást vetett rám, mire felsóhajtva hozzá tettem. ─ Értem.

 ─ És ha esetleg edzeni lenne kedved, a legfelső emeleten van egy edzőterem. Gondoltam szólok ─ mondta végül Taeyang, amire bevallom eléggé meglepődtem.

     Illetve nem is az, hogy meglepődtem, inkább csak elgondolkodtam azon, hogy ezt most azért mondja nekem, mert tudja, hogy sportos vagyok, vagy pedig azért, mert gyengének és kövérnek tart. Az első lehetőség mellett döntöttem, mert egyáltalán nem voltam kövér. De még ha annak is tartott volna nem érdekelt volna a véleménye; ahhoz, hogy hogyan nézek ki senkinek nem volt semmi köze.

 ─ Kösz ─ mosolyodtam el egy picit, de ő csak bólintott egyet, odaadta a pótkulcsot és már indult is a lift ajtó felé. Végignéztem, ahogy a lift megérkezik, ő pedig beszáll oda és otthagy engem a lakásán.

     Becsuktam az ajtót, és körül néztem még jobban a kicsi, ám modern lakásban, a „titokzatos” dolgozószobát messziről elkerülve, hát ha Taeyang még egy kamerát, meg riasztó rendszert is beszerelt az ajtó elé.

     A fürdőben volt egy egyszerű zuhanyzó ─ na jó, azért nem annyira egyszerű, ha a plafonra van felszerelve egy nagy, négyszögletű zuhanyfej ─, meg egy kád is, valamint egy szekrény, ahol törülközők sokasága volt és egy pult is, amin a mosdókagyló, meg még különféle tusfürdők, illatszerek foglaltak helyet.

     Kimentem a fürdőből, ami az „én” szobám mellett helyezkedett el, majd benyitottam az egyetlen szobába, ahol még nem jártam (a dolgozószobán kívül persze); Taeyang hálójába.

     Egyértelmű volt, hogy a szobában a kék és a szürke szín uralkodott. Kék volt az ágyhuzat a szőnyeg a sötét parkettán, az íróasztal előtti szék párnája és támlája. Szürke pedig a szekrény, amin egy hatalmas tükör volt, a sötétítő függönyök és az íróasztal is erre a színre volt befestve.

     Mikor onnan is kijöttem rájöttem, hogy mi olyan meglepő ebben a lakásban; a rend.

     Nem tudtam elképzelni azt, hogy egy agglegény ─ mert biztos, hogy az volt, igaz ettől még lehetett barátnője ─, hogy tud ilyen rendet tartani maga körül. Jó persze lehet, hogy bejárónője van, vagy csak szereti a tisztaságot, vagy éppen rendmániás, de akkor is, ez azért szokatlan volt számomra. Félreértés ne essék; nem jártam olyan sok férfi házában, hogy ilyen tapasztalatból beszéljek, egyszerűen ezt csak azért feltételeztem, mert volt pár férfi rokonom, akik rendetlenek voltak. Például a nagypapám, vagy apa.

     Papa folyamatosan rendetlenséget hagyott maga után, ami miatt Mama sokat mérgelődött is, de valamiért sosem szólt rá, inkább ő maga feltakarított férje után. Apa pedig... nos, ha apának nem lett volna takarítónője, akkor biztos, hogy nem bírtam volna ki az ott létet, ugyanis hajlandó volt arra, hogy maga körül egy egész szemétdombot építsen fel. Persze végszükség esetén ő is takarított néha, de az tényleg ritkán esett meg. De nem azért, mert lusta volt. Nem.

     Apa sokat dolgozott; ha ott is voltam nála szinte csak hétvégén tudott velem úgy foglakozni, ahogy azt én akartam, ezért vette fel mellém az ajummát is, aki olyankor foglalkozott velem, mikor ő az irodájában vagy éppen dolgozószobájában gubbasztott az iratok, vagy más dolgok fölött. (Itt természetesen arra a bizonyos álomra gondoltam, azzal az arctalan nővel.)

     Az álom eléggé valóságosnak tűnt, de nem rémlett, hogy valami hasonló történt volna velem...

     Megráztam a fejem, jelezve magamnak, hogy erről inkább ne is elmélkedjek. „De akkor mit csináljak?”

     Hamar karórámra pillantottam, ami fél tízet mutatott. Nem akartam egész nap ebben a nyamvadt lakásban üldögélni, de nem is akartam még kimenni az utcára. Legalábbis ebéd előtt nem, így inkább gyorsan bementem a „szobámba”, hogy átöltözzek.

     Miután a táskámat nagy nehezen oda vonszoltam az ágyhoz letelepedtem rá, és elkezdtem előkeresni az edzőcuccaimat. Ám a szemem megakadt az éjjeliszekrényen, amin egy cetli hevert.

     Egy szám volt rajta, alatta pedig egy rövidke írás, amit nem nagyon értettem meg, de a lényeget leszűrtem a hangul írásból; ez Taeyang telefonszáma volt, amit még véletlenül sem bírt volna elmondani nekem szóban.  

     Gyorsan bepityegtem a számot a telefonomba és felhívtam Taeyangot, mert hát azért leszerettem volna ellenőrizni.

  ─ Mit akarsz? ─ hallottam a túloldalról azt az ismerősen komor és unott hangot. Na várjunk csak!

 ─ Honnét tudod, hogy Én hívtalak? ─ tettem fel ledöbbenve a kérdést, ugyanis nem emlékeztem, hogy bármikor megadtam volna neki a számomat.

 ─ Az anyám elmondta a telefonszámod ─ válaszolta egyszerűen.

 ─ Á! Értem.

 ─ Na, mit akarsz? Csak azért, mert valaki dolgozna.

 ─ Ööö... igazából semmit, csak ellenőriztem a számot.

 ─ Rendben ─ azzal letette. Milyen kedves.

     Az biztos, hogy ma nagyon morcos volt; nem mintha annyira ismerném, de mikor tegnap este futottam és találkoztunk, valahogy másmilyennek tűnt. Vagyis más volt a hangvétele, nem ilyen unott, inkább csak kíváncsi. Hm, fura ez a fickó. Ennyivel le is tisztáztam a dolgot, majd átöltöztem és már indultam is edzeni.

⃰

     Fogalmam sem volt, arról, hogy mit egyek. Tudtam főzni, mert Mama megtanított rá, meg amúgy is szerettem a konyhában lenni, meg a takarítással sem volt semmi bajom. Igazából én az a tipikus „nem bírok megmaradni a seggemen” fajta lány voltam.

     A gondot itt csak az jelentette, hogy nem volt olyan alapanyag, amivel én tudtam is volna valamit kezdeni, így hát eldöntöttem, hogy elmegyek, eszek valamit, egy kicsit körülnézek, veszek pár hozzávalót, és aztán hazajövök. Így legalább majd tudok magamnak valamit főzni.

     Az augusztus végén jártunk ─ közeledett az iskola kezdés ─, és Szöult amúgy sem soroltam volna a „meleg” városok körébe. Itt még nyáron is kellemes volt az idő, azaz olyan huszonöt fok körül lehetett a hőmérséklet.

     Gyorsan felkaptam magamra egy magas derekú farmert, egy egyszerű, fehér rövid ujjút és egy fekete félcipőt, majd kézbe vettem a bőrkabátomat, és egy kistáskát ─ amiben a telefonomat és a pénztárcámat is eltudtam rejteni ─, aztán megindultam.

     (Természetesen nem felejtettem el bezárni a lakás ajtót sem ─ Taeyang le is szedte volna a fejemet, ha nem így tettem volna.)

     A lift hamar megérkezett, én pedig gyorsan be is szálltam. Mikor leértem és elhaladtam a portás mellett udvariasan köszöntem neki, ő pedig viszont üdvözölt engem. Nem nagyon lepődött meg a jelenlétemen, pedig még egyszer sem láttam ezt az embert, de úgy tűnt, hogy a „lakótársam” már tájékoztatta őt, arról, hogy ki vagyok.

     Amint kiértem az utcára szinte ki is égett a retinám, így előhalásztam a napszemüvegemet és felvettem. Így máris jobb! mosolyodtam el magamban.

     Akármennyire is sütött a nap, nem volt forróság. Melegnek meleg volt, de a kellemes fajtából. A szél is fújdogált egy kicsit, ezzel megmozgatva a levegőt, és engem is új életre keltve.

     Elégedetten elvigyorodtam és találomra elindultam az egyik irányba. Tudtam, hogy mit keresek; egy útszéli, aprócska kis büfét, ahol nyugodtan eltudom tölteni az ebédidőmet. Csak egy gond volt, még hozzá az, hogy fogalmam sem volt arról hol keressek egy ilyen helyet.

     Így hát inkább csak bolyongtam, mint sem keresgéltem, de azért próbáltam úgy kolbászolni, hogy azért vissza is találjak, mert komolyan vettem azt, amit Taeyang mondott. Nem ismertem őt annyira ─ sőt tulajdonképpen csak a nevét tudtam, meg azt, hogy szereti a sört ─, de abban biztos voltam, hogy Taeyang nem csak úgy mondta, amit mondott; Ő tényleg nem fog felpattanni csak azért, mert Én eltévedtem. Szóval megpróbáltam elkerülni ezt az esetleges balesetet.

     Időközben letértem a főútról, és mellékutcákon kezdetem el sétálgatni ─ persze itt a mellékutcák akkorának számítottak, mint nálunk a főutcák. A hasam elkezdett korogni, jelezve, hogy már van benne bőven hely, így sietősre vettem a dolgot. Az éhség bizony nagyúr.

     Úgy tíz perc elteltével találtam is egy számomra pont megfelelő helyet, így  gyorsan bementem. A helyiség tömve volt, ugyanis a szomszédban egy építkezés folyt, és mivel ebédidő volt, mindenki itt evett. De ez igazából egy cseppet sem zavart; hamar leültem egy ─ még ─ üresen álló, kétszemélyes asztalhoz és az ajumma már hozta is a levest. Illedelmesen megköszöntem és már hozzá is láttam.

     Mindig is ki akartam próbálni azt, hogy egy ilyen helyen egyek; túl sok koreai sorozatban és filmben láttam már ilyen büféket, amiket lényegében egy ember vezetett, aki nem más volt, mint a háziasszony. Szóval ez egy amolyan házi kifőzde volt.

     De nem csak ezek miatt akartam ilyen helyen enni; egyszer már azért voltam hasonló büfében, mert apa elvitt. Emlékszem, annál finomabb és laktatóbb levest még életemben nem ettem. Meg apa is ott volt, és ez egy olyan emlék a Koreában töltött időkről, mikor vele együtt csinálhattam valamit, nem pedig a dajkámmal.

     Ez a leves is nagyon jó volt, de nem annyira, mint az. Mégis éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Most döbbentem rá igazán, hogy Koreában vagyok, és az utóbbi másfél hét csakúgy elreppent felettem. És én még mindig nem jutottam ahhoz közelebb, hogy felkeressem apát ─ nem mintha lett volna bármi ötletem arra, hogy ezt mégis hogyan tegyem meg.

     Valamint ez volt az első alkalom, hogy egyedül ettem, mióta megérkeztem Dél-Koreába, ─ persze ha leszámítjuk azt az egy tucat szemet, amit a büfében lévő férfiak legeltettek a hátamon.

     Egyre kínosabban kezdtem magam érezni, így inkább felszívtam könnyeimet, bekanalaztam az ínycsiklandozóan jó ízű levest, kifizettem az ebédet és már mentem is.

     Újult erővel indultam el sétálni. Szöulnak ez a része gyönyörű volt és hangulatos. Rejtett utcácskákra tértem, majd onnan vissza a főutakra, aztán újból egy eldugott kis mellékutcába. Itt egyszerre volt minden hagyományos és modern. Régi és új. Imádtam, ahogy a két fajta építészet találkozik egymással, de még sem ütnek el egymástól, hanem összeölelkeznek, és úgy maradnak, mintha csak összetartoznának. Egymás nélkül csak épületek lennének, vagy csak fogalmak arra, hogy „régi és új”. De együtt maga a remekmű. Egész Szöul egy remekmű.

     Gondolataimból az ébresztett fel, hogy körülöttem minden zöld; egy parkban voltam, és már elmúlt három óra is. Nagyot sóhajtva visszafordultam és egy közeli bolt felé vettem az irányt, amit nem rég láttam útközben. Megvettem a legfontosabb dolgokat és visszaindultam a ─ szinte már luxus ─ házba.

     Ismerős utakon haladtam végig, majd egy óra elteltével be is mentem a tizennyolc emeletes, üvegfalú házba. Kár, hogy ez a tizennyolc emeletes, üvegfalú ház nem az az épület volt, ahova én be szerettem volna menni.

 ─ Segíthetek, kisasszony? ─ nézett rám egy portás, aki egyértelműen nem úgy nézett ki, mint a másik és ez a helyiség sem volt olyan kinézetű, mint az, amelyikből én kijöttem.

 ─ Nem, köszönöm. Csak azt hiszem eltévedtem ─ mosolyogtam rá, mire Ő egyből felajánlotta a segítségét.

     Már épp mondtam volna neki a címet, mikor észbe kaptam, és rájöttem, hogy egyáltalán nem tudom a címet. Hálásan megköszöntem a segítőkészségét, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy idiótának tűnjek fel a szemében, aki még csak azt sem tudja, hogy hol lakik ─ még ha csak ideiglenesen is ─, így inkább kimentem az épületből és megpróbáltam kitalálni, hogy merre menjek.

     Nagyot sóhajtva elindultam jobbra, aztán balra fordultam, aztán megint jobbra. A végén már azt sem tudtam, hogy merre megyek, így csak zsebre tett kézzel bolyongtam, hogy még jobban eltévedjek. Igazából már egyáltalán nem tudtam, hogy merre vagyok, és ha már fel kell hívnom Taeyangot, hogy keressen meg, legalább jól elkóborolok, hogy még véletlenül se mondhassa azt, hogy a ház itt volt egy köpésre, és közben azzal a gúnyos tekintetével nézzen rám.

     Végül megálltam, elővettem a telefonom, és kikerestem Taeyang számát. Aztán tárcsáztam.

     Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kicsöng. Kics... Taeyang kinyomott.

     Ez most komoly?

     Éreztem, hogy az arcom elvörösödik a dühtől. Hamar újra tárcsáztam: Kicsöng. Kicsöng. Kics... Taeyang újra kinyomott.

     Legszívesebben a földhöz csaptam volna a táskám ─ a telefonomat, azt azért nem ─ és dühöngtem volna egy sort, de ahhoz nem volt időm. Lassan hat óra is elmúlt és én még az utcán voltam.

 ─ Na jó, akkor más eszközökhöz kell folyamodnom ─ mondtam magamnak, de fogalmam sem volt, hogy miért hangosan gondolkodtam. Lehet, hogy a dühtől. És ezt Taeyang is megfogja tapasztalni.

     Ha még csak egy pillanat erejéig is, de azt akartam, hogy végre felfigyeljen rám és visszahívjon, és persze azt is, hogy érezze azt a dühöt, amit most én érzek iránta...

Taeyang

    A telefon minden egyes búgásnál megmoccant és egy arasznyival arrébb csúszott az asztalon.

    Az öt maffiavezérnek éppen fontos megbeszélése volt a busani csoportnak a vezetőjével, így mikor Taeyang észrevette, hogy telefonon hívják rögtön érte nyúlt, hogy kinyomja. Kim Dea. Olvasta le a kijelzőről. Keze egy kicsit elidőzött a zöld gomb felett, de végül nem fogadta a hívást.

     A busani vezető épp folytatta a beszédét, mikor újból felbúgott a telefon. Ji Yong mosolyogva átnézett a válla felett, egyenesen Taeyangra:

 ─ Kapásod van!

 ─ Tintahal, vagy rák? ─ szólalt meg vigyorogva Deasung, majd elnevette magát a saját viccén. Mindenki megmosolyogta Deasung idétlen hozzászólását, még Seungri (!) is. Egyedül csak a busani vezető nézett rájuk komor, gyilkos tekintettel.

     Taeyang abbahagyta a szórakozást, és hamar kinyomta telefonját, aminek a kijelzőjén ismét csak a Kim Dea név szerepelt.

 ─ Elnézést, Mr Shin! Folytassa! ─ bólintott a vezetőnek, aki csak haragos szemekkel bámult rá, mert másodszor is megszakította. Deasung csak magában kuncogott, ám mögötte Seungri leintette, hogy maradjon nyugton.

     Rövid iedig figyelmesen hallgatták Mr Shin-t, de nem sokáig tudták.

     Ismét egy rövidke búgás, mire Ji Yong-ból és Deasungból kiszakadt a nevetés.

 ─ Ennyire még anyukád sem hiányolt téged soha. Mi van ma, karácsony? ─ nevetett T.O.P is.

 ─ Mr Park, ha ennyire sürgős, akkor még most vegye fel, mielőtt összetörném azt a telefont!

     Taeyang bocsánatkérően meghajolt egy kicsit, majd megnézte azt az üzenetet, amit Dea küldött neki:

     Ég a házad, te barom!  

 ─ Hogy mi a fasz? ─ Taeyang olyan sebességgel állt fel a székéből, hogy az a lendülettől hátra dőlt. Kezeivel az asztalra csapott és elkezdte tárcsázni vendége ─ aki most már biztos, hogy nem sokáig marad az ─ számát. ─ Kinyírom!

 ─ Mi az Taeyang? ─ kérdezte Seungri, aki három másik társával ellentétben nem röhögött, egyszerűen csak ült, bár azért a mosoly halvány árnyalata feltűnt az arcán.

 ─ Egy szó: NŐ! Elnézést! ─ azzal kiviharzott a teremből.

     A folyosón emberei már vártak rá. A megbeszélések alatt nekik, csak úgy, mint mások embereinek kint kellett várniuk addig, míg munkaadóik nem végeztek.

      Chun Min-Kyung rögtön mellé szegődött, ő mögéje pedig fekete öltönyös társai.

     Taeyang-nak nem kellett sokáig várnia, Dea egy kicsöngés után fel is vette.

 ─ Igen? ─ szólt bele a lány negédes hangon.

 ─ Mégis mi a szart csináltál a házammal? ─ ordított bele a telefonba idegesen Taeyang.

 ─ Ó, nyugi! Semmi baja. Vagyis igazából fogalmam sincs, hogy mi van a házaddal, mert nem vagyok a lakásodban. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hol vagyok ─ mondta a lány nyugodtan, ám hangjában érezhető volt egy kis félelem, mikor kimondta az utolsó mondatot.

     Taeyang megtorpant, ám emberei még időben lefékeztek, hogy ne ütközzenek belé.

 ─ Várj. Akkor most nem ég a házam? ─ Tayeangon a megkönnyebbültség hulláma ment végig. Nem a ruhái, a bútorai, vagy az iratai miatt volt neki fontos annyira az a lakás, hanem a gyönyörű kilátás miatt. Évekig spórolt arra a lakásra, és mikor már megengedhette magának egyből lecsapott rá.

 ─ Aish! Dehogy! ─ sóhajtott egy nagyot Dea a vonal túlsó felén. ─ De én eltévedtem! Taeyang, fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ne haragudja, tudom, hogy azt mondtad, hogy ne menjek messzire és azt is, hogy ha eltévedek, akkor nem fogsz megkeresni, de most már megtörtént, és... ahj! Kérlek, segíts! ─ Bár nem látta, de Tayang tudta, hogy a lány már a sírás küszöbén áll.

     A férfi idegesen beletúrt a hajába; mégsem hagyhatta magára a lányt, még ha legszívesebben ezt is tette volna. Hiszen Ő elvállalta ezt a felelősséget.

     Egy nagy sóhajtás, és végül megszólalt:

 ─ Figyelj! Menj ki a legközelebbi főútra.

 ─ Megyek ─ reagálta le a lány. Taeyang hallotta, ahogy a lány megindul. Pár percig csend volt, aztán szipogást hallott a túloldalról.

 ─ Jaj, ne sírj! ─ nyögte Taeyang és a plafonra nézett. Nők! Aish!

 ─ Dehogy sírok! ─ szipogott tovább Dea.

 ─ Dehogynem! ─ Taeyang továbbra is a folyosó közepén állt emberi gyűrűjében. ─ Na, kiértél már?

 ─ Ööö... igen, azt hiszem.

 ─ Mi az, hogy azt hiszed? Hiszed, vagy tudod?

 ─ Tudom! Egy főútnál vagyok! ─ Hangját a lánynak egy kicsit meg kellett emelnie, különben a kocsik zaja elnyomta volna azt.

 ─ Helyes. Látsz a közelben egy boltot, vagy valami emlékművet? Esetleg egy parkot? ─ sorolta a lehetőségeket Taeyang, miközben orrnyergét masszírozta.

 ─ Hát, van itt egy hatalmas üzletközpont ─ szólt bele a lány egy kis idő múlva. Taeyang erre rögtön felkapta a fejét.

 ─ Jó. Akkor most gyorsan fényképezd le, és küldd el nekem! ─ Pár pillanat múlva már meg is érkezett a kép.

     Taeyang megnyitotta, és megmutatta Min Kyung-nak.

 ─ Tudod, hol van?

 ─ Igen ─ bólintott határozottan bizalmasa.

 ─ Remek! ─ Taeyang visszaemelte füléhez a telefont, és újból beleszólt. ─ Menj az üzletközpont elé, és várj ott! Nekem fontos megbeszélésem van, úgyhogy az egyik emberem fogom érted küldeni. A neve... ─ Taeyang fülét halk nevetés ütötte meg. ─ Most meg min nevetsz?

 ─ Úgy beszéltél, mint hogy ha valami maffiafőnök lennél ─ kuncogott Dea. Taeyang szíve egy másodpercre megállt, de aztán újból verni kezdett.

 ─ Mert az is vagyok ─ mondta teljesen nyugodtan. A nevetés megszakad, és a hang helyébe döbbent némaság szállt, a háttérben kocsi százainak a zajával kísérve. Taeyang halványan elmosolyodott. ─ Ne félj, csak vicceltem!

 ─ Hát nagyon béna a humorod! ─ vágta rá a lány, mire Taeyang-nak el kellett fojtania egy nevetést. Emberei körében nem nagyon mert nevetni.

 ─ Szóval küldök érted valakit. A neve Chun Min Kyung. Egy fekete Mercédesszel fog érted menni. Ott várd, és el ne mozdulj!

 ─ Rendben! ─ sóhajtott Dea.

 ─ Helyes. Most mennem kell. Min Kyung hamarosan ott lesz érted ─ azzal már épp tette le volna a telefont, mikor még Dea utána szólt:

 ─ Taeyang, várj! Köszönöm! ─ mondta a lány tényleg hálás hangon.

     Taeyang csak bólintott egyet, igaz ezt valójában Dea nem is láthatta:

 ─ Nincs mit. Otthon találkozunk.

     A férfi el se hitte, hogy ilyet mondott, de már késő volt. Letette a telefont, és visszament a félbehagyott megbeszélésre.