8. Fejezet

Dea

     Úgy tíz percet várhattam a bevásárlóközpont előtt, kezemben egy szatyorral, benne pár alapanyaggal. De ami azt illeti már egyáltalán nem volt kedvem főzni. Nagyon elfáradtam.

     Ez a „kis” séta teljesen kimerített, hát még az utána következő bolyongás. Aztán ott volt az a beszélgetés Taeyanggal; te jó ég! El se hittem, hogy elsírtam magam a telefonban ─ jó, igazából csak elpityeregtem magam, de az eredmény mindenképp sósvíz lett ─, de Én még soha életemben nem tévedtem el, így lehetett az, hogy enyhén kétségbeestem.

     Igaz, már szürkület volt ─ az óramutató vészesen közeledett a hét óra irányába ─, de még feltudtam ismerni egy fekete Mercedest, ami leparkolt előttem. Az ablaka lehúzódott és a kormány felöli részről egy férfi hajolt lejjebb, lásson engem. Én is ugyanígy tettem.

 ─ Kim Dea? ─ kérdezte a fekete hajú és szemű férfi, mire én csak bólintottam. ─ A nevem Chun Min Kyung. Mr Park küldött Önért. Kérem, szálljon be!

     Gyorsan engedelmeskedtem. Már nagyon a lakásban szerettem volna lenni, és venni egy forró fürdőt.

     Amint becsuktam az ajtót az autó megindult. A városban már felkapcsolták az utcai lámpákat, az egyéb boltok és szórakozóhelyek pedig a logóikat világították ki. A felhőkarcolók pedig fényárban úsztak, miközben egy-kettőnek az oldalára hatalmas plazmatévék voltak felszerelve.

     A csendet ─ itt még a rádió sem ment ─ végül én törtem meg.

 ─ Köszönöm, hogy elvisz!

 ─ Mr Park mondta, hogy jöjjek el Önért. Neki köszönje ─ válaszolta egyszerűen, mire a lámpa zöld lett, ő pedig lefordult egy mellékutcába, ami igazából semmivel sem volt kisebb, mint az előző főutca.

 ─ Meg is fogom. De Ön jött el értem, szóval Önnek is megköszönöm ─ hajoltam meg felé egy kicsit. Lassan rám nézett, egy kicsit elmosolyodott, és biccentett egyet.

 ─ Szívesen, kisasszony!

     Visszamosolyogtam rá, aztán valami megütötte a fejemet.

 ─ Mondja csak! Mr Park mit dolgozik? ─ Kérdésemre a sofőr kissé megfeszült, ám ez nem tartott sokáig.

 ─ Megérkeztünk ─ parkolt le a ─ tizennyolc emeletes, üvegfalú ─ felhőkarcoló elé. ─ Felkísérjem, vagy eltalál odáig? ─ Mr Chun hangjában semmi féle gúny nem volt, egyszerűen csak megkérdezte udvariasságból.

 ─ Nem, köszönöm. Visszatalálok ─ mosolyogtam ismét rá, aztán kiszálltam a kocsiból. ─ Köszönöm, még egyszer is!

 ─ Szívesen.

     Becsuktam a kocsi ajtaját, majd néztem, ahogy a gyönyörű Mercedes visszasorol a többi autó közé és elhajt.

     Bementem az épületbe és köszöntem a portásnak, aki már reggel óta ott ült. Vidáman visszaköszönt, és hagyta, hogy beszálljak a liftbe. Benyomtam a „tizenhatos” gombot és a felvonó már el is indult.

     Amint bejutottam a lakásba, ledobtam a kulcsot az ajtó mellett díszelgő kisasztalra, a zacskónyi ételt csak letettem a konyhapultra és már rohantam is fürödni.

     Általában zuhanyozni szoktam, de most úgy gondoltam, hogy a fürdés sokkal jobban esne, így gyorsan levetkőztem, meleg vizet engedtem a kádba, belenyomta nagyjából egy féltubusnyi vanília illatú tusfürdőt, és már be is szálltam.

     Csodálatos érzés volt, ahogy a kellemesen meleg víz végigjárja a testemet, majd bejut a bőröm alá, és megsimogatja minden porcikámat. Ezután a bosszantóan hosszú nap után már csak egy dolog volt hátra; lehunytam a szeme, hátra hajtottam a fejem és gondolataimba merültem.

⃰

     A víz már szinte jéggé dermedt körülöttem. Legalább félórát ültem a kádban, ami biztos, hogy nem tett jót a bőrömnek, de egyszerűen nem bírtam rá venni magam, hogy végre kiszálljak.

     Nagy nehezen rávettem magam, hogy kikászálódjak a habok ─ amik igazából már nem is nagyon voltak ─ közül. Csak a bugyimat és a melltartómat vettem vissza, a törülközőt ─ amit a fürdő polcáról loptam ─ pedig magam köré tekertem. Leeresztettem a vizet, felkaptam a ruháimat, és kimentem a fürdőszobából.

     Pont mikor kiléptem a szobából a bejárati ajtó csapódását hallottam; Taeyang megjött. Hamar befutottam a szobába, és magamra csaptam az ajtót. Úgy azért még sem láthatott meg, meg hát a kínos találkozást is el szerettem volna kerülni, aminek a témája, biztos, hogy az én mai kis „kalandom” lett volna.

     Magamra kaptam egy melegítőalsót és egy kényelmes, halvány lila pólót, majd már épp mentem volna ki, mikor kopogtak az ajtómon.

     Nagyot sóhajtva odabaktattam, és kinyitottam az ajtót. Már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor Taeyang egy zacskót lebegtetett meg a szemem előtt.

 ─ Ez mi? ─ kérdezte. Nem volt számon kérő, inkább csak kíváncsi.

 ─ Ööö... ─ masszíroztam meg a tarkóm, majd úgy döntöttem nem kerülgetem tovább a kását, elmondom neki, hogy miért is mentem el a lakásból. Ennyit végül is megérdemelt, ha már „megmentett”, igaz, nem Ő sietett a segítségemre. ─ Igazából szerettem volna egy kicsit főzni, de éhes is voltam. Ezért mentem el. Kerestem egy kisbüfét, ott megebédeltem...

 ─ Hidd el, cseppet se vagyok kíváncsi a mai napodra. Nagyjából sejtem, hogy miért tévedtél el, és nekem ennyi bőven elég. Szóval, ez mi? ─ emelte fel ismét a zacskót, és újból a kíváncsi tekintetével nézett rám. Komolyan mondom, ez a fickó néha bonyolultabb, mint egy nő. Egyszerűen nem tudtam megérteni a hangulat ingadozásait. ─ Tudsz főzni? Mit akartál főzni? Gondolom nem koreait, azért ilyenek az alapanyagok.

     Egy kicsit meglepődtem ezeken a kérdéseken; akárcsak egy éhes gyerek, úgy faggatott.

 ─ Hát, igazából... lecsót akartam készíteni ─ válaszoltam lassan, ugyanis, fogalmam sem volt, hogy mi koreaiul a lecsó, így végül inkább magyarul mondtam.

 ─ Hm. Le-cso? ─ tagolta a szót. A kiejtésén elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. ─ Olyat még nem ettem. Főzöl nekem? Ami azt illeti, eléggé éhes vagyok, és jössz nekem eggyel. Megint ─ tette hozzá gyorsan, mire eszembe jutott a sörös eset. Akkor is taroztam neki. Komolyan mondom, hamarosan számlát kell majd írni a tartozásaimról Taeyangnak.

     Ám nem akadtam fent a megjegyzésén, inkább csak még jobban elvigyorodtam és kivettem a kezéből a szatyrot. Örültem, hogy nem hozta fel a mai témát, de szerintem nem is állt szándékában.

     Elindultam a konyha irányába, de Taeyang csak egy darabig követett, aztán bement a szobájába sejtésem szerint átöltözni. Én pedig elkezdtem kipakolni az ételeket a konyhapultra.

     Vettem friss paprikát, hagymát és paradicsomot, na meg persze tojást is. Az előbb felsorolt zöldségek megtalálhatóak voltak Taeyang hűtőjében, ám azokat nem akartam bántani, így inkább vettem magamnak. Ám kolbászt, még ha találtam is volna, akkor sem vettem volna.

     Még mielőtt Koreába jöttem Mama felpakolt pár kajával, és kolbász is volt köztük. Sajnos az ajummáék házában nem mertem megenni, nehogy azt higgyék, hogy nem ízlik az étel, így gondoltam elhozom ide, ahol békésen elfogyaszthatom.

     Bementem a szobámba érte, és mikor visszamentem a konyhába már hozzá is láttam az étel elkészítéséhez; mindent felvágtam, majd olajt öntöttem egy kisebb lábosba, felütöttem pár tojást, hozzáöntöttem a zöldségeket és a húst és az egész ház máris magyaros illatokban úszott.

     Mindeközben Taeyang kijött a szobájából, odaállt mellém, és úgy nézte, ahogy főzök. Nem idegesített, de amint megláttam, ahogy kiéhezett szemeivel bámulta a fakanalamat, ahogy kevergettem a lecsót, nem tudtam nem elnevetni magam. Tényleg nagyon éhes lehetett.

 ─ Most meg min nevetsz? ─ ráncolta a szemöldökét.

 ─ Tudod, te tényleg nagyon éhes lehetsz. Majd’ kiesik a szemed a helyéről, úgy kopog az éhségtől ─ nevettem tovább, de ő csak értetlen fejjel bámult rám.

 ─ Mikor lesz kész? ─ nyalta meg az ajkait, és újból a tűzhely irányába pillantott.

 ─ Hamarosan ─ mondtam neki mosolyogva, miután nagy nehezen abbahagytam a nevetést. ─ Addig Te megterítenél, ha meg kérlek rá?

     Taeyang egyből az egyik szekrényhez ugrott, és kivett belőle két tányért, majd elővett két villát is ─ igen, a koreaiak nem csak pálcikával tudnak enni.

     A nappaliban volt egy nagy asztal is, de Ő nem ott akart enni. Egyszerűen lerakta a pultra a tányérokat és az evőeszközöket, aztán leült és elkezdett türelmetlenül dobolni ujjaival a pulton.

     Bár egy idő után már nagyon idegesítő volt, mégis megmosolyogtam, de aztán kész lett a lecsó.

     Tettem egy kicsit ─ kóstolónak ─ Taeyang tányérjába, az enyémbe pedig jóval többet. Taeyang nagy szemekkel nézte a saját adagját, meg az enyémet, majd rosszalló tekintettel pillantott rám.

 ─ Mi van? Először kóstold meg. Az se biztos, ho... ─ mire befejezhettem volna, Taeyang már be is tolta a kis adagot, annak ellenére, hogy iszonyúan forró volt. Már követelte is a következő, nagyobb adagját, én pedig vigyorogva ránéztem. ─ Most pont olyan vagy, mint egy gyerek.

 ─ Az lehet, de szörnyen éhes vagyok. Egész nap nem ettem semmit sem, úgyhogy kérem azt a le-micsodát ─ szólt rám kissé élesen, de cseppet sem bántóan.

 ─ Akkor ezek szerint, ízlik az én „le-micsodám”? ─ kérdeztem idétlen mosollyal a képemen.

 ─ Igen, mondhatjuk ─ morogta maga elé.

     Hálám jeléül, hogy megdicsért egy jó nagy adagot tettem ki a tányérjára, majd én is leültem, és hozzáfogtam a lecsómhoz, ami tényleg jól sikerült.

⃰

     Taeyang rengeteget evett. Még kétszer kért repetát a lecsómból, ami vagy azért lehetett, mert tényleg nagyon éhes volt, vagy pedig azért, mert ízlett neki a főztöm. Nem tudtam eldönteni, de nem is nagyon érdekelt. Elmondta a véleményét az ételről, amit főztem, és nekem ennyi bőven elég volt.

     Így inkább, míg Ő nagyban falatozott én néha kérdeztem tőle valamit, amire nagyjából annyit válaszolt, hogy igen, vagy nem. De azért nem hagytam őt ott, mert az illetlenség, ha valakit evés közben az asztalnál hagynak.

     Pár perces néma csend után ─ amit csak Taeyang csámcsogása zavart ─ végül megkérdeztem azt, ami már régóta érdekelt az oldalamat:

 ─ Mit dolgozol? ─ Taeyang csak tovább evett, majd miután lenyelte a falatot, úgy válaszolt.

 ─ Egy cég vezérigazgatója vagyok.

 ─ Á! Akkor már értem a három kocsit.

 ─ Ezt meg hogy érted? ─ nézett rám, de aztán rögtön vissza is tért az evéshez.

 ─ Hát van egy dzsiped ─ kezdtem számolgatni az ujjaimon a felsoroltakat. ─, aztán egy Mercedesed és még ott van az az ezüst sportkocsi, ami nem is biztos, hogy a tiéd. ─ A vége inkább kérdésre sikeredett, mint kijelentésre.

     Taeyang halkan felkuncogott ─ most először hallottam őt ilyen hangon nevetni, sőt, szerintem még soha nem hallottam őt nevetni.

 ─ Nem, az nem az én kocsim ─ mondta végül.

 ─ Ó! Akkor csak két kocsid van?

 ─ Nem, igazából van még egy, de azt csak ritkán használom. Ahhoz az túl értékes ─ kacsintott rám, és ezt a gesztus nem tudtam mire vélni.

     Taeyang olyan volt, mint egy kamasz korban ragadt felnőtt; reggel pokróc, és az egész világot elküldi melegebb éghajlatokra, este meg laza és sokkal beszédesebb, meg ─ valljuk be ─ kedvesebb, mint a nap többi szakaszában.

     Elmosolyodtam a kijelenésén, na meg a kacsintásán, aztán felálltam, és a mosogatóhoz léptem, hogy elmosogassak.

     Vizet eresztettem a kagylóba, és már mosogattam is. Taeyang nagyon bele merülhetett az evésbe, ugyanis mikor végzett, és felállt tányérjával a kezében döbbenten nézett rám.

 ─ Te meg mit csinálsz?

 ─ Mosogatok ─ vontam meg furcsállva a vállam, mert hát ez azért elég nyilvánvaló volt. ─ Talán baj?

 ─ Nem ─ rázta meg a fejét, azzal elindult a pultok mellett. Már épp szóltam volna neki, hogy adja ide a tányérját, mikor megállt az egyik szekrény előtt. Egy kicsit lehajolt, hogy kitudja nyitni az ajtaját, majd mikor ezt megtette... Egy mosogatógép belsejét láttam meg. Oké, ez egy kicsit gáz.

     Taeyang betette a tányérját a mosogatógépbe, ám nem csukta vissza az ajtaját, egyszerűen csak ott hagyta, és elment a nappaliba.

     Leült a kanapéjára és bekapcsolta a tévét, míg én égő fejjel bepakoltam a mosogatóba az edényeket.

Taeyang

     Taeyang és Dea egymás mellett ültek a kanapén, tisztes távolságra. Egyik az egyik végében foglalt helyet, másik meg a másik végében.

     Taeyang tele volt; az étel, amit Dea ─ az ő kérésére ─ főzött isteni volt, és szinte etette magát. Persze azért a férfi éhes is volt, így amiatt is szedett vagy háromszor a lecsóból, aminek a nevét még mindig nem tudta kimondani, és biztos volt benne, hogy soha nem is fogja. Ám a mellette ülő lány vígan majszolt egy tábla csokit, és csendben nézte a tévét.

     Teljesen normális lány volt, és csendes. Nem fecsegett össze-vissza, ami rendkívül tetszett a férfinak. Meg ahogy Tayeang tapasztalta ─ a kis vitáik alapján ─ eléggé talpra esett is volt.. Egyedüli baj vele az volt, hogy... mindig bajba keveredett, amiből végül neki kellett kihúznia. Kezdve azzal az ivós üggyel, át azon, hogy Taeyang-nak kell „dajkát” játszania felette, egészen a mai incidensig, amikor Dea eltévedt.

     Taeyang elmosolyodott az utóbbi dolgon; így, utólag már nem is annyira haragudott Dea-re. Igazából hálás volt neki, hogy pár percre kiszakította abból az unalmas tárgyalószobából.  

     Dea kíváncsian felé kapta a tekintetét, mikor meglátta, hogy a férfi mosolyog:

 ─ Mi olyan vicces?

 ─ Semmi. Eltehetem? ─ biccentett a tévé irányába. Dea bólintott, mire elkezdte kapcsolgatni az adókat.

     Mindegyiknél elidőzött egy kicsit, majd mikor az egyik adón épp egy akciófilm ment már épp tette volna el, mikor Dea megszólalt:

 ─ Hagyd itt, kérlek! ─ A lány szeme a képernyőre tapadt, és csak bólogatott, mikor Taeyang megkérdezte tőle, hogy szereti-e az akciófilmeket.

     Nos, Taeyang gyűlölte az akciófilmeket; elég erőszakot és vért látott ő már az életében. Egy kicsit elgondolkozott, de végül úgy döntött, hogy enged a lánynak, és hagyta, hadd nézze.

     Dea izgatottan nézte az eseményeket, míg Taeyang unott fejjel ült mellette. A lánynak nagyon tetszett a sok verekedés. Főleg az a rész, amikor a főszerelőt éppen fogva tartotta a mögötte álló ellenfele, majd a férfi a könyökével gyomorszájon ütötte fogva tartóját, aki ennek következtében elengedte őt. Ekkor Dea megszólalt:

 ─ Ezt egyszer Én is kipróbálnám ─ mondta, miközben szemét le se vette a kivetítőről.

 ─ Miért? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Ha egyszer valaki megtámadna, akkor önvédelemnek tökéletes lenne. Annyi időre pont letudnám őt lassítani, hogy én meglógjak.

 ─ És miből gondolod, hogy sikerülne? Nem olyan egyszerű ám! ─ mosolygott a férfi, mire Dea ránézett.

 ─ Nem kell ahhoz nagy tehetség, hogy valakit gyomorszájon könyökölj, aztán elfuss. Vagy igen? ─ bizonytalanodott el egy kicsit.

 ─ Hm. Szerintem ez ember függő ─ mondta végül Taeyang. ─; ha például egy izompacsirtánál használod ezt az ütést, akkor az nem biztos, hogy annyira hatásos lesz, mint mondjuk ha egy pilicka embernél teszed meg ugyanezt. Szóval ha egy izmosabb embernél akarod ezt a mozdulatot megcsinálni, akkor szerintem előbb lépj rá a lábára, hogy azzal eltereld a figyelmét, és csak utána üsd gyomorba, ugyanis egy ütés sokkal erősebbnek érződik, ha az ember nem látja, mert úgy nem tud rá kellőképp felkészülni.

     A lány egy darabig csak nézte őt tátott szájjal, majd végül megszólalt:

 ─ Mi vagy te, Django?

 ─ Nem, de tanultam harcművészetet.

 ─ Á! Most már értem ─ fordult vissza a tévéhez Dea. ─ Akkor szerinted majd így kéne védekeznem, ha egyszer ─ ne adj, isten ─ megtámadna valaki?

 ─ Igen ─ bólintott Taeyang, mire Dea csak elgondolkodott rajta egy picit, majd újból a filmre koncentrált.

     Ezután már nem nagyon szóltak egymáshoz; főképp azért, mert a film egyre izgalmasabbá vált ─ még Taeyang számára is ─, valamint a végére már majdnem elaludtak a fáradtságtól.

     Így hát mikor a film véget ért mindketten beballagtak szobáikba és lefeküdtek aludni.

⃰

     ─ Emlékszel az iratokra, amiket tegnap adtam neked? ─ kérdezte T.O.P, miközben az íróasztalánál ült papírok fölé görnyedve. Taeyang az asztal előtt helyet foglaló székben helyezkedett el.

     Taeyang bólintott egyet:

 ─ Igen ─ Azokat az iratokat, amiket tegnap T.O.P még az indulása előtt a kezébe nyomott, mikor hazaért egyből a dolgozószobájába vitte, és rá zárta az ajtót. Tudta, hogy mik vannak benne; a Kim féle maffiáról összeszedett információk nagy része.

 ─ Jó.

 ─ Ji Yong-ék is kaptak?

 ─ Nem. Ők még nem ─ válaszolta egyszerűen T.O.P. Taeyang kérdő tekintetét azonban nem tudta figyelmen kívül hagyni. ─ Mi az?

 ─ Semmi. Csak meglepődtem. Általában mindannyiunknak kiosztod az ilyen fajta iratokat ─ vont vállat Taeyang.

 ─ Hát, most másképp csinálom. De Taeyang, azok az iratok fontosak. Csak nekem és neked van belőle egy-egy példány. Vigyázz rá! ─ Taeyang kissé furának tartotta T.O.P viselkedését, de nem nagyon foglalkozott vele, inkább bólintott egyet, felállt, és már el is hagyta társa irodáját. A munka már várta őt.

⃰

     Éjfél felé járt már az idő, mikor Taeyang haza felé tartott. Elől Chun Min Kyung ült a kocsi kormányánál, mellette meg egy másik embere ült.

     Nem kért tőlük bocsánatot azért, mert ilyen későn ők még nincsenek otthon. Igazából ő soha nem ragaszkodott ahhoz, hogy emberei addig maradjanak, amíg be nem fejezi a munkát. Ez épp fordítva volt. Így hát nem nagyon érdekelte a dolog. Néha megköszönte a „gesztust”, de sosem sajnálkozott.

     Már rég felhívta Dea-t, hogy későn fog hazaérni, így zárja magára az ajtót, mégis mikor a lány felhívta őt, a férfinek rossz előérzete támadt.

 ─ Itthon vagy már? ─ A lány köszönés nélkül belevágott mondandójába. A hangja szokatlanul halk volt.

 ─ Nem, de már mondtam neked, hogy későn megyek haza. Talán engem vársz? ─ kérdezte kissé kíváncsian Taeynag és elmosolyodott.

 ─ Taeyang ─ a lány hangja szinte fojtott volt. A férfi erre már elkomorodott. ─, azt hiszem, van valaki a lakásodban.

     Taeyang egy pillanatig csendben marad. Három szó futott át agyán; picsába. Iratok. Dea...