6. Fejezet

Dea

   Mondanom sem kell, Taeyang az egész hátralévő napomat tönkre tette. De olyannyira, hogy mikor megláttam az ajumáék háza előtt azt a hivalkodóan és undorítóan hatalmas dzsipjét, én egy hatalmasat rúgtam annak egyik kerekébe.

   Sajnos, a kerék olyan keménynek bizonyult, mint egy kő, így a lábfejem borzalmas fájásba kezdett. Elnyomtam egy káromkodást, majd magamban morgolódva elindultam a ház bejárata irányába.

   Természetesen ezt a „balesetet” is Taeyang számlájára írtam, mert ha nem állt volna ott a kocsija, akkor nem rúgtam volna bele, és akkor pedig nem kellett volna bicegve felkínlódnom magam azon az átkozott három lépcsőfokon a bejáratig.

   Magamban forrongva gyorsan besántikáltam a házba, és az előszobában lévő kisszékre ültem, ahol egyből lecseréltem a cipőmet egy papucsra. Nem ellenőriztem le a lábamat, mert tudtam, hogy a fájáson kívül semmi baja sincs.

 ─ Hát visszaértél? Milyen volt a futás? ─ lépett ki a dolgozószobából mosolyogva az ajumma. Őt Mr Park és ─ aminek kimondhatatlanul „örültem” ─ Taeyang követte. Mrs Park kérdésére ─ kérdéseire ─ csak bólintottam egyet, de szerintem nem is várt választ; kezeit kissé idegesen tördelte, aztán zavarában elnevette magát, majd egy „mondhatod” pillantást vetett férjére.

   Az ahjussi megköszörülte a torkát, majd felém fordult:

 ─ Sea Jin-nel elutazunk a céggel a hétvégére, így neked Taeyanggal kellene laknod pár napig.

    Ezt így egy szuszra nyögte ki ─ na nem mintha olyan hosszú mondat lett volna.

   A kijelentésre leesett az állam. Kérdő tekintettel fordultam Taeyang irányába, aki unottan nézett vissza rám, ám a szemében észrevettem valami csillogást. Talán egy kis izgatottságot?

    Az ahjussi ezen kijelentését még emésztenem kellett; egyrészt azért, mert már most tudtam, ha én Taeyanggal egy fedél alá kerülök, akkor ott kő-kövön nem marad egy sokáig, az biztos. Másrészt pedig azért, mert ez nem Koreára jellemző viselkedés. Ugyanis az ország csupa tisztelettudó emberből áll ─ persze itt is vannak kivételek ─, akiknek a legfontosabb erényük az erkölcsiség, azaz; nem megy csak úgy egy nő pár napra ott aludni egy szinte idegen férfi lakására, mert azt itt sokan félre értelmezhetik.

 ─ Taeyanggal már mindent megbeszéltünk. Nem fogjátok egymást zavarni ─ Dehogynem. ─ Taeyang szinte egész nap dolgozik, így tulajdonképpen egyedül leszel otthon. Ráadásul ha akarsz, bármikor bemehetsz a városba sétálni ─ mondta szinte már mentegetőzve Mrs Park. Aztán lenyugodott és úgy folytatta. ─ Ne haragudj ránk. Tudjuk, hogy ez milyen kellemetlen számodra ─ szerintem itt arra gondolt, hogy egy férfival kell majd egy házban élnem, de ez közel sem volt olyan rossz, minthogy az a személy Taeyang volt. ─, de sajnos ez egy hivatalos út, amin részt kell vennünk.

 ─ Semmi baj ajumma ─ ráztam meg a fejemet, és még egy műmosolyt is magamra erőltettem. ─ Megértem ─ ez így is volt. Végül is a kötelesség az kötelesség. Nem haragudtam rájuk, de azért azt éreztem, hogy valahol mélyen azért mégis csak neheztelek Mr és Mrs Park-ra. De arról szó sem volt, hogy dühös lennék.

  Az ajumma megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán pedig ismertette velem a tényeket, miszerint holnap reggel nyolckor Taeyang már itt lesz, hogy elvigyen engem. Miközben ezeket felsorolta a szóban forgó férfi halkan összekészülődött, és egy gyors köszönés kíséretében elment, hogy aztán holnap visszajöjjön, és elvigyen engem oda, ahol a legkevésbé szerettem volna lenni.

⃰

    

  A kézipoggyászom felett gubbasztva válogattam ki a ruháimat. Sok cuccot tettem el magamnak, ugyanis nem akartam egész nap abban a házban üldögélni, elég volt nekem az, hogy éjszaka ott kell majd aludnom.

   Így hát eltettem magamnak többféle holmit, amik közt edzőcuccok is voltak, hátha a közelben majd találok valami kondit, ahol edzhetek.

  Pont mikor összehúztam a táskám cipzárját kintről dudaszó hangzott fel. Taeyang megérkezett. Ezzel a kis apró tettével az egész napomat elrontotta. Ismét.

  Nagyot sóhajtva felemeltem a táskát ─ ami meglepő módon elég nehéz volt ─, és kimentem a szobából. Valahogy lejöttem a lépcsőről hatalmas csomagommal és már el is kezdtem az előszobában készülődni.

 ─ Még egyszer, ne haragudj Dea, hogy ilyen helyzetbe hoztunk ─ mosolygott rám Mrs Park, aki már teljesen fel volt készülve ulsani utazásukra.

 ─ Semmi baj ─ mondtam egy halvány mosoly kíséretében.

 ─ Ne félj! Taeyang alig lesz otthon. Szinte nem is fogtok találkozni egymással ─ jött oda hozzánk Mr Park, miközben az öltönyét gombolgatta. Ha jól tudtam a gépük délben indult, így ─ ha a forgalmat tekintjük ─ ideje lett volna elindulniuk, hogy le ne késsék a járatot.

 ─ Értem. Nos, viszlát ajumoni és ahjussi! ─ hajoltam meg előttük, mire ők is elköszöntek tőlem.

  Felvettem a bőrdzsekimet, majd pedig felkaptam ─ ez azért túlzás, inkább csak nehézkesen felemeltem ─ a táskámat és kiléptem a bejárati ajtón. Kint már Taeyang várt rám.

  Szokásos öltöny el nem maradhatott. Most egy fekete példány volt rajta, amit egy kék nyakkendővel díszített. Fülbevalói még mindig meg voltak neki, festett szőke haját pedig tökéletesen beállította. Fekete ─ természetesen ─ Mercedes kocsijának lazán neki támaszkodott. (Fogalmam sem volt, hogy hány kocsija lehet neki, de legalább már a harmadik járműjével láttam közlekedni.)

   Amint meglátta, hogy mit szenvedek szegény ─ ám de igen csak túlsúlyos ─ táskámmal unottan körzött egyet szemeivel, odajött hozzám és kivette kezemből a terhet.

 ─ Kösz ─ húztam el a számat és olyan halkan mondtam, hogy szerintem meg sem hallotta.

 ─ Ahhoz képest, hogy milyen sportos vagy nem bírod el ezt a pár kilót? ─ kérdezte, miközben egy kézzel (!) behajította (!!!) utazótáskámat a csomagtartóba. Erre a kérdésre inkább nem válaszoltam, mert nem akartam már most az elején fedél nélkül maradni.

  Inkább csöndesen beültem az anyósülésre, bekötöttem magam és vártam. Nem sokkal később Taeyang is beszállt, ő is bebiztosította magát, beindította a motort aztán már indultunk is.

    Pár perc néma csend után Ő szólalt meg először:

 ─ Bokád? ─ Egy kicsit meglepődtem. Mégis honnan tudta, hogy fájt a bokám? De nem is nagyon érdekelt a dolog. Gyorsan válaszoltam rá:

 ─ Nincs baja.

  Kommunikációnk története itt véget is ért, így Ő bekapcsolta a rádiót, én pedig elővettem a telefonom, hát ha valaki írt nekem. Mondjuk például Réka.

   Egyfolytában tartottuk a kapcsolatot, igaz inkább írásban, mint skypon. Sajnos az időeltolódás miatt nehéz volt időpontokat egyeztetnünk, így azt inkább hanyagoltuk, és mindig csak akkor beszéltünk, ha Mamáék is ott voltak.

  Olyankor általában Papa az emberekről és magáról Koreáról érdeklődött. Mamát pedig az izgatta, hogy nem haltam-e még éhen. Minden beszélegés folyamán legalább ötször elhangzott az a kérdés, hogy: „Eszel rendesen?”. Aztán utána mindig hozzátette azt, hogy: „Ne félj szívem! Ha hazajössz, azt készítek neked, amit csak akarsz.”

  Az ilyeneket általában lerendeztem egy mosollyal és egy „Jól van Mama” mondattal, majd tovább meséltem az itteni dolgokról.

  Természetesen az apám csak akkor került szóba, amikor Rékával ketten beszélgettünk. Ostoba terveket szőttünk arról, hogy hogyan tudnék apa közelébe férkőzni, de közben mindkettőnknek rá kellett arra jönnie, hogy ennek az esélye egy az egymillióhoz. Illetve csak nekem kellett rájönnöm, ugyanis Réka ezt már az elején tudta, csak éppen nem szólt róla, ha nem támogatott, ahogy egy baráthoz illik.

   Hosszú ideig elmélkedhettem a dolgokról, ugyanis Taeyang hangja tépett ki világomból:

 ─ Megérkeztünk ─ szólt komoran, aztán kiszállt a kocsiból és elindult a csomagtartó irányába.  Követtem példáját; én is kiszálltam, de aztán rögtön meg is álltam.

   Egy földalatti parkolóban voltunk, ahol temérdeknyi ─ márkás ─ kocsi pihent. Taeyang kocsijával a dzsipje ─ amivel tegnap összekülönböztem ─ és egy másik, három ajtós szürke sport autó mellé parkolt be.

 ─ Mit tátod a szádat? Inkább gyere! Valakinek ma még dolgoznia is kell ─ morogta, majd kezében a csomagommal a lift irányába indult. Én engedelmesen követtem őt fel, a lakásába.

Taeyang

 Taeyang nem csukta be maga után az ajtót a lakásban; ahhoz túlságosan is sietett, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzon.

 Az előszobából rögtön a nappaliba lehetett menni, ahol egyben a konyha is volt. A nappaliból lehetett eljutni a fürdőbe, a hálószobába, a dolgozószobába és a vendégszobába. A lakás végét üvegfal jelezte.

  Taeyang le se vette a cipőjét, egyszerűen végigtrappolt a lakáson egy ajtóig, majd kinyitotta azt.

 ─ Itt fogsz aludni ─ mutatott be a szobába. Dea hamar ledobta magáról a cipőit és közelebb ment, hogy megnézhesse magának a szobáját.

  A vendégszoba közepes méretű volt; az ajtó mellett a plafonig érő szekrények sorakoztak, mellettük pedig egy íróasztal volt. Egy két személyes ágy helyezkedett el a szobában lévő, világosságért felelős üvegfal előtt. Dea tátott szájjal pásztázta végig a szobát, majd végül megszólalt:

 ─ Mit is mondtál? Mit dolgozol? ─ nézett a lány a mellette álló Taeyangra. Most látszott meg igazán, hogy Taeyang nem volt éppen valami nagy növésű; százhetvennégy centi volt, azaz mindössze csak négy centivel volt magasabb, mint Dea.  

 ─ Nem mondtam ─ felelt kurtán, majd letette az ajtó mellé vendége táskáját és a kijárat felé indult, miközben kezével az egyik ajtó irányába bökött. ─ A dolgozószobámba nem léphetsz be, mert a munkámmal kapcsolatos fontos iratok is vannak ott, na, nem mintha betudnál menni, ugyanis be van zárva.

 ─ Akkor meg mit kell ennyire aggódnod? ─ vont vállat Dea. Taeyang hamar megpördült és felvont szemöldökkel pillantott a lányra. Dea egy nagyot sóhajtott. ─ Rendben. Ígérem, hogy még a közelébe sem megyek a Te szeretett szobádnak.

 ─ Helyes ─ bólintott egyet, és már ment is volna ki a lakásból, ám a küszöbön megtorpant. ─ Ha lehet, ne gyújtsd fel a házat, és ha el is mész valamerre jegyezd meg az utat, mert én nem fogok utánad kajtatni, ha eltévedsz.

 ─ Ezt valahonnan sejtettem ─ motyogta magának Dea, ám Taeyang megint gyilkos pillantást vetett rá, így hamar hozzá tette. ─ Értem.

 ─ És ha esetleg edzeni lenne kedved, a legfelső emeleten van egy edzőterem. Gondoltam szólok ─ mondta végül Taeyang.

 ─ Kösz ─ Dea egy kicsit meglepettnek tűnt. Taeyang csak bólintott, aztán gyorsan odaadta neki a pótkulcsokat, elköszöntek egymástól és már útnak is indult a lift irányába.

⃰

  Taeyang a hátsó ülésen ülve nézett ki az ablakon és úgy gondolkodott. Elől egyik embere, Dak Ho ült a kormánynál, mellette pedig Chun Min Kyung ült, aki a férfi legbizalmasabb embere volt.

  Min Kyung fekete haja a szemébe hullt, ahogy előre hajolt és apró, fekete szemeivel tanulmányozta a napirendet.

 ─ Uram, ma két találkozója is lesz; egy a busani csoport vezetőjével, egy pedig a szöuli csoport vezetőivel ─ mondta végül. Taeyang megrázta fejét, hogy elűzze gondolatait fejéből, aztán bólintott.

 ─ Rendben. Más valami?

 ─ Egyelőre semmi, uram ─ rázta fejét. Taeyang megkönnyebbülten hátra döntötte a fejét: „Végre egy könnyű nap!”

   Hirtelen megcsörrent a telefonja; Seungri hívta.

 ─ Igen, Seungri? ─ vette fel Taeyang.

 ─ Van itt egy kis gond, Taeyang ─ szólt bele unott hangon a férfi. Taeyang nagyot sóhajtott.

 ─ Mi lenne az?

 ─ Hvang Chul Moo-t kiengedték. ─ mondta Seungri. Hvang Chul Moo volt az egyetlen, akit még „meglátogatni” sem tudtak, ugyanis a sitten ült. Hvang maffiája nagyságilag a harmadik helyen állt pontosan a Kim család és a T.O.P által vezetett maffia után. Szóval nagy szükségük lett volna rá, ám a férfi nem volt éppen egy könnyű személyiség, és ezt Taeyang is tudta. Ezért hívta Seungri rögtön őt és nem Ji Yong-ot, aki lehet egyből ugrott volna, ám az Ő módszerei nem biztos, hogy beváltak volna a vezérnél.

 ─ Hol van most? ─ vakarta meg fejét Taeyang: „Ez se lesz már nyugodt nap.”

 ─ Gyere ide, és megadom a címet.

 ─ Minek kell odamennem?

 ─ Mert T.O.P is veled megy ─ válaszolta egyszerűen Seungri, aztán már le is tette a telefont.

    

⃰

   ─ Choi Seung Hyun és Park Taeyang! Milyen nagy meglepetés! ─ tárta szét a karját   

Hvang Chul Moo, miközben végignézett a két férfin. Hvang fekete hajába már őszhajszálak vegyültek, sötétbarna szemeiben pedig több évtized történetét lehetett felfedezni.

  Mindkettőn fekete öltöny feszült, csak úgy, ahogy a mögöttük álló embereiknek a hadán, ám azoknak pár vérfolttal is meg volt színezve öltözetük.

 ─ Látom az embereitek megismerkedtek az enyéimmel ─ mosolyogott, miközben kezével a másik oldalon álló férfiakra bökött, akik szintén vérbe áztak. ─ Tudjátok, ha szóltatok volna, hogy jöttök, most nem lennének ilyen rossz állapotban az embereink.

 ─ Ha szóltunk volna, akkor elbújtál volna egy közeli csatornalyukban te patkány ─ szólt nyugodtan, de közben félelmetesen is T.O.P. Hvang elkuncogta magát, majd a kanapé felé invitálta őket, ahol helyet foglalhattak.

 ─ Kértek valamit?

 ─ Nem ─ vágta rá T.O.P.

 ─ Ó, az kár. Pedig már azt hittem, hogy azért jöttök, hogy megkóstoljátok híres borgyűjteményem egy darabját ─ biggyesztette le ajkát a maffiavezér.

 ─ Tudod, hogy miért jöttünk. Ugye? ─ kérdezte Taeyang.

 ─ Tudom. De nem állhatok a szolgálatotokra. Sajnálom, de meg van kötve a kezem.

 ─ Ezt meg hogy érted? ─ ráncolta homlokát T.O.P.

 ─ Miután börtönbe kerültem a maffiám szétszéledt. Csak a leghűségesebb embereim maradtak. És most, hogy újra szabadlábon vagyok, alig van valamim abból, amit az évek során felépítettem. De valahogy vissza kell azokat szereznem. Így...

 ─ Kim hozott ki? ─ Taeyang ezt inkább mondta, mint kérdezte.

 ─ Még szép, különben még két évig ott rohadnék ─ nevetett fel Hvang.

 ─ Mi volt az ár? ─ faggatta T.O.P. Hvang azért csiripelt nekik ilyen szépen, mert ő is tudta, hogy ki is most az erősebb.

 ─ Mindenféle dolog. Mint azt már mondtam semmim sem maradt, így mindent a nulláról kezdek újra. Szóval tulajdonképpen a csicskája lettem, de faszom belé, legalább újra szabad vagyok.

 ─ Mi sokkal többet ajánlunk, ha információkat gyűjtesz nekünk, Hvang ─ szólt T.O.P halkan, ám érdekfeszítően.

  Chul Moo tudta jól, hogy a szöuli maffiacsoport miben mesterkedett az elmúlt hetekben. Remek kémei voltak még mindig, így már akkor tudta, hogy miért jött a két férfi, mikor behatoltak a házába.

 Hvang-nak tetszett a „kettős ügynök” szerep, ám ha elvállalná T.O.P ajánlatát, akkor pengeélen táncolna két tűz között. De a kíváncsiságának nem tudott ellenállni.

  ─ És mi lenne az?

 ─ Kangnam-ku ─ mosolyodott el Seung Hyun, azaz T.O.P. Hvang erre hangosan felröhögött.

 ─ Kangnam-ku? Seung Hyun, ha le is győzitek Kim-et, az nem most lesz. Kim nektek túl nagy falat, még akkor is, ha magatok köré gyűjtöttétek Szöul összes maffiacsaládját ─ nevetett tovább Hvang, de aztán meglátta vendégei arcát. ─ Sajnálom, de ti is látjátok a helyzetemet. Túl sokat kockáztatnék.

 ─ Hát jó ─ vont vállat egyszerűen T.O.P és már fel is állt a garnitúráról.

 ─ És most mi lesz? Kitessékeltek Szöulból? Vagy megöltök?

 ─ Nem ─ állt fel Taeyang is, majd T.O.P-t követve elindult az ajtó irányába. ─ Igaz, azt kéne tennünk, de ismerünk. Hamarosan újra olyan leszel, mint régen. És akkor újra találkozni fogunk. De akkor a körülmények csak tőled függenek majd.

  Azzal T.O.P és Taeyang elhagyták a házat embereik kíséretében.