10. Fejezet

Dea

     Az ágy szélén ültem, és próbáltam feldolgozni a tegnap esti ─ éjszakai ─ történéseket. Már ha tényleg megtörténtek.

     Legalább negyedórája ültem így, tétlenül. Mellőlem Taeyang eltűnt, de abban az egyben biztos voltam, hogy tegnap este mindvégig mellettem maradt. Ezt az egy tényt az is alátámasztotta, hogy az ágylepedő azon a részen ahol ő aludt, szintén gyűrött volt, csakúgy, mint az én részemen. Bár, nem mintha lettek volna „részeink”. Ugyanis úgy aludtam el, hogy ő átölelt engem. És az nagyon jó érzés volt.

     „Átölellek, mert az megnyugtató.” Ezeket a szavakat mondta nekem, magyarázat gyanánt, mikor éjszaka átkarolt. Tudtam, hogy nem magát akarja megnyugtatni ─ ahogy láttam nem is lett volna rá szüksége. Sokkal inkább engem. És sikerült is neki; izmos karjaiban biztonságban éreztem magam, sőt. Tudtam, hogy biztonságban vagyok, amíg mellettem van.

     Régóta nem éreztem már ilyet. Nem anya halála óta. ő nem sokszor ölelt meg engem. Ha nem tudtam elaludni, anya mindig elintézte annyival, hogy a szobámban égve hagyta a villanyt. Pedig nem az „ágy alatti szörnyektől” féltem. Soha nem voltam olyan fantáziadús gyerek, hogy ilyeneket találjak ki magamnak. Egyszerűen csak rossz alvó voltam. Ezért is szerettem annyira apánál lenni. Mert ő mindig átölelt, pont úgy, ahogy az éjszaka ölelt engem Taeyang.

     Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy szörnyen szomjas vagyok. Megnyaltam kiszáradt szájamat, majd lassan felálltam az ágyról.

     Kint az ég felhőtlen volt, és a nap pedig vidáman sütötte Szöul utcáit. Ez a látvány kissé feldobott, ám még mindig nem tudtam kitörölni a tegnapi eseményeket a fejemből.

     Az ajtó felé vettem az irány, onnan pedig a konyhába mentem. Töltöttem magamnak egy jó nagy pohár vizet, és pár korttyal lenyeltem. Mindeközben szememmel Taeyangot kereste. De sehol sem láttam őt, vagy hallottam ittléte hangjait. Szóval elment. Biztos dolgozni, igaz, vasárnap volt. „Nem értem ezt a férfit” ismételtem el ugyanazt már vagy ezredszerre magamban.

     Nagyot sóhajtva letettem a poharamat és a fürdő felé vettem az irányt. A nyakamnak a baloldalán egy pont igazán fájt, de nem tudtam, hogy mitől, így első sorban azt szerettem volna megnézni, na meg persze fürödni.

     Mikor odaértem gondolkodás nélkül benyitottam, de a fürdőszoba nem volt üres; Taeyang a mosdókagylónál állt és borotválkozott. Csak egy egyszerű, szürke melegítőnadrág volt rajta és felsőtestét nem fedte semmi, így én kiválóan láthattam izmait, valamint a tarkóján lévő tetoválást.

     Mikor meglátta, hogy bejöttem egyből felém kapta a fejét. Nem tűnt úgy, mint aki meglepődne, vagy kínosan érezné magát, mert én így látom. Szerintem nem is nagyon érdekelte. Engem viszont annál inkább.

     Úgy elvörösödtem, mint egy paradicsom és megpróbáltam mindenhova nézni, csak rá nem. Zavartan beletúrtam a hajamban, majd elkezdtem makogni:

 ─ Ne haragudj! Nem tudtam, hogy bent vagy. ─ Azzal már épp mentem volna kifelé, egyenesen szobám biztonságába ─ ahol dühöngtem volna egy sort főképp azon, hogy hogy lehetek ekkora balfék, meg persze azon, hogy hogy lehet valakinek ilyen jó teste ─, mikor Taeyang utánam szólt:

 ─ Várj! ─ Kelletlenül megfordultam, és Taeyangot néztem, ahogy még egy utolsót húz borotvájával az arcán, aztán letörli a maradék, kósza habokat, majd pedig felém indul.

     Mikor végül odaért hozzám, megállt előttem, és én ezáltal még inkább láthattam kockás hasizmait. Ennek következtében még inkább elvörösödtem, majd még az is rátett egy lapáttal, mikor Taeyang lassan az állam felé nyúlt, de mielőtt még hozzá ért volna meglátta kérdőtekintetemet.

 ─ Csak meg akarok valamit nézni ─ azzal meg sem várta válaszomat, az állam alá nyúlt és finoman megemelte azt. Pár pillanatig nézegette azt a pontot, amit én annyira fájlaltam, majd egy „Kinyírom” halk megjegyzés kíséretében újra a szemembe nézett. ─ Ülj fel a pultra.

 ─ Ho…hogy mit csináljak? ─ dadogtam el, de ő addigra már ott sem volt. A szoba túlsóvégébe sietett, ahol kinyitott egy szekrényt, majd pedig egy kisdobozt vett ki onnan.

 ─ Na, nem jössz? ─ biccentett a fejével a pult irányába. Lesütött szemmel a fülem mögé tűrtem a hajam, majd pedig megindultam a számomra kijelölt helyhez. Mikor odaértem idegesen megálltam a pult előtt, és vártam.

     Ekkor láttam meg, hogy a nyakamnak a baloldala szinte vörös volt a rászáradt vértől, ami egy sebből folyt ki még az éjszaka folyamán. A nagy sokk közepette észre se vettem, hogy az a betörő megvágott a késével. De most már biztos voltam benne, hogy éjszaka tényleg voltak a lakásban. Nem tudtam ezen tovább gondolkodni, ugyanis Taeyang is megékezett a pulthoz, a dobozzal a kezében.

 ─ Mondtam, hogy ülj fel.

 ─ Ó. ─ Meg se tudtam szólalni a döbbenettől, mikor Taeyang letette a dobozt, majd egy könnyű mozdulattal a hónom alá nyúlt és felültett a pultra.

 ─ Így ─ mondta, majd pedig kinyitotta a dobozt, és elkezdett benne kutakodni. Ahogy láttam tele volt kötszerekkel, fertőtlenítőporokkal és gyógyszerekkel. De a figyelmemet még mindig a félmeztelen teste kötötte le. Nagyot nyeltem, majd nagy nehezen megszólaltam:

 ─ Nem akarsz felvenni egy pólót?

 ─ Miért? Nem tetszik? ─ nézett végig magán meglepődve, aztán kíváncsian rám pillantott.

 ─ De! Vagyis… ─ a számra tapasztottam a kezem, de már késő volt. Taeyang mosolyra húzta a száját, majd nevetni kezdett.

 ─ Ha ennyire tetszik, miért akarod, hogy eltakarjam? ─ vigyorgott tovább. Most már égő fejjel pillantottam oldalra, bár tudtam, úgyis látja rajtam, hogy mennyire zavarban vagyok.

 ─ Egy kicsit zavarban vagyok tőle ─ mondtam végül neki. Pár pillanatig nézett engem, aztán a pólójáért nyúlt és felvette azt.

 ─ Így jobb? ─ Válaszul csak bólintottam, mire ő kivett egy kisüveget a dobozból, amiben fertőtlenítőpor volt.

     Elővett még egy zsebkendőt is, bevizezte, aztán szabad kezével megtámasztotta a nyakamat hátulról, a másikkal pedig a sebem helye felé közelített. Egy kicsit elhajoltam, mire ő rám mosolygott:

 ─ Nyugi, csak lemosom róla a vért.

 ─ Oké ─ halványan biccentettem egyet, mire Taeyang finoman elkezdte letörölni az odaszáradt vért a nyakamról.

 ─ Látom, ma megint hozod a formád ─ szólalt meg végül, mire értetlenül lenéztem rá. Mivel majdnem egy magasak voltunk, ezért most én voltam a magasabb, de csak pár centivel.

 ─ Ezt hogy érted?

 ─ Hát, most csak úgy rám rontottál, kopogás nélkül. Igaz, ez annak a közelében sincs, mint mikor először találkoztunk és letegeztél ─ vonta meg a vállát, de a vigyor még mindig ott volt a képén.

 ─ Bocsásson meg, ahjussi!

 ─ Hé! Mondtam, hogy ne szólíts így! ─ nézett rám szúrós szemekkel Taeyang.

 ─ Akkor mégis hogy szólítsalak? ─ kérdeztem értetlenül. Tudtam, hogy koreában nem nagyon szokás másokat csak a keresztnevükön szólítani; vagy az egészet kimondják vezetéknévvel együtt, vagy valami jelzőt tesznek hozzá.

 ─ Mondjuk hívhatnál oppának ─ jelentette ki Taeyang, mire én felnevettem. De ő nem nevett, ezért abbahagytam és komolyan válaszoltam.

 ─ Taeyang. Szerintem mi még nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy oppának szólítsalak.

 ─ Tényleg? Pedig az éjszaka nagyon szoros kapcsolatba kerültünk egymással, nem gondolod? ─ kacsintott rám, és felém villantott egy kaján vigyort.

 ─ Hé! ─ húzódtam el tőle, miközben ő elnevette magát. Újra.

 ─ Csak vicceltem. Hajolj közelebb, hadd fejezzem be! ─ szólt rám, és én engedelmeskedtem neki, bár cseppet sem tetszett az, amit az előbb mondott.

     Taeyang még gyorsan letörölte a maradék vérfoltokat, aztán elkezdte a sebemet lefertőtleníteni. Miután végzett előkapott a dobozkából egy sebtapaszt.

 ─ Tudom, hogy ezt Te még nem nagyon érzed, mert nem éltél még annyit Koreában ─ itt egy kérdő pillantást vetett felém, meggyőződve arról, hogy igaza van-e. Félig-meddig igaza volt, így bólintottam egyet, és már folytatta is. ─, de nekem nagyon szembetűnő az, ha valakit nem úgy szólítanak meg, ahogy ő azt elvárja. Nem azért haragudtam rád akkor, mert letegeztél, hanem azért, mert nem úgy, ahogy Én azt itt, Koreában, megszoktam. Érted?

 ─ Értem ─ mosolyogtam rá. ─ És ne haragudj azért, Taeyangshi. ─ Végül ezt a jelzőt választottam, mert ez  egy tiszteletteljes megszólítás volt, és ennél jobb az eszembe se juthatott volna.

     Taeyangon látszott, hogy tetszett neki az, ahogy hívtam őt. Hamar letapasztotta a sebemet, majd finoman a megfogott és letett a földre. Igaz, egyedül is letudtam volna szállni, mert hát azért nem voltam hadirokkant, de mire észbe kaptam volna, már a földön álltam.

 ─ Köszönöm! ─ hajoltam meg előtte mélyen. Ő is tudta, hogy mire gondoltam inkább; természetesen az is szép volt tőle, hogy ellátta a sebemet, de én a tegnapi napot köszöntem meg neki. Azt, hogy megmentett és hogy nem hagyott magamra. Taeyang csak rám mosolyogott, és már át is tért egy másik témára:

 ─ Ha akarsz fürödj le, aztán vegyél fel kinti ruhát.

 ─ Miért? ─ ráncoltam a homlokom, mire Taeyang egy nagyot sóhajtott.

 ─ A nőknek miért kell mindig kérdezősködniük? Főleg úgy, hogy a válasz egyértelmű ─ rázta a fejét rosszallóan, azzal kiment az ajtón, és becsukta maga után.

⃰

     Miután lefürödtem gyorsan felvettem magamra egy farmert, egy egyszerű pólót és egy kék sálat, hogy legyen mivel eltakarnom a nyakamat. Mikor végeztem felkaptam a táskámat és a kabátomat, aztán kimentem a szobából.

     Taeyang már kint várt rám, és szinte rá sem ismertem; nem öltönyben volt. Egy szaggatott farmer volt rajta és egy világos kék hosszú ujjú pulcsi. Éppen fekete cipőjét vette, mikor mellé ültem, és én is felvettem a sajátomat.

 ─ És, hova megyünk? ─ kérdeztem végül.

 ─ Le, a lifttel.

 ─ És utána?

 ─ Ki az épületből ─ vonta meg a vállát Taeyang, mire már kezdett nagyon idegesíteni, hogy nem tudom, hova akkor engem elvinni.

 ─ És az után?

 ─ Sétálunk. Ennyivel tartozom neked, főleg, hogy legutóbb mikor egyedül sétáltál eltévedtél, így gondolom nem sokat tudtál nézelődni a városnak ezen a részén. Valamint a tegnapi miatt is kárpótolnom kell téged ─ állt fel, mire én is követtem példáját. ─ Most pedig, indulás!

Taeyang

     Dea és Taeyang hosszú ideje sétáltak már. Nem sokat beszéltek, de sok helyen nem is nagyon tudtak volna; a főutakon az emberek és a kocsik zaja mindent elnyomott. Ezért Taeyang inkább a mellékutak felé terelte a lányt.

     Dea ámulva nézte a hatalmas felhőkarcolókat, míg végül a férfi meg nem kérdezte tőle:

 ─ Ezek csak épületek. Különben is, azt hittem az anyámmal már voltál a városban. Mit vagy tőlük annyira elájulva?

 ─ Tudod, onnan, ahonnan én jövök, ott nagyon nincsen ilyen ─ nézett Taeyangra a lány, ám a szeme megakadt valamin, ami még a felhőkarcolóknál is izgalmasabbnak tűnt.

     Dea hamar egy kirakat elé lépett és belesett az ablakán. Bent edzőcipők, edzőruhák és különféle edzéshez való eszköz foglalt helyet. Dea vágyakozva nézte a kirakatban lévő labdákat, amik közt egy kézilabda is helyet kapott.

     Taeyang lépett mellé, ám ő nem a bolt kirakatát bámulta, hanem Deat, ahogy szemlélte a dolgokat.

 ─ Ennyire szeretsz sportolni?

 ─ Nagyon. Ez nekem egy fajta menedék volt ─ válaszolta Dea, oda se figyelve, hogy mit mond.

 ─ Menedék? ─ ráncolta a homlokát a férfi. Dea egy kicsit idegesen ránézett, majd megrázta a fejét.

 ─ Semmi. Taeyangshi, van valahol a közelben egy étterem, vagy egy egyszerű kajálda? Csak azért, mert már nagyon éhes vagyok ─ váltott témát gyorsan Dea. Taeyang elmosolyodott, és fejével előre bökött.

 ─ Gyere! Mutatok egy jó helyet.

     Nem kellett sokáig menniük; a sarkon befordultak egy kis utcácskába és már ott is voltak egy aprócska étteremnél, ahova még nem tért be olyan sok ember megtölteni a gyomrát. Kiválasztottak egy eldugott kis szegletet az ablaknál, amin keresztül egy hátsó, kicsi kertet lehetett látni, ahol szintén pár asztal állt, ám azok inkább csak a kávézó vendégeknek szolgáltak helyet.

 ─ És mit sportoltál? ─ kérdezte végül Taeyang, mikor már mindketten választottak, és leadták a rendelésüket. Dea egy kicsit furcsállva nézett a férfira, ugyanis ennyit beszélni még soha nem hallotta, amióta csak megismerkedtek. Ráadásul azt, hogy ilyen érdeklődő legyen iránta még álmában sem gondolta volna.

     De Taeyangot tényleg érdekelte a lány, ám egyelőre csak beszéltetni akarta, ugyanis tudat alatt megszerette azt az aranyos akcentusát, ami a lánynak volt.

 ─ Kézilabdáztam ─ mondta végül a lány.

 ─ Kézilabda? Inkább a kosárlabdát néztem volna ki belőled. ─ nézett végig a lányon Taeyang.

 ─ Sokan mondták már. De nekem ez volt a szenvedélyem ─ vont vállat Dea.

 ─ Volt? Nem fogod folytatni?

 ─ Nem hinném ─ rázta a fejét Dea, és látszott rajta, hogy már nagyon témát akar váltani. Így hát meg is tette. ─ Sokszor történt már veled hasonló?

 ─ Mire gondolsz? ─ mosolygott Taeyang kíváncsian.

 ─ Sokszor betörtek már hozzád? Csak azért, mert egész nyugodtan kezelted a helyzetet. Tegnap. ─ Dea nem véletlenül ezt a témát hozta fel; bár akkor, éjszaka nem nagyon volt neki feltűnő, de visszagondolva már szemet szúrt neki, hogy a férfi milyen „laza” volt.

     Taeyang egy kicsit beletúrt festett szőke hajába, aztán nyelt egy nagyot és válaszolt:

 ─ Ez Szöul. Itt mindennapos az ilyesmi. És igen; mivel egy cég vezérigazgatója vagyok, ezért már történt velem hasonló eset. Azért nem szoktam ilyenkor kétségbeesni, mert meg tudom magamat védeni. És másokat is ─ tette hozzá halkan, de tudta, hogy a lány hallotta. ─ De köszönöm, hogy szóltál nekem. Így nem ért meglepetés ─ Taeyang nem akarta kimondani azokat a szavakat, amiket valójában mondani akart. Nem akarta Deat még jobban összezavarni, így inkább csak meghajolt ültében pár pillanat után, hogy köszönetét kifejezze. Dea bólintott egyet, majd rámosolygott a férfira.

 ─ És most mi van velük? ─ komorodott el újra a lány. Taeyang már rég kitalálta a hazugság minden egyes részletét, ám a szavak most valahogy nehezen jöttek a nyelvére.

 ─ A rendőrségen vannak. Min Kyung már mindent elintézett. Hamarosan börtönbe fognak kerülni. Csak idő kérdése, hogy mikor.

 ─ És én? ─ a lány félve mondta ki a kérdést, ám meg kellett tudnia, hogy vele mi lesz. Mert ha ő rendőrségi ügybe keveredett, az bizony nem jó kezdet. Taeyang megnyugtatóan rámosolygott, majd válaszolt:

 ─ Ne félj. A jelentésben nem szerepelsz. Bár Min Kyung említett, mint szemtanút, de reggel én mindent elintéztem.

 ─ Hogy? ─ ráncolta a homlokát Dea. A férfinak eddig még soha nem eset ilyen nehezére az, hogy hazudjon. De most valamiért a torkában egyre nagyobb gombócot kezdett érezni.

 ─ Úgy, ahogy majd azt a két fickót is a börtönbe juttatom. Pénzzel.

 ─ Ezt ennyivel el lehet intézni? ─ Dean látszott, hogy megkönnyebbült, de szemében hitetlenség csillogott.

 ─ A pénz nagy úr, de csak akkor, ha olyan ember kezében van, aki tudja is használni. Én olyan ember vagyok.

       Dea már épp tette volna fel a következő kérdését, ám Taeyang nagy megkönnyebbülésére a megrendelt ételeket kihozták, ők pedig hozzáláttak az evéshez. A lány először csak megkóstolta az ételt, majd hangos hümmögéssel fejezte ki tetszését. Taeyang ezen magában nevetett egy kicsit, majd ő is hozzákezdett. Mindketten csendbe burkolóztak, ám ez nem sokáig maradt így.

 ─ Tudod, én is eléggé illetlen vagyok veled ─ szólalt meg Taeyang. Dea kérdőtekintettel nézett fel rá, ám abban a nézésben volt egy kis egyetértés is. ─ Még meg sem kérdeztem, hogy honnan érkeztél.

 ─ Magyarországról ─ mosolyodott el Dea. Taeyang szeme újból felcsillant, és kíváncsian várta, hogy a lány beszámoljon hazájáról. Dea nem kérette magát; elkezdett neki mindent elmesélni kis országáról, miközben boldogan eszegették ebédjüket.

⃰

     ─ Ha valamit a lakásodon hagytam, majd szólsz? ─ kérdezte Dea abban a kényelmes, fekete Mercedesben ülve, amit éppen Taeyang vezetett. Mivel az ajummáék megérkeztek, ezért Taeyang ─ bár szülei nagyon erősködtek, hogy majd ők elhozzák tőle a lányt ─ úgy döntött, hogy elviszi őt a házhoz.

 ─ Persze ─ bólintott egyet a férfi. Dea meglepődött azon, hogy nem nyögött be valami idétlen poént, de nem is bánta, hogy nem úgy történt. Taeyang elkezdett dobolni a kormányon, mikor pirosat kaptak, aztán Deahez fordult. ─ Ha lehet, a tegnap estét ne nagyon említsd a szüleimnek.

 ─ Hidd el, nem akartam nekik semmit sem mondani ─ nézett a férfi szemébe a lány.

     A lámpa zöld lett, így Taeyangnak el kellett szakadnia Dea tekintetétől és újból az útra koncentrálnia. Az út hátralévő részét néma csendben tették meg.

     Mikor megérkeztek Dea kivette a csomagtartóból táskáját, és már épp köszönt volna el Taeyangtól, mikor egy kéz nyúlt csomagjáért és szó szerint szinte kitépte a lány kezéből azt.

     Taeyang indult meg Dea előtt, kezében az ő táskájával be a házba. Az ajtó nyitva volt, így könnyen bejutottak. Bent az ajumma futott eléjük, és üdvözölte őket. Dea is kedvesen visszaköszönt neki, majd meglepődve nézte, ahogy Taeyang elmormog egy köszönést anyjának, aztán elindul fel a lépcsőn, kezében még mindig az ő csomagjával.

 ─ Jól érezték magukat, ajumma? ─ kérdezte udvariasan Dea.

 ─ Ó, nagyon! És neked jól telt a hétvégéd? ─ érdeklődött a nő fülig érő mosollyal a száján.

     Dea egy fél másodperc alatt lefutatta az agyában, hogy mi történt vele az elmúlt két és fél napban, míg Taeyangnál volt; edzett, sétált, eltévedt, főzött, tévét nézett, betörőkkel „találkozott”, sokkot kapott, Taeyanggal aludt egy ágyban, megsebesült és… Taeyanggal volt. „Ez így összességében nem is olyan rossz arány” gondolta magában a lány, majd hamar válaszolt az ajumma kérdésére:

 ─ Nekem is jól, köszönöm.

 ─ Ennek örülök ─ mondta a nő, majd visszament a konyhába, így Dea végre Taeyang után tudott menni.

     Dea gyorsan felügetett a lépcsőn, aztán egyenesen bement a szobájába. Dea táskája az ágyon hevert, Taeyang pedig a helyiség közepén állt. A lány miután bejött az ajtót gondosan becsukta maga mögött.

 ─ Köszönöm, hogy felhoztad a táskámat.

 ─ Nincs mit ─ vont vállat a férfi. A lány pár pillanatig tétlenül álldogált az ajtó mellett, aztán megindult az erkélyajtó irányába. Hirtelen nagyon meleg lett a szobában.

     Taeyang szemével végig kísérte Dea összes mozdulatát; ahogy elhaladt előtte, maga után húzva azt az isteni, vaníliás illatot, ahogy kinyitotta az erkélyajtót, és ahogy megállt a küszöbén.

     Dea mélyen beszívta a kertváros összes illatát, de aztán lélegzete meg is állt, ahogy egy férfi forró leheletét megérezte a nyakán.

     Taeyang nem ért a lányhoz, pedig ehhez nagy önuralomra volt szüksége. Csak azt nem tudta, hogy miért. Végül megszólalt:

 ─ Ha nem hívtál volna fel, akkor éjszaka sok mindent elveszíthettem volna ─ Taeyang ezt már az ebédlőben elakarta neki mondani, de nem tehette. Most se tehette volna meg. Így mielőtt még bármit mondhatott volna ellépett Dea háta mögül, és kiviharzott a szobából. Mire Dea megfordult Taeyang már sehol sem volt.