5. Fejezet

Dea

   Rég ettem már ilyen finom koreai ételeket. Persze Magyarországon is gyakran jártam ázsiai éttermekbe, de az nem volt ugyan olyan.

  Itt minden tökéletes volt. Látszott, hogy az ajumma nagyon jól értette a dolgát; a hozzávalók frissek voltak és zamatosak, a tálalás pedig egyszerűen gyönyörűnek bizonyult. 

    Alig bírtam dicsérni az ételeket és csak úgy tömtem magamba a különböző ínyencségeket. Az étkezésnek az evés része tehát nagyon jó volt. Ám minden pillanatban, amikor csak lenyeltem egy falatot és felnéztem a tányéromból, rá kellett döbbennem, hogy pont velem szemben, a körasztal másik oldalán, egy bizonyos Park Taeyang ült, akivel a megismerkedés nem volt olyan zökkenőmentes, mint azt vártam.

   Jó, persze nagyrészt az én hibám is volt, de akkor is nem kellett volna annyira leoltania, csak azért mert letegeztem. Egyszerűen csak szólhatott volna, hogy "Ne tegezz, mert idősebb vagyok nálad!" vagy esetleg nem is kellett volna mondania, egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgot. 

─ Látom, ízlik a marhahús ─ mosolygott rám Mrs Park, ezzel kizökkentve a gondolkodásomból. Hamar bekaptam egy falat húst, és úgy bólogattam. ─ Nagyon helyes! Egyél csak. De miért csak erről az oldalról veszel? A másikon is vannak még húsok. Teljesen másmilyen az ízük, mint ezeknek ─ mondta az ajumoni, miközben az asztal azon részére mutogatott, ahova én egyáltalán nem akartam nézni. 

─ Köszönöm ajumoni, de odáig úgysem érnék el, és már kezdek tele lenni ─ tettem kezemet a hasamra, mintha tényleg tele lennék, de valójában még volt bennem hely, igaz csak egy kicsi.

─ Ó, hát azon ne múljon! ─ legyintett Mrs Park, majd egy kicsit megbökte fiát. ─ Taeyang adj neki abból, biztos ízleni fog neki.

   Taeyang bólintott egyet, majd pálcikájával az ételért nyúlt, felemelt egy húsdarabot, majd az asztal felett átnyúlva a már félig üres rizses tálamba helyezte.

   Tekintetünk találkozott, mire Ő amolyan "tudokénjófejislennihaakarok" mosolyt villantott rám, aztán vissza is ült a helyére, és tovább fogyasztotta a vacsoráját.   

    A hús tényleg finom volt, de már nem szerettem volna többet enni, mert nem akartam este rosszul lenni. Így gyorsan még befaltam a maradék rizsadagomat, majd letettem a pálcikámat.

─ Már végeztél is? ─ kérdezte Mr Park, miközben épp egy tészta adagot szippantott fel a szájába.

─ Igen. Minden isteni volt ajumma! ─ fordultam Mrs Park felé, és ismételtem el ugyanazt legalább már húszadszorra.

─ Ennek örülök ─ ragyogott fel ─ még jobban ─ az arca.

Hirtelen egy koppanást hallottam magam mellől, mire odakaptam a fejem. Az ahjussi egy poharat tett le mellém, de nem is akármilyent.

─ Megkínálhatlak egy kis sojuval? ─ emelte fel a kezében tartott üveget.

    "Basszus!"

   Anya halála után megfogadtam, hogy én soha nem fogok alkoholhoz nyúlni. Ám azt tudtam, hogy Koreában a soju szinte már egy szent ital, így azt tilos volt visszautasítani, ha megkínáltak vele. (Szóval, ha jobban belegondol az ember az ahjussi tulajdonképpen csak illemből kérdezte meg, hogy tölthet-e)

  Nem tudtam mit válaszolni; ha elfogadom konkrétan vége a "semmi alkohol" című fogadalmamnak, de ha nem, akkor nagy esély van rá, hogy az ahjussit is magamra haragítom, csak úgy, mint fiát.

    Pár másodperc gondolkodás után már épp válaszra nyitottam volna a számat, mikor egy kéz nyúlt a poharam felé, és vette el előlem azt.

─ Én elfogadom, apuji ─ nyújtotta Taeyang a poharát ─ ami egy pillanattal ezelőtt még az enyém volt ─ Mr Park irányába.

─ Aigoo, te fiú! Én a lányt kérdeztem! ─ rázta rosszallóan a fejét az ahjussi, aztán ismét felém fordult─ Na, kérsz? 

─ Jaj, appa! Hagyd már! Nem látod rajta, hogy mennyire meg van szeppenve? Látszik rajta, hogy még soha életében nem ivott alkoholt ─ mondta Taeyang, miközben engem nézett. Biccentettem egyet felé hálám jeleként, mire ő is bólintott egy aprót az irányomba.

─ Hát jó! ─ sóhajtott egy kissé csalódottan az ahjussi, ám miután már volt benne egy kis anyag újra jókedvébe került.

   A vacsora többi része jó hangulatban telt. Miután mindenki végzett én segítettem az ajummának elpakolni, azután pedig még beszélgettünk egymással egy kicsit.

    Este tíz óra lehetett, mikor Taeyang végre úgy döntött, hogy haza megy ─ igaz, kissé ittas állapotban volt már, így el sem tudtam képzelni, hogyan fog hazajutni

   Mr és Mrs Park-kal együtt én is kikísértem Taeyangot. Már nem haragudtam rá. Inkább csak magamra, hogy ilyen felkészületlen voltam. 

Kint már egy fekete kocsi várt rá egy sofőrrel. (Így már megértettem azt, hogy hogyan fog hazajutni részegen.)

   Az ajumma és ahjussi gyorsan megölelgették őt, én pedig ─ immár tisztelet tudóbban ─ meghajoltam előtt. Taeyang csak egy félmosollyal a száján nézett engem, aztán nagy meglepetésemre ő is meghajolt előttem, majd megfordult, beszállt a kocsiba, és már el is tűnt a szinte üres, lámpákkal megvilágított, kertvárosi kisutcáskában.

    Befogadó szüleimmel visszamentünk a házba, hogy aztán álomra hajtsuk fáradt fejeinket.

  ⃰

     Imádom Szöult. Egyszerűen gyönyörű.

     Másfél hete vagyok itt, de ez is csak pár órának tűnt az életemből. Az idő gyorsan telt, hála Mrs Park-nak, aki folyamatosan gondoskodott a programokról számomra.

    Már láttam Szöul nevezettességeit ─ párról még emlékképek is eszembe jutottak ─, az új iskolámat, ahova majd egy évig fogok járni és persze voltam hatalmas áruházakban is, ahol természetesen az ajummával rengeteget vásároltunk.

    Ami azt illeti, a mondás igaznak bizonyult, tényleg a koreai nők tudnak a legízlésesebben és a legdivatosabban öltözködni. Mrs Park-nak is remek ízlése van a ruhákhoz és az emberekhez. Így történhetett az meg, hogy felpróbáltatott velem olyan ruhákat is, amikről én azt gondoltam, hogy soha nem fognak rajtam jól kinézni. Nos, tévedtem.

    Pár nap alatt annyi ruhám lett, hogy többnek bizonyult, mint a hozott cuccaimnak a fele, pedig az se volt kevés, tekintve, hogy két bőrönddel és egy kézipoggyásszal érkeztem.

    Erre mind azért volt szükség, mert az ajumma szerint úgy kellett öltözködnöm, mint egy szöulinak, ha már ide jöttem. És igaza is volt.

     Félre értés ne essék, továbbra is szerettem azokat a ruháimat, amiket otthonról hoztam, és hordtam is őket, csak éppenséggel most már vittem bele egy kis „Szöult” is.

    

⃰

    Miközben kocogtam a környező házakat és kerteket néztem. Itt, a város szélén nagyon kellemes volt lakni, nem csak azért, mert csönd volt, hanem mert kiválóan lehetett futni is.

     Imádtam futni, és pár napja rá is kezdtem, ugyanis az ajumma kifogyott a programokból és valamivel le kellett magamat foglalnom.

    Na, nem mintha bántam volna. Örültem, hogy van egy kis szabadidőm, amit magamra fordíthatok, és szerintem Mrs Park is örült, hogy egy kicsit foglakozhat a házkörüli teendőkkel.

    Békésen kocogtam egy rövidnadrágban és egy ujjatlan, fehér felsőben meg egy baseball sapkában. (Bár már hat óra is elmúlt, a nap még sütött és én nem akartam az egész utat végig hunyorogni.) Fülesem zsinórjai minden lépésemnél egymásnak csapódtak, aztán eltávolodtak egymástól, majd újból „összekülönböztek”.

   Éppen véget ért egy szám, én pedig már alig vártam, hogy jöjjön a következő, mikor hátulról valaki rám dudált.

    Összerezzentem, majd idegesen kitéptem a fülemből a fülhallgatókat és a hang irányába fordultam.

    Egy fekete dzsip parkolt le mellém. Ablakai elvoltak sötétítve, én pedig már felkészültem, arra, hogy elfussak, hátha valami gengszter csapat száll ki a kocsiból és elrabolnak engem. Ám nem ez történt.

     A sötétített ablak lassan leereszkedett, és...

─ Te meg mit keresel itt? ─ kérdeztem meglepődve, valamint egy kicsit megkönnyebbülve a tudattól, hogy nem leszek elrabolva.

─ Ez meg mégis milyen köszönés? Hol a tisztelet? ─ kérdezte Taeyang, miközben a kormányon dobolt. Nagyot sóhajtottam, de igaza volt. Tiszteletlen voltam ismét csak. De hát mégis csak rám ijesztett.

─ Bocsánat ─ hajoltam meg bűnbánóan, de aztán gonosz mosolyra húztam számat. ─ Csak egy kicsit meglepődtem... ahjussi.

─ Ahj... ahjussi? ─ dülledtek ki Taeyang szemei erre a szóra. ─ Hé, inkább tegezz, de az ahjussit ne használd!

─ Oké! ─ vigyorogtam, és ujjaimmal egy „o” betűt formáztam.

    Taeyang végignézett rajtam ─ meglehetősen sokat elidőzött szemeivel a mellem tájékán ─, aztán megszólalt.

─ Nem is tudtam, hogy ilyen sportos vagy.

─ Most már tudod ─ válaszoltam egyszerűen, miközben már szinte nyögtek a lábaim, hogy folytassam a futást.

  Taeyang egy kicsit előrehajolt, majd valamit elkezdett kotorni az anyósülésen. Mikor felegyenesedett az irányomba hajított valamit. Még jó, hogy a reflexeim jók ─ ezt a kézinek köszönhetem a leginkább ─, így eltudtam kapni a felém repülő tárgyat, ami nem más volt, mint egy pénztárca.

     Furcsállva néztem a tárcát, majd értetlenül pillantottam fel tulajdonosára.

─ Vegyél nekem egy karton sört. ─ biccentett felém, majd gyorsan hozzátette. ─ Kérlek.

     Hitetlenkedve elnevettem magam:

─ Bocs, de azt hiszed, hogy a csicskád vagyok?

─ Nem, nem hiszem azt ─ ezen a válaszon azért gondolkodott úgy egy fél percet. ─, de arra gondoltam, ha te már kint vagy, én pedig a kocsiban, megtehetnél nekem annyi szívességet, hogy veszel nekem sört. Úgyis jössz nekem eggyel.

    Jó, igaza volt, mivel a múltkor kihúzott az alól a bizonyos ivás alól, ezért tényleg tartoztam neki egy szívességgel.

    Nagyot sóhajtva beadtam a derekam:

─ Hát jó. De mondd csak, látsz te valahol a közelben egyáltalán egy nyamvadt boltot? ─ tártam szét a kezem.

─ Igen. Például ott egyet, mögötted ─ mutatott a hátam mögé, én pedig úgy elvörösödtem, mint a főtt rák.

    A hátam mögött tényleg volt egy kisbolt ─ mellesleg nagybetűkkel feldíszítve. Oké, ez azért elég gáz volt.

    Hamar beslisszoltam a boltba és magvettem azt a kartonsört ─ hál’ istennek nem kérték el a személyimet, na, nem mintha lett volna nálam ─ és már vittem is ki az én, egyetlen „bestfriend”-emnek.

     Taeyang mosolyogva vette át az italokat és a pénztárcáját, majd kíváncsian rám nézett.

─ Magadnak nem is vettél semmit sem? Mondjuk egy nyalókát. Nem haragudtam volna ám meg ─ mondta. És itt telt be a pohár.

    Alig bírtam kezeimet lefékezni, hogy ne mutassak be neki, az ajkaimra pedig olyan erősen rá haraptam, hogy még véletlenül se csússzon ki rajta semmi féle káromkodás sem.

    Hamar visszadugtam fülembe a fülesemet, és újból futásnak eredtem.

Taeyang

  Miután Dea elrohant Taeyang egyszerűen csak elmosolyodott, aztán tovább hajtott. Elhaladt a lány mellett is, aki mikor észre vette hatalmas, fekete dzsipjét sértődötten a másik irányba fordította fejét, és úgy futott tovább.

   Taeyang felhúzta az ablakot, majd pár perc után leparkolt a szülei háza előtt. Kiszállt a kocsijából, de még mielőtt bement volna hátra fordult, és elkezdett a távolba meredni; Dea még messze járt, ám tökéletes alakját senkiével sem lehetett összetéveszteni.

   Taeyang bekopogott és egy pillanattal később már a házban is volt. Szülei hívták ide. Azt mondták egyetlen fiúknak, hogy fontos dolgot szeretnének vele közölni.

    Taeyangnak fogalma sem volt, hogy mit akartak neki elmondani, de hamar túlakart rajta esni. Volt jobb dolga is. Így mikor anyja felhívta azzal a szándékkal, hogy azonnal látogassa meg őket, ő már indult is, munkáját félbeszakítva.

  Mrs Park megvárta míg fia lecseréli cipőjét egy papucsra, majd miután Taeyang húszadszorra is közölte anyjával, hogy nem éhes beterelte őt az apa dolgozószobájába.

─ Szervusz apuji! ─ hajolt meg Mr Park előtt Taeyang.

─ Üdv, fiam! ─ mosolygott rá az apja, aztán fejével az asztala előtt díszelgő két székre biccentett. ─ Üljetek le.

   Taeyang engedelmeskedett, miközben anyja becsukta maguk mögött az ajtót, majd ő is oda totyogott az üresen maradt székre.

    Pár pillanatig csend volt, de Taeyang hamar megszakította azt:

─ Ne haragudj, appa, de sietek. Miért kellet idejönnöm?  

─ Te ne haragudj azért, hogy iderángattunk. Tudjuk, hogy milyen elfoglalt vagy, de ez most fontos lenne ─ simított végig fia karján Mrs Park bocsánat kérően.

─ És, mi lenne az? ─ vonta fel kérdőn szemöldökét a férfi.

─ A cég most hétvégén ünnepli a megalapításának a hatvanadik évfordulóját, és az igazgatóság szervezett egy utat Ulsanba. Én és anyád hivatalosak vagyunk rá, és attól félek, hogy nem tudjuk visszautasítani. Így arra kérünk téged, hogy három nap erejéig vigyázz Kim Dea-re.

    Taeyang egy ideig csak bámulta a szüleit, majd nagy nehezen megszólalt:

─ A lány már felnőtt. Tud már magára vigyázni. Igazán itt maradhatna három napra.

─ Az a lány nagyon kedves és látszik rajta, hogy becsületes, de sajnos még nem ismerjük őt annyira, hogy egy egész hétvégére a házunkban hagyjuk ─ húzta el a száját az anya.

─ Pontosan. És különben is, az ember nem tudhatja, hogy mikor üt be a mennykő. Hármunkon kívül még senkit sem ismer innen, és ha ─ ne adj, isten ─ felgyújtaná a házunkat akármennyire is felnőtt már, nem tudná, hogy mit kezdjen a helyzettel ─ helyeselt Mr Park.

    Taeyang idegesen festett szőke hajába túrt.

─ Van nekem annál jobb dolgom is, minthogy dadust játsszak ─ mondta végül.

─ Mi ilyet nem is kérünk tőled. Csupán annyi lenne a dolgod, hogy tetőt adsz a feje felé, valamint szemmel tartod őt annyira, hogy semmi féle ostobaságot ne csináljon ─ magyarázta apja. A fiú arra a bizonyos „tetőt adsz a feje felé” mondatrészre kapta fel a fejét.

─ Azt akarod mondani, hogy a lány az én lakásomon fog aludni?

─ Igen ─ helyeselt az anya. ─ De van vendégszobád szóval biztos, hogy nem fog zavarni, ráadásul mindig azt mondod, hogy egész nap dolgozol, így tulajdonképpen szinte nem is fogtok egymással találkozni.

   A szőke férfi felállt, majd a szobában kezdett el járkálni. Nem azzal volt a baja, hogy az a bizonyos Kim Dea ─ aki olyan tiszteletlen volt vele, de Teayang még így is felfedezte benne az illemtudatosságát ─ fog az ő házában lakni három napon keresztül. Sőt ennek igazából titkon még örült is.

   Az idegességének a valódi oka az volt, hogy a lakásán a munkájával kapcsolatos dolgok is voltak, amikre semmi esetre sem akarta, hogy fény derüljön. Pontosan ezért volt az is, hogy eddig még senkit sem ─ kivéve öt maffiatársát, és pár bizalmas emberét ─ engedett fel a lakására. Még az egyéjszakás nőket és a volt barátnőit is mindig szobára vitte, igaz soha sem egy alantas, nevenincs hotelba.

   Ekkor valami megütötte a fejét.

─ Pontosan miért is vállaltátok el ezt a lányt, ha ilyen elfoglaltak vagytok?

─ Hidd el, mi se gondoltuk volna azt, hogy ilyen megtörténhet. Ez egy szerencsétlen fordulat volt ─ szólt az apja.

─ Kérlek, Taeyang vállald el! Jó kislány. Nem fog gondot okozni ─ mosolygott Mrs Prak fiára.

   „Még hogy nem fog gondot okozni. Már most elég gondot okozott azzal, hogy egyáltalán itt van” gondolta magában Taeyang.

    Magában elmormolt vagy száz féle káromkodást, aztán bólintott egyet:

─ Rendben. Mikor indultok?