4. Fejezet

Dea

A nap lassan elkezdett felkúszni az égen. Lustán vonszolt maga után egy narancssárga fátyolt, mellyel az egész eget befestette. Minél feljebb ért, annál jobban szikrázott és ragyogott. Ő már felébredt, de én még le sem feküdtem.

Karikás szemekkel álltam erkélyemen, és onnan néztem a gyönyörű eseményt. Tudtam, hogy le kéne feküdnöm, de valami megálljt parancsolt nekem.

A Han-folyó a távolban folydogált, két partján pedig felhőkarcolók álltak rendíthetetlenül. Láttam a hatalmas kivetítőket, és a tengernyi autók forgatagát. Ám itt minden nyugodt volt.

Több mint két órát utaztunk még, miután elindultunk a reptérről, ugyanis kiderült, hogy befogadó szüleim a város másik felében laknak, Kangdong-ku-ban, annak is a legszélén. Itt nem volt más, csak kertvárosi sorházak, amerre csak a szem ellátott. De nem is bántam. Jó volt a nyugodtság.

Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a napnak a sugarai már erősen perzselik bőrömet. Hamar telefonomra pillantottam. Már majdnem  reggel hét óra volt.

Otthagytam az erkélyt, és bementem a vendégszobába, ami mostantól egy évig az én szobámként fog szolgálni.

A szobafalai vajszínűek voltak, a bútorok pedig barnák. Egy ruhásszekrény állt az ajtóval szemben, amellett pedig egy íróasztal. Egy könyvespolc is volt a szobában, pont az ágyam fölött, ami nagyon hívogatónak tűnt számomra. 

Már épp ledőltem volna, mikor észbe kaptam; szinte bűzölögtem, és éreztem, hogy a testem ragad az egy napos mocsoktól. Így azért nem szívesen feküdtem le, így gyorsan előkotortam a bőröndömből a törülközőmet, majd saját fürdőszobám felé vettem az irányt.

  ⃰

─ Mit csinálsz Dea? ─ guggolt le mellém ajumma. Fekete bogár szemeit rám szegezte, kezével pedig a parkettán támaszkodott. 

─ Rajzolok ─ vigyorogtam rá, majd vissza is tértem a színes ceruzáim és az összefirkált papírlapom társaságához.

─ És kinek készíted?

─ Apának ─ válaszoltam fel sem nézve a "mesterművemből".

─ Nagyon szép lesz, kicsi Dea! ─ simogatta meg a fejemet ajumma.

─ Köszönöm! 

Ajumma még utoljára rám mosolygott, majd felpattant, és már el is indult a konyhába, engem otthagyva a kis asztalnál. 

─ Kész! ─ szegtem fel a fejemet büszkén. Rápillantottam a színes ábrára, ami egy kutyát, egy gólyát és egy medvét tartalmazott. Kifejezetten jól sikerült.

Hamar felugrottam, ám ennek az lett a következménye, hogy az asztalon lévő összes ceruza a földre hullott. 

Gyorsan felkapkodtam őket a földről és már futottam is apa dolgozószobája felé. Végig rohantam a folyosón, majd mikor az ajtó elé értem lefékeztem. Kezem már nyúlt a kilincs felé, mikor:

─ Hahahaha! ─ egy finom női hang. 

Meghökkenve álltam az ajtó előtt. Tudtam, apa nem szereti, ha aközben zavarják, hogy valaki bent van nála, mert az munkát jelentett. Így inkább csak álltam, és jó kislány módjára vártam, miközben a ruhámat gyűrögettem. Természetesen furdalt a kíváncsiság, és mikor már a harmadik nevetés hullám hangzott fel, úgy döntettem, az ügy biztos nem lehet fontosabb, mint az Én képem, így berontottam a szobába.

─ Apa! Apa! Nézd, mit rajz... ─ a szavam is elállt. 

Apa ölében egy nő ült. A nőnek a blúza a földön hevert, apa inge pedig szét volt gombolva. Arca a nő nyakán járt, ám mikor meglátott rögtön kiegyenesedett, miközben bele csípett a ─ már szinte elélvezett ─ nőbe, hogy társaságuk akadt.

Az asszony gyorsan felpattant, felvette a földről a blúzát és magára vette.

─ Mit csinálsz itt, kincsem? ─ jött oda hozzám kissé idegesen apa, mialatt az ingét gombolgatta. Leguggolt elém és úgy nézett bele értetlen szemeimbe. Nyugtalanul beletúrt a hajába, majd lepillantott a kezemben tartott lapra. ─ Ezt nekem készítetted? ─ nyúlt érte.

─ Ühüm ─ bólintottam lassan. 

─ Nagyon szép! ─ mosolygott rám, ám még mindig láttam a szemében, hogy ideges.

─ Te biztos csak Dea lehetsz! ─ lépett apa mellé a nő.

Kíváncsi tekintettel néztem fel rá, ám nem tudtam őt hova tenni. Ugyanis a nőnek nem volt arca...

 ⃰

Zihálva ébredtem. 

"Már megint mi volt ez az álom? Minden olyan valóságosnak tűnt. Még az az arctalan nő is."  

─ Aish! Kit érdekel? Csak egy álom volt! ─ töröltem meg szemeimet. 

Valaki kopogott az ajtómon, majd egy ismerős nő dugta be a fejét szobámba.

─ Dea, gyere, kész a vacsora! ─ szólt Park Sea Jin, az egyik befogadószülőm. 

─ Rendben, ajumoni. Pár perc és ott vagyok ─ mosolyogtam rá, miközben egy kicsit meghajoltam.

─ Oké ─ formált mutató- és hüvelykujjával egy "o" betűt, majd vidáman kiment a szobámból. 

Gyorsan kipattantam az ágyból, megfésültem, majd összekötöttem a hajam és átcseréltem a hatalmas "alvópólómat" egy farmerre és egy kockás ingre. Végül is ez volt az első alkalom, hogy Ők és Én együtt ettünk, ezért számított a megjelenés. Legalábbis szerintem.

Megállapítottam, hogy minden rendben van és elindultam. 

A ház nem volt túl nagy, de minden elfért benne, ami csak kellett. És legalább nem tévedtem el. Le ballagtam a lépcsőn, miközben egyre izgatottabb lettem. 

Útközben nem kérdezősködtek olyan sokat, gondolom látták rajtam, hogy fáradt voltam, így biztos voltam abban, hogy azt most fogják bepótolni.

Gyorsan megtaláltam az étkezőt ─ am mellesleg a nappaliban volt. Bent már meg volt terítve a hagyományos módon.

Az asztalon volt minden; kimcsi ─ természetesen ─, szójaszósz, rizs, leves, zöldségek, tészta, marhahús, ragu és egyéb finomságok. Nem is tudtam, hogy hova nézzek. 

─ Tetszik? ─ lépett oda mellém Park Sang Hun. Kezében egy könyvet tartott, orrán egy olvasószemüveg pihent.

─ Igen, ahjussi. Rég láttam ilyen szépen megterített asztalt ─ mosolyogtam rá. És ez igaz volt. 

Otthon gyakran eljártam keleti éttermekbe, de ott mindig csak egy-egy ételt kértem, így nem nagyon élvezhettem az esztétikai megterítés csodáit. Ám itt minden tökéletes volt.

Röviden a koreai megterítésről

Az elrendezésnél figyelembe veszik a színeket, az összetevőeket és az ételek hőmérsékletét is. A másodlagos ételek mindig az asztal közepére kerülnek, és aköré rakják a további ételeket, mint például a kimcsit és a rizst.

─ Te aztán gyors vagy ─ lépett be a szobába mosolyogva ajumoni. ─ Sajnos, ez másokról nem mondható el. ─ pillantott mérgelődve a karján lévő karórára. 

─ Talán várunk még valakit, ajumoni? ─ kérdeztem, de még mielőtt bármit válaszolhatott volna nekem az ajumma megszólalt a kapucsengő.

─ Áhá! Ez csak ő lehet! Na most ellátom a baját! ─ viharzott ki az előszobába, miközben az ujját rázogatta. 

─ Ahjussi, ki jött meg? ─ érdeklődtem. 

─ A fiam. Nagy ritkán itt szokott vacsorázni vasárnaponként, de sajnos nagyon elfoglalt ─ húzta el a száját ahjussi, de aztán rögtön fel is derült az arca, mikor meglátta az ajtó küszöbén a  fiát. Odasietett hozzá, majd pedig boldogan megölelte. 

─ Appa, összeroppantsz! ─ szólt komoran a férfi.

─ Aiggo! Hiányoztál ám, te gyerek! Többször is meglátogathatnád a szüleidet ─ engedte el fiát az ahjussi, miközben "durcásan" összefonta karját a mellén. 

Így most már jobban megnézhettem a férfit; egy szürke öltönyt viselt, ami mellesleg nagyon jól állt rajta. Festett szőke haja oldalt le volt borotválva,  füléből pedig karika fülbevalók lógtak. Nos, ha azok a karika fülbevalók nem lettek volna ott, azt mondanám, hogy jól nézett ki. 

Kár, hogy a modora borzalmas volt.

─ És Te ki vagy? ─ tette zsebre kezét hanyagul, miközben fekete szemeit rám szegezte. Meglepődve néztem rá, majd pedig körbe tekintettem a szobában, de senki nem volt ott. Minden bizonnyal az ajumma és ahjussi kimentek a konyhába. 

Nagyon törtem a fejem, hogy mégis hogyan mutatkozzak be neki. Biztos, hogy több volt mint húsz, de még sosem találkoztunk. Most akkor magázzam, vagy egyszerűen csak letegezzem? A francba! Nem tudom.

─ Szia! A nevem Kim Dea. Egy ösztöndíj programmal jöttem Koreába, és a szüleid az elszállásolóim. Örülök a találkozásnak! ─ hajoltam meg előtte. Miután kiegyenesedtem vártam egy kicsit, hátha ő is bemutatkozik nekem, de semmi sem történt. Csak állt, és engem nézett. Aztán... félmosolyra húzta a száját, beletúrt a hajába, majd pedig megszólalt:

─ Tudod, egészen jó a koreaid, de a modorod borzalmas ─ ni csak, ki beszél. ─ Nem tudod, hogy hogyan kell megszólítani itt, Koreában, a nálad idősebbeket? Azt ajánlom, ezt gyorsan tanuld meg, különben még bajod származhat belőle. ─ azzal már ment is volna ki, a konyhába, de még gyorsan visszafordult, és egy kicsit meghajolt előttem. ─ A nevem Park Taeyang. Örülök a találkozásnak!

Ezzel a mondattal hagyott ott a szobában, nekem pedig kedvem lett volna egy jó nagyot belerúgni valamibe, hogy lecsillapítsam a dühömet. 

Röviden a koreai megszólításokról

Ajumma: általában a 30 év fölötti nőket szokták így szólítani a fiatalabbak. Használhatják barátoknál, családnál, de még idegeneknél is. Hivatalosabb megfelelője az ajumoni.

Ahjussi: az ajumma férfi megfelelője. 

Appa: az apa koreai megfelelője.