3. Fejezet

Valamilyen értelmetlen oknál fogva sajnos letörlődött az egész 3-dik fejezetem, ezért (mivel voltam olyan "okos" és nem mentettem le más helyre) most az egészet újra kellet írnom, így előfordulhat néhány szöveges eltérés az előző változattól, ám a tartalma ugyan az. Remélem, hogy ilyen többet nem fog velem előfordulni. Ennek elkerülése érdekében, most már két helyre is elmentem a dolgaimat. 
Jó olvasást! :)

Dea

─ Apa! ─ rohantam egy magas, sötétbarna hajú alak felé. Az alak nevetve széttárta kajait, és úgy várt. Engem. Mikor odaértem hamar felkapott és a levegőben megpörgetett.
─ Hát itt van az én gyönyörű kislányom! Hiányoztam?
─ Nagyon! ─ nyomtam egy cuppanós puszit apa arcára, mire ő még hangosabban felnevetett. ─ Már alig várom, hogy Koreába menjünk ─ vigyorogtam rá.
─ Hohó! Még meg sem érkeztem! mutatott körbe apa a reptéren. ─ Igen, a reptéren voltunk, de ezt eddig észre se vettem.  
Anya jelent meg mellettem. Csak úgy hirtelen. A semmiből. Ég kék szemével rám pillantott, majd így szólt:
─ Apád bizonyára arra célzott, hogy a legközelebbi géppel már indultok is ─ tekintett szúrós szemekkel apára. Egy ideig szemeztek egymással én pedig köztük álltam. A levegő szinte vibrált körülöttük. De szó szerint. 
Egyszer csak azt vettem észre, hogy körülöttem minden ég. Forróság volt. De én dideregtem Éreztem a hőt a testemen, ám majd megfagytam. 
Hirtelen apa kezét éreztem a vállamon. Lassan újból felmelegedtem, de ekkor egy másik kéz landolt testemen. Az hideg volt. És idegen.
Minden összezavarodott. Egyik felem reszketett, a másik lázban égett...
─ Gyere, Dea! Indul a repülő. kapott karjába apa. Minden újból a régi volt, csak egy valami hiányzott...
 ─ Anya. Anya! Anya! ─ sehol sem láttam anyát. "Hol van? Hová tűnt?" zakatoltak fejemben a kérdések. 
─ Shhh! Anya elment, kincsem! ─ nyugtatott apa, miközben apró fejemet simogatta.
─ Nem, még nem búcsúztam el tőle! Anya! Anya! ─ újból égni kezdett mindenem. De én csak tovább ordítottam. 
Aztán minden elsötétült...

  ⃰

─ Kisasszony! Hölgyem! Jól van? ─ egy kéz rázogatott. Lassan kinyitottam a szememet, és a szomszédomra pillantottam, aki engem ébresztgetett. Kedves, idős bácsi volt, de angolul beszélt hozzám.  ─ Jól érzi magát?

─ I-igen ─ bólogattam, bár magam sem voltam biztos abban, amit állítottam. Éreztem, hogy teljesen megizzattam.  
─ Menjen ki, és mosakodjon meg! Higgye el jót fog tenni.

Bólintottam egyet, mire ő rögtön felpattant, és kiengedett az ablak melletti ülésből. Halványan rá mosolyogtam, majd egy kicsit émelyegve a mosdó felé vettem az irányt.
Amint beértem rögtön magamra zártam az ajtót és... TACCS. Igen. Pontosan az landolt a vécében, amit gondoltok, ezért ezt inkább nem részletezném.
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd a mosdókagylóra támaszkodva megmostam az izzadt és egyéb dolgoktól koszos arcomat.
─ Hülye szendvics ─ motyogtam magamnak. Nem tudom, hogy Mama mit rakott bele, de nagyon megviselte a gyomromat. És az az álom... még borzalmasabb volt. Vajon miért álmodhattam azt. 

─ Aish! Ez csak egy álom! ─ szóltam hangosan, bár igazából rajtam kívül senki sem tartózkodott a helyiségben.

     Soha életemben nem beszéltem még magamhoz ─ legalábbis hangosan nem. Ami azt illeti, ha az ember magához beszél gondolatban, az nem baj, mert mások úgysem hallják. De ha valaki már hangosan gondolkodik, az nem csak azért rossz, mert mások hallják, hogy az illetőnek min kattog éppen az agya.

     Az emberek ilyen helyzetekben szeretnek egy öt versszakos nyelvtörőnek a kimondásával megegyező betegség nevével illetni a másikat, vagy éppen egyszerűen csak rámondják azt a „nem komplett” jelzőt. Pedig az is megeshet, hogy „vétkes” személy csupán csak szeret hangosan elmélkedni.

     Hál’ istennek én nem tartozom az utóbbi csoportba, inkább megmaradok a klasszikus, „befogom a szám és úgy gondolkodom” módszernél, és ezt gyakran is szoktam csinálni, igaz általában hülyeségekről, mint ahogy most is.

     „Ki gondolkodik azon, hogy mások hogyan gondolkodnak?” Egyértelműen csak én lehetek az a személy, akinek ilyen baromságokon jár az agya. De nem bántam. Főleg azért, mert elvonta figyelmemet az álomról, na meg a vécében úszkáló, tegnap esti vacsorámról.

     Gyorsan lehúztam a toalett tartalmát, megmosakodtam, megigazítottam a ruhám és a hajamat és vissza is mentem a helyemre.

     Az idős úr szívélyesen vissza engedett a helyemre, melyet én egy halvány mosollyal köszöntem meg.

─ Máris jobban néz ki, kisasszony! ─ vigyorgott rám az úr.

─ Köszönöm ─ válaszoltam.

─ Honnan származik? ─ tette fel a kérdést a férfi. Gondolom nem tudta hová tenni az angol akcentusomat, a magas ─ százhetven centi ─ termetemet és a kissé ázsiai archoz hasonlító képemet.

─ Magyarország. Ön pedig bizonyára brit.

─ Ez így van! ─ húzta ki magát ─ a kelleténél lehet, hogy kicsit jobban ─ az angol úr. ─ De mondja csak, hogy lehet, hogy egy ilyen fiatal hölgy, mint maga már Koreába utazik?

─ Megnyertem egy ösztöndíjprogramot, így gondoltam; miért ne? ─ szóltam őszintén.

     Igen, engem is, ahogy minden gyereket, arra tanítottak, hogy idegenekkel ne álljak szóba. De hát mégis mit árthatott volna nekem ez a bácsi? Különben is, jó volt valakivel beszélgetni. Így legalább, ha nem is teljesen, de valamennyire feloldódtam.

     Így nem kellett egyfolytában anyán járnia az agyamnak. Nagyon szerettem anyát, ő mindig kedves volt hozzám. Ám mikor apa végleg kilépett az életünkből teljesen megváltozott.

     Miután apa eltűnt megkérdeztem anyutól, hogy hol van, mire ő csak ennyit válaszolt: „Biztos talált valami nőcit, akivel hetyeghet.” Akkor még nem értettem, hogy ez mit jelenthet, most már annál inkább.

     De én soha nem tudtam volna elképzelni apáról ─ pedig most már világos számomra, hogy biztos van családja ─ így tovább lovagoltam a témán, míg végül anya egy „Jaj, menj már a szobádba játszani!” mondattal véget vetett az egésznek, majd bele kortyolt a poharába, ami tömény alkoholtól bűzlött, aztán pedig szippantott egyet abból a rühes cigarettájából.

Végül hozzászoktam a gondolathoz, hogy az „apa” szó tiltott a házban, anya pedig a szenvedélyeinek kielégítésére szokott hozzá. Az alkohol és dohány fogyasztása tizenegy éves koromra már az egeket verte. Végül ez okozta a vesztét is.

     Fájó emlékeimnek borotvaéles táncából a bácsi hangja zökkentett ki:

─ Milyen talpraesett egy lány.

─ Köszönöm ─ mosolyogtam rá, miközben úgy tettem, mintha fáradt lennék és megdörgöltem a szememet, de valójában egy könnycseppet morzsoltam el, ami éppen vándorútra akart térni a szememtől lefelé, az orcámon.

⃰

     Az egész utat végig beszéltem az idős, angol úrral. Nagyon kellemes társaságnak bizonyult, ám amint kinéztem az ablakon ez a bizonyos társaság eltörpült amellett a látvány mellett, ami elém tárult.

     A távolban Incheon fényei szikráztak az éjszakában, míg a tenger vizéről visszatükröződött a hold és a csillagok fénye. De rég láttam már ezeket a fényeket. Pontosan kilenc éve.

     Egy női hang szólalt meg a bemondóból; megkérte az utasokat, hogy foglaljunk helyet és kössük be öveinket, mert pár perc múlva leszállunk. Ezt még más nyelveken is elmondta, de azok már nem nagyon izgattak.

     Izgatottan kötöttem be az övemet, majd újra kipillantottam az ablakon és egy furcsa érzés szánkózott végig a hátamon. Hamarosan otthon leszek.

     Mielőtt még leszállhattam volna a gépről elbúcsúztam az angol bácsitól, aki nagylelkűen felajánlotta nekem, hogy ha majd egyszer Londonban járok, nyugodtam benézhetek hozzá ─ igaz, még a nevét sem tudtam. Így hát csak nagyokat bólogattam, aztán elváltak útjaink.

     Miután leszálltam a gépről rögtön fel is szálltam egy buszra, ami elvileg ahhoz a terminálhoz vitt, ahol a vendéglátóimnak kellett várnia rám.

     A buszon gyorsan megnéztem az üzeneteimet, amikből rengeteg volt, hála Rékának, aki rosszabbnak bizonyult, mint Mama. (Higgyétek el, huszonegy írott üzenet után ti is így gondoltátok volna.)

     Hamar válaszoltam neki, hogy biztonságban megérkeztem, mire ő a következőt írta: Na végre! Már nem tudtam elképzelni, hogy hol a szarban vagy. Már azt tervezgettem, hogy utánad megyek repülővel.” Erre a kijelentésére felnevettem, igaz egy kicsit hangosan, mire a többi utas kómás és rosszalló tekintettel pillantott felém.

     Szerencsémre gyorsan megérkeztünk, így sietve ─ jó nagy adag izgulással fűszerezve ─ leszálltam, és elindultam a terminál felé.

     Ott magamhoz vettem a csomagjaimat, aztán bementem a váróba. Egyszerűen hatalmas volt; üvegfalak vettek körbe, amik színtisztára voltak pucolva. Nem volt zsúfoltság, sőt. A hely kellemes volt és tágas.

     A bejáratnál, a korlátok mögött emberek hada sorakozott fel. Valakik csak egymagukban ─ vagy családjaik társaságában ─ várták vendégeiket, szeretteiket. De engem nem ők érdekeltek.

     Én inkább azokat az embereket fürkésztem, akik hatalmas táblákat lebegtettek kezeikben, amikre nevek voltak felírva, hol jelekkel, hol betűkkel. Reméltem, hogy vendéglátóim az utóbbi opciót választják, mert ─ bár a beszéd ment ─ a jelek leírásával és felismerésével még gondban voltam.

     Kim Dea. Kim Dea. Kim... Megvan!

     Amint megtaláltam az adott táblát ─ hál’ istennek betűvel írták ─ odasiettem a már idősebb koreai párhoz. Udvariasan meghajoltam előttük, és már épp szóra nyitottam volna a számat, mikor ők kezdtek el hozzám beszélni. Angolul.

     (Az asszony valamit beszélt hozzám fülig érő szájakkal, de azt inkább nem fordítom le nektek, mert a végén még valami orbitális baromságot írok ide.)

     Mosolyogva végig hallgattam, majd mikor befejezte én szólaltam meg. Koreaiul.

─ Üdvözlöm Önöket! A nevem Kim Dea, maguk pedig minden bizonnyal Mr és Mrs Park. Nagyon örvendek a találkozásnak ─ hajoltam meg előttük ismét csak.

     A férfi és a nő egymásra pillantottak, majd a férfi rám mosolygott és mosolyogva megszólalt.

─ Mi is úgy szintén örülünk! ─ hajoltak meg ők is egy kicsit. ─ Az én nevem Park Sang Hun, ő pedig itt a feleségem, Park Sea Jin. Ne haragudj, de nem voltunk benne biztosak, hogy beszélsz koreaiul, ezért üdvözöltünk angolul.

─ Ugyan semmi baj ─ legyintettem egyet.

     Mrs Park rám pillantott, majd így szólt:

─ Látom már fáradt vagy. Gyere, elviszünk az új otthonodba.

     Boldogan bólintottam rá az ajánlatra, mire Mr. Park felkapta a csomagjaimat, és úgy indultunk ki az Incheoni reptérről.

⃰

Taeyang

     Üresek voltak az utcák. Egy fekete autó gurult végig az aszfalton az éjszakában.

─ Hangosítsátok fel! ─ mordult rá a hátul ülő, negyvenes éveiben járó férfi az elől ülő két emberére.

     Az egyik engedelmesen felhangosította a rádiót, míg másik megállt az egyik utcalámpa előtt.

Gond nélkül áthajthatott volna a piroson, de minek a siettek volna? Pedig jobban tették volna.

     A semmiből négy kocsi jelent meg és vette körbe az autót. A két elől ülő személynek esélye sem volt gondolkodnia; a jobb oldali kocsinak a lehúzott ablakából egy fegyveres kéz nyúlt ki, majd két pontos célzás kíséretében szétloccsantotta az agyukat.

     Ekkor mind a négy kocsiból kiszállt az összes ember, köztük Taeyang és G-Dragon is, és a hátsó ülésről kirángatták az öltönyös férfit, majd az útszélére ráncigálták.

─ Hát te mit keresel itt? ─ kérdezte Teayang, miközben egy félmosolyt küldött barátja irányába.

─ Unatkoztam, és gondoltam megnézem, hogy te mit csinálsz ─ vont vállat Ji Yong, aztán ráförmedt az útszélén rimánkodó férfira, hogy fogja be.

─ És hogy állsz? ─ kérdezte Taeyang.

─ Már befejeztem ─ mondta flegmán G-Dragon.

─ Mi? Ji Yong, te lerendeztél tíz embert kevesebb, mint egy nap alatt? ─ Taeyangnak még a szája is tátva maradt. Mindannyian kaptak egy listát tíz-tíz emberről, akiket meg kellett látogatniuk, és egy kicsit elkellett velük „beszélgetniük”.

─ Ja. És mellesleg nyolcat rá is vettem, hogy csatlakozzon a Maffiához. De kettőt nem tudtam, mert ebédidő volt, én meg rohadt éhes voltam, ezért inkább gyorsan lerendeztem őket.

─ De ugye nem volt baj? ─ ráncolta homlokát Taeyang.

─ Dehogyis! Hamar beültünk egy büfébe, aztán bekaptunk pár falatot. Igaz fiúk? ─ fordult embereihez Ji Yong, akik a férfit állták körül ─ na, nem mintha megtudott volna szökni. Emberei vigyorogva bólogattak, miközben kitört belőlük a beszélhetnék, és azt kezdéketék el mesélni Taeyang embereinek, hogy mit ettek abban a bizonyos büfében.

─ A maffiacsaládokra értettem ─ sóhajtott Taeyang, mire hangjára mindenki abbahagyta a beszélgetést.

     Ji Yong egy kicsit elgondolkodott, aztán megrázta a fejét, jelezve, hogy nem volt semmi féle gond sem.

─ És te? Hogy haladsz? ─ tette fel a kérdést GD.

─ Hatból három ─ húzta el a száját barátja.

─ Mennyi? ─ kacagott fel Ji Yong. ─ Azt meg hogy csináltad?

─ Ismersz. Eléggé türelmetlen vagyok ─ vont vállat Taeyang.

─ Na de ennyire? ─ rázta a fejét GD, miközben átölelte társa vállát és úgy baktattak közelebb az életérét könyörgő férfihoz. ─ Van egy ajánlatom a számodra. Én ezt megcsinálom helyetted, te pedig mehetsz a dolgodra. Na?

─ És ebben neked mi lenne a jó? ─ mondta elgondolkodva Taeyang.

─ Tartoznál nekem egy szívességgel ─ válaszolt Ji Yong.

     Taeyang barátjával szembe fordult, aztán ─ ritka alkalmak egyikeként ─ elmosolyodott és elfogadta G-Dragon kinyújtott kezét, majd megrázta azt.

─ Rendben.

─ Ez az! Nem fogod megbánni Tae! ─ vigyorgott Ji Yong, aztán összecsapta tenyerét és a remegő férfi felé fordult.

─ Szóval. Hogy akarod? Intézzük el gyorsan és fájdalom mentesen, vagy lassan és...

─ Beállok a maffiába! ─ ordította a férfi, miközben félelmében már be is csinált. Jól tudta ki állt előtte, és hallotta, valamint látta is az előbbi párbeszédet, ezért inkább a gyors utat választotta, és csatlakozott a Maffiához. Inkább ez, mint hogy Kwon Ji Yong megkínozza.

─ Ne már! ─ rúgott idegesen egyik embere  lábába Ji Yong, aki ezt szó nélkül tűrte. Taeyang egy kicsit elnevette magát, de amint emberei ránéztek ő már újra felvette a komoly ábrázatát. ─ Egy kicsit hagyhattál volna játszani, bazdmeg! Most azonnal visszavonod azt, amit mondtál, és azt mondod: „Nem fogok beállni közétek!” ─ idegeskedett GD, ám mikor a férfi nem akart neki engedelmeskedni előkapta a kését, és már épp lesújtott volna áldozatára, mikor egy kéz megállította.

─ Hagyd! Már válaszolt ─ rázta a fejét Taeyang. Egy kicsit együtt érzett Ji Yong-gal; egy olyan őrültnek, mint amilyen barátja is volt, kellettek az ilyesfajta „játékok”. ─ Gyere, inkább menjünk haza.

─ Jó ötlet ─ bólogatott csalódottan Ji Yong, majd mind a ketten kocsisaikhoz sétáltak kíséreteikkel és beszálltak, ám még mielőtt elindultak volna Taeyang megadott a ─ még mindig az útszélénél gubbasztó ─ férfinak egy címet és egy időpontot és már el is száguldottak a férfit otthagyva az úton.