2. Fejezet

Dea

         

A kocsiablakából néztem, ahogy a táj elhalad mellettünk. Illetve mi robogtunk el a táj mellett a nagyszüleim régi Opelében, de ez nézet kérdése volt.

Még csak a teljes sötétségbe borult fákat és a szürke, füves mezőket, na meg a lassan forgó szélkerekek alakját lehetett látni. Hajnali négy óra volt, így az országúton még senki sem vezettet, rajtunk kívül.

Nagyiék még nem akartak feltérni az autópályára, mondván, ott nem olyan biztonságos. Én nem hibáztatom őket. Az ő korukban már én sem mernék az ezerrel száguldozó autók közt menni, de akkor is, mi időre mentünk. Ráadásul így sokkal előbb felkelett kelnem. Na, nem mintha aludtam volna bármennyit is. Egyszerűen ahhoz túl stresszes állapotban voltam.
Így, miközben a mellettem hangosan szuszogó, szőke barátnőm, Réka mélyen aludt, én csak ültem az ágyon, és néztem ki a fejemből.

─ Vigyázz az őzre! ─ kiáltott fel a nagymamám, ezzel szegény Rékát felébresztve, aki hátul ült velem, engem kizökkentve a gondolkodásból és persze a nagyapámat halálra rémisztve.

─ Ne rikoltozz már itt nekem! Különben is, már rég a túloldalon van ─ mérgelődött Papa. És igaza volt.

Az előbb én is láttam azt, ahogy az őz szeme megcsillan az autólámpájának a fényében, de hamar észbe kapott a szegény pára, és eliszkolt az útról.

─ És mi lett volna akkor, ha elütöd? ─ erősködött tovább Mama. Nem szerette azt, ha egy párbeszédet nem ő fejezhetett be.

─ Akkor meg lett volna a mai vacsoránk ─ vonta meg a vállát, majd hamar hátra fordult és rám kacsintott. Gyorsan visszamosolyogtam rá, de már alig vártam, hogy ismét csak az utat nézze, mert ez azért eléggé veszélyes egy póz volt. Szerencsére még időben visszafordult, így én ki tudtam fújni a benn tartott levegőmet.

A nagyszüleim tovább veszekedtek, mi pedig rajtuk kuncogtunk ott, hátul. Olyanok voltak, mint két gyerek, és mire észrevehették volna már nem is az őzről volt szó, hanem valami kulcsról vitáztak.

Pár perc után abbahagyták, és újból csend uralkodott a kocsiban. Eléggé nyomasztó volt, ám Réka hamar megtörte:

─ És mi lesz a kézivel?

─ Nem tudom ─ vontam meg flegmán a vállamat.

─ Mi az, hogy nem tudod? ─ nézett hátra rám Mama kérdő tekintettel.

─ Hát az, hogy nem tudom.

─ Na de kincsem! Eddig a kézilabda jelentett neked mindent! Biztos lesz majd a suliban egy csapat. Folytasd! ─ mosolygott rám a nagyi, miközben Papa helyeslően bólogatott, Réka pedig... nos, ő neki már csak a jelenléte is bíztatott.

Igaza volt Mamának. Anya halála után semmire sem tudtam koncentrálni, az életem fenekestül felfordult. Egy nagy káosz volt bennem, amit nagy nehezen Réka segítségével rendbe tudtam tenni. És a kézilabda segítségével.

Egyszerűen imádtam mindent, ami csak kézi volt. A wax tömény illatát, a ragacs fogását, ami ha egyszer a pólódra került többé már nem tudtad róla leszedni. A labdapattogtatás hangját és persze magát azt az érzést, mikor a kicsi gömb kirepül a kezedből, be egyenesen a hálóba, ezzel pontot szerezve az egész csapatnak. Az a világ leggyönyörűbb érzése.

Ám mindezek ellenére nem szerettem volna elhamarkodott döntést hozni. Igaz, imádtam kézizni, de tudtam, rengeteg teendőm lesz Koreában. Iskolába járás, beilleszkedés, tanulás. És persze apa megtalálása.

─ Még átgondolom ─ feleltem halkan, majd az ablak felé fordultam, és ismét csak a tájat kezdtem el nézni. Mama lemondóan visszafordult, majd benyomta a rádiót. Réka rosszallóan elhúzta a száját, ─ ezt mindig akkor csinálta, mikor valakit ki akart oktatni, de tudta, hogy annak nem most van itt az ideje ─ aztán ő is elkezdett az ablakon kifele bámulni.

Papa úgy döntött, hogy most már ideje lesz az autópályán haladni, így az első adandó alkalomkor felhajtottunk rá, és ott folytattuk tovább utunkat, Budapestre, a reptérre.

⃰

─ Tessék, itt vannak a szendvicsek, meg egy kis üveg víz! ─ nyújtott át nekem Mama egy zacskót kissé durcás fejjel. Azért volt ilyen morcos, mert nem engedtem neki, hogy a tegnapi „rántott hús rizzsel” vacsorát elcsomagolja nekem. De most komolyan. Hogy tudna bárki is a repülőn, a fapados osztályon ilyeneket enni?

─ Köszönöm! ─ mosolyogtam tényleg hálásan, ő pedig visszamosolygott rám. Ezek szerint minden el lett felejtve.

─ Vigyázz magadra kislányom! ─ nyomott két puszit az arcomra Papa, aztán pedig megölelt. Valaki kínosan érzi magát, ha mások idegen helyen ölelgetik. Ez rólam nem mondható el. Mindig örültem annak, ha valaki megölelt. Az olyan megnyugtató volt. és persze most, hogy a reptéren állunk ez egy kifelejthetetlen mozdulat volt, hiszen bő egy évig nem is fogjuk egymást látni.

─ Hogyan fogok én így veled beszélni? ─ ölelt meg Mama könnyes szemekkel.

─ Mama, ezt már megbeszéltük. Ott a gép, rajta van a Skype. Bár mikor amikor beszélni akartok velem csak felhívtok videó hívásban, és én már ott is leszek. Tudod, ez már a huszonegyedik század ─ vigyorogtam.

─ Jó, de mi azt nem tudjuk kezelni ─ akadékoskodott tovább a nagymamám.

─ Majd akkor én átmegyek Önökhöz, és segítek ─ mosolygott kedvesen Réka, mire Mama kedvesen megsimogatta a karját.

─ Köszönöm, drágám!

─ Ó, semmiség.
Mama még egyszer megölelt, aztán hagyta, hogy Rékától is elköszönjek.

─ Hiányozni fogsz, te ütődött! ─ zártuk össze egymás körül a karunkat.

─ Te is nekem! ─ szorított még jobban magához Réka. ─ Mindenről beszámolót akarok.

─ Mindenről? ─ húztam össze szemöldökömet, ő pedig halkan felnevetett mellettem.

─ Tudod, suli, pasi ügyek ─ suttogta halakna a fülembe, hogy nagyiék meg ne hallják, de én éreztem a hangján, hogy sír. ─ És persze ha bármi hír van az apukádról, arról azonnal tudni akarok.

─ Úgy lesz ─ toltam el magamtól, és azt vettem észre, hogy én is könnyezek.

Nem az utazástól féltem. Régen rengetegszer utaztam repülővel Koreába, mikor még apa tartotta velünk a kapcsolatot. Inkább csak attól az egy évtől féltem, amit a nagyszüleim és Réka közelsége nélkül kellett leélnem, De hát, én választottam ezt az utat. És ha egyszer valamibe belekezd az ember, azt illik is befejezni.

Egy darabig még Mama oktatott arról, hogy egyek sokat, mert ha lesoványodom, akkor nagyon dühös lesz ─ ne akarjátok megtudni, hogy az milyen ─, hogy télen öltözzek fel melegen, és hogy rendszeresen egyek gyümölcsöt. Meg zöldséget. Meg húst. Na, szóval a mondanivalójának a kilencven százaléka a kajáról szólt.

Papa rám parancsolt, hogy aztán nehogy valami koreai fiúval jöjjek haza, de én megnyugtattam, hogy ilyen nem fog előfordulni. Rékát ─ még egyszer ─ megöleltem, aztán már hallottam is a hangos bemondóban a járatom indulásának jelzését.

Újból megöletem mindenkit, immáron harmadszor, majd megfordultam, és a kézipoggyászom kíséretében elindultam az egyik terminál irányába, ami egyenesen a géphez vitt. Elvették a jegyem és az útlevelem, majd miután átvizsgálták már mehettem is.    

Még utoljára hátranéztem. Mama sírva integette utánam, míg Papa mellette állt, és nyugtatóan átkarolta. Réka pedig vigyorogva nézett rám, ám láttam a szemében, hogy szomorú. Ám mennem kellett.
Intettem nekik egyet, aztán elindultam életem egyik legnagyobb utzására...

Taeyang


Fekete lakk cipők topogtak végig a vörös szőnyeges folyosón.  A fehér falakat képek díszítették, fényt pedig az egyik oldalon lévő üvegfal biztosított. Innen, a huszonharmadik emeletről gyönyörű kilátás nyílt Szöul hatalmas városára, melyben most is zajlott az élet. Ám ez a folyosón menetelő 
Taeyangot egyáltalán nem érdekelte. 
Embereit pedig nem érdekelhette a kilátás, ha főnöküket sem izgatta fel. Csak követték Taeyangot egyenesen a folyosó végéig, ahol egy kétszárnyas ajtó állta útjukat. 
Ám ezen az akadályon hamar túl jutottak; két ─ meglepő módon ─ fekete öltönyös, izmos férfi előre lépett, és kitárta az ajtót Taeyang előtt.
Bent már vártak rá; T.O.P a hosszú asztal légvégebe ült (vagyis az asztalfőn), Daesung tőle jobbra foglalt helyet, és úgy vigyorgott Taeyangra. Seungri pedig egy ülést kihagyva Daesung oldalán ült, miközben egy narancsot hámozott késével, aminek a héja végül az asztalon kötött ki. Egy kicsit felpillantott, biccentett társa irányába, majd visszatért gyümölcse hámozásához.
Taeyang végül T.O.P bal oldalán foglalt helyet.
T.O.P keresztbe tett lábakkal ült a bőrhuzatos széken, miközben telefonját nyomkodta. Ő volt a legidősebb, és egyedül csak ő tarthatta az Elnökkel a kapcsolatot, ezért érthető volt, hogy - ha nem is közös megállapodás alapján ─ ő lett a Szöuli maffia vezére.
─ Valami nem tetszik, Taeyang? ─ kérdezte T.O.P, mikor észre vette Taeyang unott tekintetét. A férfinak most pont nem volt kedve ehhez az egész megbeszéléshez. Legalábbis T.O.P azt mondta neki, hogy most az lesz.
─ Csak azt szeretném megtudni, hogy minek kellett idejönnünk vasárnap. Nem ért volna rá hétfőn?
─ Nem. ─  rázta meg a fejét T.O.P ─ Ez most sürgős.
─ Akkor miért nem kezdjük? ─ tárta szét a karját Daesung. Neki sem volt kedve itt lenni, így inkább bekapcsolódott a beszédbe. Seungri továbbra is narancsát pucolta, és egy szót sem szólt.
─ Ji Yong még nincs itt ─ jelentette ki T.O.P egyszerűen. 
Csak ennyi kellett; G-Dragon lépett be az ajtón. Vörös haja tökéletesen be volt állítva, fekete bőrdzsekijén pedig egy porszem sem látszódott. Tökéletes volt a megjelenése, igaz rajta kívül mindenki öltönyt viselt, míg ő az utcai divatot követte.
Mielőtt még vidáman megszólalhatott volna, T.O.P közbe vágott:
─ Késtél. Megint.
─ Héé! Tehetek én róla, hogy Szöulban lehetetlen közlekedni? Ha ti azt tudnátok, hogy mekkora forgalom van odakint! ─ vette le bőrdzsekijét, majd a pólóját kezdte el úgy rázogatni, mintha a fáradságtól megizzadt volna és meleg lenne.
─ Tudjuk GD. Tudod, mi is Szöulban élünk ─ nézett rá Taeyang komor tekintettel. 
Ji Yong elhúzta a száját, majd morcosan leült Taeyang mellé. Seungri abbahagyta a ─ amúgy már kész ─ narancspucolást, és T.O.P felé fordult, aki letette telefonját, könyökével megtámaszkodott az asztalon, ujjait pedig összefűzte és úgy kezdett el beszélni:
─ Szóval, új parancs érkezett Kínából, az Elnöktől; úgy tűnik, hogy kell egy kicsit szitálnunk. ─ (szitálás: ők így nevezték azt, mikor a maffiacsaládok elsokasodtak és egy kicsit meg kellett őket ritkítani. A nagyok fenn maradtak, a kicsik kihullottak.) 
─ Szitálni? ─ vonta fel szemöldökét furcsállva Taeyang. ─ De hisz' kevesebb, mint négy éve, már végeztünk egy nagytakarítást.
─ Igen, de ez most más lesz. Négy évvel ezelőtt megengedtük, hogy eltűnjenek innen, és máshol telepedjenek le, de most nem. Vagy mellénk állnak, vagy pedig meghalnak. És nem lesz köztes út.
─ Ennyire elszaporodott volna a fajtánk? ─ rázta rosszallóan a fejét Seungri. Nem szerette a maffia életet, ugyanis úgy kényszerítették bele. Ám nagyon értette a dolgát, ha arra volt szükség. 
─ Úgy tűnik kemény hónapok elé nézünk ─ bólogatott nagyokat Deasung, miközben Seungri  meghámozott narancsát ette.
─ Te a narancsomat eszed? ─ kérdezte Seungri, bár nem nagyon izgatta a dolog. Deasung elmosolyodott, majd a felét átnyújtotta társának, a maradékot hamar bekapta.
─ Teát ne hozassak mellé? ─ kérdezte T.O.P haragos tekintettel. Hamar abbahagyták az evést, és ismét a "vezérre" néztek. ─ A lényeg az, hogy minél több családot próbáljunk meg bekebelezni. Mint azt tudjátok, pár hónapja volt az az incidens a rendőrökkel, ami miatt eléggé sok emberünk a börtönben végezte. 
─ Szóval akkor toborzunk? ─ kérdezte Ji Yong. Láthatóan neki tetszett az ötlet, bár biztos, hogy nem a békésebb rész.
─ Mondhatjuk ─ bólintott helyeslően T.O.P. ─ De van még egy fontos dolog. 
─ Mi? ─ ráncolta homlokát Taeyang.
─ Egy család ki fog maradni a listáról. Ahhoz jelen pillanatban túl gyengék vagyunk, hogy szembe szálljunk velük, így a toborzást a lehető leggyorsabban és észrevétlenebbül kell elvégeznünk. 
─ És ki az a család? ─ kérdezték szinte egyszerre a többiek, bár mind tudták a választ. 
─ A Kangnam-ku-i Kim maffiacsalád...