19. Fejezet

Daesung

2003. július

    

     ─ Akkor készítek nektek ebédet, és már mehettek is a strandra, oké? ─ mosolygott kedvesen Ji Yong anyja ránk.

     Mind az öten Ji Yong-ék nyaralójának hatalmas hátsó kertjében üldögéltünk a zöld pázsiton, és úgy néztük, ahogy barátunk számára kínos, számunkra inkább vicces beszélgetést folytat Kwon asszonnyal.

 ─ Rendben anya. De most már elmennél? ─ szűrte fogai közt Ji Yong. Az ahjumma rá se hederített fiára.

 ─ Fiúk, ti kértek valamit?

 ─ Meg vagyunk, köszönjük asszonyom ─ mosolygott rá Seung Hyun, mire mi is heves bólogatásba kezdtünk egyetértésünket kifejezve.

 ─ És hogy érzitek magatokat?

 ─ Nagyon jól, asszonyom. Köszönjük a meghívást ─ vigyorogtam rá Ji Yong anyjára. Az asszony fiatalos arca még inkább felderült, Ji Yng nagy sajnálatára.

 ─ Jaj, annyira örülök, hogy itt vagytok, fiú! Jiyongie ide még egyszer sem hozta egyetlen egy barátját sem. Most pedig ti itt vagytok, és…

 ─ Rendben anya. Most már magunkra hagynál?─ tette könyörgően össze két kezét Ji Yong, miközben feje színének az árnyalata egyre inkább hasonlított a paradicsoméhoz. Ezt meglátva mindannyian elnevettük magunkat.

 ─ Rendben, értem én! ─ sóhajtott nagyot Kwon asszony, majd mosolyogva megsimogatta fia haját, és visszaindult a házba.

     Amint az ahjumma hallótávolságon kívül esett Taeyang felpattant, és vigyorogva Ji Yong elé ment, aki duzzogva ült a fűben, tőlünk egy kicsit távolabb.

 ─ Na mi van, Jiyongiiiie? ─ nevetett Taeyang, miközben felborzolta Ji Yong  haját. ─ Ne szomorkodj, az én kedvemért! ─ azzal még meg is ölelte volna őt, ha Ji Yong nem löki el magától még időben. Taeyang a földön végezte, majd gurult pár métert a fűben, míg megállt, mi pedig egy pillanatig csak néztük, hogy egyáltalán megmozdul-e. Aztán felemelte fejét, egymásra néztek Ji Yonggal, majd elröhögték magukat. Példájukat mi is követtük, és egészen addig nevettünk együtt, amíg Taeyang visszaballagott hozzánk, és leült mellénk a fűbe, a tölgyfa árnyékába.

 ─ Bírom anyukádat. Aranyos ─ mondta csendesen Seungri. Ritkán szólalt meg, de mikor ezt tette mind rá figyeltünk. Válaszul Ji Yong csak elhúzta a száját:

 ─ Ha te így látod.

 ─ Tényleg, eddig miért nem mutattál be nekik? ─ kérdezte Seung Hyun Ji Yongtól. Ez volt az első alkalom, hogy Ji Yong szüleivel találkoztunk, pedig már nagyjából egy éve jó barátságban voltunk egymással. Ji Yong válaszként csak megvonta a vállát, és mi nem is faggattuk őt tovább. Tudtuk, úgy sem válaszolna.

 ─ Tetszik ez a hely. Többször is elhívhatnál ide minket ─ vigyorgott Taeyang, majd végignézett a tájon; egy hegyoldalon voltunk, egészen fent, ezért nem csak egy-két háztetőt láthattunk, valamint a fák hatalmas lombkoronáit, hanem a tengert is, aminek a partja a hegy lábánál volt.

 ─ Cöh. Ingyen élők! ─ rázta a fejét mosolyogva Ji Yong, aztán Seung Hyunra nézett. ─ Legközelebb Daesunghoz megyünk.

 ─ Ho-Hozzám?

 ─ Igen. A te szüleiddel sem találkoztunk még soha ─ mondta Taeyang, aztán Seung Hyunra nézett. ─ De Seung Hyunhoz is ám!

 ─ Hozzám? ─ kérdezte egyszerre a két névrokon.

 ─ Mindkettőtökhöz elmegyünk majd ─ nevetett Ji Yong.

 ─ Aish! Ez olyan idegesítő! Megbeszéltük, hogy őt ─ mutatott az idősebbik Seung Hyun a fiatalabbra. ─ Seungrinak hívjuk, ha mind az öten együtt vagyunk, de azóta se sikerült ezt megjegyeznetek ─ mérgelődött tovább a legidősebb.

 ─ És ha neked is lenne egy beceneved? És akkor biztos, hogy nem keverednénk bele ─ derült fel Taeyang arca, hosszú gondolkodás után.

 ─ Ez jó ötlet ─ értett egyet az ifjabb Seung Hyun, vagyis Seungri.

     Ezek után néma csend borult ránk, és azon gondolkoztunk, hogy milyen becenév lehetne az idősebb Seung Hyunnnak jó.

 ─ Mit szólnál… ─ szólalt meg hirtelen Ji Yong, de aztán elhúzta a száját. ─ Nem, az nem jó.

 ─ Aigoo! Ez így nem fog menni. Olyan nevet kell választani, ami illik rá, nem pedig egyet kitalálni ─ sóhajtottam fel.

 ─ Igen. Például szerintem Seungrinak nagyon jól áll ez a becenév, mert csak nézettek rá! ─ mutatott Taeyang a megnevezettre, mire mindannyian rá kaptuk a tekintetüket. Seungri erre egy kicsit összébb húzta magát, és félénken végig nézett rajtunk. ─ Olyan ártatlan, és… cuki.

     Erre természetesen mind felnevettünk.

 ─ Hát, Taeyang. Ezt a szót még életemben nem hallottam tőled ─ fogta a hasát a röhögéstől Ji Yong, mire Taeyang rá mosolygott.

 ─ Akkor jól jegyezd meg, mert többet nem is fogod.

 ─ Megvan! ─ csillant fel Ji Yong szeme. ─ Legyen a beceneved… T.O.P!

     Pár másodpercre elhallgattunk, úgy, hogy még a tücskök ciripelését is jól lehetett hallani. Aztán az érintett személy végül megszólalt:

 ─ Ennek a becenévnek nagyjából annyi értelme van, mint sivatagban cápát keresni.

 ─ Miii? Szerintem igenis jó név. Jó a hangzása ─ bizonygatta Ji Yong tovább az igazát, miközben mi majd’ megfulladtunk a nevetéstől.

 ─ Az lehet, de hogy illik ez rám? ─ röhögött Seung Hyun is.

 ─ Há’ mit tudom én. Csak úgy jött ─ vont vállat Ji Yong.

 ─ Ahogy a G-Dragon becenév is? ─ kérdezte Taeyang, mire mind döbbenten elhallgattunk.

 ─ Milyen becenév? ─ képedtem el.

 ─ Nem hallottátok még? Pedig már pár hónapja kitalált magának egy becenevet.

 ─ Na-na! Azért, az a név igenis jól hangzik ─ mondta Ji Yong, alias G-Dragon.

 ─ A G-Dragon? Honnan jött egyáltalán? ─ kuncogott halkan Seungri.

 ─ Na, figyeljetek! ─ gyürkőzött neki Ji Yong. ─ Ugye, a Yong angolul azt jelenti: dragon, a G pedig a nevem kezdő betűje szintén angolba formázva. És a kettő együtt G-Dragon. Mit szóltok? ─ vigyorgott ránk Ji Yong.

 ─ Azt, hogy ez egy borzalmas név ─ csóválta a fejét mosolyogva Seung Hyun.

 ─ De most miért? Gondoljatok bele; G, mint…

 ─ Fiúk, itt az ebédetek! ─ jött ki a házból fülig érő szájjal Kwon asszony, ezzel félbeszakítva fiát. Mindannyian felpattantunk, és oda siettünk az ahjummához. Egyedül Ji Yong morgolódott még egy kicsit magában, azért, hogy mi kinevettük őt, de aztán ő is utánunk sietett. ─ Na, vigyétek, aztán megenni ám mindent! ─ mosolygott ránk Ji Yong anyja.

 ─ Rendben, anyu ─ vette el anyjától Ji Yong az ételdobozokat, aztán intett nekünk. ─ Gyertek.

 ─ Köszönjük, ahjumma! ─ hajoltunk meg egyszerre a nő előtt, aztán követtük Ji Yongot, aki már a kapunál járt.

     Miután kiértünk a kapun, Ji Yong gondosan becsukta azt, aztán az idősebbik Seung Hyun mellé lépett:

 ─ Szerintem akkor is jó lenne neked az a becenév.

 ─ Szerintem meg nem ─ vágta rá Seung Hyun.

 ─ Hát, minden esetre, én úgy foglak hívni ─ vont vállat Ji Yong.

 ─ Meg ne próbáld!

 ─ De mit, T.O.P? ─ vigyorodott el G-Dragon ─ ahogy ő nevezi magát.

 ─ Te kis… Gyere csak ide! ─ kapott Seung Hyun Ji Yong után, de ő már lefelé száguldott a lejtőn. T.O.P ─ Seung Hyun ─ utána rohant, míg Taeyang, Seungri és én lassan hátul kullogtunk.

*

     Komótosan szálltam ki Seungriék kocsijából. Nem akartam elbúcsúzni az egyik legjobb barátomtól, aki a hátsó ülésen üldögélt a tőle megszokott csendben. Sőt. Igazából még az autóból sem akartam kiszállni, ahol Seungri szülei olyan kedvesen bántak velem. De amit a leginkább nem akartam, bemenni a házba, amit otthonomnak neveztem, de valójában inkább a pokolra hasonlított.

 ─ További szép nyarat, Dae Sung! ─ mosolyogtak rám Seungri szülei.

 ─ Önöknek is! ─ hajoltam meg mosolyogva, de valahogy egy kicsit talán erőltetetnek hatott. Mert az is volt. ─ Köszönöm, hogy elhoztak.

 ─ Ugyan, semmiség. Bármikor eljöhetsz majd hozzánk, ha gondolod ─ nézett rám Seungri anyja.

 ─ Rendben, köszönöm! Szia, Seungri! ─ integettem Seung Hyunnak, mire ő is elmosolyodott, és integetni kezdett nekem, miközben a kocsi lassan elindult, majd pedig eltűnt a házak között.

     Nagyot sóhajtva fordultam a kicsi, egy emeletes ház irányába. Kevés ablaka volt, és azt a keveset is mind sötétítő függöny borította. „Szóval már haza ért.”

     Lomha léptekkel elindultam a bejárat felé. Egy, kettő, három… annyiszor csináltam ezt, de az út valahogy sohasem akart nyolc lépésnél hosszabb lenni. Pedig én már a kilencnek is örültem volna. Egy lépéssel később értem volna be rémálmaim forgatóhelyére.

     A táskámból lassan előhalásztam a kulcsokat, majd alaposan megnézve a kulcsokat, kiválasztottam azt, ami nekem kellett, majd belehelyeztem a zárba, és fordítottam rajta egyet… De ez nem az a kulcs volt, ami a zárba illett. „De kár!”

     Kivettem a kulcsot, és behelyeztem helyette a megfelelőt. Ezt is mindig eljátszottam, de sajnos ez is csak pár másodperecet lopott el életemből.

     Az ajtó zára kattant egyet, és nem volt mit tennem; beléptem a félhomály és cigaretta füst árasztotta keskeny folyosóra. Jobbra a nappali és a konyha volt. Balra pedig a lépcső, amin az emeletre lehetett jutni. Bevallom, én az emeletet sokkal jobban szerettem, mint a földszintet; ott volt a szobám, és oda általában nem jött utánam. Általában.

     Halkan levettem magamról a cipőt, és a rendetlenül ledobott óriási munkabakancsok mellé helyeztem. A bakancsokat is megigazítottam, aztán lassan és hangtalan léptekkel felindultam az emeletre. Azonban…

 ─ Megérkeztél? ─ hallottam a mély, a cigitől rekedtes hangját a nappali árnyékából.

 ─ Igen ─ mondtam halkan.

 ─ És nem is köszönsz?

     Kifújtam eddig visszafojtott levegőmet, majd lassú léptekkel lejöttem a lépcsőről, és bementem a nappaliba.

 ─ Üdv, appa! ─ hajoltam meg az apám előtt, mire ő felhorkantott.

 ─ Mi az? Öt napig vagy távol, és azok az ostoba barátaid minden jó modort kiirtanak belőled? ─ nézett rám az apám. A szokásos helyén ült, a kedvenc fotelében, és azt a hülye baseballt nézte, aminek máig nem értem a lényegét. De nézze csak. Addig legalább békén hagy engem. Nem akartam válaszolni, mert a végén még valami vitába keveredtünk volna, és annak én ittam volna meg a levét. Mélyen felsóhajtott, aztán a konyhába mutatott. ─ Menj, és mosogass el.

 ─ Igen ─ bólintottam. A szokottnál gyorsabb léptekkel elviharoztam a tévé és az apám fotele közti területen be egyenesen a konyhába. Az ajtót gondosan magam után becsuktam, és máris az ablak elé léptem, amit az az ostoba sötétítő takart el. Elhúztam hát a fény útját álló függönyt, majd körül néztem a konyhában.

     Mindenhol mosatlan edények és evőeszközök voltak halomban. A rászáradt, kajamaradékos tányérokon legyek zümmögtek, a tegnapi ebédszerűség felett pedig több száz muslica repkedett. És akkor már a bűzről ne is beszéljünk.

     Gyorsan kitártam az ablakot, mélyen beszívtam a friss, ám forró nyári levegőt, majd neki gyürkőztem. Dühös voltam az apámra; „Még arra sem volt képes, hogy elmosogasson?” De ezt nem mertem neki szóvá tenni. Tudtam, hogy mi lett volna a vége.

     Így hát egyszerűen csak vizet eresztettem a mosogatóba, aztán elkezdtem az apám mocskát feltakarítani.

*

     Arra ébredtem, hogy valaki a lábamnál fogva rángat le az ágyamról. Nagyot nyögtem, ahogy a földre estem, aztán kapálózni kezdtem a lábaimmal, amit két kéz szorított össze. Aztán megéreztem azt a tömény alkohol szagot.

     Az apám rángatott fel a földről, és kevert le nekem egy hatalmas pofont. Majd még egyet. Lépései és mozdulatai bizonytalanok voltak, azonban a keze az arcomon annál erősebben csattant.

     Aztán ellökött magától, aminek a következtében a falnak csapódtam. Fájdalmasan felszisszentettem, de nem volt időm pihenni. Egyszerűen feltápászkodtam, megragadtam az asztalomon heverő telefonomat, és már indultam is volna, azonban valaki az utamat állta.

     Az apám éppen az éjjeliszekrényemen lévő lámpát emelte fel, de olyan erővel, hogy kiszakadt a konnektorból annak zsinórja, majd pedig a tárggyal a kezében tántorogva megindult az irányomba.

     Nem vártam meg, míg a közelembe ér, inkább odaugrottam elé, gyenge, ám hatásos mozdulattal félrelöktem őt az utamból és már szaladtam is ki a szobából, le a lépcsőn, aztán pedig ki az ajtón. De az zárva volt.

     Hamar a kulcsos tálba nyúltam, és sietve kikerestem a megfelelő kulcscsomót, azonban ez nehéz feladat volt, főleg, hogy sötét volt, a hátam mögül pedig öblös és bizonytalan lépések zaja hallatszott, nagy kiabálással kísérve:

 ─ AZONNAL GYERE IDE KANG DAE SUNG! ─ tántorgott le a lépcsőn az apám eléggé ittas állapotban.

     Végre megtaláltam a kulcsot, így gyorsan belehelyeztem a zárba. Kétszer kattant a zár, én pedig már ki is tártam az ajtót, és kirohantam rajta. Az ajtót becsaptam magam után, majd eszeveszett tempóban kirohantam a már csendes utcára, és addig meg sem álltam, amíg a sarkon be nem fordultam.

     Lihegve megálltam a sarkon, de nem hallgatóztam, hogy az apám utána jön-e. Tudtam, nem fogja ezt tenni. Lenéztem a lábamra; mezítláb jöttem ki, de szerencsére most nem pizsamában.

     Nem egyszer fordult már elő, hogy kirohantam az utcára. A legtöbbször nem volt időm cipőt venni, így ez már nem is zavart annyira, ahhoz pedig már hozzá szoktam, hogy ne pizsamában aludjak. Ha volt egy kis szerencsém ─ ami nem történt meg olyan sokszor ─ apám elég ittas állapotban volt ahhoz, hogy még mielőtt jobban megverne ki tudjak menekülni a házból. Sajnos, ez nem mindig volt így.

     Egy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a telefonomat, és egy számot kezdtem el tárcsázni.

 ─ Daesung, éjfél is elmúlt. Mit akarsz? ─ szólt bele fáradt hangon Seungri. Ha jobban belegondolok, talán vele voltam a legjobb viszonyban, na nem mintha Taeyangékkal nem lettem volna olyan jóban. Egyszerűen csak Seungrival jobban megértettem magam; lehet, hogy azért, mert ő volt az egyetlen, aki fiatalabb volt nálam, de így is csak egy évvel.

 ─ Gyere a sulihoz ─ szóltam bele egyszerűen.

 ─ Mi? De miért? ─ motyogta fáradt hangon Seungri.

 ─ És hozz nekem valami cipőt, vagy papucsot, vagy akármit!

 ─ Minek neked egy… ─ kezdett bele Seungri, azonban én kinyomtam a telefonom.

     Nem tudtam, hogy miért hívtam fel a legjobb barátomat, de nem is nagyon foglalkoztam vele. „Úgysem fog eljönni. Nincs hozzá még elég mersze, hogy kilopóddzon a szülei házából.”

     Ennek ellenére mégis elindultam az iskola irányába. Egy részem reménykedett abban, hogy Seungri visszaaludjon, és ne jöjjön a megbeszélt helyre, azonban egy másik részem azt szerette volna, hogy egyszer csak beforduljon a sarkon, és köszönjön nekem.

     Az aszfalt nem volt hideg; mivel nappal teljesen beszívta magába a napnak a melegét, ezért mostanra kellemesen lehűlt ahhoz, hogy tudjak rajta sétálni, anélkül, hogy égetné a talpam, vagy hogy olyan hideg legyen, mint egyszer télen, mikor szintén kiszöktem cipő nélkül.

     Az iskola közel volt. Mind az öten közel laktunk. Az ő házukat azonban lehetett otthonnak nevezni, míg az enyémet nem. Őket otthon a kedves, néha egy kicsit szigorú, de annál önfeláldozóbb szüleik várták, míg engem a pokol legmélyebb bugyra.

*

     Seungri egy zacskót nyomott az orrom alá; észre se vettem, hogy itt van. Aztán leesett, hogy eljött. „Eljött!”

 ─ Mond csak… Mit keresel te itt kint, az éjszaka közepén, cipő nélkül? ─ nézett le a lábamra Seungri. Ennyit beszélni egyhuzamban ritkán lehetett hallani, szóval még inkább eltátottam a számat. Seungri meglebegtette a zacskót, aztán a kezembe nyomta. ─ Itt van, amit kértél.

 ─ Te… Komolyan kijöttél? ─ néztem rá bambán.

 ─ Úgy tűnik ─ vont vállat egyszerűen, aztán a zacskóra mutatott. ─ Na, vedd már fel!

     Észbe kaptam, majd kihalásztam a zacskóból egy pár egyszerű sportcipőt, és már fel is vettem azt a lábamra.

 ─ Kösz ─ mondtam neki, aztán értetlenül ránéztem. ─ De miért jöttél ki?

 ─ Mondjuk, mert azt mondtad, hogy jöjjek ki? ─ ráncolta a homlokát.

 ─ Ó, szóval, ha azt mondom, hogy ugorj egy kútba, beleugrasz?

 ─ Most meg mi a bajod? Azt mondtad, hogy jöjjek ide, hát idejöttem! ─ tárta szét a kezét Seungri. Ilyennek még életemben nem láttam. Nem volt se dühös, se ideges, egyszerűen csak hisztis… mert felébresztettem.

 ─ Mikor éjjel felébresztenek sokkal beszédesebb vagy ─ nevettem el magam.

 ─ Mi pedig sokkal dühösebbek ─ hallottam egy fáradt, ismerős hangot a hátam mögül. Megpördültem; Taeyang és Ji Yong jött velem szemben, nem sokkal utánuk pedig éppen Seung Hyun fordult be a sarkon.

 ─ Hát ti mit kerestek itt?

 ─ Seungri hívott minket, hogy te felhívtad őt, hogy jöjjön ide, és hozzon neked egy cipőt ─ nézett lábamra Ji Yong, aztán elnevette magát. ─ Hát ez pont a te méreted.

 ─ Jól van. Ez az apám cipője ─ mondta védekezően Seungri. Egy kicsit tényleg nagy volt a lábamra, de nem nagyon izgatott. Egyszerűen csak örültem, hogy a barátaim itt voltak.

     Végül T.O.P ─ tényleg jól hangzik ─ is odaért mellénk. Aztán amint meglátott összehúzta a szemöldökét.

 ─ Mi történt az arcoddal? ─ Erre természetesen a többiek közelebbről megnézték az immár lilafoltos arcomat, amit én gyorsan eltakartam a kezemmel.

 ─ Csak… Elcsúsztam a fürdőben ─ motyogtam.

 ─ Persze. A strandon is ezt mondtad a szétvert hátadra. Na, ne néz már minket hülyének! ─ tette ölbe a kezét Ji Yong.

 ─ Daesung, mondd el, hogy ki bánt! ─ nézett rám komolyan Seung Hyun.

 ─ Nem akarom ─ ráztam a fejem.

     Igazából nagyon is el akartam mondani, hogy az apám két éve, mióta az anyám egyszerűen ott hagyta őt és engem folyamatosan ver, de nem mertem. Ha elmondom, Seungri elmondja a rendőr apukájának, ő pedig letartóztatja az egyetlen rokonomat, az apámat, amit bármennyire is fájt bevallanom, de nem akartam.

*

     Hajnalban érkeztem „haza”, de ennél előbb nem is szerettem volna. Besurrantam a házba, majd fel a szobámba, és magamra zártam az ajtót.

     Már jó pár órája voltam így ugyanis a reggel hatból dél lett, a délből pedig négy. Aztán csengettek az ajtón.

     Hallottam, ahogy lent az apám lassan megmozdul, és az ajtóhoz battyog, hogy kinyissa azt, majd pedig a zár kattanását, utána pedig azt, ahogy másokkal beszélget. Csupán hangfoszlányokat hallottam, de kíváncsi voltam, hogy ki lehetett az, így hát kinyitottam az ajtót, és halkan a lépcsőhöz osontam.

 ─ Hol van a fia? ─ kérdezte egy ismerős hang.

 ─ Mi köze hozzá? ─ kérdezte az apám undokul.

 ─ Dae Sung! ─ kiáltotta el magát az ismeretlen, de valahogy mégis ismerős férfi nem törődve az apámmal ─ Itt vagy?

 ─ Mégis mit képzel? Ez az én házam! Tűnjenek el!

 ─ Igen? Ez pedig itt egy jelvény, hogy én egy rendőr vagyok, szóval hívja ide a fiát!

     És akkor leesett; ez Lee úr, Seungri apja. Nagyot nyeltem, és lassan lementem a lépcsőn.

 ─ Dae Sung azonnal menj vissza! ─ nézett rám az apám. Szemei véreresek voltak, és még mindig alkoholtól bűzlött.

 ─ Nem ─ vágtam rá, ám ahhoz túl halkan, hogy elég határozottnak tűnjek.

 ─ Hogy micsoda? ─ lendítette volna már az apám a kezét, ha Lee úr nem fogja meg azt. ─ Mégis hogy képzeli…

 ─ Mi történt az arcoddal? ─ Lee úr nem is figyelt az apámra. Csak a mögötte álló másik két rendőr nézett vele farkasszemet.

 ─ Én… ─ pillantottam apámra, aki fenyegető tekintettel kísérte minden egyes mozdulatomat. ─ Megcs…

 ─ Nehogy azt mond, hogy megcsúsztál a kádban! ─ rázta a fejét a rendőr, aztán az apámra nézett. ─ Ő tette veled?

     Lassan az apám felé fordultam, aki már remegett a dühtől, aztán halkan kinyögtem. „Most, vagy soha!”

 ─ Igen.

 ─ Kang Dae Sung, most velünk jössz! ─ nyúlt a kezemért Lee úr, majd az oldalára állított, aztán biccentett társainak, akik egyből az apám mellé pattantak és bilincset tettek a kezére. ─ Önt pedig letartóztatom a gyermek bántalmazásáért.

 ─ Mi? Nincs ellenem semmilyen bizonyítékuk! ─ ordibálta az apám, ahogy a rendőrök kivezették az autóhoz, mi pedig Lee úrral lassan követtük őket.

 ─ Az lehet. De ennek a gyereknek a szava és a kinézete bőven elegendő lesz ahhoz, hogy eltávolítsam az Ön közeléből, és hogy elintézzem, hogy soha többet ne találkozzanak! ─ Azzal beültették az apámat a rendőr kocsiba, miközben a szokásos „Joga van hallgatni…” szöveget sorolták fel neki.

*

     A tárgyaláson láttam utoljára az apámat, ahol eldöntötték, hogy nem élhetek többet együtt vele, és amíg felnőtté nem válok, vagyis nem töltöm be a tizenkilencedik életévemet, a gyámom a Lee család lesz, de valahogy nem tudtam akkor örömöt érezni.

     Szomorú voltam, de nem tudtam, hogy miért, hisz végre megszabadultam tőle… az apámtól. Az utolsó emlékképem róla az, ahogy kiviszik a teremből, és még utoljára hátranéz rám; szeme tele volt megbánással és magánnyal, de ez már nem rám tartozott. Ő már nem volt az apám.