18. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, nagyon sokat késtem, ne haragudjatok! :( 

Én nagyon haragszom magamra, de egyszerűen alig volt időm az elmúlt 1,5 hónapban, és amikor mégis akadt egy tenyérnyi szabadidőm, akkor inkább pihentem (igen, a lustaságom győzött).

De most itt vagyok, visszatértem! :D

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész, és hamarosan (tényleg hamarosan, szóval úgy szombat-vasárnap) hozom a kövi részt! :D

Jó olvasást! <3

Taeyang

     Erőtlenül tántorogtam be a bejárati ajtón, majd azt becsapva magam után, oda dülöngéltem a fehér bőrkanapémhoz és szétterültem rajta. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy ezek után valószínűleg vehetek majd egy új ülőgarnitúrát, ugyanis a vért ─ ami nem csak az enyém volt ─ nem lehet éppenséggel olyan könnyen kimosni, egyszerűen csak elfeküdtem a kanapén, és pár perc alatt mély álomba szenderültem.

    

*

     Valaki nagyon be akart jutni a lakásomba, ugyanis igencsak ráfeküdt arra a rohadt csengőre. Egy ideig hagytam, hátha abbahagyja, de nem így történt.

     Nagyot sóhajtva feltápászkodtam a kanapéról, kinyújtóztattam sebes, elernyedt végtagjaimat, majd elindultam bicegve az ajtó felé. Sebességem egy lajhárénak felelt meg, így bőven volt időm felpillantani a faliórára, ami már éjfélt mutatott.

     Az ajtó előtt még egy kicsit elidőztem, egyrészt azért, hogy eldöntsem, tényleg ki akarom-e nyitni azt, másrészt pedig azért, mert a csengőszó befejeződött.

     Végül úgy döntöttem, kinyitom, és ha van ott valaki, akkor elküldöm melegebb éghajlatokra, ha pedig nincs, akkor legfeljebb visszamegyek a lakásba, és bevetem magam az ágyamba. A zár kattant, és az ajtót lassan kitártam.

     Az, aki csengetett már nem volt az ajtó előtt, de még a folyosón tartózkodott. Kecses csípőjének a ringása megállt, ahogy meghallotta, hogy kinyitottam az ajtót, majd csillogó barna haját hátravetve fordult meg. Hibátlan, kedves, ám egy kicsit szomorú mosolyával ezer évig sem tudtam volna betelni, fekete szemein a fény pedig valahogy mindig máshogy játszott, mint a többi emberén.

 ─ Ne haragudj, hogy nem szóltam, de… ─ Dea tökéletes hangja járta körbe a folyosót, majd jutott el végül oda, ahol szinte megdermedve álltam a döbbenettől. „Nem, így nem láthat” de már késő volt. Dea arcáról lefogyott a mosoly, és helyét rémület és aggodalom vette át. ─ JÉZUSOM, TAEYANG! Te meg hogy nézel ki?

─ Dea, menj innen! Nem szabadna így látnod ─ nyögtem ki halkan. Kezemet az ajtón támasztottam, ugyanis az eszem azt súgta, hogy csapjam rá azt, mert neki nem szabadna most itt lennie. De a testem nem engedelmeskedett. Kíváncsi voltam, vajon mit kereshet itt Dea az éjszaka közepén. Hiszen ő olyan… jó. Miért szökött volna ki akkor ilyen későn a szüleim házából, és jött volna el ide? ─ Csak nem… Hiányoztam?

     Dea szeme megtelt könnyel, majd odasietett hozzám és gyengéden átölelt.

 ─ De. Mindennél jobban ─ Egy kicsit meginogtam, ahogy én is átkaroltam őt, de végül egymást ölelve álltunk óráknak tűnő másodpercekig.

     Aztán elengedett, letörölte könnycseppjeit, majd kezembe karolt, és a fürdőszoba felé terelt engem, miközben hátunk mögött az ajtót becsapta és a villanyt feloltotta.

     Mikor beértünk a fürdőbe, lehajtotta a vécéülőke fedelét, és ráültetett. Gyors, magabiztos léptekkel, mint aki már jól ismeri házam minden egyes zugát odament a szekrényhez, és kivette belőle a kötszeres dobozt, majd visszajött hozzám. Pár hónappal ezelőtt én is hasonlóan tettem, mikor ő sérült meg.

     Egy vattacsomót és egy fertőtlenítőt vett a kezébe, egy kicsit benedvesítette vele a vattát, majd a homlokomon lévő egyik sebhez nyomta.

 ─ Áúúú! ─ rántottam el a fejemet, ahogy megéreztem azt az ismerős, csípős érzést, ahogy a fertőtlenítő keveredik a véremmel. „Én azért gyengédebb voltam vele.” ─ Óvatosan!

 ─ Bocsi ─ nézett rám bűnbánóan, gyönyörű szemeivel. És ekkor fedeztem fel abban a fekete szempárban azt a mérhetetlenül nagy bánatot, amit eddig sikeresen rejtegetett előlem.

 ─ Minden rendben, Dea? ─ billentettem egy kicsit oldalra a fejem, hogy jobban a szemébe tudjak nézni, de ő elkapta tekintetét, és a sebre szegezte.

 ─ Te nem férfi vagy? Mit kell itt sziszegned? Ez csak egy kis fertőtlenítő ─ kezdett bele egy másik témába. Halkan sóhajtottam egyet, és úgy gondoltam ráér ezt később is megkérdezni, hiszen akkor éppen azzal voltam elfoglalva, hogy kibírjam Dea „gyengéd” kezelését.

     Miután kitisztította, és letapasztotta a fejemen lévő sebeket és a zúzódásokat bekente valamilyen krémmel, Dea parancsolóan rám nézett:

 ─ Gombold ki az inged!

 ─ Dea, nem tudom, hogy... ─ húztam el a számat. Tiltakoztam, mert nem akartam, hogy Dea lássa azt, hogyan néz ki most, szinte péppé verve a testem. De Dea félbeszakított.

 ─ Csináld már! ─ ordította el magát, de ezt a hangnemet nem nekem szánta. Szemei ismét könnyben áztak, és düh, gyűlölet és aggódás együttesét tükrözték, amik közül csak az utolsó szólt nekem, a többi valaki másnak. ─ Nem tudom, hogy ki tette ezt veled, de nem is érdekel. Mert ha megtudom, akkor én magam fogom kitekerni a nyakát ─ Egy erőteljes mozdulattal megtörölte könnyáztatta arcát, majd várakozóan tekintett rám.

     Ilyen zaklatottnak még sosem láttam, és ilyeneket még sosem mondott. Ó, Dea, ha tudnád, hogy ki az, aki így elintézett... És akkor tudatosult bennem, hogy miért ilyen feldúlt Dea.

     Lassan felálltam, aztán két kezemmel Dea arcához nyúltam. Bár nagyon erőlködött, már nem tudta visszafojtani azt a bizonyos sósvizet, így az, ahogy végig simítottam puha arcán, mint az özönvíz, úgy eredt meg Dea szeméből.

     Megragadtam hát őt, és magamhoz szorítottam, míg ő zokogva borult a vállamra. Meg akartam őt óvni mindentől, de most így állva, és őt hallgatva rá kellett döbbenem, hogy míg én abban a pár órában, mint egy veszett állat kerestem Dea-t és szétverettem magam, addig neki sokkal nagyobb borzalmakat kellett átélnie, mint nekem...

*

     Amint kiléptem a kocsiból, az órámra pillantottam, aminek a kismutatója vészesen közeledett a tizenkét óra felé. Aztán bevártam az embereimet, valamint társaimat, és már indultunk is az előttünk tornyosuló SK Group épületének bejárata felé.

     Nem kellett senkinek sem szólnunk, hogy adjanak utat a nagyjából harminc főből összeállt csapatunknak. A járókelők ugyanis amint meglátták fekete öltönyünket és kicsit sem barátságos arcunkat, egyből félre ugrottak előlünk.

     Amint beértünk a hatalmas fogadóterembe, mintha megállt volna az élet; mindenki felénk kapta a fejét, és tátott szájjal figyelte, ahogy végigmasírozunk a termen, egyenesen a lift irányába. A recepciós mindeközben észbekapott, és gyorsan tárcsázni kezdett egy számot, bár nem volt nehéz kitalálni, hogy kiét.

     A felvonóhoz vezető úton gondosan körbenéztem; sok embert nem ismertem, és az érzés kölcsönös volt, legalábbis az értetlen és kíváncsi tekinteteket elnézve. Azonban akadtak olyanok is, akiket felismertem, és azok vagy farkasszemet néztek velem, vagy pedig azonnal elhagyták az épületet, amint mi beléptünk oda.

     A számomra ismeretlenek voltak azok az ügyfelek, akik az SK Group-nak csupán azzal az oldalával tárgyaltak vagy kereskedtek, amit a média hirdetett, vagy amit a publikum ismert. Ám azokat, akiket kapásból felismertem nem a legális kereskedelem vagy az unalmas tárgyalások vezették ide. Sokkal inkább Kim Son Jung maffiája.

     A lift ajtaja kinyílt és mi beszálltunk. Egy intésemre tíz emberem le is szakad tőlünk és a váróban maradtak, így már csak húsz embernek kellett bepréselnie magát, az amúgy egészen nagy felvonóba.

 ─ A lányról egy szót se. Nem tudhatják meg, hogy tudunk Kim lányáról. Bár az sem elképzelhetetlen, hogy már tudnak róla ─ szólalt meg halkan T.O.P, miután elindultunk a lifttel.

 ─ Nem vagyunk hülyék, Seung Hyun ─ mondtam idegesen.

 ─ Én nem is Daesungékban kételkedem ─ húzta el a száját T.O.P. ─ Sokkal inkább abban, hogy elborul az agyad, és olyasmit teszel, amit később megbánhatsz.

 ─ Például, hogy szétverem Jung Jo pofáját? Azt soha az életben nem bánnám meg ─ csikorgattam a fogaimat, ahogy Deare és arra a szemétre gondoltam. T.O.P egy kicsit elmosolyodott.

 ─ Szerintem ezt közülünk bárki megtenné. De én nem erre gondoltam ─ forította arcát végül felém, és a szemembe nézett. Mikor Seung Hyun ezt csinálta, tudtam, hogy valami olyasmit készül mondani, ami nem kérés és nem is tanács. Egy parancs, amit, mint főnök, az alárendeltjének, mint idősebb, a fiatalabbnak, vagy mint barát, a barátnak mond. ─ Maradj hátul, és bármi történik, ne hozd fel őt. Ismétlem: NE-HOZD-FEL-ŐT!

     Mire befejezte a mondattagolást a lift ajtaja egy lágy csengőszó kíséretében kitárult, mi pedig megindultunk az előttünk pár méternyire várakozó Do Jung Jo és emberei irányába.

 ─ Choi Seung Hyun és társai! Régen találkoztunk! ─ tárta szét a karját egy műmosoly kíséretében ünnepélyesen Jung Jo. Én, T.O.P parancsát megfogadva a háttérbe vonultam, és onnan néztem az eseményeket; igen, voltak nézeteltéréseink Seung Hyunnal, azonban ha igaza volt azt mindig beláttam. Mint ahogy most is.

 ─ Ne jó pofizz itt Jung Jo! Egy, idősebb vagyok nálad, kettő pedig, az apádhoz jöttünk és nem hozzád ─ szólt vissza éles hangon T.O.P.  Válaszát a fiú nem nagyon vette magára, inkább csak tettetett grimaszt vágott.

 ─ Ó, de kár! Az apám most nincsen itt, szóval velem kell beérnetek. Kérhettetek volna időpontot. Titeket biztos, hogy minden dolga elé helyezett volna. Esetleg szóljak neki, hogy holnap találkozzatok?

 ─ Arra semmi szükség. ─ rázta a fejét T.O.P. ─ Ha nincs itt, akkor mi nekünk sincs itt semmi keresni valónk.

     Meglepve kaptam fejem T.O.P-ra, aki ahogy elnéztem halál komolyan gondolta az egészet.

 ─ Végig masírozol az embereiddel a nyakadban az épületen, és már el is mennél? ─ lepődött meg egy kicsit Jung Jo, de aztán újból el vigyorodott. ─ Csak nem megijedtetek?

 ─ Tőled még egy légy se ijedne meg ─ horkantott fel Ji Yong. ─ Még verekedni is alig tudsz.

 ─ Az én fegyverem itt van ─ kopogtatta meg a fejét, aztán a háta mögé mutatott az embereire. ─ De ő nekik nem.

     Erre a mondatára a mögötte álló összes ember megmozdult, és elindult kis csapatunk felé fenyegető léptekkel. A mi embereink is elkezdtek mozgolódni, ahogy Daesung is, ám T.O.P hamar leintette őket, hogy nyugodjanak meg.

 ─ Nem verekedni jöttünk.

 ─ Mégis betörtetek az épületbe.

 ─ Ezért pedig elnézést kérünk ─ mondta halkan T.O.P. ─ Mi csak beszélgetni akartunk.

     Jung Jo összehúzta a szemeit, majd körbe nézett az emeleten; rengeteg asszisztens, takarító, titkár és egyéb dolgozó nézte a jelenetet, és ezeknek ─ ahogy elnéztem ─ alig a felének volt arról fogalma, hogy mi kik is vagyunk pontosan. És hogy az akinek dolgoznak, ki is valójában.

     Jung Jo elkuncogta magát, majd mosolya lefagyott az arcáról, és komor képpel így szólt:

 ─ Na tünés innen!

     Nem kellett többször mondania; T.O.P egy legyintésére mindenki visszament a lifthez, és beszállt. Egyedül én álltam még ott pár percig, és két dolgon kattogott az agyam; Ez meg mi volt? és Hol van Dea?

     Egy kéz nyúlt a karomért, majd behúzott a liftbe, aminek az ajtaja pont az orrom előtt zárult be. Aztán elindultunk lefelé. A kis helyiségben síri csend honolt.

     T.O.P gyors léptekkel szállt ki a liftből és egyenesen a kijárat felé vette az irányt. Mindenki követte a példáját, egyedül én maradtam le egy kicsit, de hamar erőt vettem magamon, és Seung Hyun után siettem.

     Mikor kiértünk az utcára megragadtam T.O.P öltönyét és úgy rántottam, hogy ─ a nálam mellesleg idősebb és magasabb hyung ─ felém nézzen.

 ─ Ez meg mégis mi volt?

 ─ Hogy ez mi volt? Az volt kérlek szépen, hogy megakadályoztam, hogy szétverjenek minket, és aztán hogy kihívják a rendőrséget birtokháborításért! Ez az volt! ─ emelte meg a hangját T.O.P, de még nem üvöltött.

 ─ És mire volt jó? Ott voltunk öt percet, és semmit nem tudtunk meg se róluk, se Dearől ─ mondtam idegesen, miközben a kezemmel hadonásztam. Seung Hyun egy darabig nézett rám, majd egy hitetlenkedő mosoly kíséretében félre nézett.

 ─ Dea… Már megint, mi? Taeyang, az a lány… ─ itt megállt, és mély levegőt vett. ─ Nem szoktam meggondolatlan lenni, de ma az voltam. Egy lány miatt… megint ─ tette hozzá halkan, de aztán ugyanazzal a hangerővel fojtatta. ─ Miattad. Mert a barátom vagy. Eljöttem veled, mert tudtam, hogy egyedül nem sokra mennél, és szétrúgnák a seggedet. Ezért eljöttem veled. Eljöttünk. És nézd, most hülyét csináltál belőlünk.

 ─ Hülyét? ─ ráncoltam a homlokomat.

 ─ Igen, hülyét. Soha életemben nem éreztem még magam úgy, mint most. Vakon belevetettem magam egy vulkánba, és alig tudtam belőle kikászálódni. És tudod, hogy mi volt az egészben a legrosszabb? ─ nézett rám nyugodtan Seung Hyun, ám éreztem a hangján, hogy dühös és ideges. T.O.P a mögötte álló embereire és Ji Yongékra mutatott, akinek láttam a szemén, hogy ők is bele akarnak szólni, de tudják, annak nem most van itt az ideje. ─ Hogy őket is magammal rántottam. Egy lány miatt.

 ─ Seung Hyun… ─ kezdtem volna bele, de megállított.

 ─ De tudod két fontos dolgot azért megtudtam. Kim gyenge, nem véletlenül tudtunk csak úgy végig menni akadály nélkül az egész épületen. A másik pedig… Ha Kim Son Jung nincs itt, akkor csak a házában lehet. A házban pedig ott van Dea ─ mondta gúnyosan T.O.P, aztán megfordult, és beült a kocsijába. De mielőtt még becsukta volna annak ajtaját, hozzátette. ─ Ha nem haragszol, oda már nem törnék be egy olyan lányért, aki már az övüké. ─ Azzal becsapta az ajtót, és a kocsi már el is indult.

     Példáját Ji Yong, Seungri és Daesung is követte, míg végül egyedül ott maradtam az utca közepén, pár emberemmel a hátam mögött, valamint mérhetetlen mennyiségű haraggal a fejemben.

     Haragudtam, de nem T.O.P-ra, vagy Jung Jo-ra, vagy bárki másra. Magamra. Mert Seung Hyun-nak igaza volt. Megint.

 ─ Min Kyung, a kocsi kulcsot! ─ nyújtottam emberem felé a kezem. Nem néztem a szemébe. Nem akartam, hogy most lásson. Min Kyung engedelmesen odaadta nekem, én pedig már be is pattantam a kocsiba, és elhajtottam vele.

     Egy földalatti parkolóban tettem le a kocsim, majd kiszálltam, és a lifthez mentem, de nem szálltam be. Csak neki támaszkodtam egy autónak, és vártam.

    

*

     Do Jung Jo lépett ki a liftből, mögötte három emberével. Aztán megállt, mikor meglátott engem.

 ─ Egyedül?

 ─ Úgy tűnik ─ vontam vállat.

 ─ Nem jellemző rátok ─ mosolygott Jung Jo. Mögötte emberei lassan felém araszoltak. ─ Mit akarsz most csinálni?  

  ─ Sok minden jár a fejemben ─ gondolkodtam el. ─ De jelen pillanatban semmit sem akarok jobban, mint téged a tengerbe dobni ─ azzal előre léptem, és kezelésbe vettem Jung Jo arcocskáját.

     Egyet jobbról, majd egyet balról, aztán egyet alulról, az állba. Ám csak ennyire volt időm. Kezek fogtak le, és húztak el Jung Jo-tól, aki lassan arcához nyúlt, és megtapogatta a fájó pontokat.

 ─ Aish! Hát ezért hagytalak én titeket elmenni? ─ morogta, majd embereire nézett. ─ Verjetek belé egy kis jó modort!

     Amint kimondta a parancsot, már éreztem is a gyomromban a harmadik kéz jobb horgát, majd az arcomon a bal kéz ütését. Aztán ahogy lábbal a hasamba rúgtak. Éreztem, ahogy kicsúszok a két tartó ember keze közül, és a földre esek, majd ott vernek tovább, és tovább, és tovább, és…

 ─ Jó, oké, elég! ─ hallottam csengő fülemen keresztül Jung Jo hangját. Látásom homályos volt, így csak az aszfaltot láttam, ahol itt-ott parkoló jelzések voltak fehérrel felfestve, és amin kocsik ezrei álltak, némán. ─ Menjünk!

     Hallottam, ahogy ajtók csapódnak, majd motor zúg, és ahogy szétvert testem mellett két kocsi hasít el. Aztán elaludtam…

*

     Dea már nem sírt. Csak öleltem, és nyugtattam. Aztán egy kicsit eltoltam magamtól, majd forró csókot leheltem homlokára. Dea halvány mosollyal az ajkán pillantott fel rám.

     Nagyot sóhajtva lehunytam a szemem, majd kézen ragadtam, és csak remélni mertem, hogy később nem fogom megbánni azt, amit tenni készülök.

     Kihúztam a fürdőszobából, át a nappalin, el a vendégszoba ─ Dea szobája ─ és a hálószoba mellett. Egyenesen a kijárathoz húztam, aminek kicsaptam az ajtaját, majd Dea-t úgy forgattam, hogy a küszöb túloldalára kerüljön.

 ─ Menj el ─ mondtam halkan.

 ─ Mi? ─ kerekedtek el Dea szemei, majd kínosan elmosolyodott. ─ Most ugye csak viccelsz.

 ─ Nem. Szóval menj el! ─ válaszoltam most már erősebb hangnemben. De ő csak állt, és nézett rám tátott szájjal. Lehunytam szemem, és mikor kinyitottam inkább a folyosón lévő vázára néztem, mint Dea szemébe, mikor rá kiáltottam. ─ Menj már!

     Dea hátrált egy lépést, és láttam rajta, hogy megijedt. Helyes.

     Utoljára a szemébe néztem, aztán elfordítottam az arcomat, és rácsaptam az ajtót.