21. Fejezet

Dea

     ─ Nem erre van a reptér ─ ráncoltam a homlokomat, amint az autó lefordult a főútról, és teljesen más irányt vett. Do Jung Jo nyugodtan bámult kifelé az ablakon, és nem válaszolt. Tudva, hogy úgysem kapok választ tőle, nagyot sóhajtva elfordultam tőle, és én is az ablak előtt elsuhanó tájat kezdtem pásztázni.

     Éltem annyit ─ nem csak ezt a pár hónapot beleértve, hanem gyerekkoromat is ─ Szöulban, hogy tudjam, merre járunk; Kangnam-ku-ban kocsikáztunk, ami nem csak a város legelitebb részét foglalta magába, hanem teljesen más irányban is volt, mint az Incheon reptérre vezető út.

 ─ Azt mondtad, hogy haza megyek ─ mondtam halkan. Már tudtam, hogy hova tartunk, de én egyáltalán nem akartam odamenni. Csak végre haza.

 ─ Tudom, de hazudtam ─ bólintott egy aprót Jung Jo, aztán felém fordult és a szemembe nézett. ─ Sajnálom.

     Egy pillanatig még én is fekete íriszeibe bámultam, aztán felhorkantottam:

 ─ Milyen vicces. Ugyanezt mondtad akkor is, amikor elraboltál, és arra a helyre vittél, ahova most is tartunk ─ A végszóra az autó megállt, aztán egy kapu nyílt ki előtte. A kocsi behajtott egy kavicsos bekötő útra, majd végig suhant az egy sorban felállított, cseresznyevirág-fák mellett, amik most szinte csupaszon és félelmetes sötétségbe burkolózva kísérték végig rövid utunkat. Az út végül a hatalmas háznak a bejárata előtt ért véget. ─ Mondd csak. Tényleg ennyire naiv lennék? És ennyire… szánalmas?

     Ez a kérdés nagyrészt inkább magamhoz, mint Jung Jo-hoz szólt, aki már épp nyitotta ki a kocsiajtaját. Egy pillanatig mozdulatlan maradt és eltöprengett, aztán egyszerűen kiszállt, és már ott is volt az én ajtómnál.

 ─ Szállj ki! ─ nyitotta ki az ajtót.

     Komótosan kiszálltam, végül is már nem volt hova sietnem, szóval lassúra vettem a tempót. Lomhán követtem Jung Jo-t fel, a lámpákkal szegélyezett lépcsőn, egészen az ajtóig, amit a férfi már ki is tárt előttem.

     Ahogy beléptem ugyanaz a kép tárult elém, mint egy héttel ezelőtt; egy hall értékesnek tűnő ─ valószínűleg azok is voltak ─ tárgyakkal, hatalmas csillárral, és egy márványlépcsővel. És ez a fényűzés mind az apám műve volt, aki állítólag jól mozgott az illegális területeken.

 ─ Jössz? ─ nézett rám kérdőn Jung Jo, aki már az apám irodája előtt állt, kezével a kilincsen. Unottan bólintottam, aztán hagytam, hogy Jung Jo kinyissa az ajtót előttem, aztán bementem a dolgozószobába, amiről akarva-akaratlanul Taeyang tiltott szobája jutott eszembe, amibe még véletlenül se tehettem be a lábam.

     Végül egy ismerős hang űzte el ezeket az emlékeket:

 ─ Milyen volt az út?

 ─ Csodás. Bár egy kicsit meglepődtem, mikor húsz óra helyett nagyjából egy órát kellett csak utaznom „haza”, de köszi, hogy így megrövidítetted az utam ─ válaszoltam gúnyosan, aztán ledobtam magam a kanapéra; egyáltalán nem érdekelt, hogy mit akar mondani az apám. Már láttam, hogy túl nagy kérés az, hogy haza menjek. Csakhogy én már annyival is beértem volna, ha a reptéren lehetek, de nem… Azzal a személlyel kellett egy légtérben tartózkodnom, akivel soha többé nem akartam találkozni. Legalábbis az egyik olyan személlyel.

 ─ Most meg miért duzzogsz? ─ foglalt velem szemben helyet az apám semleges arccal.

 ─ Duzzogni? Van hozzá jogom? Bocs, de úgy tűnik, ezt az országot még a szabad akaratomból sem hagyhatom el. Ezek után, mégis hogy merjek duzzogni? ─ próbáltam meg én is pont ugyanolyan semleges arccal visszabámulni az apámra, ahogy ő tette velem. És sikerült.

     Kim Son Jung egy darabig csak nézett engem, aztán felnevetett:

 ─ Nem hiába vagy az én lányom. Ugyanolyan nagy szád van, mint nekem ─ nevetett tovább. Jung Jo-nak, aki eddig az apám háta mögött állt, neki támaszkodva a falnak, valamiért nem volt kedve nevetni.

 ─ Biológiailag ─ tettem hozzá halkan, de ahhoz elég hangosan, hogy az apám meghallja, és leolvadjon a szájáról a mosoly.

 ─ Hogy mondod?

 ─ Kilenc, sőt, nem is… Már tíz éve kiléptél az életemből. Szóval te csak biológiailag vagy az apám. Minden más szempontból csak pár halovány emlékfoszlányokból összeállt és elmosódott ember. Ez vagy te számomra, semmi több.  

     Az apám összehúzta szemeit, kezét ökölbe szorította, ajkait összepréselte; Nagyszerű, sikerült felidegesítened, Dea. Ez az…

 ─ Nos, mit keresek itt? És különben is; nem azt mondtad, hogy többet nem találkozunk? ─ sóhajtottam egy nagyot, miután az apám vagy nem akart, vagy nem volt képes hozzáfűzni bármit is az előbbi mondandómhoz.

 ─ Azért vagy itt, mert… ─ kezdett bele még mindig idegesen az apám, azonban félbeszakítottam.

 ─ Ó, tényleg! Fogjuk rövidre, mert már mennék haza ─ villantottam felé egy gunyoros vigyort, amit ─ mondanom sem kell ─ nem igen díjazott az apám. Sokkal inkább Jung Jo, aki most már szórakozottan figyelte a jelenetet.

 ─ Szóval ─ vett egy mély levegőt. ─ Vissza akarsz menni? Magyarországra?

 ─ Szerinted miért hívtalak volna fel téged? ─ ráncoltam a homlokom értetlenül.

 ─ Változott a terv ─ mondta ki egyszerűen az apám, bármiféle rávezetés nélkül. Szóval már elege van belőlem. ─ Nem mész vissza Magyarországra. Még nem.

 ─ Ó, szóval akkor most már egy terv része is vagyok? ─ nevettem fel hitetlenkedve. ─ Mesélj még! Olyan jó itt ülni, és azt hallgatni, ahogy próbálsz egyszerre apaként és gengszterként beszélni velem.

 ─ Gengszterként? ─ vonta fel a szemöldökét az apám, aztán megrázta a fejét. ─ Nem. Én nem vagyok gengszter. Én vagyok az a személy, akinél a szálak összefutnak. De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned. Csupán egy Szöul szívében lévő háznak a tizennyolcadik emeletén lévő lakásába, ahol a dolgozószoba zárt ajtaja mögött olyan titkok lapulnak, amit te nem is sejtenél.

 ─ Most meg miről beszélsz? ─ nyeltem egy nagyot. Ez a leírás félelmetesen hasonlított egy bizonyos lakásra.

 ─ Ezt már legutóbb is mondtam; kérdezd a barátodat ─ vágta rá.

     Egy darabig csak nagyokat pislogtam, aztán komoran így szóltam:

 ─ Úgy tűnik, te tényleg mindent tudsz. Egy dolgot kivéve ─ erre ismét ráfagyott az apám arcára az a győzedelmes vigyor. ─ Taeyang már nem a barátom, és nem áll szándékomban megkérdezni tőle bármit is. Szóval neked kell elmondani… Áh! Nem. Tudod mit? Egyáltalán nem érdekel, hogy mi van az ajtó mögött, vagy hogy mire céloztál azzal a „gengszteres” dumával ─ pattantam fel, és az ajtó felé vettem az irányt. ─ Egyszerűen csak hagyj békén, és hadd menjek már HAZA!

     Azzal már épp mentem volna ki az ajtón, mikor az apám felemelt hangja megállított:

 ─ Mondtam már: nem mész vissza Magyarországra! Itt maradsz, és hagyod, hogy mint szülő gondoskodjak rólad.

     Szavai szinte arcon ütöttek; hogy micsoda? Mi történt vele? Eddig vissza akart küldeni oda, ahonnan jöttem. Most meg maga mellett akar tartani, és úgy viselkedni, mintha nem történtek volna meg az elmúlt, hosszú évek, és ez az egy hét? Ez nekem zavaros.

─ Mi? ─ fordultam meg ledöbbenve. Alig tudtam kipréselni lemerevedett ajkaim közül ezt az egy szót.

 ─ Jól hallottad ─ morogta az apám, aztán fejével Jung Jo felé biccentett. ─ Jung Jo megmutatja a szobád.

 ─ Szóval ─ torkom elszorult, légzésem szapora lett. Mi történik itt? ─ nekem ebbe nincs beleszólásom? Ezt te már csakúgy eldöntötted?

 ─ Igen.

 ─ És meddig kell maradnom? Amíg eleged nem lesz belőlem, és ki nem teszel az utcára, mint egy elhasznált kabátot? ─ kérdeztem fojtott hangon. A sírás kerülgetett.

 ─ Február tizenöt. Addig itt élsz ─ nézett egyenesen a szemembe.

 ─ Az a szülinapom ─ tátogtam szinte már némán, és inkább magamnak.

 ─ Igen. Utána azt teszel majd, amit akarsz; végülis felnőtté válsz. Ha akarsz, elmész, ha akarsz, maradsz. De addig a napig itt élsz, az én házamban ─ jelentette ki az apám nemet nem tűrő hangon. ─ Most pedig menj, késő van, és ahogy elnézem hosszú nap áll a hátad mögött.

     Lehunytam szemem, majd kinyitottam; Nem, ez nem valami tréfának szánt rossz álom. Ez a valóság.

     Már nem tudtam mit tenni; ismét belesétáltam apám kelepcéjébe. Így hát egyszerűen csak Jung Jo után mentem, aki már a lépcsőnél tartott. Az apámtól nem köszöntem el, de nem is akartam. Már a reptéren sem akartam lenni. Csak bedőlni egy ágyba, és aludni, aztán pedig felébredni, hátha ez az egy hét napfelkeltére kitörlődik, és kiderül, az egész csak valamilyen illúzió volt.

     Ám erre nem sok esélyt láttam. De azért még kapaszkodtam ebbe a gondolatba, ugyanis jelen pillanatban inkább lettem volna egy skizofrén őrült, mintsem hogy egy naiv, szánalmas és magatehetetlen lány, akivel bárki bármit megtehetett, mert ő olyan gyönge volt.

*

     A szoba ugyanaz volt, ahol legutóbb felébredtem, azon a bizonyos napon, mikor Jung Jo elrabolt. Továbbra is gyönyörű aranyozott tárgyakkal és klasszikus szekrényekkel voltam körülvéve, minek következtében egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy királynak a palotájában lennék. Azonban közel sem éreztem azt, hogy ennek a palotának én lennék a hercegnője. Én itt csak egy egyszerű vendég voltam, akinek két hónapon keresztül kell majd a palotában élnie, ha akarja, ha nem.

     Akármilyen szép is volt a szoba, és akármilyen puha és kényelmes is volt az ágy, egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam, és azon tűnődtem, hogy mit akar tőlem az apám, és hogy mi köze ennek az egésznek Taeyanghoz.

     „Igen, tudok a barátodról. De én a helyedben vigyáznék vele.”

     „De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned. Csupán egy Szöul szívében lévő háznak a tizennyolcadik emeletén lévő lakásába, ahol a dolgozószoba zárt ajtaja mögött olyan titkok lapulnak, amit te nem is sejtenél.”

     Apám ezeket mondta, és világosan az értésemre adta, hogy tud róla. De ez egy dolog volt, hogy apám tudott az egészről, végül is, ha figyeltetett egész idő alatt, akkor ez elkerülhetetlen lett volna. Azonban az, hogy ilyeneket mondott róla csak összezavart, és olyan kérdéseket vetett fel bennem, amiket még kimondani sem akartam, nemhogy rákérdezni.

      Miután úgy döntöttem, hogy elég már a forgolódásból, Taeyangból és az apámból, kipattantam az ágyból, majd pedig az egyik polcról levettem egy unalmasnak tűnő könyvet, a lámpát feloltottam, és elkezdtem olvasni.

     Úgy gondoltam, ha valami olyasmit olvasok, ami kicsit sem érdekes, majd elalszok, azonban nem így történt; a könyv közelről sem volt olyan unalmas, mint azt elsőre hittem. Sőt. Épp ellenkezőleg.

     Mikor az órák már hajnali négy órát mutattak, és a szemeim karikásak lettek, a fejem pedig fájni kezdett a sok olvasásától, döntöttem úgy, hogy megválok a könyvtől egy kis időre, csak addig, amíg reggel nem lesz, és ameddig egy kicsit kipihenem magam.

     Visszafeküdtem az ágyba, és vártam, mikor teríti szememre az éji lepke fekete szárnyait. Csak vártam és vártam, aztán egy idő után azt vettem észre, hogy ismét csak forgolódok. Ám most nem az elmúlt hetek eseményein járt az agyam. Sokkal inkább azon a nyamvadt könyvön, ami annyira izgalmas volt, hogy megadva magam a vágynak, ismét kibújtam a takaró alól, és újból bújni kezdtem a csodálatos, és izgalmas regényt.

*

     Nagyon hideg volt odakint, azonban ez cseppet sem tántorított vissza attól, hogy kimozduljak a házból, ami már szinte fojtogató volt számomra az előkelőségével, és a benne élő emberekkel.

     Már hat nap eltelt azóta, hogy itt kellett élnem, azonban apámmal csupán egyszer találkoztam; ittlétemnek az elő napján, vacsoránál mutatta be nekem ugyanis új feleségét ─ akivel amúgy már lassan tíz éve házasok voltak, szóval csak nekem volt új ─ és ennyi. Azóta nem láttam. Jung Joval már egy kicsivel többet találkoztam, de ő is nagyon sokat volt távol, na, nem mintha annyira zavart volna. Bár még mindig szívesebben lettem volna vele, minthogy a ház asszonyának a képét nézzem, miközben az ebédemet próbálom elfogyasztani.

     Do Young Soo amúgy egy igazán kedves hölgy volt, szóval ebből a szempontból semmi baj nem volt vele. Ahogy abból a szempontból sem, hogy az apám második felesége volt; végül is ez a válás lényege, nem? Hogy az emberek tovább tegyék magukat a dolgokon, és új életet kezdjenek azzal, akivel jól érzik magukat. Apám ezt megbírta tenni, ahogy anyám is. Csak éppenséggel mindegyik más formációban...

     Szóval semmi gondom nem volt a nővel, egyedül az zavart, ahogy rám nézett. Igen, kedves volt, és megpróbált velem minél többet beszélni, de a szeméből nem tudta kitörölni azt a lenézést és kárörvendést, amit nyilván nem nekem, hanem anyámnak szánt volna, azonban csak én voltam, ott, hogy közölhesse velem fölényesen; most már én vagyok itt, szóval vagy húzódj meg csendben, vagy tűnés innen. Ez volt az, amit mondott nekem a tekintetével minden egyes alkalommal, amikor fekete szemébe néztem. Az elején egy kicsit megrémített vele, de egy idő után elkezdtem unni a dolgot, így próbáltam nem törődni a dologgal, és minél inkább elkerülni őt. Persze ez nehezen ment, ha a házban napközben csak mi ketten, egy-két szolgáló, valamint az a két őr tartózkodott, akik a nap huszonnégy órájában vagy felváltva, vagy pedig egyszerre felügyelték minden egyes mozdulatomat.

     Természetesen a két, fekete öltönyös férfi most is a hátam mögött baktatott, miközben én a cseresznyevirág-fasor mellett sétáltam, amik leveleiktől megfosztva, csupaszon álltak helyükön, várva a tavaszt, ami még nagyon messze volt.

 ─ Figyeljetek! ─ pördültem meg, mire a mögöttem haladók megtorpantak, és fapofával néztek rám. ─ Nem kell itt lennetek. Nyugodtan menjetek vissza a házba, nem fogok se elszökni, se eltévedni, ne aggódjatok. És az apám se fogja megtudni, szóval menjetek.

     A két férfi csak állt, és nézett rám. Egy ideig mosolyogva bámultam rájuk, hátha végre azt csinálják, amit mondok, és egyedül lehetek egy kicsit, azonban ők továbbra is csak álltak, és szótlanul bámultak rám.

     Nagyot sóhajtottam, és már azon voltam, hogy visszamegyek a házba, fel a szobámba, ahova legalább nem jönnek utánam ─ igaz, helyette az ajtó előtt strázsálnak ─, mikor egy kocsi hajtott be a kapun, majd megállt mellettünk. A hátsó ülés egyik ablaka lehúzódott, aztán Jung Jo dugta ki rajta a fejét.

 ─ Mit csinálsz idekint? ─ kérdezte mosolyogva. Ezt azért bírtam Jung Jo-ban, hogy velem mindig kedves volt ─ kivéve mikor éppen elrabolt ─, és nem úgy, ahogy az anyja. Ebben a házban talán ő volt az egyetlen, akivel volt is kedvem néha napján beszélgetni.

 ─ Sétálok ─ válaszoltam egyszerűen, ugyanis a dolog egyértelmű volt, majd a két testőrre böktem. ─ Valamint ezt a két fickót próbálom elküldeni magam mellől legalább csak öt percre.

 ─ Az nem fog menni ─ rázta nevetve a fejét a férfi, aztán gyorsan kinyitotta az ajtót, és kipattant a kocsiból. A két férfire nézett, majd az ablakon kibámuló sofőrre. ─ Elmehetnek!

     Azzal a két férfi beszállt a kocsiba, és a jármű már ott sem volt.

 ─ Ez most komoly? ─ tátottam a számat. ─ Ennyi?

 ─ Neked nem tették volna meg ─ vont vállat Jung Jo.

 ─ Csak nem a...

 ─ De. Mivel ők az apád emberei, ezért csak rá, vagy pedig rám hallgatnak. Ha térden állva könyörögsz nekik, akkor sem fognak téged egyedül hagyni, csak ha az Elnök úr, vagy én azt nem mondjuk, különben még pórul járhatnak.

 ─ Akkor sem értem, hogy minek ez a nagy felhajtás ─ tártam szét a karom. Jung Jo közelebb hajolt hozzám, és a fülembe suttogta.

 ─ Bár nem látszik, de bárki, bármikor rád támadhat. Szóval én a helyedben örülnék annak, hogy vannak testőreim. ─ Lassan eltávolodott tőlem, aztán megindult a ház irányába.

     Ezeket hallva csak néztem rá, majd pedig felnevettem.

 ─ Már nem azért, de ha eddig nem támadt rám egyetlen egy láncfűrészes gyilkos sem valamelyik utcasarkon, akkor miért pont most tenné meg azon a területen, amit még a Japán császárnak az otthonánál is jobban őriznek.

 ─ Óvatosan! Az ellenség nem csak a kerítésen kívül lehet ─ mondta komoran Jung Jo, mire abbahagytam a nevetést. A férfi körül nézett, aztán a ház felé biccentett, ami bár egészen távol volt, de még lehetett látni. ─ Hideg van. Menjünk.

     Egy darabig csendben ballagtunk egymás mellett, de aztán valami kíváncsivá tett.

 ─ Miért nem azt mondod, hogy „apa”?

 ─ Hogy?

 ─ Nem azt mondtad, hogy „apa”, hanem azt, hogy az „apád”, meg hogy az „Elnök úr”, mintha te nem lennél a fia. Miért?

 ─ Mert nem is vagyok a fia. Legalábbis biológiailag nem.

 ─ Igen, azt tudom, de attól még együtt éltek tíz éve. ─ Jung Jo itt egy kicsit elgondolkozott.

 ─ Igen, de én... Az anyámat és engem ez az ember befogadott. Míg az anyámat feleségül vette, s együtt élt vele, addig engem felnevelt, hol ott akár megtehette volna azt is, hogy nem foglalkozik velem, vagy el is dobhatott volna. De nem. Ő felnevelt, tanítatott és etetett. A hozzátartozójaként bánt velem, igaz, „fiamnak” közvetlenül soha nem szólított, csak a publikum előtt, így én se szólíthatom őt „apámnak”. Szóval ő nekem most már vagy „Elnök úr”, vagy pedig „Kim Son Jung”. Ennyi ─ magyarázta Jung Jo. Arcáról talán egy kis bánatot tudtam leolvasni, ám egy kedves mosollyal, amit nekem címzett, gyorsan elrejtette azt. ─ Kíváncsi vagy még valamire?

 ─ Igen.

 ─ Mi lenne az?

 ─ Ha az apám tényleg illegális dolgokban is részt vesz, akkor ezek szerint te is?

 ─ Igen ─ bólogatott olyan jókedvűen, mintha csak azt közölte volna velem, hogy szeret enni. ─ Sőt. Én vagyok Kim Son Jung jobb keze, így a legtöbb ügyet, ami mászkálással és intézkedéssel jár, mindig én intézem. Még valami?

     Úgy tűnt nagyon élvezi, hogy magáról beszélhet, de már nem nagyon volt mit kérdeznem, így már épp meg akartam rázni a fejem, mikor valami az eszembe jutott.

 ─ Ismered Park Taeyang-ot?

     Jung Jo megtorpant, és kérdőn rám nézett.

 ─ Ezt meg mégis miből gondolod?

 ─ Ó... Mikor legutóbb itt voltam ─ itt egy kicsit rásandítottam, azonban semmi reakció nem volt észrevehető rajta, ezért folytattam. ─ meghallottam, ahogy egy bizonyos Park-ot szidtál, és az arcod is szét volt verve. Ahogy Taeyang-é is. Talán verekedtetek?

     Jung Jo bólintott egy aprót, aztán mélyet sóhajtva újból megindult.

 ─ Igen, verekedtünk, és már nagyon régóta ismerjük egymást ─ gondolkozott el Jung Jo. ─ Mivel az apád titkárja az ő apja, ezért mikor valamilyen összejövetel volt, mindig együtt játszottunk. Gimis korunkban pedig sokat beszélgettünk egymással, bár akkor már mindkettőnknek meg volt a saját baráti köre. De aztán... Minden megváltozott.

 ─ Megváltozott? Talán összevesztetek? ─ ráncoltam a homlokomat, miközben a házra pillantottam, amihez vészesen közeledtünk.

 ─ Nem. Csak míg én erre, addig ő a másik oldalra került.

 ─ Oldalra? ─ értetlenkedtem, de aztán leesett.

     Eszembe jutott mindaz, amin este gondolkodtam, valamint az elmúlt hónapok eseményei; a tolvajok, hogy Taeyang milyen jól kezelte a helyzetet, a fekete autók, és fekete öltönyök sokasága, a zárt ajtó mögötti szoba, ami apám szerint több titkot rejt, mint az eltudnám képzelni. És aztán ott volt az a mondat, amit az a Kwon Ji Yong mondott; „Ez nem illik ám bele a mi szakmánkba.” A „szakmánkba”. Taeyang elvileg valamilyen cégvezető, mégis, még vasárnap is ugrik, ha kell, holott azon a napon semmilyen cégnél nem dolgoznak az emberek. Sokszor éjnek évadján ér haza, de van olyan is, hogy egész nap nem kell bemennie dolgozni... „Én nem vagyok gengszter. Én vagyok az a személy, akinél a szálak összefutnak. De, ha esetleg egy igazi gengszterrel akarsz beszélni, nem kell messze menned...” Az apám egy maffiafőnök, és az oldalán ott van Jung Jo, aki ha kell, verekszik Taeyang-gal, mert nem egy csapatban játszanak...

     A kép már teljesen összeállt, és amitől féltem beigazolódott. Mégis, nem akartam rákérdezni, nem akartam tudni róla, ám kicsúszott a számon:

 ─ Park Taeyang is fogalakozik... illegális dolgokkal?

     Már a bejárat előtt álltunk, Jung Jo keze pedig a kilincsen nyugodt, mikor a férfi válaszolt kérdésemre. Arcán már nem volt semmilyen vigyornak a jele.

 ─ Choi Seung Hyun, Kang Dae Sung, Lee Seung Hyun, Kwon Ji Yong és... Park Taeyang. Ők öten a vezetői annak a maffia-klánnak, ami Kim Son Jung legerősebb ellenfelének számít itt, Szöulban.

     Úgy éreztem, mintha kifutna a lábam alól a föld; még össze is estem volna, ha Jung Jo nem kapott volna el. Éreztem ahogy karjaiba vesz, aztán gyorsan becipel az előszobában lévő kanapéhoz, és lefektet rá.

 ─ Dea, minden rendben? ─ kérdezte. Bá közel volt hozzám, hangja mégis olyan volt, mintha távolról szólna.

     Ez lehetetlen. Mi ez az egész?

     Én csak azért jöttem ide, mert megnyertem egy ösztöndíj pályázatot, s bár reménykedtem benne, legbelül mindig tudtam, hogy soha nem fogok ismét találkozni az apámmal. Most mégis úgy éreztem minden romokban hever előttem.

     Minden csodálatosan kezdődött; volt egy család, akiknél élhettem, és azoknak volt egy kifejezetten bunkó fiuk, akibe meg... beleszerettem. Aztán iskolába is mentem, ahol sok jó emberrel ismerkedhettem meg, akikkel valószínűleg ─ ahogy a dolgok állnak ─ soha nem fogok újból találkozni. Éltem a saját kisvilágomat, és lassan elfelejtettem, azt az ábrándot, hogy majd egyszer megint találkozhatok az apámmal. Most mégis az ő kanapéján feküdtem, az ő házában, és tudtam, hogy ki és miféle ő. Sejtettem, hogy miket művelhet a maga kis világában, de ez már egyáltalán nem hatott meg. Csak az a gondolat kattogott a fejemben, hogy Taeyang is ugyanezt tette. Csak ő az apám ellenségeként.

     Én pedig Kim Son Jung lánya vagyok.

     És pontosan ezért tett ki engem az életéből. Az nyilván való, hogy tudott arról, hogy kinek a gyereke vagyok. A kérdés csupán az volt, hogy mi volt az ok, hogy ezt tette?

      Choi Seung Hyun, Kang Dae Sung, Lee Seung Hyun, Kwon Ji Yong, Park Taeyang.

     Jung Jo szerint ők öten a vezetők. És valószínűleg ők is tudtak rólam... és arról, hogy mi volt köztünk Taeyanggal. De ha ez így volt, akkor vagy azért tette azt, amit, mert rájött, általam nem tud közelebb jutni Kim Son Jung-hoz, vagy pedig azért, mert félt attól, hogy esetleg besúgó vagyok... vagy pedig egyszerűen csak engem féltett. Magától.